Gondolkozz!

Most van az, hogy meg kell állnom egy pillanatra, és kicsit jobban odafigyelni a dolgokra, komolyabban venni magam, meg a körülöttem lévő világot, hogy megtaláljam benne a helyem, hogy ne a fejemet épp egy köddé foszló lehetőség után fordítva száguldjak el a következő mellett, hogy végre lehetőségként tekintsek az életre. Heteken át sorra, párosával dobáltam be a sütőbe az elősütött zsömléket, és csak most jutott eszembe, hogy fel kell szúrni őket, és sajtot kell tuszkolni a belsejükbe. Gondolkozz, az istenit, figyelj már oda!

Üzemlátogatás

Andrét már az ebédnél is nyomasztotta a baljós délutáni program. Le kellett menni az üzembe, és ehhez nagyon nem volt kedve. A dolog annál is inkább bosszantotta, mert ő maga találta ki, hogy az egyes részlegek ismerjék meg egymás munkáját, aztán egyszer csak ő is megkapta a körlevelet, és hamarosan kiderült, hogy ő sem mentesülhet saját ötlete alól, a vezérnek annyira tetszik, hogy nem létezhet semmiféle kivétel. 

André öt éve van a cégnél. Itt volt gyakornok közgazdász, és rögtön bevált. Dolgozott egy kicsit a pénzügyön, aztán a stratégiára került, ahol most is dolgozik. A karrierje ívét kövér fizetés, és egy nem túl rossz autó is húzza, sötét öltönyben járhat, és többnek érezheti magát a többségnél. Lelassult ötveneseknél, tanulatlan melósoknál. 

Elsősorban azt szereti magában, hogy fiatal kora ellenére teljesen átlát mindent a cégen belül – és úgy általában is a világban. A legjobban az bosszantja, ha az emberek nem akarják megérteni, hogy itt nem csak róluk van szó, ez egy nagy egész, az egész pályát kell látni, magyarul a big picture-t, nem pedig szemellenzősen, rosszhiszemű, szabotázs-gyanús erőszakossággal csak a maguk szempontjait szajkózni. 

Márpedig a melósokkal pont ez a baj. Nem értik meg, hogy mit jelent egy vállalatot, vagy legalább egy valamire való folyamatot irányítani. Nem tanulták, nem tudhatják. Ha csak ennyiről lenne szó, nem haragudna rájuk, de a melósok sajnos egyfajta ellenségességgel viseltetnek a nyakkendősökkel szemben. Ezt nem lehet nem észrevenni. 

Ezeket a gondolatokat forgatta magában, ahogy zsebre tett kézzel, kelletlenül ballagott a tizennégy-harmincas csoport mögött kicsit lemaradva. A csarnokban hideg volt. Összébb húzta a zakóját, és arcára valamiféle fájdalmasnak látszó grimasz ült ki, ahogy próbálta fején kívül tartani a gépek zaját. Oda se figyelt a művezetőre, csak a munkásokat nézte fél szemével. 

Ahogy számított is rá, azok ellenséges tekintettel követték. Követték, ez a jó szó, mert egyenesen nem néztek a szemébe, hanem amikor már kicsit elhagyta őket, akkor súgtak össze a háta mögött, akkor lehetett érezni, hogy őt figyelik, hogy szinte hátba verik, elgáncsolják a tekintetükkel. 

A dolog kezdett kellemetlenné válni, az ellenségesség szinte tapintható volt. André hátra-hátrasandított, a munkások kis csoportja összezárult a háta mögött, és ahogy megint hátranézett, már leplezetlenül bámultak a szemébe, némelyik gúnyosan mosolygott, mások kihívóan méregették. 

Egyszer csak egy csúsztatott műanyag láda zaja riasztotta meg maga előtt. Gyorsan odakapta a tekintetét, és épp hogy át tudta ugrani vagy lépni, maga se tudta hogyan, mindenesetre bőrtalpú cipőjével nagyot csattant a fényesre járt kövön, a zakótól megbéklyózott karjával nagyot körzött előre, és az elesés határán egyensúlyozva lépett három-négy óriásit, mire egy munkás lépett elé hirtelen két gép közül, mint ha direkt őt várta volna, megragadta a vállánál, és talpra állította. De aztán a következő pillanatban elé állt, André pedig kissé oldalt, mellette kinézve látta, hogy a többiek már jócskán előrébb járnak. 

Megpróbált utánuk igyekezni, de ez a munkás elállta az útját, és egyszerre a többiek is összegyűltek mögötte: se előre, se hátra nem tudott kitörni. Meg akart szólalni, hogy engedjék tovább, de ekkor hátulról a szájára tapadt egy nagy, kérges tenyér, és valaki belökte jobbra a gépek közé. Egy pillanat alatt a földre került, a melósok pedig minden sietség nélkül, de nagyon határozottan, egytől-egyig a szemébe nézve közelítettek felé, a gépek meg csak zakatoltak, surrogtak a ládák a szalagon, a munkások eltakartak minden fényt, vagy levegő nem volt már, nem tudta, és ahogy megpróbált felállni, csak az egyik kék overallos kövér hasának ütközött, kiment a vér a fejéből, és csend lett. 

Nem tudja, mennyi idő telt el, mire újra kinyitotta a szemét. A zaj kicsit távolabbinak tűnt, és a munkások egy lépéssel hátrébb voltak, kivéve egyet, aki egy pohár vizet tartott felé. A földön ülve, a melós lába között látta a csoportját, ahogy öt-hat méterről aggódva figyelik az eseményeket. – Biztos nem ebédelt, vagy túl sokat nézte a monitort, fiatalember – szólt a munkás – igya ezt meg, aztán lélegezzen mélyeket. Itt frissebb az idő, mint odafenn, az irodákban. Szerintem pihenjen egy kicsit, majd csatlakozik egy másik csoporthoz. – Sanyi, akkor kezdjétek el a bejárást, itt nem lesz gond, úgy látom. 

André egy pillanatra nem értette, hogy hogy került megint a csarnok bejáratához, és mi az, hogy a többiek elkezdhetik a bejárást, de aztán rádöbbent, hogy csak pár métert tett meg, és egyáltalán el se jutott a gépsorig, csak a munkások vizslató tekintete volt igaz, a többit már nem is tudja. Összeráncolt homlokkal bámult maga elé, és próbálta kirostálni a káprázatot a valóságból. Miközben a csoportja lassan távolodott, egyszer csak egy határozott lökést érzett hátulról, kezében nyugtatott feje, attól félt, leesik hirtelen, és riadtan feszítette meg nyakizmát. – Mi van, te alszol? – kérdezte egy kollégája a klaviatúra mellé támaszkodva, kaján vigyorral az arcán. – Dehogyis. Csak elgondolkoztam – felelte André. – Ja, értem – kacsintott a másik – Na, elmondod akkor, hogy mi az az ötlet, amit pedzegettél ebéd előtt? – Á, még agyalok rajta. Most eléggé el vagyok havazva. Majd ha összeáll teljesen, akkor elmondom – mondta, és megmozgatta az egeret. A képernyőn egy grafikon ívelt monotonon felfelé.

A nagy különbség

Ahogy ma hazaértem a munkából, és leszaggattam magamról a nyakkendőt, az inget és a pantallót, eszembe jutott az apám, akit részvéttel figyeltem gyerekként, amikor hasonlóan cselekedett. Már akkor is megértettem, de most már át is érzem a helyzetét teljes terhével együtt. 

De azért van egy nagy különbség köztünk. Ő ilyenkor egy sárga, műszálas inget vett fel, ami már akkor is évtizedes – bár egész jól egyben lévő – darab volt, amikor én először láttam.  Szóval mintha direkt ellensúlyozni akarta volna a napközben rákényszerített öltönyt, mintha direkt, erővel át akart volna esni a ló túlsó oldalára. 

Én nem vagyok ilyen szélsőséges. Nem mondom, az én öltönyöm is elegáns, de otthon egy szintén elég jó melegítőt öltök magamra. Igazi minőségi darab. Még csak a gumiját kellett kicserélni, illetve a márkajelzés kopott le, ahogy az eredeti kékből egy afféle patinásabb ezüstös-grafitos színt nyert az anyaga. Ami annál is nagyobb szó, mert most karácsonykor volt húsz éve, hogy kaptam.

A rettegett sarok

Kálmán bácsinak már a rettegett sarok előtt erősebben dobogott a szíve. Óvatosan lépett egyet, és befordult. Merev derekát kissé előrehajtotta, bal kezét védekezőn maga elé tartotta, és lassan felemelte a tekintetét, fel, a folyosó homályba vesző végére. Nem volt ott senki. De valami nem stimmelt. Az órájára nézett. Nyolc – látta kővé dermedve, és abban a pillanatban gyerekek sivítása nyargalt végig a folyosón, majd maguk, a valóságos, hús-vér, irtózatosan fürge gyerekek csapata is megjelent, és felfoghatatlan gyorsasággal közeledett felé. Kálmán bácsi a pánik határán és kezében a tűzforró teát egyensúlyozva kezdett a megfordulás idegtépő műveletéhez, a tea hőzöngőn felkorbácsolódott, Kálmán bácsi pedig – már megfordulva – nagyot lépett előre, el e gyerekek elől, a sarkon túl vágyott biztonság felé, de páni félelmében egyenesen neki a saroknak. A mézes-tüzes reggeli ital a kezére loccsant, és – patakzó könnyeket kikövetelve – mélyen égetett az irhán is túl, és aztán annál is mélyebben, és még mélyebben, mint tegnapelőtt vagy akár tegnap.

Vasalás-filozófia

Vasalás közben is nagyon szépen kiviláglik – amikor egy, az ingben ragadt gyűrődést szinte lehetetlen kisimítani, viszont egyetlen lusta, előkészítetlen mozdulattal is könnyű egy újat belevasalni –, hogy rombolni mennyivel könnyebb, mint létrehozni.

De éppen akkor, amikor sok ezer forintos ingeket vasal az ember, éppen akkor nem szabad semmi áron sem arra gondolni, hogy mennyivel könnyebb rombolni, mint létrehozni.

Elősütött zsömle

Múltkor vettem félig elősütött zsömléket. Kétszázhúsz fokon kell őket sütni tíz-tizenöt percig. Szemben azzal, amit az ember várna, friss-melegen nem annyira mellbevágóan finomak. Viszont ma reggel bedobtam kettőt a sütőbe, elmentem székelni, hogy időhatékony legyek, és hogy áldozatot mutassak be a természet szent körforgása előtt, aztán elzártam a gázt, lezuhanyoztam, megborotválkoztam, felöltöztem, és a sütőből csak ekkor kivett, még meleg két zsömléből szendvicset csináltam, alufóliába fojtottam őket, és délben majdnem kicsordult a könnyem tőlük, annyira roppant a héjuk, annyira omlott a belsejük.

Gyógyszer

Dögöljek meg, nem értem, hogy a tudomány mai állása szerint miért nem lehet egy gyógyszert úgy megcsinálni, hogy a hatóanyagát egy kanveréb fejénél kisebb, és annál könnyebben lenyelhető pirulába zsúfolják. A porcépítőm lehet, hogy nem fog hatni, mert tizennégy órával a lenyelési kísérlet után még mindig az az érzésem, hogy az ínyvitorlám mögé fészkelte be magát.

Autósiskola

A legtöbb helyre szeretek felkészülten érkezni, úgyhogy mire először beléptem az autósiskola kapuján, már – úgy-ahogy – tudtam vezetni. A bátyám Ladáján kezdtem a kézifékes indulással, úgyhogy az akkoriban óriási dobásnak számító dízel Ford Escort terelgetése semmilyen gondot nem okozott.

Az oktatóm egy mind külső, mind belső tulajdonságait tekintve visszataszító ember volt. Én azt szerettem volna, hogy a másik oktatóhoz kerüljek, ahhoz, amelyiknek volt humora, de nem így sikerült. Jobbára azzal teltek az órák, hogy a rutinpályává avatott parkolóban tilitoliztam. Ezekből az alkalmakból csak két dolog maradt meg az emlékezetemben.

Egyszer az előre-párhuzamos parkolást gyakoroltam, és noha korábban már volt, hogy egész jól ment, az istennek nem sikerült becsempésznem az autót a bóják közé. Próbáltam érzésből, próbáltam ésszel, de sehogy se jött össze. Ez aztán feltűnt az oktatónak is, és már vágta is a na mi van már, bazmeg? arcot, amit ő úgy csinált, hogy tágra nyitotta a szemeit, széttárta a karjait (ez azért kellett, hogy a többi oktató is lássa, hogy itt most műsor következik), és kicsit előretolta az alsó állkapcsát. Aztán az egészből csak a kerek szem, meg a bazmeg maradt, mert észrevette, hogy kettővel korábban tette le a bóját.

A másik dolog miatt maradt meg az egész oktatás mégis kellemes élménynek. Ugyanis kiderült, hogy nem nekem van a legrosszabb oktatóm. Volt ott még egy srác. Kulturált, tisztelettudó, minden szükséges képességgel megáldott, de – eléggé el nem ítélhető módon – még nem tudott vezetni. Neki egy nő jutott oktatónak, akinek a szülei alighanem fiút, abból is kocsmai verekedőt szerettek volna. Így hát a nő megtette, amit tudott. Rettenetesen ordenáré volt, a legalja férfiak dumáját is alulmúlta, legfőbb örömét pedig ennek a szerencsétlen srácnak az alázása jelentette, aki – valljuk be – saját jogon is viktimológiai alapeset volt. Ha bármit hibázott a srác, a női oktató először feldühödött rajta, hiszen rögtön átlátta, hogy az ő kiborítása volt a cél, majd a többi oktató bevonásával gúnyolni kezdte, és számtalan költői kérdést fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen, és vajon van-e rá legalább matematikai esély, hogy valaha le tudjon vizsgázni.

Szóval az én oktatóm nem is volt rossz. Megtanultam például tőle, hogy akárki akármit is mond, mégiscsak azé a felelősség, aki a kormányt markolja. Amellett, hogy órákat gyakorolgattam egyedül úgy, hogy ő háttal állt, időnként kimentünk a forgalomba is, ahol látta, hogy tudok vezetni, ezért nem törődött velem. Az egyik ilyen alkalomnál épp a csomagtartót próbálta elérni, és csak zsíros valagát meresztette a szélvédő felé, amikor én legjobb tudásom szerint – persze elsősorban magamra gondolva – egy, a szembejövő tudattalan szándéka szerint készülődő frontális ütközést igyekeztem elkerülni. Ezt az akciómat egy száraz nyelés után megköszönte.

Amikor kicsit gyorsabban mentem, mindig leintett, hogy ne nagyképűsködjek. Hacsak nem sietett randira egy, a feleségével, a kocsiban tartott fénykép alapján alighanem középsúlyos értelmi fogyatékos gyermeke anyjával nem megegyező nőhöz, akinek – mint azt egy haverral folytatott telefonbeszélgetésből kénytelen-kelletlen megtudtam – egy már-már túlzóan vastag szőrszál nőtt ki a mellbimbójából. De hát az én oktatóm se nézett ki jól – nem győzöm hangsúlyozni. Szóval, ha sietett, akkor nyomnom kellett a pedált. Az egyik esti vezetésnél szabályosan (meg a józanész szerint eljárva) lassítottam egy jobbkezes utcánál, mire úgy nézett rám, mintha a földönkívüliek között is szokatlanul ostoba lennék. Azt mondta, hogy ilyenkor lehet menni nyugodtan, ki lenne már olyan idióta, hogy világítás, így elénk vetett fénycsóva nélkül jönne. Ez a praktikus megközelítés azóta is mindig eszembe jut, amikor világítás nélküli autókat látok a kertek alatt suhanni.

A KRESZ vizsgán elsőre átmentem, a rutinra nem emlékszem, hogy külön volt-e, csak a forgalmi vizsga maradt meg az emlékezetemben. Különösen figyeltem minden szabályra, nem mentem túl gyorsan, jó előre jeleztem a sávváltási szándékomat, stb. A vizsgáztató meg hátulról mondta, hogy merre menjek. Jó pár fogós kereszteződésen voltunk már túl, mire egyszer csak, egy trafik előtt azt kérte, hogy álljak félre, majd miután ezt megtettem, az oktatómat kérte, hogy tolasson hátra. Ez eléggé meglepett, mert azt gondoltam, hogy ezt akár én is megtehetném, sőt, pont azért vagyok itt, hogy ehhez hasonló mutatványokat adjak elő. Addig gurultunk hátra, míg egy, a járdán álló, makkegészséges fa gyönyörű lombja alól ki nem bomlott egy behajtani tilos tábla élénkvörös fémteste.

Nem volt elég, hogy benavigált ebbe a csapdába azzal, hogy azt mondta, itt egyenesen tovább, itt, ahol nem látszik a behajtani tilos, és az egyenesen jobbrát jelentett, hanem kenetteljes előadásba kezdett arról, hogy a táblák nem a semmiért vannak, hanem pont az olyanok érdekében, mint amilyen én magam is vagyok, és adott esetben akár életet is menthetnek. A telepre visszafelé nem nekem kellett vezetnem.

A második vizsgára elhatároztam, hogy kurvára figyelni fogok mindenre. Erre a körre csak a vizsgáztató jött (egy másik), az oktatómat megkérte, hogy várjon meg minket. Alig hogy kihajtottunk a parkolóból, rögtön valami gyár előtti nagyobb placcra kellett bemennem, ahol sejtettem, hogy valami sávtartási anomáliát fog velem elkövettetni, de aztán csak egy kört kellett tennem, majd mindent összevetve húsz-huszonkét másodperc leforgása alatt visszaállnom a parkolóba az eredeti helyemre. A vizsgáztató gratulált, és megírta a papírokat.

Óramű

Most elégedettséget érzek. Beállítottam az órámat. Nem egyszerűen a pontos időt állítottam be, hanem mindennek (a pontos időnek is) az alapját, az abszolút nullát értem el. Azért vagyok ilyen elégedett, mert ugyanezt az órás, akinél annak idején vettem az órát, soha nem tudta megoldani.

Egyszer csak az történt, hogy rajtakaptam az órámat, amint délután fél kettő körül vált egyik napról a másikra. Éjfélre állítottam az időt, végigpörgettem a hónap napjait, és elégedettséget éreztem. De másnap minden megismétlődött. Ekkor mentem el az óráshoz, aki fölényesen bólintott, megnyomkodta az órát, és visszaadta, hogy most már minden rendben lesz vele, de nem volt rendben vele semmi másnap sem. Az órás, csekély értéket teremtő munkájáért legalább nem kért pénzt.

Másnap még visszamentem hozzá, és szóról szóra megismétlődtek az egy nappal korábbi események, úgyhogy sóhajtottam egyet, egy olyat, amilyet akkor szokás, amikor azt érzi az ember, hogy csak magára számíthat ezen a kibaszott világon és/vagy csak az van rendesen elvégezve, ami az ember saját maga végez el.

Levettem az órámat, hogy leolvassak a hátlapjáról valami alfanumerikus jelsorozatot, a típus azonosítóját. Láttam, hogy van ott valami, de képtelen voltam kiolvasni, hogy mi az. Közelebb és közelebb hajoltam, de csak nem láttam. Nem tudtam egyenesen rámeredni, mert a körbeérő fémszíj megakadályozott ebben, ezért halogén olvasólámpát kapcsoltam. Az meg össze-vissza verte a fényt a fémfelületen, úgyhogy meg kellett tapasztalnom, milyen lehet, amikor az embernek megromlik a látása, és egyszerűen nem tudja elolvasni, hogy mi van például egy termék lejárati idejéhez írva. Na de én olyan jól látok, hogy a szemész szokott leállítani, hogy hagyja, azt már nem kell tudni olvasni, úgyhogy csak összeszorítottam a fogam, és – komolyan mondom, hogy – fizikai fájdalmak árán, de kiolvastam és lejegyeztem azt a karaktersort.

Innen egy perc volt letölteni a használati utasítást, és nagyjából tízszer ennyi elvégezni a beállítást. A, B, C és D gombokat kell nyomni, míg ki nem serken az ember ujjbegyéből a vér, körbe kell hajtani minden létező mutatót, majd amikor ezek megvannak, akkor hátra van még egy legutolsó, a legkisebb, amit csak úgy lehet a nulla pozícióba juttatni, ha már a felette lévő, nála vaskosabb óra- és percmutató is a tizenkettőn áll, azaz gyakorlatilag vakon vagy legalábbis oldalról leselkedve. Ha túlszaladt, újabb huszonnégy órás kör következik.

Szóval megjártam a küldetést hol a képernyőre meredve, vagy éppen fel-le görgetve azt, hol a számlapot bámulva, és a csoda megtörtént. Az óra újra óramű módjára járt, teljes összhangban a világ folyásával, én pedig napokig úgy néztem rá, mintha egyenesen én gyártottam volna.

Aztán sok-sok hónappal később, a hibajelenség megismétlődött. Csalódottságot éreztem, és – mivel mindent elfelejtettem – dühből silabizáltam a gondosan elmentett leírást, és újra bevégeztem az origó missziót. Aztán megint napokig elégedettséggel voltam eltelve, és most, amikor harmadszor is megismétlődött a dolog, megint dühös lettem, de aztán – bár még a leírás alapján, de már – rutinból orvosoltam a problémát, és megint elégedett vagyok, de azért már érzem valahol hátul a tehetetlen dühöt is, hogy ha hatékonyabb vagyok a márka általam ismert szakértőjénél, akkor ki az isten fogja ezt, ahogy a dolgokat kell általában, egyszer és mindenkorra megoldani?!