A mártír

A férfi száraz kifli módjára szorult a karfára. Méhkirálynőszerűen mellette tornyosuló feleségének minden lélegzetvételére halkan felnyüszített, ahogy a zsugorodó élettér kipréselte a levegőt gyenge tüdejéből. Ilyenkor egy-egy marék mogyorót vett magához, és azt ropogtatta. De az asszony egyszer csak rászólt: – Nem hallom tőled a TV-t, te istenverése! Ne ropogtass már! – és felhangosította a TV-t. – Még a gyereket is felvered… – tette hozzá álszent, hangosan süvítő suttogással. A férfi nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta kék eres koponyáját, megmarkolta a karfát, kissé oldalra fordította elcsigázott testét, kiszabadította magát a szorításból, és kissé előredőlve, lassan elemelkedett a földtől, hogy a recsegős padlót és lépcsőfokokat elkerülve, némán felszálljon az emeletre. – Jaj, ne játszd nekem állandóan a mártírt, nagyon kérlek! – sziszegte utána a feleség sértett megvetőn, és a felszabadult díványt kényelmesen kitöltötte teljes szélességében.

Szegény gepárdok

Ma sem megy az írás, úgyhogy álljon itt egy egyszerű információközlés. Mondjuk a gepárdokról.

A gepárd arról híres, hogy – rövidtávon – istentelenül gyorsan, akár 110km/h sebességgel tud futni. Egyedfejlődésében mindent ennek a kimagasló üldözési képességének rendelt alá. Arányai, izmai, egész teste mind erről árulkodnak. Az egyetlen macskaféle, amelyik nem tudja visszahúzni a karmait, mert azok hatékonyabbak a vágtánál, ha fixen vannak a helyükön.


Ez baromi jól hangzik, de majdnem olyan veszélyes túl specializáció, mint a koaláé, aki kizárólag a világ leggyúlékonyabb növényének (az eukaliptusznak) a levelét bírja enni. A gepárddal ugyanis az a gond, hogy elképesztően magas áron (azaz nagyon nagy energia-befektetéssel) szerzett zsákmányát egy serdülő hiénával szemben sem tudja megtartani, ami közvetlenül rendkívül megalázó helyzetekhez, statisztikailag meg ahhoz vezet, hogy ennek a macskafélének a legrosszabb a sikeres vadászati aránya. (Sikernek itt azt tekintjük, ha nem csak elfogni sikerül a prédát, hanem jóllakni vagy legalább érdemben enni is belőle).

Nem tudni, pontosan miért, de valamikor a nem túl távoli múltban a faj olyannyira a kihalás szélére sodródott, hogy mindössze néhány példányon múlt a túlélésük. A jelenlegi populációk tehát mind ugyanattól a pár példánytól származnak.

A szegény embert az ág is húzza: A genetikai változatosság hiánya újabb rizikótényező a fennmaradásért vívott harcban, márpedig a gepárdok annyira egy kaptafára készülnek, hogy egy kísérlet során, ahol különböző gepárdok oldalából tenyérnyi bőrdarabokat vágtak ki, és átvarrták egy másik példányra, a bőrszövetek a legkisebb probléma nélkül éltek tovább új gazdájukon, és meg sem próbáltak kilökődni.

És ha én meg tudtam volna rendesen írni, amit eredetileg akartam, akkor senki nem is beszélne ezeknek a nemes állatoknak a sorsáról.

A pompás terv

Én olyan kishitű vagyok, hogy sokszor inkább nem is vágok bele dolgokba, mert úgy érzem, úgysem sikerülhet. De hol a csillagos égben lehetett volna a határ az előtt a mindig a boldog jövőt kihívó rendőr előtt, aki kiugrott a második emeletről, hogy földet érve az út porát hátrakorbácsoló rohanással tűnjön el az őt üldöző kollégái elől, aztán ki tudja, még milyen terveket kovácsoljon. Erre a hirtelen lángolásban fogant, pompás tervet egy minden józan szemlélő számára váratlanul eltörő medencecsont meghiúsítja.

Központi kandalló

Az angol lakásokban gyakran a cirkó-fűtés bevezetése miatt likvidált kandallók helyére lesz figyelmes az ember. Az volt a szokás ugyanis, hogy az ottaniak csak késő délután raktak a tűzre, aztán a közelében ücsörögtek – mondjuk a nappaliban – egészen addig, amíg a fa le nem égett, aztán elmentek aludni. 

De bezzeg most, hogy a legtöbb helyen már cirkóval oldják meg a temperálást… nem változott semmi. Hazajönnek délután, és bekapcsolják a fűtést. Nem feltekerik mondjuk 17 fokról 20-ra, hanem bekapcsolják. 

A gázzal úgy lehet takarékoskodni, hogy az ember leveszi a fűtést valamelyest, ha nincs otthon, de nem annyira, hogy aztán újra felemelve túl sok energiát kelljen beleölni, míg felfűt a rendszer. Ezt ki lehet számolni, vagy ki lehet kísérletezni, vagy rá lehet érezni. Az angolok viszont nemet mondanak mindhárom megoldásra, és igent a hagyományőrzésre. 

Úgyhogy lefekvés előtt kikapcsolják az egészet, hadd hűljön 18-20 órát, aztán adnak a hidegvíznek, amit, ha már átjárta a fűtőtesteket, ismét magára hagynak. Így a hőmérsékletet szabályozó fali egységre (az egész értelmére) sincs szükség. Hát a tűznek se lehetett megmondani, hogy hány fokon égjen.

Cipőárusok

Csak a két ott dolgozó férfi volt a cipőboltban. Egyikük a pénztárpult mögött állt. Idegesen dobolt az ujjával, puha hájrétege által csillapított belső remegését csak cikázó szemei árulták el. Újra és újra az ajtó felé villantak. Vékonyszálú haja csillogott a zsírtól, homloka és pufók, rózsaszín arca nedvességtől fénylett, vékony, piros ajkai pedig egyenesen fürödtek a soha onnan el nem fogyó nyálban. 

A másik eladó mindenben az ellentéte volt az előbbinek. A bejárat melletti sarokban ült egy széken. Ezt a széket saját magának hozta be, más rá nem ülhetett. Csontos koponyájára száraz, szürkés bőr feszült, haja mintha drótból lett volna. Arcán egy amolyan általános, a világgal szemben táplált megvetés trónolt – amit szúrós tekintetével leggyakrabban kollégája felé irányított. 

A puhábbik észrevette, hogy egy lehetséges vásárló közeledik az üvegajtón túl. Tenyeréről egy vászonzsebkendőbe itatta a verejtéket, gyors aprókat lépve a nő elé sietett, kitárta előtte az ajtót, és mélyen meghajolva, karjának eltúlzott lendítésével invitálta az eladótérbe. 

– Miben segíthetek, Asszonyom? – kérdezte túláradó kedvességgel. – Egyelőre csak nézelődnék – válaszolta a nő, és kissé oldalra lépett a zavaróan közel álló férfitól. Az eladó észrevette ezt, és egy tyúklépessel maga is megtoldotta a távolságot, de ennél jobban nem tágított. A nő egy piros, magas sarkú cipőt vett a kezébe. Épp csak megforgatta egyszer maga előtt tartva, de az eladó szinte ráugrott. – Asszonyom, önnek kitűnő ízlése van! Ha engem kérdez, szerintem is ez a legszebb darabunk. És ön rögtön felfigyelt rá! Hiába, na. Kérem, üljön le, próbálja fel. Szerintem épp a maga mérete. Rögtön hozom a párját! – és megfogta a nő vállát, és szinte erőszakosan a puffhoz tuszkolta, és már nyúlt is, hogy lesegítse a rajta lévő cipőt. Szuszogva térdelt a nő elé, savanyú verejtékének szaga fojtón csapott fel. A nő ültében kifordult. – Kérem! Boldogulok magam is. – mondta, majd – látva a férfi zavarát – hozzátette: – Köszönöm. 

Az eladó lesütött szemmel, sután eliszkolt a raktár felé, a nő pedig felvette a piros cipellőt. Kinyújtotta a lábát benne, forgatta jobbra, balra. Tényleg az ő mérete volt. Gyönyörködött benne, elmerült a szépségében. Ebben a pillanatban szaporán lépkedve jött vissza az eladó. A dobozt a kezében tartotta, és már közben levette a tetejét, és kiszabadította belőle a jobbos cipőt. Ahogy erre koncentrált, kissé megbotlott a padlószőnyegek találkozásánál, és formátlan teste előre lendült, jókora savanyú szagpöffeteget maga előtt tolva. A nő erre kapta föl a fejét, a férfi pedig egy dobbantással végül meg tudott állni anélkül, hogy rázuhant volna. – Ugye, hogy tökéletes? – kérdezte, és már adta is a másikat, már hajolt is le, de a nő kezének határozott, elutasító mozdulatával jelezte, hogy ne jöjjön közelebb. 

Felvette a jobbost is, és lépegetni kezdett benne. Szép volt, akárhonnan is nézte, járni is jó volt benne, mintha mindig is az övé lett volna. Megint elmerült az örömben, lépett egy nagyot, aztán szoknyáját perdítve visszafordult hirtelen, és a nyomában tolakodó, nyirkos, puha testnek ütközött. Szólni se tudott, csak rámeredt az eladóra, aki megint csak hátralépett egy arasznyit, amit most a nő toldott meg két jókora lépéssel az ellenkező irányban. Az eladó kitörni vágyó boldogsága által zavartan, ragyogó, várakozó tekintettel nézett a nőre, kezeit tördelte, szorongatta, hogy ujjbegyein majd’ kiserkent a vér. 

A nő játszani kezdett a gondolattal, hogy a cipő az övé is lehetne, bár drága. De olyan szép. Bár van már egy hasonlója. Viszont ennek a pirosa össze sem mérhető a… Így gondolkodott magában, amikor lökést érzett a vállán. Az eladó a pult felé kezdte tolni. – Asszonyom, akkor csomagolhatom, ugye? Hát nem gyönyörű? Engedje meg magának ezt a mákszemnyi luxust, higgye el, nem fogja megbánni. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy vissza fog még jönni hozzánk! – hadarta, és már ott is voltak a pultnál, már be is csomagolta. 

– Készpénzzel vagy kártyával méltóztatik fizetni – kérdezte, és olyan kutya szemekkel nézett a nőre, hogy az elbizonytalanodott, hogy már úgy találta, hogy a sok ok mellett, amiért mégis meg kell vennie ezt a sokadik cipőt, ennek az embernek a nézése, az, hogy ettől az embertől szabadulhasson, az lesz az utolsó ok. – Kártyával – válaszolta hát sóhajtva, és átnyújtotta a műanyag lapot. A férfi gyakorlott, modoros mozdulatokkal, hangtalanul intézett mindent, az ajtóig vitte az elegáns zacskóba bújtatott cipős dobozt, és csak ott bízta a terhet a boldog-zavart nőre. 

Ahogy halkan becsukta az üvegajtót, megállt egy pillanatra, majd visszafordult, és olyan gőggel, olyan peckesen indult vissza a pult felé, hogy háta íjjá feszült, orra pedig a hátsó fal felső szegélyét célozta. Lassú, nyújtott léptekkel vonult a pultig – a szikár eladó megvető tekintetétől kísérve. Ahogy odaért, megfordult, és magát még mindig kihúzva nézett az ajtó felé. Ekkor csontos kollégája kissé előrehajolt mozdulatlanságából, és szinte szótagolva, mélyen – de sikertelenül – a másik szemébe nézve így szólt: – Undorító vagy. 

A kövérkés egy pillanatra odakapta a tekintetét. A sovány elégedetten visszadőlt eredeti helyzetébe. A puha egy szót sem szólt, csak egy utolsó, gőgös, megvető pillantást mért a másikra, aztán lassan ereszkedni kezdett áltó helyében, dereka mögött összeillesztett kezeit tétován maga elé vette, majd fel a pultra. Ujjával halkan dobolni kezdett, és az ajtó felé pillantott.

Ilyen a boksz?

A hétvégén láttam Balzsay Károly meccsét a TV-ben. Ez még hagyján, de a hang is rajtamaradt, így Szántó Öcsi bácsi kommentárjait is hallanom kellett. (Ez a bejegyzés nem arról szól, hogy hogy ejtheti ki felnőtt ember a száján, hogy „öcsibácsi” anélkül, hogy elküldenék a picsába és/vagy agyonütnék. Nem feltétlenül az érintett. Bárki, aki a közelben van).

Nem arra kaptam fel a fejem, hogy Balzsay kikapott (a sportközvetítéseket egy kaszáspók érdeklődésével figyelem). Azon szomorodtam el, hogy Szántó azt mondta, hogy Balzsaynak arra kellene figyelnie, hogy tartásával, viselkedésével olyan képet sugározzon magáról, hogy hisz saját jövőjében, bízik magában, és ezáltal üzen a pontozóbíróknak, hogy ő a jobb, meg a jelenlegi edző helyébe lépő orosz és kazah(?) trénereknek, hogy ne hagyják majd ki a számításból. 

Dögöljek meg, én azt hittem, a ringben ütni kell, nem élőképes prezentációt bemutatni.

A könyv

A lány felhúzott térdekkel a pamlag sarkába kuporodott, a teveszőr takarót maga köré csavarta, a jégkrémes dobozt biztonságosan közelre, a könyvespolc szélére készítette, és magához vette az előre odakészített könyvet. 

Kinyitotta, és ahogy a történet kezdete előtti első oldalakat átlapozta, egy kicsit még igazított az üléspozícióján. Ahogy az első fejezet elejéhez ért, egy utolsót mozdult még, aztán belemerült a betűk közé. 

Szemei élénken csiklandozták végig a sorokat, ujjával hullámos, barna haját csavargatta, amit csak a lapozás pillanatai kedvéért szakított félbe. Egyre gyakrabban kellett lapoznia, egyre gyorsabban olvasott. Már csak az írást nézte, minden más automatikussá vagy mellékessé vált. 

Pupillái kitágultak, egymáshoz mindeddig ragaszkodó ajkai puhán szétváltak, fehér fogai kissé kiviláglottak. A lány arca játszani kezdett. Izgalom hullámai futottak végig rajta, homlokát ráncolta, meglepettség, rémület és meghatottság adták kézről-kézre egymásnak, közben ujjával hol mint a motolla, hol elnyújtva, selymes lágyan csavargatta kiválasztott tincsét. 

Aztán egyszer csak megállt minden. A lány a bekezdés utolsó szavára meredt, száját lefelé induló álla nyitotta nagyobbra, keze puha puffanással az ölébe hanyatlott hátrahagyva a még utolsót rugózó hullámos tincset. Szemét nem mozdította, de már nem a bekezdés utolsó szavát nézte, hanem a könyvön keresztül ismeretlen messzeségekbe révedt a tekintete. 

Hirtelen rázkódott egyet, kígyózó mozdulatot tett, mintha a pléd vagy a pamlag szorításából akarna szabadulni, és kis kihagyás után újra nagy levegőt vett. Megnedvesítette ajkait és nyelt egyet. Hirtelen mozdulattal a következő oldalra, következő fejezethez lapozott. Ujját a hajához illesztette, de nem mozdította, szemei mohón kaptak a sorokra, először egyesével, aztán előreszaladva, keresve. 

A lány ujja újra beindult, vadul csavarta, szinte tépte a haját, szeme idegesen cikázott, nem talált megnyugvást, légzése szaporává vált, ajkait nyalogatta, nem bírt a szurkáló feszültséggel. 

Aztán hirtelen mintha kőszoborrá vált volna, úgy merevedett meg. Tekintete megint áthatolt a könyvön, kétségeken keresztül nyargalt a messzeségbe, és ott megállt. A lány alig láthatóan bólintott. 

A következő pillanatban filigrán ujjaival számolatlanul fogta közre a lapokat, és mohó, éhes vadsággal lendítette őket át az idő fojtó mocsarán egészen addig, míg az utolsóhoz nem ért. Innen folytatta az olvasást, a betűk, a szavak, a sorok bekebelezését. Szemei feltartóztathatatlanul rohantak balról jobbra, és egyre lejjebb. Ujja foglyul ejtette a köré csavart tehetetlen tincset, és nem mozdult. 

Az utolsó sornál aztán megint elernyedt és ölébe zuhant a keze, szeme barnaságát újra a pupilla feketesége lepte el, szája tátva maradt, a könyv lecsuklott az öléből, és szőnyegre puffant. – Úristen – suttogta maga elé a lány, és megint a messzeségbe bámulva, oda se nézve nyúlt az ölébe, és gyors, ösztönös mozdulatokkal kioldotta a billentyűzárat a telefonján.

Pinocchio

Hipotézisem szerint Carlo Collodi (leánykori nevén Carlo Lorenzini) mélyen hitt két dologban. Az egyik az volt, hogy a fennálló társadalmi rend magvait a felnövekvő generáció agyába kell ültetni, a másik, hogy ezt a legcélravezetőbb a büntetés módszerével tenni. Intelligens úriember lévén azonban nem állt le egyesével kitépni a velejükig gonosz gyerekek haját (mert az társadalmi szinten nem hatékony, és a legnagyobb óvatosság mellett is kihallatszódhat a házból), hanem megírta inkább a Pinocchiót. A történet felesleges sallangoktól mentes, csak a célra koncentrál, a lényeget fejezetenként újra és újra belepréseli érdemtelen olvasói kis fejébe. 

A mese azzal kezdődik, hogy a főhős, zigóta helyett – eleve elrendeltséget sugalmazva – tuskóként indul az életnek. Önkéntes apja bábut farag belőle, majd ambivalens érzései támadnak, de végül is alapvetően bánja, amit tett. 

Gepetto egy vénember, akiről nem derül ki, hogy miért nincs gyereke, de az igen, hogy nem véletlenül alakult így a sorsa. Koravén fia az első pillanatban mély szomorúságot okoz neki, noha még nem tett mást, mint bámult rá, és vigyorgott. Gepetto – jó katolikushoz méltóan – a könnyeivel küszködik, de azért csak kifaragja a lábait is annak a gyereknek, mert a helyváltoztatás képessége nélkül csak igen kevéssé tudna ártani apjának, aki így a legjobb szándéka mellett sem válhatna mártírrá. 

Fáradozásának gyümölcsét hamarabb ízlelheti meg, mint legmerészebb álmában gondolta, ugyanis még aznap börtönbe kerül Pinocchio miatt, majd még számos kellemetlenség vár rá, hogy végül két évet rohadhasson egy cápa gyomrában. Mindezt hálátlan fiának köszönheti. Ami azt illeti, tényleg furcsává válik a gyerek viselkedése. Mintha eredendően gonosz, alapértelmezés szerinti bűnöző lenne. Még az orra is aszerint van kiképezve, hogy a rendőröknek kényelmes fogás essen rajta. 

Pinocchio innentől kezdve minden társadalmi szempontból ártalmas mintát felvonultat, megveszekedetten, telhetetlen étvággyal keresi a rossz döntéseket, a szerző pedig kíméletlenül, szuggesztív dramaturgiával injektálja fiatal olvasói gerincvelejébe, hogy miről mit kell gondolniuk. 

A meseszövés szokásos menete az, hogy Pinocchio önálló döntése alapján, vagy gonosz szereplők sugalmazására, de bizonyosan rossz döntést hoz, és súlyos bajba keveri magát. Azoknak a gyerekeknek, akik nem értenék maguktól, hogy az iskolát kerülni rossz, Collodi azzal siet a segítségére, hogy csonkká égett végtagokkal, illetve szamárrá változással fest élénk képet arról, hogy valójában mennyire veszélyes eltérni a kijelölt úttól.  

Váltott szereplők vállalják a kar szerepét, és minden fejezetben figyelmezteti valaki a főhőst, hogy ha nem hallgat a felnőttek tanácsára, az minden más tényezőtől függetlenül nagy baj közeledtét ígéri. Pinocchio persze nem hallgat rájuk, hanem beleszalad a pofonba, hogy aztán saját szavaival fogalmazhassa meg, hogy mennyire ostoba volt, hogy nem a társadalmilag általánosan elfogadott értékrendet követte. Aztán minden kezdődik elölről. 

Különösen ügyes írói fogás, hogy hiába hajlik egy-egy fejezet vége optimizmusba, a következő címe nem más, mint egy rövid összefoglaló arról, hogy miként fog kiderülni Pinocchióról, hogy eleve menthetetlen. 

Az egész történetet búvópatakként kíséri végig az idő kegyetlen sürgetése. Vegyük észre, hogy Pinocchio rögtön jár, sőt szalad, apja pedig az önfeledt gyermekkort a legundorítóbb lelki terroros trükkel ugratja át vele: egyetlen kabátjából ábécés könyvet vesz. Lehet tehát iskolába menni, ami annál is sürgősebb, mert aztán dolgozni kell hamar, hogy végre húsvér emberré válhasson, hiszen az emberré válást ki kell érdemelni, meg kell harcolni érte. Gyereknek lenni elhajtandó, kínos állapot. 

És Pinocchiónak sikerül felnőni. Nehezen, súlyos kalandokon át, szülei elvesztésén keresztül, a halál torkából épp kikandikálva, megégve, szamárrá változtatva, lenyelve, de eljut odáig, hogy betyárbecsülettel azért rendelkező, de mégis csak kis bűnözőből a szüleit szerető, dolgozó, sok pénzt kereső tisztességes polgár lesz, aki végül megtanulta, hogy mi az érték, és mi nem az, ki az értékes és ki az érdemtelen. 

Kalandjai során – igaz, még erkölcsi nullaként – többször is segített másoknak, akik vele jót tettek, de a végére megacélosodik, öntudatos polgárrá válik, és szamár állapotában megrekedt, döglődő volt barátját elintézi egy paskolással (sajnálja persze, de hát aki nem tanul, nem dolgozik, azért csak pusztuljon el), aztán mennie kell pénzt keresni.

Tömegkultúra

Bajor Imrének, Berényi Miklósnak meg Rátonyi Róbertnek soha nem hinném el, de amúgy tényleg igaz, hogy a minőségi szórakoztatás komoly dolog. Mostanában alaposabban belenéztem pár sorozatba (The Big Bang Theory, My Name Is Earl, The IT Crowd), és jelzem, hogy nagyon komoly intellektuális teljesítmény és rengeteg munka áll mögöttük. Tömve vannak finom poénokkal, eredeti ötletekkel, egyedi látásmóddal és lényeglátással.

Egészségedre

Biztos fellelhető a válasz, de nekem egyszerűen jobban esik a kérdést egzotikus ízű falatként forgatni a számban, hogy miért van az, hogy kultúremberek között a testi funkciók megnyilvánulásait – különösen, ha azok váladékozással járnak – színlelt közöny veszi körül, azaz böffentéssel kibuggyanó hányás, vagy lesre futott, nem gáznemű anyagot hordó szellentés esetén úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, de a takony robbanásszerű külvilágra kerülését egy bátorító Egészségedre! szófordulattal nyugtázzuk.