Biztos fellelhető a válasz, de nekem egyszerűen jobban esik a kérdést egzotikus ízű falatként forgatni a számban, hogy miért van az, hogy kultúremberek között a testi funkciók megnyilvánulásait – különösen, ha azok váladékozással járnak – színlelt közöny veszi körül, azaz böffentéssel kibuggyanó hányás, vagy lesre futott, nem gáznemű anyagot hordó szellentés esetén úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, de a takony robbanásszerű külvilágra kerülését egy bátorító Egészségedre! szófordulattal nyugtázzuk.

Pár hete a Zeneakadémián, az ideiglenes bezárás előtti utolsó koncerten fogalmazódott meg bennem, hogy a komolyzene egy olyan lény, amit a zenészek harmonikus együttműködése hív életre. Amikor életre kel, elemelkedik a földtől, és lebegni kezd.

Amikor a földtől távolodni kezdett, madár képében jelent meg behunyt szemeim előtt. Tolla fényes volt, de nem vakító, tartása sudár, elegáns de erőt sugárzó, szárnyait úgy széttárta, hogy épp befért a koncertterembe.

Felismerésem pillanatában egymásra néztünk a madárral, és úgy véltem látni, hogy bólint felém, visszaigazolja, amire rájöttem, és nem „csak” légies táncának kecsessége nyilvánul meg. Aztán hirtelen riadalom vált ki szeméből, zavar költözött rá, és magas röpte megbicsaklott egy pillanatra.

 

Felkaptam a fejem. Szemeimet kinyitva tekintetem a hangot az imént elvétő tenorista szégyellős pillantásával találkozott épp csak egy ütemnyi pillanatra. Nem sokat tétováztam, újra szemhéjam puha bársonya mögé süllyedtem, és felvettem a szemkontaktust a madárral.

Reggelente még mindig a Kossuth Rádióra kelek. Most tekintsünk el attól, hogy ezt észérvekkel meg tudom-e indokolni, vagy hogy ez nem valami szomorú dolog jele-e.

 

A reggeli műsort sokszor Baló György vezeti, akinek a tempójával, a felett kérdéseivel, és azzal, ahogy a riportalanyokat témára és időkorlátok közé fókuszálja, tulajdonképpen meg vagyok elégedve. A beszédhibáin sokat gondolkodtam, de arra jutottam, hogy az se zavar.

 

De ahogy hangsúlyoz, az elképeszt, az előtt értetlenül állok, azt nem tudom megérteni. Aki érti, hogy mit beszélnek hozzá, és rá tud csimpaszkodni egy politikus körmondatának egyetlen releváns / árulkodó szavára, az miért random módon tesz hangsúlyt egyes szavaira?

 

Van, hogy egy keresztnevet nyom meg, mintha ott lenne a kutya elesve, hogy az illetőt Katalinnak hívják, de nem, hanem ott, hogy szóvivő. Vagy ott se. Egy valamit biztosan megnyom, és az a valami halálbiztosan nem a megfelelő szó lesz. Külön kis játék, hogy az ember mégis értse, hogy miről van szó. Én végül is bizonytalan vagyok benne, hogy élvezem-e ezt a játékot.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Három dallamot tudok eljátszani a zongorán. A Szamárindulót, a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobáljt meg a Für Elise-t. Hét éves koromban, egyetlen nyáron tanultam meg őket. Illetve egyetlen délutánon. A nagyapámtól. 

Minden iskolai szünetet a nagyszüleimnél töltöttem. Nagyapám, a ház parancsnoka, nyugdíjas katonatiszt volt, nagyanyám meg az árnyékában élő, észrevétlenül robotoló háztartási alkalmazott. Olyannyira észrevétlen, hogy ma már nem is tudom felidézni a vonásait. A családból senki nem hasonlított nagyapámra. Emiatt neheztelt ránk. Csontos, szikár ember volt. Arcát nem ráncok, hanem mély szántások barázdálták. Hideg kék szemei a szemgödör árnyékos mélyéről ítélték meg a világot. Elmúlt már hetven, de egyetlen ősz hajszála sem volt. Keményre vastagodott sárgás bőre alatt izomrostok sorakoztak – még mindig tettre készen. 

Én csak megfigyelője voltam nagyapámnak. Tisztes távolból. Nem emlékszem, hogy valaha beszélgettünk volna, csak arra, hogy ha nagyritkán mondott valamit, azt mindig egy pattanó, rövid kérdéssel zárta: Igen?! Ösztönösen ráéreztem, hogy erre a kérdésre csak ugyanez a szó lehet a válasz. Jól hallhatóan, határozottan, a kétség legkisebb jele nélkül. 

Nagyapám napi programja percre beosztott rend szerint alakult. Reggel ötkor kelt, és nagyanyámmal vizet húzatott magának a kútból. Megmosta az arcát, megborotválkozott és megpacskolta a felsőtestét. A pantallója ilyenkor is rajta volt; legjobb tudomásom szerint deréktól lefelé soha nem mosdott. Jellegzetes, szúrós szag ülte körül. Én bizonytalan voltam, hogy ez a nagyapasággal vagy a nyugdíjas katonatisztséggel függ-e össze. 

Az ebédnek mindig pontosan tizenkettőkor láttunk neki. Illetve nagyapám ekkor koccintotta először kanalát a levesestányér aljához, azzal mi is enni kezdünk nagyanyámmal. A másodiknak is ő látott neki először, az asztalt is csak ő bonthatta. Ezt az aktust mindig egy öblös böfögéssel jelezte előre. Ehhez valamelyest oldalra döntötte szálfa törzsét, és kissé elemelkedett a széktől. Én azt gondoltam, egy egészségügyi okból elengedhetetlenül szükséges eljárásnak vagyok rendre a tanúja, amit viszont ha én magam próbálnék ki, számomra bizonyosan káros következményekkel járna. 

Ebéd után a szunyókálás ideje következett. Nagyapám térdeit felhúzva, fejét is betakarva töltött másfél órát egy lószőr pokróc alatt mozdulatlanul. Amikor a falióra fél hármat ütött, felpattant, mint egy acélrugó, és a zongoraszobába ment. Nekünk is ott volt a helyünk nagyanyámmal. Keményen, katonásan, dörgedelmes zengőn játszott végtelennek tetsző ideig, eszelős tűzzel a szemében. Én közben féltem. Nagyanyám is. Amikor végzett, meg kellett tapsolnunk, de aztán elmehettünk, nagyapám meg lement a pincébe, ahol állítólag egy, a ház egésze alatt végighúzódó terepasztalt építetett, amit nekem sose szabadott látnom. 

De azon a nyáron, hét éves koromban, az egyik délutánon fél háromkor nagyapám nem ült le a zongorához, hanem csak megállt mellette, rám nézett, és így szólt. – Van kedved megtanulni zongorázni? Igen?! – Igen – válaszoltam halkan, meggyőződés nélkül. Sok mindent nem szabadott csinálnom nagyapám házában. Talán az egyetlen volt ezek közül, ami nem zavart, hogy a zongorát nem közelíthettem meg egy méternél jobban. Nagyapám egyszer megmutatta, hogy melyik az a mintasor a szőnyegen, amit nem léphetek át. Hogy ne kelljen feleslegesen izgulnom, hogy mikor kerülök ítélőszék elé. Úgyhogy – nagyapám határozott invitálására – életemben először beléptem a tiltott zónába. Nagyanyám egy síri, halk uramistent lehelt ki vértelen ajkai közül, én pedig sápadtan, kihűlt ujjakkal leültem a zongorához. 

Nagyampám mellém állt, és megmutatta, hogy mit kell játszanom. A Cseh bogárral kezdtük. Kitágult pupillákkal néztem a kezeit, és lázasan tuszkoltam agyamba a látottakat, hogy el tudjam ismételni. Aztán megfogta a kezemet. Azt mondta, engedjem csak, majd ő vezeti, de nagyon figyeljek, mert utána is ott lesz a keze, de már nem vezetni fog, hanem ellenőrizni. Úgy is lett. Tétován, hogy a soron következőt el ne rontsam, ütöttem le a billentyűket. Az utolsó majdnem mellé ment, de nagyapám megszorította a kezemet, és vasmarokkal a helyes billentyű felé kényszerített. A szemem sarkából láttam, hogy megcsóválja a fejét. 

Aztán egyedül kellett eljátszanom. Az agyam valahogy kiürült, de nem várhattam, nagyapám tekintete már égette a fülemet, és amikor hallottam, hogy levegőt vesz, ráütöttem az első billentyűre anélkül, hogy sejtettem volna, melyik lesz a második. De épp, ahogy az ütem diktálta, beugrott. Leütöttem azt is, közben vártam, hogy rémület szűkítette emlékezetemből kicseppenjen a következő. Mintha egy lávafolyamban lépkedtem volna egyre süllyedő köveken úgy, hogy mindig azt kell néznem, hol, milyen messze bukkan fel a következő kő, ami ha nem mutatkozik, nekem végem. A teljes dalt így játszottam el, és maradék lélekjelenlétemmel arra figyeltem, hogy a mozdulatokat, az irányokat, a távolságokat, a billentyűket mind betömjem a fejembe. A negyedik próbálkozásra beégett minden az ujjaimba, vakon is el tudtam játszani. 

Nagyapám leállított, jöhetett a következő. A Szamárinduló. Amikor megláttam, hogy itt már egyszerre több billentyűt kell lenyomnom, amik ráadásul olyan távol vannak egymástól, hogy nagyarasszal is épp csak hogy átértem, kétségbeesetten néztem nagyanyámra, de ő csak lehajtotta szomorú fejét. Már fájt, ahogy nagyapán segített csontos kezével, de végül is nem volt olyan nehéz. Rájöttem, hogy a zongorázás (legalábbis nekem, akkor és ott) az ujjak tánca volt. Ez is bevésődött. 

De aztán nagyapám váratlanul azt mondta, hogy akkor most ismételjük csak el a Cseh bogárt. Legnagyobb igyekezetem ellenére sem jutott eszembe az első hang. Nagyapámnak kellett segítenie. Aztán egyszer közben is elakadtam, de amikor a kezem felé nyúlt, már tudtam is, hogy melyik billentyű jön, aztán amikor végeztem, felszólítás nélkül kezdtem újra az egészet, és eljátszottam hibátlanul. Rögtön utána pedig nekiláttam a Szamárindulónak, mert azt reméltem, hogy még a kezeimben van. Igazam lett. Láttam, hogy nagyapám majdnem megbocsátotta, hogy az előbb kétszer is hibáztam. 

A Für Elise elsajátítására egyáltalán nem emlékszem, egyfajta amnézia lepte lázálomban lebegtem át rajta, de a mai napig is eljátszom bármikor. Ahogy a másik kettőt is. Csak az utolsó pillanatok maradtak meg bennem, ahogy nagyapám szótlanul, hosszan töprengve néz a hideg kék szemeivel az agyamba, aztán épp csak egy pillanatra elernyednek a vonásai, lehunyja a szemeit, és alig észrevehető mozdulattal biccent, hogy elmehetek. Lemondott rólam. Az egy méteres szabályt a továbbiakban is szigorúan betartottam.