Címke: #anglia

Borravaló II.

Ma feltetettem a téli gumikat. Amikor a borravalót odaadtam, a srác, miközben megköszönte, külön a szemembe nézett, és látszott rajta, hogy van helye annak a pénznek, és tényleg nagyra értékeli, hogy adtam.

Így aztán nekem is különösen jól esett a dolog, mert a sokszor gépies szokás valódi tartalommal telt meg. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire jó érzés adni, én miért nem kapok mindenkitől borravalót.

„A nemzetek gazdagsága” – Rendszerbírálat és rossz hír

Attól tartok rájöttem a sikeres ország receptjére. Brutálisan egyszerű. Nagy-Britannia alapvetően két dolog miatt gazdagabb / sikeresebb nálunk.

Az egyik (bármily szarul hangzó) ok az eredeti tőkefelhalmozás. Ezt ők, ahogy sokan mások is, idegen területek leigázásával és kirablásával abszolválták. Döbbenetes belegondolni, hogy mekkora a szegénység azokban az országokban, ahova betették a lábukat. Magyarul elég ránézni ezekre az országokra, hogy lássuk az egyenleget: vajon nyertek vagy vesztettek az angolokon.

Számos ország eleve azért az az ország ami, mert az angolok (és esetenként több más európai állam, meg az USA) azzá tették. Mivel a helyi viszonyokkal nem törődve, vagy legalábbis azokat nem egészen értve tették ezt, ezek a helyek jelenleg is meglehetősen instabilak.

Amikor erre gondoltam, beugrott, hogy ja de ott van a szintén az angolok által leigázott Ausztrália vagy Új-Zéland. Azok gazdagok. Aztán a homlokomra csaptam. Ott is az angolok leszármazottai élnek jól; az őslakókat meg lehet nézni.

Ha az első lépést megugrottuk, a következő siker-faktor a minél hosszabb időn át tartó háborítatlanság. Hasonlítsuk össze Angliát és Magyarországot ilyen szempontból. Ha nem elég kontrasztos a kép, olvassunk kicsit utána annak, hogy Albániának milyen körülmények adódtak a komplett eddigi történelme alatt.

Egy meggazdagodott, majd nem háborgatott helyen lehet és érdemes hosszú távon gondolkodni. Meg lehet venni azt a cipőt, ami ötször drágább, de tizenötször annyi ideig tart, és be lehet vele menni egy elegáns étterembe. Lehet és érdemes elegáns éttermet építeni.

Azért jutottam az imént vázolt következtetésre, mert itt élve egyszerűen nem látom, hogy miben jobbak az angolok. Nincs ez az ország jobban megszervezve. Nem mennek könnyebben az ügyek. Nem értelmesebbek az emberek. Csak gazdagok, és nyugtuk van.

A híres demokratikus elkötelezettséghez is hozzáfűznék két gondolatot. Az úgynevezett demokrácia számos előnye mellett egy igazán hasznos eszköz arra, hogy a nyugati típusú piacgazdaságnak otthont adjon. A nemes cél mellett alapvető üzleti érdek, hogy a világ egészében jól táplált, vastag pénztárcájú fogyasztók mosolyogjanak. És fizessenek.

Másrészt, és az előzővel összefüggésben, a demokrácia luxuscikk. Ha alig bírok mozdulni, mert úgy telezabáltam magam, könnyebben intek, hogy parancsolj kérlek, tölts te először kávét magadnak, én pihenek egy kicsit, aztán megpróbálok még egy süteményt megenni.

Ilyen pozícióból nézve tényleg furcsának hat a kenyérhéjon marakodás, meg az ügyetlenkedés a pénzzel. Őszintén szólva eléggé felzaklatott ez a felismerésem. Ugyanis akkora és olyan régre datálódik a lemaradásunk, és ezáltal annyi nyomot hagyott rajtunk, annyi súlyt akaszt ránk, hogy tényleg kiábrándító belegondolni.

És mivel – ahogy mondani szokás – a baj nem jár egyedül, szükségképpen kitermeltünk egy pénzéhes, az eredeti tőkefelhalmozás személyes megvalósításán fáradozó politikai osztályt, akiktől – ahogy az többszörösen konkrétan bebizonyosodott – semmi jót nem várhatunk.

BBC

Öregedésem folyamata nem állt meg, de még csak nem is lassult, ugyanis itt is leginkább a közszolgálati rádiót hallgatom. Konkrétan a világhíres BBC 4-es csatornáját. Nálunk legtöbbször az etikai kódexüket emlegetik, és úgy beszélnek róluk, mint a pártatlan tájékoztatás és a szakmaiság létező legmagasabb csúcsáról.

Ezt most nem fogom megcáfolni, de két dolgot azért megfigyeltem. A mi MR1-ünk – jobb napjain(!) – nem marad el színvonalban a BBC4-től: a felolvasott hírek és a kulturális műsorok színvonala egyértelműen ugyanabba a ligába sorolja a két médiumot.

Feltűnt viszont, hogy itt hajlanak bizonyos engedményeket tenni a tények száraz közlése közben. Tegnapi hír volt, hogy Carlos (a terrorista) bíróság elé állt Franciaországban. Ezen a tényen kívül persze elmondták, hogy mivel vádolják, miről híres (miket tett), mi történt vele azóta, most milyen állapotban van, és miket mondott. Ez idáig tanítanivalónak hangzik.

Aztán a végén – ugyanabban a hanghordozásban, ahogy a tényeket sorolták – hozzátették, hogy az áldozatok hozzátartozóinak évtizedeket kellett várniuk arra, hogy végre igazságot szolgáltassanak, és Carlos megkapja a büntetését azért, amiket tett.

Szerintem ez az a pont, ahol már nem tényeket közölnek, hanem állást foglalnak. Mégpedig úgy foglalnak állást, hogy a saját álláspontjukat és értékeiket – bújtatott módon – beleszövik a hírekbe, és egyértelműen „segítenek” a hallgatónak abban, hogy helyesen gondolkodjon, és helyesen érezzen.

Pakisztán

Megkértem a pakisztáni kollégámat, hogy mondjon pár dolgot az országáról. Olyanokat, amiről azt feltételezi, hogy nem tudom.

Egyebek mellett azt említette, hogy itt (Angliában) az embereket nem érdekli, hogy a többi ember él-e vagy hal. Simán átlépnek egy holttest felett, és a szemük se rebben attól, amit a tévében látnak. A saját életüket viszont rendkívül értékesnek tartják, és rettegnek a haláltól.

Ezzel szemben Pakisztánban se izgatják fel magukat az emberek idegenek halálhírén, viszont saját haláluk lehetősége annyira hétköznapi dolog, hogy azt is rég megszokták már. Egyszerűen benne van a pakliban, hogy az adott nap az utolsó. Na bumm.

Háromkerekű

Nem sokat kellett keresgélnem. A halványan derengő utca homályából egy fényes lépcsőház világlott ki.

Az idős úr nem sokkal az után, hogy megrendelte a pizzát, el is indult lefelé. Megfogta háromkerekű hordkocsija markolatát, és óvatosan a lifthez araszolt. Ahogy a földszinten kiszállt a felvonóból, odaevickélt a kapunyitó gombhoz, és ráült a hordkocsira. Egy újságba mélyedt, úgy várt engem.

Érkezésemre izgatott mosollyal reagált. A tehetetlen testből élénk, mosolygós szemek és finom modor emelkedett ki. Nehézkesen, a fogantyúra támaszkodva felállt, és megkért, hogy a két kis pizzát – amiket többször is nagyon megköszönt – tegyem oda, ahol eddig ült.

Azt kívántam neki, hogy lelje örömét az ételben. Biztosított róla, hogy így fog tenni. Két font borravalót adott, majd megvárta, hogy kijutok-e a nyomógombos kapun. Ahogy kint beültem a kocsiba, még láttam, ahogy a lift felé indulva tol egyet a kocsin, aztán utána lép, tol egyet, utána lép. Talán egyszerre értünk vissza.

Jézus második eljövetele

A háztömbnyi hosszban végigfutó kettőötvenes deszkapalánkból már tudom, hogy kiléphetek a navigációból: többet nem fog tudni segíteni. A kocsit egy elrohadt kerítés kidöntött oszlopa tövében hagyom, és a Google Maps madártávlat nézetén követem a mozgásomat a tenyeremen hordott pizzás táska tetején.

A házak nagy része le van dózerolva. Hogy építkeznének helyette, az még nem látszik. A másik oldalon lepukkant munkás-sorházak feszengenek szorosan egymás mellett. Jó néhány közülük már megkapta a vaslemezt az ajtajára és az ablakaira. A tulajdonosok vagy bérlők az ország másik felébe mentek, hátha ott lesz munka. Pár hónappal ezelőtt a ledózerolt tömb minden háza ilyen volt.

Egy kis zárvány felé közeledek. Emberi hangokat hallok, gyerekek rohannak elém, és ahogy követem őket, az élet egy kis szigete tárul a szemem elé. Vagy húszan, nagyszülők, apák, anyák, gyerekek, unokák, unokatestvérek ülnek körbe pár megterített műanyag asztalt. A szélálló üvegpikszisekben gyertyák pislákolnak. Élénk anekdotázás folyik a régi szép időkről.

Érkezésemet olyan lelkesedéssel és szeretetnyilvánítással fogadják, mintha Jézus második eljövetelét jöttem volna bejelenteni. A pénz már elő van készítve. A borravaló is. Az asztalfőn ülő nagymama vaskos ujjai sorban ragadják el a pizzákat és az italokat, a többiek pedig szétosztják a mindeddig üres tányérokra és poharakba.

A gyerekek még szaladnak velem egy kicsit visszafelé, aztán integetnek és futnak vissza enni.

Rendszerszemlélet

Nehéz megfogalmazni, hogy mi a furcsa az angol bürokráciában. Vannak rendszerek, de sokszor az az érzése az embernek, mintha nem lennének. Például a közlekedési lámpák nincsenek összehangolva. Ha egy kétszer négy sávos út egyszer megindul, nem kap hátrafelé sorban zöldet a többi autós, ahogy nálunk szokás, hogy ne alakuljon ki torlódás. Itt kereszteződésenként irányítják a forgalmat, és hogy a száz yarddal odébb történő eseményeknek hatása lehet az itteniekre, az mindezidáig nem merült fel.

Ugyanez a helyzet a már emlegetett irányítószámokkal is. Annyi bennük a rendszer, hogy mindegyik megjelöl egy kis területet az országban, sőt, még a várost is ki lehet találni belőle, de aztán annyi. Sokáig és sokszor úgy tűnik, hogy további törvényszerűség is van benne, például az LI3-mal kezdődő helyek egy „kerületben” vannak, de utána minden véletlenszerű. Magyarul a rendszer logikájából nem lehet önálló döntéseket hozni, mindent konkrétan meg kell nézni.

Az angol rendszámok bemutatása minden további magyarázatnál és gondolatkísérletezésnél jobban kifejezi az itteni gondolkodásmódot. Az angol rendszámokból kiderül, hogy egy autó mikori. Ha például 03 áll a rendszámában, akkor tudni lehet, hogy 2003 első feléből való. Ha a második feléből, akkor a számok helyén 53 szerepel. Ez a rendszer hibátlanul működik 2010-ig. Onnantól kezdve az első félév jele a 10, a másodiké pedig a 60. (2000 előtt más rendszer volt, a félévek pedig sem a naptári félévekkel, sem a pénzügyiekkel nem egyeznek). Az első két betű a vásárlás vagy első üzembe helyezés helyét kódolja. Ha az ember otthonától messze vesz kocsit, a kód marad, és a továbbiakban nem világos, hogy mi a jelentősége.

Van tehát egy rendszer, ami igen rafinált módon fejezi ki azt, amit nem látom be, miért ne lehetne nevén nevezni (ha már jelentőséget tulajdonítanak neki), és odaírni, hogy például 2003. Hab a tortán, hogy a nulla megegyezik az O-val, az egyes pedig az I-vel. Ez könnyen megkeverhetne bárkit, de hát a jól kitalált rendszerben lehet tudni, hogy hol van a számok, és hol a betűk helye, így egyértelmű az egész. Hacsak nem hobbyrendszámról beszélünk.

Politikailag korrekt

Itt borzasztóan figyelnek arra, hogy senkit meg ne bántsanak valami illetlen szlenggel vagy olyan feltételezéssel, amit például az illető külsejéből vonnának le. Persze a felszín alatt megy a spekulálás, és születnek az ítéletek. Van viszont egy kollégám, aki az ártatlanság olyan szintjére jutott (vagy megmaradt azon), hogy az már tényleg megkapó.

Egy monitoron figyeljük, hogy milyen rendelések érkeznek be, azaz hova kell menni, és mikor telefonált be vagy kattintott az ügyfél. A jobb oldalon a sorban a következő futár neve jelenik meg az egyes rendelések mellett. Szokott olyan lenni, hogy nem sorrendben visszük el a pizzákat, hanem ahogy épp kiosztják. A napokban is egy ilyen esemény készülődött: a második voltam a sorban, de a legfelső rendelést szánták nekem.

Már minden elő volt készítve, ellenőriztem, hogy minden benne van-e a csomagban, és épp indulni készültem, amikor ez a munkatársam elbizonytalanodott: végül is nem tudja, hogy melyikünk melyik. És – mint kiderült – épp rosszul tippelt. Én voltam ugyanis az európai kinézetű, barna hajú, a nyári barnaság maradékától is megszabadult figura, angol fülnek furcsa nevével a második a sorban, mellettem pedig egy gyapjas hajú, olajos bőrű, a borotválkozás után egy-két órával már acélos fényű borostát viselő arab. Mint politikailag ártatlan kollégám végül megtudta, ezt a srácot hívták Abdulnak, nem engem.

Egy font

Az utóbbi napokban valahogy nagyon kevés borravaló jön össze. Ettől még inkább a figyelmem homlokterébe kerül. A legélesebben arra a tegnapi egy fontra emlékszem, amit két tíz- és két húszpennys társaságában kaptam. Ahogy egyszerre figyeltem a hőszigetelő tokra, a nyitott övtáskára és arra, hogy kinyissam a kocsit, az egyfontos nekinehézkedett, kibújt könnyebb társai közül, és kicsúszott a kezemből. Még éreztem, ahogy súlyával végigsimítja az ujjbegyemet. Aztán zömöket pendült a kövön. Utána csend. A sötét éjszakában nem találtam meg sem a repedések között, sem az avarban. Iszonyúan hiányzik.