Az egyik kedvenc munkatársam Sri Lankáról származik. Tizenhét volt, amikor elmenekült otthonról: polgárháború volt és irtották egymást az emberek. Először Németországban kötött ki, ott még állampolgárságot is kapott, majd Angliába jött, mert úgy tudta, hogy itt nincs üvegplafon. Ott nem lehetett egy bizonyos (nagyon alacsony) szintnél feljebb vergődni. Egyelőre (öt év tapasztalata alapján) úgy néz ki, hogy itt sem.

Van egy felesége, meg két gyereke. Ennek az embernek az égvilágon semmilyen végzettsége nincs, mindig takarításból, rakodásból meg ilyesmikből teremtette elő a pénzt. A gyerekei iskolába járnak, tudnak már németül és angolul. Ez az ember mindig mosolyog. A bőre szinte fekete, a fogai olyan fehérek, hogy nincs milyen jelzőt hozzájuk ragasztani.

Azt is mosolyogva meséli, hogy a kocsija annyit eszik, hogy csak akkor jön ki nullára, ha rendesen kap borravalót. És általában nem kap rendesen. (Mások se). Azt is nevetve mesélte, hogy a múltkor az egyik súlyosabb környéken járó motorral hagyta a háta mögött a kocsit, amit azonnal el is kötöttek. Lepergett előtte az élete: így nem tud pénzt keresni, új autóra nincs pénze, kábé vége mindennek. A fickó, akinek a pizzát vitte, kérdezte, hogy mi a probléma. Amikor megtudta, telefonálni kezdett, majd azt mondta, hogy várjon két percet. A kocsi pont két perc múlva a szomszéd utcában állt négy nyitott ajtóval és járó motorral. Megtanulta a leckét.

A kocsiknál időztünk egy kicsit. Hogy mi drága, és mi nem. Hogy nekünk Zsigulink volt, amire én nem is tudom, hány évet kellett várni. Ők meg a négy testvérével megfordultak az utcán, ha bicikli tulajdonost láttak. A legkisebb Sri Lankán van, a többiek Németországban, Franciaországban és Kanadában. Az előbbieket nagyjából évente látja, az utóbbit soha.

Amikor megeredt a nyelve, kicsit politizált is. Azt mondta, hogy Mahatma Gandhi inkább ravasz volt, mint nagyszerű. Sikerének nagy részét azok érték el, akik harcoltak, embert öltek. A szabadságharcosok. Vagy nyugatiul: terroristák. Ők teremtették meg az alapot arra, hogy Gandhi eladhassa békés imidzsét, és hatalomba kerülhessen. Aztán úgy fogalmazott, hogy Radzsiv Gandhit is meg kellett ölniük. Többes szám első személyben.

Azt is mondta, hogy Hitlerről is másként gondolkodik, mint ahogy itt szokás. Erre azért felszaladt a szemöldököm. Ő úgy tartja számon, hogy Hitler a gazdagok kezéből a szegényekébe akarta adni a jólétet. Erre arcjátékkal és kézjelekkel mutattam, szinte önkéntelenül, hogy a számomra rendelkezésre álló információk alapján egészen mást szűrtem le. Ő meg jelezte, hogy elhiszi és elfogadja, hogy én mást gondolok erről. Hitler másik érdeme a szemében, hogy elvonta az angolok energiáját és haderejét a gyarmatokról, akik e nélkül tán soha nem szabadulhattak volna fel. Ezen nem vitatkoztunk.

A múltkor szemetet szedtünk. A helyi diákok, miután a szemeteseket nagyjából megtöltötték az utcán megevett pizzák dobozaival, többet nem kísérleteztek, hogy mégis betuszkolják valahova őket, vagy ne adj’ isten elvigyék egy másik szemetesig, hanem ocsmányul szétdobálták őket. Meg a kisebb mártásos tégelyeket, meg azok fólia fedeleit.

Ő hajlott volna arra, hogy csak a nagyobb darabokat szedjük össze. Mondtam, hogy átérzem, hogy mire gondol, de az a helyzet, hogy mégis csak össze kell szednünk ezeket is. Elfogadta, és szedte ő is. Kiegyeztünk abban, hogy a cigarettás dobozokat, meg a piás üvegeket nem szedjük fel. Azokhoz már tényleg semmi, áttételes közünk sincs.

Miközben eszerint cselekedtünk, egyszer csak elkerekedett a szeme ijedtségében, és megálljt parancsoló kézmozdulattal hirtelen hozzám lépett. Egy vaskos, csupasz pizzaszélet tartottam a kezemben. Azt mondta, hogy ezt ne, és kitárt tenyerével az ég felé mutatott. Ez a madaraké. Na, mondtam, ebben mélyen igazad van, és neheztelve gondoltam saját magamra, amiért ezt nekem külön el kellett mondani.

Előfordul, hogy tíz-tizenkét órát dolgozom. Tegnapelőtt este kilenckor jutottam először táplálékhoz. Illetve az igazsághoz tartozik, hogy előtte kinyaltam egy nagyjából két diónyi csokis tégelyt, amit az egyik sütihez szoktunk mellékelni.

Szóval este kilenckor megkaptam a három méret közül a legkisebb pizzát, ami egyébként nem jár, csak a főnök volt olyan figyelmes, hogy feltűnt neki a ledolgozott óráim és a bevitt kalóriáim között fennálló fordított arányosság.

Hátramentem a szerzeménnyel (az elöl sorban álló vendégek szeme láttára nem táplálkozhatunk), és nagy hévvel nekiláttam. Ekkor megjelent az egyik délkelet-ázsiai kolléga, és széles mosollyal, csillanó szemmel nyúlt a pizza felé.

Gerincvelőből jött a reflex, hogy ebben megakadályozzam, és fizikailag védjem meg a zsákmányomat. De aztán megmosolyogtam magam, és hagytam őt is enni. Így is tele lett az összeszűkült gyomrom, és amúgy sem volt több idő, vinni kellett a következő pizzát. Még sok volt hátra a napból.

Tegnap két olyan pizzát is kikézbesítettem, amit elvileg a lehetetlennel határos lett volna. Mindkettőben közös volt, hogy a cédulámon (driver slip) helytelenül szerepelt az út neve, az irányítószám és a telefonszám.

Ilyenkor – ma már – azt csinálom, hogy mazsolázok a lehetséges megoldások között, és arra indulok, ami a legvalószínűbben tűnik. Nézem a távolságot. Ha 4 mérföld fölött van, oda jó eséllyel nem szállítunk, tehát nem az lesz az. Nézem, hogy a felírt irányítószám melyik betűjét hallhatta félre a telefont fogadó, és nézem, hogy nem mégis street lesz-e a road, vagy egyszerűen nem közterület kategória nélküli-e a cím.

Az első esetben az volt a gond pluszban, hogy az egész úton egyetlen házszám volt. Illetve kettő. Ugyanazon az ajtón. Nekem egyik sem volt jó. Mentem tovább, és bekérdezgettem az üzletekbe, hogy ők hányas szám. Ezt általában meg tudták mondani. Így közelítettem, de hiába. Épp feladtam volna, amikor egy kínai srác jött elő egy kínai büféből. Arra tényleg nem számítottam, hogy ők rendelnek pizzát. Megerősítette, hogy a cédulámon az egyetlen helyes adat a házszám (ami az ingatlanon nem jelent meg), és a megrendelő neve: Ben.

A második esetben az 550 Navigation Wharf volt a cím. Egy előző napi, a környéken elszenvedett derekas szopás jutott eszembe róla. A Wharf legtöbbször egy régi gyárépületből átalakított luxuslakás komplexum. A legtöbbször. Ezek sima házak voltak. Odamentem, és a gyanúm, miszerint itt nem lesz 550-es, az elviselhetetlenségig fokozódott. A 84-es volt a legmagasabb szám. (A papírra nézve az 550 sem életszerűtlen, ugyanis nincs limit, illetve sokszor összecsúsznak a ház és lakásszámok).

A telefonszámból hiányzott egy számjegy. Végül, a félrehallások lehetőségét mérlegelve, az 50-es számba csöngettem be. Semmi válasz. Épp visszaültem a kocsiba, amikor kijött egy csaj. Kiszálltam, és megkérdeztem, hogy van-e rá egy parányi esély, hogy ő rendelt pizzát. Bólintott, hogy ő volt az. Mondtam neki, hogy ebben az esetben csoda történt, és meg is fogja kapni, ugyanis megtaláltuk egymást annak ellenére, hogy alig valami segített ebben. A lány nagyon örült, így még jobban felértékelődött a szemében a pizzája. De annyira nem érzékenyült el, hogy borravalót is adjon.

Említettem korábban, hogy nem mindig volt ez így. Az első napokban – az irányítószám utolsó karakterének elvétése módszerével – az egyik esetben rossz címre mentem. Ott ez a telefonos egyeztetés során ki is derült. Majd átkepesztettem a jó címre vagy nyolc mérföldnyivel távolabbra. A megrendelő elmondása szerint egy viktoriánus palotát kellett keresnem, amiben lakások tömkelegét alakították ki. A valóságban egy régi raktárból átalakított épületről volt szó.

Egy érkező lakó mögött sikerült bejutnom a vasajtón. Innen hívtam újra a megrendelőt. Egy nő vette fel. Mondtam, hogy itt vagyok, de hitetlenkedett, és azt kérdezte, hogy egy bazinagy kapun jöttem-e be. Mondtam, hogy nem. Akkor ő nem tudja, hogy hol vagyok. Erre mondtam neki, hogy én viszont igen: a ház előtt. De innen már nem lehetett meggyőzni, nem kellett neki a pizza, és megígérte, hogy panaszt fog tenni rám. Én meg mondtam neki, hogy ez a legjobb, amit tehet, hajrá.

A két pizzától és a két literes kólától égő karral álltam a szélben. (Érdemes kipróbálni egy ehhez hasonló, önmagában nem komoly súlyt tartani mondjuk negyed óráig). Jobb kezemmel fogadtam a főnököm hívását (aki már meg is kapta a panaszbejelentést), és biztosítottam róla, hogy indulok vissza, szememmel pedig a lezárt kaput bámultam. A parkolóban észrevettem egy épp érkező anyukát a kislányával. Miközben vázoltam a kialakult helyzetet (hogy esetleges gyanakvásukat oszlassam), megkértem őket, hogy engedjenek már szabadon erről a helyről. Közben megtudtam, hogy valóban van egy nagy kapu autóknak; a háromszáz méter hosszú épület másik végénél.

Ennek a napnak a mélypontja az a hármas pillanat volt, amikor a helyzetet vázolva épp kimondtam, hogy a megrendelő lemondott rólam (the customer gave up on me), majd ugyanebben a pillanatban az egyébként folyamatosan viharos erősségű szél lefújta a sapkát a fejemről, hogy elképesztő tempóban röpítse jelentős messzeségbe. Ekkor találkozott a tekintetem a kislányéval, akinek szinte kicsordult a könnye, annyira megsajnált. Ő szaladt a sapkám után, és attól tartok, este még sírdogált otthon egy kicsit, hogy milyen kegyetlen a világ odakint.

Eddigi életem nagyobbik részében osztottam azt a gyanút, hogy az ember gondolkodását, világhoz való hozzáállását jelentősen meghatározza a nyelv, amit anyanyelvként beszél. Ez mostanában múlt el – mióta pizzafutár vagyok. Az angol nyelv logikusan felépített, átlátható rendszerű. Anglia…

Számítottam rá, hogy a legnagyobb problémát a címek megtalálása fogja okozni, de nem gondoltam, hogy így. Magyarországon az ember az irányítószámból, a közterület jellegéből és a házszámból elég jól be tudja lőni, hogy mit hol keressen, és ott mire számítson. Vannak az utak, az utcák, a közök, a házszámok meg szépen nőnek, ahogy haladunk kettesével. Az egyik oldalon a párosak, a másikon a páratlanok.

Hát itt enyhén szólva nem ez a helyzet. Aki gépi segítséggel navigál ebben az országban, mind irányítószámot használ, mert egy cím nem mond szinte semmit. Nem található ki belőle ugyanis, hogy hol van a célállomás. Ellenben az irányítószám mégis megad egy kis kockát a világban, ahol aztán jól körül kell nézni, hátha meglátjuk, amit keresünk.

Itt nem vettem észre összefüggést a közterületek megnevezése és például a méretük között. Tök mindegy, hogy avenue, road, street vagy way: lehet akármekkora. Vannak aztán azok a helyek, amikkel nem is fáradnak, hogy besorolják őket. (Az előbbiek szerint végül is tényleg minek). Van olyan, hogy Pall Mall. Ez konkrétan utcának néz ki, de az is lehet, hogy az arrafelé lévő házak egy részét hívják így, mert azokra is rá van írva. Kedvencem az Arch View Crescent (szóról szóra fordítva: boltív kilátás kifli). Ez egy lakópark. Boltív nincs, semmi nem kifli alakú és nincs kilátás sehova.

Az ember ösztönösen a házszámokat hívja segítségül, ha már a környéken van, de csak nem találja, hogy pontosan hova is kell érkeznie. De hiába teszi. Van utca, ami például a 111-es számmal kezdődik, majd utána jön a kettő, a négy, és így tovább, hogy aztán egyszer csak páratlanba forduljon az oldal, vagy beékelődjön egy olyan ház, aminek nincs száma, hanem neve van. Micimackó kuckójának akarod hívni? Nem probléma. Bejegyzik, aki meg akar találni, annak áruld el az irányítószámodat. Olyan is van, hogy kettes számból van öt darab. Az első négy az a, b, c és d, az ötödik, egyszerűen csak 2-es szám pedig a sarok után van: a keresztutcában a második ház az.

Mindenki döntse el, hogy ilyen körülmények között nehezítés, vagy könnyítés, hogy az utcaneveket és a házszámokat, ha csak lehet, nem írják ki. Vagy ha igen, akkor van olyan, hogy a tejüvegen halványszürke matricával szerepeltetik a házszámot tizenkettes betűmérettel, hanem a lakás számát, azt emberfej nagyságú rézből teszik ki.

Ha az ember bejutott egy házba, mert véletlenül működik a kapucsengő, akkor még nem biztos, hogy közel a siker. Ha emeletek vannak, messze nem biztos, hogy az egyessel kezdődők az elsőn lesznek, és így tovább, hanem el lehet ez tolva bármerre. Olyannal is találkoztam, hogy a lépcsőfordulóban volt a 35-ös lakás, majd egy fél fordulóval feljebb a vészkijárat feliratú ajtón behatolva találtam a 33-ast és a 34-est. És az ilyen bakikat a helyiek nem árulják el, hanem őszintén nem értik, hogy mi tartott ennyi ideig.

De térjünk vissza az irányítószámokra. Hát van egy kis gond velük is. Azokban is hézagos a logika. Az első időkben egy másik navigációs szoftvert használtam, ami nem engedte végigírni az irányítószámokat, hanem a négyötödüknél felkínálta, hogy azon belül mik vannak. Innen én kiválasztottam a célpontot, megérkeztem, majd hosszas telefonos tájleírás után kiderítettem, hogy kurvára rossz helyen vagyok. D3 4GH és D3 4GI között lehet nyolc mérföld. Ugyanaz az utca neve, ugyanaz az irányítószám majdnem végig, de nem valami rendszer alkalmazása során alakult így, hanem talán kockadobásos módszerrel.

Ilyen azóta már nem fordul elő. Csak az, hogy rosszul adják meg az irányítószámot. De olyan edzett vagyok már, hogy tegnap kivittem a pizzát egy olyan címre is, amit még a google sem ismert, az is félrenavigált, csak én közben észrevettem, hogy van balra egy gyümölcs nagyker, márpedig nekem oda kellett mennem. Az irányítószám rövidebb volt egy karakterrel, a telefonszám, amit a megrendelő emberrel való kapcsolatfelvételre használunk pedig a cég központi száma volt menüvel, hogy nagykereskedelem egy, szállítás kettő, és így tovább. A terület két hektár, dolgozók száma 160.

Néhány szintén idegen kollégámmal együtt osztozunk a csodálkozásban, hogy milyen csoda folytán működik ez az ország egyáltalán, és hogy lehetett így elfoglalni és igazgatni más országokat. Jusson eszünkbe, hogy Albániáról írják érdekességként, hogy ott nincsenek házszámok. Az legalább egy őszinte, egyenes dolog. Amúgy, amikor ott jártunk, mi láttunk házszámokat (legalábbis ahol kerestük), és azokban volt rendszer.

Errefelé nem egyértelműek a borravaló-adási szokások. A fogalom kétségkívül ismert, és relatíve sokan gyakorolják is – még ha nem is a pizzafutárok javára, hanem főleg például éttermekben.

Nekem van, aki úgy ad, ahogy nálunk is szokás, azaz megmondja, hogy nem kér visszajárót, vagy hogy mennyiből kér. Van, aki megvárja, amíg lebonyolódik a korrekt elszámolás, majd visszaad valamennyit, és van végül, aki szintén végigvárja a pénzezést, majd megnyugszik, és elköszön.

Elsőre zavarba ejtő különbség volt, hogy amint átnyújtják a pénzt, megköszönik. Nálunk ez azt jelenti, hogy a kuncsaft nem kér vissza, itt viszont ez csak egy az ilyen interakciók közben elhangzó számos köszönöm és szívesen, nagyszerű és szuper közül. Úgyhogy vissza kell adni.

Nincs két egyforma nap, azaz van, hogy gyakorlatilag egy fillért (pennyt) sem kapok, és van, hogy összejön tizenként font. Természetesen folyamatosan vizsgálom a borravaló-adás és a társadalmi hovatartozás közötti összefüggést. És úgy néz ki, hogy nincs ilyen. A gazdagok és szegények, a kifinomultak és egyszerűek, a férfiak és a nők mind a saját csoportjukon belül variálódnak, és nem egymáshoz képest.

Ha valami halvány összefüggés mégis látszik (további tüzetes vizsgálat alá fogom vetni), az az, hogy a diákok kevésbé adnak. Ez elsőre érthető persze, de másodikra mégis gyanús. Ugyanis az itteni diákszállások leginkább lakóparkokra hasonlítanak, és az apartmanok előtt nem régi autók hemzsegnek. Persze más kérdés az, hogy a napi apanázs mennyi.

A napokban az egyik diák – őszintének tűnő – sajnálkozását fejezte ki, amiért aktuális anyagi helyzete miatt nem tud borravalót adni. Ez annyira megérintett, hogy visszamentem a kocsihoz, kivettem az eredetileg ottfelejtett, névre szóló kupont, ami a nálunk először vásárlóknak jár, és odaadtam neki.

Amikor valaki 9,99-re mondja, hogy tartsam meg az aprót nyugodtan, azt is megköszönöm, de magamban sajnos lesajnálom az illetőt. Ebből a tételből ötven-száz darabot kell összegyűjteni ahhoz, hogy bármit venni tudjon az ember. Ez a fáradtság annyira nem éri meg, hogy az utca porában hentergő ilyen (és kétszer ilyen értékes) érmékért élő ember nem hajol le.

Az aprópénzt büntetésre is használom. A nagy címlet – nyegleség kombinációt szankcionálom vele. Közben persze mondom, hogy rettenetes, hogy így kell visszaadnom, de hát ez egy ilyen nap. Hogy milyenek itt az ügyfelek, az egy másik történet.

Azt mondják, hogy Angliában az első munkát iszonyú nehéz megtalálni – hacsak nem eleve aláírt szerződéssel a zsebében érkezik az ember. Az EU-ba való belépésünket követő hét évben még külön feladatok adódtak a papírok intézésével (ma már nincs ilyen: teljes jogú EU tagnak tűnünk ilyen szempontból, és úgy dolgozhatunk, mintha csak itteniek lennénk).

Részben ezek miatt a nehézségek miatt, részben pedig azért, mert nem látszik, hogy az állásra pályázó már bizonyított volna angol környezetben, nem szívesen kezdenek a hozzám hasonlóval. Kezdjen inkább valaki más.

Ugyanis – állítólag – az első szakasz után következik az, hogy angol bejegyzéssel az önéletrajzban a második állás fellelése már gyorsabban megy, aztán így tovább. Itt hamarabb és könnyebben / könnyedebben váltanak munkát az emberek, mint Magyarországon.

Innentől kezdve aztán már talán egész könnyen mennek a dolgok, hacsak nincs egy üvegplafon jelenség, azaz hogy a külföldieket nem engedik egy bizonyos magasságnál feljebb. Erről egyelőre semmi fogalmam sincs.

Merthogy idáig az első szakasz részletes vizsgálatával és átélésével voltam elfoglalva. Jelentkeztem állásokra a szakmámban. Jelentkeztem állásokra a szakmámban adminisztrátori, asszisztensi szintre. Jelentkeztem tolmácsnak. Jelentkeztem pizzafutárnak, az itteni arany oldalak kihordójának, idős betegek és hazavágott rögbijátékosok ápolójának, kórházi lótifutinak. Tökéletesen eredménytelenül. A matematika nyelvén: 0/30/nap.

Hogy ne legyek tétlen (a tanuláson, meg a különböző hivatalok és szolgáltatók soha nem szűnő hibáinak orvoslásán kívül), önkéntes állásokra is jelentkeztem. Az ilyenért az ember nem kap pénzt, de van mit beírnia az önéletrajzába, ráadásul maradhat a szakmája környékén, ami talán felgyorsítja a további lépéseket.

Hogy ez sem sikerült, és simán rálegyintettek a szakértelmemre, és azt mondták, hogy nincs szükségük rám úgy sem, hogy az igényük egyébként bent volt egy önkénteseket közvetítő ügynökségnél, egyre nagyobb kihívássá tette, hogy szilárd alapokra épülő önbecsülést tartsak fenn.

Két héttel ezelőtt megint bementem egy pizzériába, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy nagyjából négyperces procedúra után felvettek. Pizzafutár lettem. Ez nem bonyolult meló: tájékozódni kell tudni hozzá, meg számolni. Kis gond, hogy ez a két leggyengébb képességem. Szintén a komfortzónámon kívül helyez, hogy egyenruhát kell hordani sapkával súlyosbítva. Az ilyesmitől ösztönösen undorodom.

Szóval csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy harminchat évesen olyan tapasztalatokat szerezzek, amikhez hasonlóba tizennyolc évesen csak három hétig volt kedvem belekóstólni. Egy elmélet szerint akkor tanul az ember, ha ki van penderítve a komfortzónájából, azaz olyan környezetben és helyzet(ek)ben találja magát, amikre nem tud rutinból választ adni.

Az első hetem kissé sokkoló, rendkívül fárasztó és borzasztóan érdekes volt. Majd mesélek.