Egy nevesnek mondott áruházban két pizsamát is vettünk. A méretük – a betűkódok nyelvén – ugyanaz, de ahogy a kicsit szűknek bizonyuló kettes számút magamra cibáltam, feszengeni kezdtem. (Az egyes számúval nem volt ilyen gond: az kissé nagy). Az egyébként is teljesen felesleges oldalzsebek kifelé törekedtek, ahogy pedig megpróbáltam visszatuszkolni őket a helyükre, az egész gatya ívet vetett, és úgy nézett ki (valamint olyan érzést is keltett), mintha két oldalról húzná valaki.

 

Tanácsra hallgatva fordítva is felpróbáltam, és megdöbbenve vettem észre, hogy a megkötőjével hátul, és belső címkéjével elöl egy kicsit kényelmesebb. Így is kicsi, de a zsebek egyértelműen erre az irányra vannak optimalizálva. Annyival is jobb, hogy így tényleg elöl van a segge, és nem csak úgy érződik.

Még megpróbálom úgy, hogy egyszerűen hátrafelé simítom a zsebeket, de sajnos én az ilyen elhajlásokat nem csak kényelmetlenségük, hanem az általuk a világ eleve kétes gömbölyűségén ejtett csorba miatt is csak igen nagy nehézségek árán tudom (úgy-ahogy) tolerálni.

A határon az első magyar szavakat egy figurától hallottam, aki egy Shell kártyát lobogtatva oktatta a Mol kút dolgozóit arról, hogy nyugaton minden milyen simán megy ahhoz képest, ami ebben az országban folyik.

Ha Angliában kéne elképzelnem egy hasonló esetet, akkor a bezzeg részbe a németeket helyettesíteném be. Lépten-nyomon abba a véleménybe ütközöm, hogy a német autók jobbak az angoloknál, hogy a német szolgáltatások kiforrottabbak és jobban működnek, hogy a németeknek versenyképesebb az iparuk, életszerűbb az oktatásuk, és egyáltalán: mindenben jobbak, mint az angolok.

A téma annyira átszövi az életet, annyira sok helyről és összefüggésben hallottam már, hogy teljes nyugalommal ki merem jelenteni, hogy – a nagyon is helyes viszonyítási pont használaton túl – itt már kisebbrendűségi komplexusról van szó, a németek mániákus bálványozásáról, beteges méricskéléséről. Azért én is gyanakszom, hogy a németek mindent egy kicsit jobban csinálnak…

A napokban egy csodának voltam szemtanúja. Egy idős hölgy súlypontját előre helyezte elektromos hordszékében, karjait előre nyújtotta, majd felállt és járt. Nem volt fürge, nem volt gyakorlott gyalogló, de mégiscsak elment a pultig, és süteményt rendelt.

Az országban ugyanebben a pillanatban számos másik helyen – árnyalatnyival eltérő körülmények között – ugyanez az esemény játszódott le. Idős hölgyek, ha végképp rá vannak szorítva, ha a körülmények nem engednek kibúvót, akadálymentesített járdák és éttermek ösvényein lerótt mérföldek százai után végül csak ki-kiszállnak kényelmes utazószékükből, és járnak.

Annak ellenére, hogy itt széles körben elterjedt dolog a bankkártyával fizetés, az automatáknál nem ritkák a sorok. Mivel én már rég megszerettem a kártyával való fizetést – a pénzek számolgatásával és rakosgatásával szemben –, nem pontosan értem, hogy miért ragaszkodnak ennyire a papírpénzeikhez. Ja, tudom már. Mert angolok.

Otthon sosem teljesen kerek összeget vettem fel, hanem lecsíptem kicsit a végéből, hogy legyenek kisebb címletek is a portfolióban, ne pattanjak le az első pénztárról, mert nem tudnak visszaadni. Itt erre nincs szükség, mert a húszasok mellé két tízest is kap az ember, amivel még soha sehol nem volt visszaadási probléma. (Állítólag létezik ötvenes címlet is, de én ilyet a saját szememmel még nem láttam).

Érdekes kis különbség, hogy míg nálunk a bankjegyek szépen elrendezve, irányba forgatva jönnek ki a gépből, itt nagyjából össze-vissza, és sokszor szamárfüles sarkokkal. Szerintem jól jellemzi ez a kettősség az országot*. A tízesek kiadása egyértelműen jó és hasznos ötlet, annak meg, hogy minden bankó ugyanúgy álljon, semmi gyakorlati jelentősége nincs, de – főleg a szamárfülekkel együtt – mégis slendriánul néz ki. Én nem is tudom tétlenül nézni, így kénytelen vagyok én magam beforgatni, és kiegyenesíteni őket.

* Ugyanez a hozzáállás a szakmunkákban és például konkrétan az autógyártásban már komolyabb gondokat okoz.

Szeretem az angolokban, hogy a problémák megoldásában először is a józanészhez nyúlnak, és – szándékaik szerint – a lehető legkézenfekvőbb, a lehető legegyszerűbb megoldást választják.

Így történhet az, hogy egy bankszámla nyitásához két igazolvány kell, egy őszintének tűnő pillantás a kijelentés mellé, hogy több, mint három hónapja van a leendő ügyfél az országban, és egy, a nevére szóló számla valami szolgáltatótól. Ez utóbbi beszerzése, ha nem eleve címzett már az ember, két telefonba vagy emailbe kerül (1. bizonyítandó a jelenlegi címzett, és 2. a leendő címzett szándékát), aztán két munkanap múlva meg is jön a kért, névre szóló számla.

De hasonlóan megkapó, hogy ahhoz, hogy szavazni lehessen ebben az országban, kb. ugyanezek a feltételek kell, hogy fennálljanak. Ugyanis a józanész szabályai szerint, aki ezeknek megfelel, az itt él, és mint ilyennek beleszólási lehetősége kell, hogy legyen az itteni ügyekbe.

A kedvencem a jogosítvány odaítéléséhez vagy meghosszabbításához tartozó látásvizsgálat. El tudod olvasni húsz méterről, hogy mi van írva egy standard angol rendszámra? Igen. Gratulálunk, te elég jól látsz.

Az itteni bérlakás-piac, és maguk a lakások jelentősen eltérnek a magyarországiaktól. Cégek tömege rendezkedik be arra, hogy hirdesse, mutogassa és kiadja a lakásokat, aztán pedig intézze a bérbeadó és a bérbevevő közötti ügyes-bajos dolgokat – beleértve a bérleti díj beszedését is. Itt ez jól kiforrott, magas fordulaton pörgő üzletág.

A feltételeket szerződés rögzíti, amire mindkét fél mutogathat, a pénzek elvileg látható (és adózandó) módon mozognak. A bérlés kezdetekor le kell tenni egy nagyjából egy-másfél havi letétet arra az esetre, ha a bérlő rossz fát tenne a tűzre. Úgy hallottam, hogy itt még az is ellenérzéseket válthat ki, ha az ember beüt pár szöget a falba, hogy képet akasszon rá, vagy itt-ott elszíneződik a fal a használattól. Szóval előfordul, hogy a letétet fájdalomdíjként értelmezi a tulaj cserébe azért, hogy a lakásában mások laktak. De erről egyelőre nincs saját tapasztalatom.

A lakások, illetve házak még ennél is jobban különböznek attól, mint amit otthon megszoktunk. Itt sokkal több embernek van háza, mint nálunk. Az angolok nem nagyon bírják egymás közvetlen közelségét, elsöprő erővel vágynak arra, hogy az ingatlan, amiben laknak, az övék legyen az aljától a tetejéig, és az egyik oldalától a másikig. Azért a házak döntő többsége egybe van építve a mellette lévővel, na de mégis csak saját ház. Hozzánk hasonlóan és Európa nyugati felétől eltérően itt is szeretik birtokolni a házakat ahelyett, hogy bérelnék.

Itt is kipróbálták a lakótelepet, mint térfogat-hatékony megoldást, de a kísérlet teljes kudarccal végződött. A betelepítettekből kijött az állat, megvadította őket, hogy nem bírnak maguk lenni, és az erőszak olyan szintet ért el, hogy végül a programot leállították, és a panelházak ma üresen állnak.

Na de térjünk rá a lakásokra / házbelsőkre. Itt nem tudni, hogy egy lakás hány négyzetméteres. Nem gondolkodnak ilyesmiben. A hálószobák, nappalik és fürdőszobák száma jelentik a fő paramétereket. A nappalit leginkább reception-nek hívják, azaz olyan helyiségnek, ahol a vendégeket lehet fogadni. Simán előfordul, hogy ezekből kettő van. Hálószoba mindenkinek jár, illetve a párok persze a nálunk is megszokott módon ugyanazon a szobán osztoznak.

Az itteni lakások javarésze emeletes. Az ökölszabály elvileg az lenne, hogy a nappali(k) van(nak) lent, fent meg a hálók és a fürdő(k), de gyakran nem ez a helyzet. Ugyanis az a kutyaütés, kendácsolás és zavarodottság, ami itt folyik, lélegzetelállító.

Ha belépünk valahova, jó eséllyel padlószőnyeg fogad minket rögtön a küszöb után. Ott, ahova az esőtől lucskos lábunkkal lépünk. Ha becsukjuk az ajtót, a szél még kicsit simogatja a hátunkat, mert az illesztés csak nagyjából stimmel; körülbelül hat-nyolc folyóméter szigetelőcsík kell ahhoz, hogy sehol ne süssön be a nap, és már csak komoly erőfeszítés árán lehessen becsukni az ajtót.

A nappali (és a többi helyiség) ajtaja általában olyan zsanérokon forog, amit nálunk rövid hezitálás után az orvosságos szekrényekre szoktak tenni. Ezek – a tőlük elvárható módon – még a felújítás közben kijönnek a helyükről, és az ajtó nehezen vagy egyáltalán nem csukható többé.

Ha az emeletre indulunk, egy szűk lépcsőn kell felmennünk. Olyan szűkön, hogy egy komolyabb bútor csak úgy juthat fel, ha fent ültetjük el a facsemetéket, amiket majd egy bentlakásos asztalos fog felhasználni a munkája során.

A szobákban mindenhol van valami, ami a kandallóval kapcsolatos. Vagy maga a kandalló, vagy egy határtalanul ízléstelen elektromos, színváltós utánlövés, vagy a kandalló befalazott helye. A kicsit meglepő az, hogy sokszor azokban a lakásokban is van kandalló-hely kiszögellés, ahol kandalló soha nem volt.

A szobák nagyon kevés kivételtől eltekintve padlószőnyeggel borítottak. Szintén nagyon gyakori a kreatív szín- és festékhasználat. Szokványos, hogy a lány hálószobája ordenáré rózsaszín, a fiúé meg kék vagy lila, de bármelyik lehet anyagában mintás és/vagy olaj bázisú festékkel lefestett. Igen meghökkentő tud lenni egy slaggal csapatható, legyezőmintás fal élénk kékben. És nem értem, hol ér össze a koncepció a süppedő, vastag padlószőnyeggel.

Annak ellenére, hogy itt is megszokott a hideg, sőt, a nulla fok környéki hőmérséklet, rengeteg lakásban szimpla az ablakok üvegezése. A felújítottak persze már mind duplák, de akkor is csodálatra méltó az a hagyománytisztelet, ami arra készteti az ittenieket, hogy dupla fűtési költséget álljanak évszázadokon át.

A leggyakrabban gázzal megy a fűtés és a melegvíz. Hőmérséklet szabályzó nincs, magán a cirkón pörgetik, hogy milyen meleget nyomjon a fűtőtestekbe. Apropó fűtőtest. Az elfogadhatónál lényesen gyakrabban kerül ez az alkalmatosság valamelyik random falra az ablak alatti rész helyett, ahol aztán rá lehet szervíteni egy polcot, vagy a kanapé hátát lehet tüzelni, esetleg a TV-nek lehet feladni a leckét vele.

A fürdőszobában általános a keverőcsap hiánya. Azoknak az eseteknek egy részében, amikor mégis keverőcsapot látunk, a helyzet lényegében ugyanaz. Hallottam olyan „keverőcsapról”, de én magam is láttam, ami vagy ketté van osztva, vagy egy, a csövön belül futó cső biztosítja, hogy csak azért se keveredjen össze a hideg a meleggel. Elképesztő, józan ésszel védhetetlen tradíció.

A fürdőszoba másik meglepetése, hogy a zuhany gyakran egy teljesen különálló egység. Nem egyszer olyannyira, hogy akkor már a gázra se kötik rá, inkább odatesznek egy elektromos melegítőt, aminek az életben más dolga nincs, mint hogy a zuhanyrózsán keresztülfolyó vizet temperálja. A legvaskosabb dolgot ugyan csak egyetlen lakásban láttam, de azt gondolom, bűn lenne elhallgatni a precízen odaszabott, a WC és a kagyló lábához is odastimmelt, puha, lágy bolyhú padlószőnyeget.

A fürdő és a WC általában egyben van. A WC-k kivétel nélkül csobbantósak, és az angol mérnökök mindegyik lehúzásához ugyanazt a furfangot társították. A víz nagy lendülettel siklik két oldalt előre, hogy középen egyesülve ívben csapjon vissza a produktum alá, hogy megforgassa párszor, majd a szaros felével felfelé, kicsit szétázva otthagyja. Ezt mindegyik, kivétel nélkül mindegyik WC tudja az országban. A fürdőszoba utolsó érdekessége a villanykapcsoló, ami egy, a plafonból lógó zsinór. Mindenhol máshol a nálunk megszokott kapcsolók vannak, de a fürdőszoba, az más.

Az angol lakások zegzugosak is. El tudom képzelni, hogy a meglepő helyről előkerülő kis szobák főleg azokra az ingatlanokra jellemzőek, amikre nem szeretett volna sokat költeni a tulaj, csak keresni akart velük, de ez nem magyarázza azt, amikor egy vadonatúj házban találkozik az ember olyan szobával, aminek ugyan van pár kis saját ablaka, de azért az egyik fala csak derék magasságig ér, ahova kikönyökölve a konyhaszekrény tetejét látjuk, illetve a szemben lévő tetőablakokat.

Az angol lakások közül elég sokhoz tartozik kis hátsó udvar, kertecske. A méretük általában parányi, de arra mindig elegek, hogy kávézni, olvasgatni vagy grillezni lehessen ott. Létezik olyan alkalmatosság, amit leginkább kültéri kályhának hívnék. Kovácsoltvasból van, szenet vagy fát lehet bele pakolni, és megnyújtani vele a kiülős szezont.