Csak nemrég tudtam meg, hogy az angolok a tömeg mérésénél olyan régi hagyományaikhoz nyúlnak vissza, ami még a rengeteg régi szokás, tárgy és módszer ismeretében is meglepett. Az a legtermészetesebb, hogy távol tartották magukat az SI mértékegységekre való átállástól, de – úgy látom – már az előző körből is kimaradtak.

Egy fogyókúra-verseny műsorban tűnt fel, hogy stone-ban mérik a viaskodók tömegét. Azt gondoltam, hogy egyszerűen a sokkoló tényszámok játékos elfedéséről van szó (1 stone = 6,35kg), de aztán valami egészen más szövegkörnyezetben is megütötte a fülemet a dolog. Ez annyira érzékennyé tett a témára, hogy kisvártatva a fürdőszobai mérlegen is felfedeztem az ősi mértékegységet.

Sorra igyekszünk angol, ír, walesi – meg majd skót – helyeket látogatni. A hétvégén Southampton után hazafelé útba ejtettük a beszédes nevű várost, Batht. Szokatlanul sok megmaradt a középkori és valamivel későbbi épületekből, de még az ókor nyomai is látszanak.

A város maga is onnan kapta a nevét, hogy a rómaiak annak idején jókora fürdőt üzemeltettek itt. És a fürdő ma is létezik! Láttuk a kapuját, és egy kis séta után be is mentünk. De a bejárat környéke nem volt más, mint egy kis üzlet mindenféle, rómaiakkal és a fürdővel magával kapcsolatos szuvenírek tömkelegével.

Megkérdeztük az őrt, hogy nyitva vannak-e. Már nem voltak. És egyébként lehet fürödni itt? Nem – hangzott a válasz – de van egy másik, ahol lehet. Igen? És az is ókori? Nem, az egy vadiúj uszoda.

Ekkor vettük kézbe a fürdő történetét bemutató kis képes könyvecskét, amiben jól látszott, hogy milyen csodálatos dolog is egy fürdő. De a képek rögtön gyanúsak voltak valamiért. Nem tartott sokáig rájönni, hogy azért, mert rajtuk az emberek kabátban állnak.

Nem használják a fürdőt, csak mint múzeumot lehet megnézni. Vajon amikor ahhoz az illusztrációhoz érnek a könyvecskében, ahol boldog rómaiak lepik el a medencéket, és élvezik az életet, nekik nem gyanús valami?

Tudtam, hogy Magyarországon el vagyunk kényeztetve a fürdőinkkel, de erre az élményre még szükségem volt, hogy jobban rálássak a dolog valódi jelentőségére.

Újabb dolog, amit élőben is tapasztalok a Kate Fox könyvében leírtakról, hogy az angolok állandóan bocsánatot kérnek olyan helyzetekben, amikor az vagy túlzás, vagy teljes képtelenség.

Ha az ember útban van mondjuk a bolt gondolái között, azt mondják, sorry, így kérnek egy kis figyelmet, helyet maguknak. De ha pl. az edzőteremben odaperdülök egy géphez, amire – tudtomon kívül – már más is várt, szintén egy halk, szemlesütött sorryból tudom meg, hogy nem én következem. Ha véletlenül rálépek valaki lábára, az is bocsánatot kér.

Kate Foxnak erős volt a gyanúja, hogy ez angol jelenség, de le kellett ellenőriznie a dolgot más nemzetek szülötteivel is. A kísérlet angol részében az utcán „véletlenül” nekiment embereknek, ő maga nem szólt semmit, hanem azok első reakciójára várt, és feljegyezte, hogy mi volt az. Először is volt egy kis gond azzal, hogy egyszerűen képtelen volt szándékosan nekimenni bárkinek (idegenek érintése). Ezért kifejlesztette azt a módszert, hogy a táskájába mélyed, miközben elindul, és így ütközik. Amikor ez végre sikerült, nem bírta visszatartani magát, és rögtön ő maga kért bocsánatot.

Végül csak összejött a dolog, és tényleg mindenki bocsánatot kért tőle. Jöhettek a külföldiek. Ők úgy reagáltak, ahogy az egyébként (még a szerző számára is) normálisnak tűnik. Mondták, hogy semmi gond, és esetleg megkérdezték, hogy amúgy minden rendben van-e, illetve páran még meg is támogatták, amíg meg nem győződtek róla, hogy meg tud állni a lábán.

Egyedül a japánok voltak kivételek (a másik passzív udvarias népség; minden más nemzet aktív udvarias a könyv szerint, azaz nincsenek udvariatlanok). Velük az volt a gond, hogy egyszerűen nem lehetett beléjük ütközni sehogy se. Annyira hozzá voltak szokva az otthoni tömeghez, hogy a kísérlet legapróbb jelére is automatikusan kitértek.

Tegnap a postán volt az első alkalom, hogy valaki szájából excuse met hallottam, amikor nem fért ki az ajtón egy ott trécselő nénitől. Egy a húszas évei elején járó srác volt öltönyben. Az a magabiztos, öntudatos fajta. Talán egyre több lesz belőlük, és a végén még megérem, hogy amikor fellökök egy ilyet az utcán, nem hogy bocsánatot nem kér, de még majd neki áll feljebb.

Az edzőteremben jobbára tisztességes emberek vannak, akik keményen megizzasztják magukat, leszállnak az egyik gépről, és már mennek is a másikra. Az edzésük végére tényleg elfáradnak, volt értelme, hogy eljöttek.

Ami viszont az uszodában folyik, az kabaré. Az egész város (és csatolványai) összes uszodájában ugyanaz a heti- és napirend működik. Ha az egyikben felnőtt úszás van, akkor az összes többiben is az van, ha gyerek, akkor ebben a tulajdonságban osztozik az összes intézmény, és így tovább. Véletlenül sem rotálnak, pedig felmerül, hogy az ember úszna egyet csütörtökön, de nem pont este kilenc és tíz között.

De az igazi parádé akkor jön, ha mégis rászánja magát az ember. A sávokat felszedik, mintha valami kifeszített pengék lennének, és beözönlik vagy száz, hazai mércével elaltatni való szerencsétlen. Pont megtöltik a medencét, ami sajnos csak huszonöt méteres, és a kínosabbik felén mindössze kilencven centi mély. Itt – általam ismeretlen okból – zsugorülésben gubbasztanak azok az egyébként kis jóindulattal egészséges felnőtt férfiaknak tűnő emberek, akik elvileg úszni jöttek a szűkös időkorlátok között. Gyakorlatilag nem lehet megérinteni a falat tőlük.

A másik oldalon, ha van annyi hely két ilyen között, hogy mégis be lehet csapni, a közeledésemet annak utolsó méterein pánikká terebélyesedő aggodalommal nézik, és már előre próbálják kitalálni, hogy melyik irányba meneküljenek majd előlem, hova nem fogom üldözni őket. Itt az érintés halál közeli élménynek számít.

A múltkor például egy párral úsztam szembe. Onnan tudom, hogy egy pár voltak, hogy nem a szokásos két, hanem csak egy méterre voltak egymástól. Becéloztam magam közéjük. Ahogy kábé két méterre értem, leblokkoltak, lábukkal ót formáztak, idegesen kaptak a medence alja felé görcsbe rándult talpukkal, a karjukkal meg úgy köröztek, mint akik rohanva érkeztek egy nem várt szakadék szélére. Pont, mintha normális (vadidegen) embereket hason simítottam volna menet közben.

Az a legérdekesebb az egészben, hogy óriási távolságot tartanak egymástól, és mégse lehet haladni közöttük. Mert nekik erre a távolságra szükségük van, ha közeledem az intim zónájuk felé, elkezdenek oldalra úszni, mire én is korrigálok, amire vagy ők, vagy egy másik reagálnak, és kialakul a járdán megszokott szemben topogás.

Az igazsághoz tartozik, hogy az egyik szélen egy dupla sáv azért ki van feszítve, és a másik felén a potensebb úszók fröcskölik a vizet. Csak sajnos moccanni, haladni azoktól sem lehet; ott is van olyan, aki természeténél fogva képtelen legalább többé-kevésbé egyenesen úszni, ezért az egyik negyvenöt(!) fokos elhajlását igyekszik korrigálni a másikkal.

Eddig még vasárnap volt a legélhetőbb a helyzet, de az is úgy, hogy otthon, hasonló helyzetben inkább haza szoktam menni. Belőlem ez nem a szebbik énemet hozza ki. Arról álmodozom, hogy három beosztott kollégával járnék körbe, és akit egy percnél tovább lazsálni, értékes teret felemészteni látok, az kap egy kicsit egy sokkolóval, két kolléga kihúzza a partra, a harmadik meg pecsétet üt rá, hogy túl szerencsétlen ahhoz és/vagy méltatlan arra, hogy az uszoda szolgáltatásait érdemben igénybe vegye.

A hétvégi képzésen – mellékesen – felmerült a kérdés, hogy a zuhanyt az amerikaiak vagy a franciák találták-e fel. Az előadó azt mondta, hogy az amerikaiak szerint az amerikaiak, a franciák szerint a franciák. Megkérdezte, hogy valamelyikünknek van-e biztos tudomása arról, hogy történt a dolog valójában. Mivel nem volt, az angolok rövid gondolkodás után, kizárásos alapon azt mondták (és ebben meg is nyugodtak), hogy a franciák egyszerűen nem lehettek, tehát az amerikaiak kellett, hogy legyenek. Aztán még pár rövid gondolat elhangzott arról, hogy milyen egyéb problémák vannak a franciákkal, a vacsoránál pedig a németekről is lehullt a lepel (kockafejűek és amit nem tudnak felzabálni a svédasztalról, azt magukkal viszik).

Összességében úgy tűnt az előadó is, és a többiek is, mint akik enyhén szólva nem teljesen mentesek az előítéletektől és sztereotípiáktól. Előbbi – hogy tájékozottságát villantsa? – megkérdezte tőlem, hogy az ’56-os forradalom után ugye aztán elárasztott bennünket a nagy szabadság. Egy kicsit meglepett a kérdése, mert arról árulkodik, hogy aktív életének nagyobb részében (most ötvenegy éves) nem volt tudomása az Európában folyó dolgokról.

Mentségére szolgálhatna, hogy nincs tisztában azzal, hol húzódnak Európa határai. Amikor amolyan reggeli frissítő feladatként az Unió országait szedtük össze, érdekességként megjegyezte, hogy ugye ezek egy része (azaz az újak) tulajdonképpen nem európai országok. Az egész feladat egyébként onnan jutott eszébe, hogy az ’56-os kérdése után még feltette azt is, hogy Magyarországnak szerintem van-e reális esélye, hogy belátható időn belül csatlakozzon az Európai Unióhoz, én meg válaszoltam neki.

Külön érdekesség, hogy a figura nagyapja bejárta egész Közép-Európát, beszélt magyarul, csehül, lengyelül és németül olyannyira, hogy a fia (az előadó apja) világ életében magyar akcentussal beszélte az anyanyelvét, mert az ebből a szempontból meghatározó korában épp Magyarországon volt gyerek.

Az esti összejövetelnél pedig beszámolt arról, hogy a városban, ahol lakik, van egy magyar étterem. Amolyan kedvesen egyszerű. Egyszerű ételek, egyszerű, szedett-vedett berendezés. Például nincs két egyforma tányér vagy evőeszköz. Erre megosztottam vele a gyanúmat, hogy ez alighanem szándékos lehet, hiszen – képzelje el – Budapest többek között a hasonló részleteket villantó romkocsmáiról híres. Hogy észrevétlen, de számára is meggyőző asszociációkat ültessek el érdemtelen fejében, hozzátettem, hogy hasonlót még Berlinben láthat.

Persze a nap folyamán folyamatos, erősödő kételyek között vergődtem, hogy nem kéne-e az egyszerű tényközléseken, hibajavításokon kívül konkrétabban is felhívnom a figyelmét arra, hogy korlátolt tájékozatlanságával kárba veszejti a nála minden bizonnyal négyszer-ötször jobb fej nagyapja emlékét, de nem mentem tovább mégsem. Nem akartam elterelni a figyelmet arról, amiről egyébként szó volt (és amit a fickó sokkal jobban csinált), főleg pedig nem akartam olyan helyzetet teremteni, amit ott bárki úgy értelmezhetett volna, mintha én kétségbeesetten akarnám bizonygatni, hogy de mi is milyen értékes emberek vagyunk.

Külön érdekesség, hogy sok szó esett az egyenlő bánásmód törvényi kereteiről, a diszkrimináció-mentesség fontosságáról és annak üzleti hasznáról(!), amit a muksó mély meggyőződéssel adott ugyan elő, és a többiek hasonlóan mély egyetértéssel nyugtáztak, de az a helyzet, hogy itt pár idegpályát meg gondolatot még be kellene mutatni egymásnak ugyanazokon az agyakon belül.

Az itteni körforgalmak elsőre ijesztőbbek, mint a hazaiak. Amikor először jártam bennük, nem pontosan értettem, hogy mit kell csinálni a sok sávval, és hogy aki egyszer bement középre, hogy fog kijönni onnan.

Itt a körforgalom messze a legnépszerűbb forgalomtechnikai megoldás. Annyira szeretik, hogy sokszor még a normál kereszteződések is körforgalomnak néznek ki, aztán egyszer csak egy nem várt helyen felállított elsőbbségadás kötelező táblával vagy lámpával találjuk szembe magunkat.

Most, hogy már használom egy ideje őket, el kell ismernem, tényleg hatékonyan működnek. A sávok – még a körforgalomba érkezés előtt – fel vannak festve, hogy hova visznek tovább. Bal szélre akkor megy az ember, ha rögtön az első kijáratnál ki is hajt. Ha eggyel később akar kimenni, akkor egy sávval beljebbről indul, aztán a maga helyén – persze indexeléssel jelezve, de – érintő irányban elhagyja a kereszteződést.

Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen akció során, azaz középről kilépve hogy hogy nem kapja oldalba senki az elkövetőt. Úgy, hogy az érkezési oldalon is két sáv van. A bal oldaliba érkeznek azok, akik eggyel korábban hajtottak be. Nekik nem is nagyon kell nézniük senkit, csak azokat a rutintalanokat, akik eleve a külső sávban jönnek, és – szabálytalanul – nem kanyarodnak ki, hanem jönnek tovább.

Ugyanez a középső sávból szemlélve úgy néz ki, hogy tudom, hogy aki tőlem balra van, az szintén kikanyarodik, méghozzá a tőlem majd balra lévő sávba, és nem jön tovább a körforgalomban, neki az én bal oldalamnak. Így aztán nem is reagálok semmit, ha valakit elindulni látok a körforgalom felé, mert tudom, ha ilyen magabiztosan indul el annak ellenére, hogy én is ott vagyok, akkor csak is az első kijárat lehet a célja. Tudom, hogy ez hihetetlenül hangzik, de galibát eddig csak akkor láttam, amikor én magam voltam az okozója.

Plusz egy érdekesség mára, hogy itt is jobb kéz szabály van, amiről az jutott eszembe, hogy valószínűleg ez az eredeti felállás, és amikor a kontinensen áttértek a jobbra hajtsra, ezt elfelejtették átfordítani. Merthogy egy parányival kézenfekvőbb, ha ott kell figyelnem azt, akinek elsőbbséget kell adnom, amelyik oldalon effektíve ülök, és senki illetve semmi nem takarja el előlem a látványt.

Most meg azt olvastam az angolokról szóló könyvben (és meglepődtem rajta), hogy a Jaguar itt lepattant negyedek bérlakás tulajdonosainak, bukmékereknek és kétes ügyletek bonyolítóinak a tipikus autója. Szóval kötődik hozzá valami alvilági, kellemetlen szagú hangulat.

Egyből az Audira gondoltam, arra, hogy nálunk kb. ennek a márkának jut ez a szerep. (Itt sokkal decensebb híre van). Rögtön hozzágondoltam, hogy érdekes, és – ha engem kérdeznek – nem véletlen, hogy a politikusok is legszívesebben ezt a márkát választják. Aztán az elkalandozásból a könyvbe visszatérve olvasom, hogy Angliában meg a Jaguár az állami autó.

A fentiek alapján a magam részéről végérvényesen és eredményesen lezártnak tekintem a „természetüktől fogva bűnözők-e a politikusok” vitát.

Úgy tűnik, itt nem olyan egyszerű edzőterembe járni. A környéken a net segítségével is csak nagyon nehezen lehet termet találni, amit meg megtaláltunk, azt eddig csak zárva láttuk.

Pedig az önkormányzat a szívén viseli a tömegsportot, ezért uszodákból, edző- és fittnes termekből álló hálózatot üzemeltet. Havi tízezer forintnak megfelelő összegért orrvérzésig lehet járni a hálózat bármely tagjába – bár a trénerrel súlyosbított eseményekért (aerobic, pilates, stb…) el tudom képzelni, hogy külön is fizetni kell.

Megtanultam, hogy a gym szó nem a súlyzós edzőtermet jelenti. A napokban rárepültünk egy magát így hirdető intézményre, ahol egy nagyon kedves úr fogadott minket. Mögötte gumiasztalok és kislányok röppenő copfjai, bokszzsákok és tornászok.

Tudtuk, hogy ahhoz, hogy edzhessünk, át kell esnünk egy induction hívónevű eseményen, ahol – elsősorban egészségügyi szempontból – elmagyarázzák nekünk, hogy mit kell csinálni, mire kell vigyázni. Erről a konkrét teremről hamar kiderült, hogy nem jó nekünk, meg persze még be sem voltunk avatva, és nem is lehettünk, mert az nem megy csak úgy, hogy beesik az ember, és elmondják neki, hogy mi van. Ezt meg kell szervezni, és ki kell fizetni.

Az úr erősen gondolkodott, hogy a környéken hol lehet olyan hely, ami nekünk megfelelne, de inkább csak tippjei voltak. Odahívta egy kollégáját is, akinek szintén elmondtam, hogy mi főleg súlyokat és súlyzókat keresünk, meg persze futópadot, ilyesmiket. Egy kicsit vívódott magában, hogy egyáltalán elmondja-e, amire rájött, de aztán rászánta magát.

Azt mondta, hogy van a közelben egy terem, de vigyázzunk, ott olyanok vannak, akik színpadra állnak, és onnan mutogatják magukat – és olyan arcot vágott, amivel egyszerre fejezte ki, hogy ő elhatárolódik ezektől, és hogy nem feltételezi rólunk, hogy ilyesmibe akarnánk bonyolódni. Hazamentünk vacsorázni.

De aztán másnap sikerült behatolnunk egy korábban elvétett helyre. Van uszoda, aerób és egyéb gépek, helyben biciklizős terem, kosárpálya, sqash, stb. Befoglaltunk egy beavató időpontot (7 GBP/fő).

Az esemény maga sokat elárul arról, ahogy itt mennek a dolgok (és amiről később külön bejegyzésben fogok elmélkedni). Tíz perccel korábban kellett odaérni, mint a hivatalos időpont. Ez pont elég volt arra, hogy egy kedves vendég meg még tudja nekünk mutatni, hogy az edző az előző pillanatban merre ment a többiekkel. Utánuk iramodtunk.

A teremben ki kellett tölteni egy papírt, a nevünkkel, címünkkel és hasonlókkal, valamint nem utolsó sorban olyan ravasz, egészségügyi állapotunkra vonatkozó kérdésekkel, amik közül ha csak egyre is úgy válaszolunk, hogy beismerjük valami apró hibánkat, ugrik az egész, és mehetünk konzultálni a háziorvoshoz. Elhallgattam hát a vérnyomás gyógyszert, a fájó derekat és a roppanó térdet, úgyhogy kezdődhetett a beavatás.

Egy ötven körüli hölgy vezetett körbe minket, és rögtön kiderült, hogy szó sem lesz egészségről vagy egészségmegőrzésről, csak megmutatja, hogy működnek a gépek. Azt is csak úgy, ahogy a legegyszerűbb, azaz a gyorsindítás gomb használatával, és semmiképpen nem úgy, hogy megtervezünk magunknak egy távot, egy elégetendő kalória mennyiséget, egy akármit.

Feszengve figyeltem, hogy nem nagyon vannak súlyzók, különösképpen pedig nincs fekpad, ami minden edzőterem spirituális középpontja – még ha a fal mellé szokták is tenni magát az instrumentumot. Ezek mindent gépekkel oldanak meg. Tetszett, hogy mindegyiken van egy számláló, hogy mennyit nyomott / húzott eddig az ember, főleg pedig az, hogy egy ledes kijelző mutatta, hogy végigvittük-e a mozdulatot, vagy elsumákoltuk az utolsó centiket.

A nő szerint a legfontosabb dolog, amit az újabb képeknél már kórusban, de motyogva mondtuk a szeme intésére, hogy legelőször is ellenőrizni kell a súlyt, ha odaülünk egy géphez. Na most ennek tényleg van jelentősége a kézi súlyzók esetében, de egy gépnél a legiszonyúbb, ami történhet, hogy nem vagy csak nehezen tudjuk megmozdítani a karjait.

Nagyjából hét perc alatt túlestünk a beavatáson, és a befizetett pénzért ott is maradhattunk. Nekem még szoknom kell a gépeket, jobban szeretem magam megoldani a dolgot, és nem megvezetve lenni. Pláne úgy, hogy egyik-másik gépnél gyúrási alapelv is sérül. Az ugyanis, hogy adott gyakorlat adott izomra vonatkozik, és csak arra. Elvileg nem csinálja jól, aki például bicepsz gyakorlat közben lendíti egy kicsit a felkarját, vagy enyhén hátradől. Némely gépnél sajnos azt éreztem, hogy több mindenem dolgozik, mint az eleve megcélzott.

A bemutató nem terjedt ki a kevés kézi súlyzóra, amire csak annyit mondott a hölgy, hogy azokat kerüljük el, és hagyjuk meg a nagyfiúknak. Egy ott lévő kicsit ernyedt muksó barátságosan felénk is intett a szemével, hogy mi is lehetünk majd olyanok, mint ő. Nos, én éppen azért csinálom ezt az egészet már vagy tizenöt éve, hogy ne legyek olyan, mint ő, de a gesztus mindenképpen kedves volt.

Ide fogunk járni futógépezni, az izmainkat hevíteni és úszni.

A sorban állás is nagyon angol dolog – ahogy azt a már többször, és most sem utoljára emlegetett könyv szerint az angolok gondolják magukról. Amikor erről először hallottam, arra gondoltam, hogy a híres sorállóknak kéne egy kicsit olvasgatniuk mondjuk a hetvenes évek Moszkvájáról.

Aztán Kate Fox George Mikest idézi, aki azt állította az angolokról, hogy a világon egyedüliként képesek egymaguk is sort képezni. Ezen Fox addig nevetett, amíg rajta nem kapta magát, hogy a buszmegállóban egyes egyedül sorban áll. Utána is nevetett. Amint elolvastam, hogy csinálta, hogy sikerült egyedül sorban állnia, rögtön beugrott, hogy tényleg így tesz itt mindenki.

Ha valaki elsőként érkezik a buszmegállóba, egyenesen a táblához megy, arccal az út, illetve a kinyíló ajtó várható helye felé fordul, és úgy vár. A következő (ha lesz olyan) mögé fog állni, és így tovább. Kérdéses, hogy mi értelme van a sorban állásnak abban az esetben (és a buszozás pont ilyen), amikor az indulást az utolsó felszálló érkezése időzíti, azaz az első és az utolsó ugyanabban a másodpercben fog elindulni. Talán – általánosságban – az ülőhelyekért folytatott harc lehet a magyarázat, de velem még csak egyszer fordult elő, hogy állnom kellett, és nem is vagyok biztos benne, hogy abszolút ne lett volna hely sehol a buszon.

Szóval az ittenieknek a sorban állás tényleg szívügyük, de az egész nem annyira különleges azért, hogy igazán megkülönböztesse az angolokat bárki mástól. Hacsak nem dél-amerikaiakról van szó.

Jó pár éve Madridban volt egy olyan átszállásban részem, hogy este érkeztem, és hajnalban indultam. Adódott volna a városnézés, ha nem öt órát kellett volna sorban állnom, és a szálloda, ahova éjfél után érkeztem meg, nem az autópályák gyűrűjén túl lett volna.

Szóval a reptéren épp káosz volt, amit sajnos semmilyen időjárási vagy munkaharc eseménnyel nem tudtam magyarázni, csak azt gondolni róla, hogy Spanyolországban az ilyesmi könnyen előfordulhat. Elvileg arról volt szó, hogy hipp-hopp elvisznek minket a szállodába (ami a repülőjegy árába értendő volt), aztán elfoglaljuk magunkat másnap reggelig. Ehelyett nem lehetett tudni, hogy mi lesz velünk, úgy tűnt, hogy a spanyol szakemberek nem fogják tudni megoldani a szervezési feladványt.

Végül, hosszas keresgélés után sikerült találni pár ablakot, ahova el lehetett kezdeni sorban állni. Az összesereglett tömegben először enyhén, később komolyan ittas dél-amerikai fehér fiatalok hívták fel magukra a figyelmet. (Madrid bonyolítja a Dél-Amerika és Európa közötti légi forgalom legnagyobb részét).

Mindenki állt a helyén, és beszélgetett, illetve bosszankodott annak megfelelően, hogy a saját országában mennyire képzelhető el az a fejetlenség, ami körülvett minket. A németek és svájciak fizikai fájdalmat éreztek, az oroszok nem akarták elhinni, hogy megint ez történik velük, a dél-amerikaiak meg jól érezték magukat.

Pattintották a dobozos söröket, el-elmozogtak a helyükről, majd visszatértek, aztán az ablakokhoz mentek és teátrális felháborodást tettettek, majd atyai hangon adtak tanácsot az üveg mögött dolgozóknak, és nyugtatták a még nem ideges európaiakat.

Az európaiak csak valamivel később lettek idegesek. Amikor a három működő ablak közül kettőt elfüggönyöztek. Általános felhördülés, és otromba gondolatok futottak végig a termen. A leghangosabbak a dél-amerikaiak voltak, akik az égre emelték a kezüket, és körbe jártak meggyőződni róla, hogy mások is azt látják-e a szemükkel, amit ők, hogy példátlan dolog történt: cserbenhagyták a sorban állókat.

Csakhogy a dráma megélése után olyan magától értetődően álltak be a nyitva maradt ablakhoz álló sor középső harmadába, hogy esküszöm, voltak, akiket megcsalt az emlékezetük, és azt hitték, ezek mindig is ott álltak. A többségnek azért feltűnt a dolog, és közülük páran szóvá is tették azt.

A dél-amerikaiak nem értették a felvetést, és nem kevesebbet állítottak, mint hogy ők pont itt álltak, de már régebb óta, mint bárki a teremben. Ez az arcátlan és nyilvánvaló hazugság többeket megbénított, néhányan pedig kurvára bepöccentek tőle. A dél-amerikaiak ez utóbbiakat nyugtatgatni kezdték, és felhívták a figyelmüket a korrektség(!) és a békés egymás mellett élés kiemelt jelentőségére. Közben megrendülve pillantottak körbe, hogy ugye más is látja, micsoda fenevadak ezek a méltatlankodók.

Szóval akármilyen vád is érte őket, elhatározták, hogy nem sértődnek meg. Megveregették a feldühítettek vállát, és ittak tovább, nem haragudtak. Mivel azonban a sor csak nem akart haladni, látták, hogy itt bizony intézkedni kell, és elkezdtek egyrészt körbejárni, hogy mindenki rendben van-e, másrészt az ablakhoz mentek, hogy elintézzék végre, hogy azok ott, mögötte, rendesen végezzék a munkájukat.

Az ott állók azt hitték, ez egy újabb trükk, és arra megy ki a játék, hogy még a csalás utáni helyükből következőnél is hamarabb kerüljenek sorra. Így is volt. Ha már úgyis ott kiabáltak, egyszer csak beadták a saját útlevelüket valami dumával, amiről elsőre úgy tűnt, mint ha valami nyelvi nehézségekkel küzdő utastársunk már feltett kérdésének lényegét akarnák illusztrálni, de nem.

Így ők sokkal hamarabb kapták meg a kis bilétájukat, amivel jogot nyertek, hogy majd felszálljanak a buszra, ami elviszi őket a saját szállodájukba. Óriási volt az öröm (az ürömben), amikor öt óra elteltével kiderült, hogy mindannyian ugyanabba a szállodába megyünk, ugyanazzal a busszal, és a dél-amerikaiak pont annyit rohadtak a váróban, mint mindenki más.