Tegnap szóltak telefonon, hogy akkor jönnek a kocsiért. Mondtam, hogy rendben. Az ígért időintervallumban meg is jelent egy kedves fickó egy trélerrel, rajta egy C Mercivel. Felvette a kocsi adatait, felírta a karcolásokat, amiket talált rajta és nem ebből a balesetből származnak, közben elbeszélgettünk arról, hogy vajon mit építenek a parton (szabadidő központot, strand szerűséget; mire ő: ahhoz előbb az időjárást kéne megváltoztatni…), meg hogy ő még soha nem vezetett olyan kocsit, aminek a bal oldalon van a kormánya. Ezt szomorúan hallottam, hiszen a telefonba elmondtam a kollégájának, hogy mire (és milyen szakemberrel) készüljenek.

Az, hogy egy Mercivel kedveskednek az átmeneti időre, azért alapvetően jókedvvel töltött el. Amikor végzett a papírmunkával, azt mondta, hogy átengedi nekem a lehetőséget, hogy felálljak a rámpára. Gondoltam, hogy OK, akkor ezek szerint nem fogják vezetni, hanem szállítják, tiszta sor. Vártam, amíg leáll a Mercivel. Azaz vártam volna, mert leengedett egy instrumentumot a plató mögül, amibe az első kerekekkel kell beállni, és intett, hogy meg is kezdhetem a manővert.

Mikor ezzel megvoltunk, és a muksó már búcsúzkodott, megkérdeztem, hogy nem kellett-e volna hoznia egy csereautót nekem. Nem, azt majd valaki más hozza, ő a szerviztől van, a kocsit meg majd a kölcsönzősök hozzák, csörögjek rájuk, ha mára ígérték. Mivel volt még hátra a napból, és nem akartam az sms-ek között turkálni a telefon- és hivatkozási számért, valamint mert nem volt őszinte az elkötelezettségem, hogy újabb telefonos egyeztetésekbe bocsátkozzak, inkább vártam. Aznap hiába.

Ezért ma felhívtam őket, hogy mi nincs, pedig minek kéne lennie. Mondták, hogy azonnal intézkednek, és néhány órán belül számítsak egy egyeztető hívásra. A hívás megérkezett pár perc múlva. Abban maradtunk, hogy délután kettő és három között jönnek értem. Korábban arról volt szó, hogy itt leteszik az autót, de most kiderült, hogy nem ez lesz, hanem felvesznek, odavisznek, lepapírozzuk, aztán mehetek, amerre látok.

Bő háromnegyed óra késéssel érkezett meg egy szimpatikus úr, összeszedtem a papírjaimat, és mentünk. Útközben egész kellemesen elbeszélgettünk a munkaerő-piacról, meg arról, hogy Anglia egyes részei mennyire különböznek egymástól, és hogy ez mindenhol így van. Megnyugtatott, hogy a helyiek akcentusa őt is próbára teszi, és nekem aligha lesz gondom, mert szerinte kitűnő az angolom. Ezért a kedvesség csomagért simán elnéztem neki, hogy a mintegy húsz perces út alatt fojtott cuppogással – becslésem szerint – mintegy másfél-két deci taknyot fejtett át az arcüregéből a gyomrába.

A telefonban még Vauxhall Corsáról, meg Ford Fiestáról beszélgettünk, azaz az enyémnél eggyel kisebb kategóriáról, de mire megérkeztünk, Chevrolet Aveová zsugorodott az ajánlat. Egyébként mindegy, csak mondom. Az ipse kollégája jelezte, hogy nem mintha nyomás alá akarna helyezni, de az autó vadonatúj, egyetlen karcolás sincs rajta, van viszont benne egy pazar egynégyes motor. (Ezt lehet, hogy viccnek szánta).

A végén rákérdeztem a begyűjtésre. Azzal kapcsolatban az a felállás, hogy én beviszem ugyanoda, ahonnan elhoztam, majd ők hazahoznak. Közben persze ellenőrzik, hogy minden rendben van-e a kocsival, és ha igen, visszakapom az ötven fontos letétet. Ha nem, önrészt kell fizetnem. Érdekesebb viszont, hogy teli tankkal kaptam meg az autót, de annyival érdemes visszavinnem, amennyit épp hagytam benne, ugyanis náluk literenként húsz pennyvel olcsóbb a benzin, mint a kutakon.

Továbbra is olvasom a könyvet az angolok viselkedésének rejtett szabályairól. Most a beszédnél tartok. Az itteni mondások és a közmegegyezés szerint csak szólaljon meg valaki, a többiek már tudják is róla, melyik osztályból való.

A szerző felsorolja például a hét fő bűnt, azaz azokat a szavakat, amelyek a felsőbb osztályok fülének fájdalmasan és kiábrándítóan jelzik, hogy a beszélő munkásosztálybeli. Én viszont nem fogom felsorolni őket, hanem csak a nekem két legérdekesebb meglepetést.

Kate Fox (a szerző) egy kis betekintést ad az antropológusok munkájába, amikor azt javasolja, mondjunk valamit egy angolnak elég halkan ahhoz, ahogy annak vissza kelljen kérdeznie, és hallgassuk, hogy reagál. Ha azt mondja, „Pardon?”, teljes bizonyossággal a munkásosztályhoz tartozik. Nálunk ez inkább modoros – legalábbis szerintem. A felsőbb rétegekhez tartozó angol ezzel szemben csak annyit kérdez, „What?”.

Na ezen meglepődtem. Nálunk nincs lejjebb annál, minthogy valaki úgy kérdezzen vissza, hogy „Mi?” (hacsak a „He?” nem). Az anyák gondolkodás nélkül, gerincvelőből indítják a javított hangsort („Tessék?”) és/vagy a kezüket a szájon vágáshoz.

A másik különbség már korábban is feltűnt nekem, és nem is angol-magyar vonatkozásban, hanem bármilyen-magyarban: bizonyos idegen szavak kiejtése. Nálunk megmosolyogják azt, aki seatnak mondja a Seatot (és nem szeátnak), vagy volkszvágennek a folkszvágent, vagy csunak a céeszut. Az angoloknál pont fordítva van. Úgy ejtik, ahogy a saját nyelvük szabályai alapján kézenfekvő, és a helyesen ejtőket lesajnálják, mint akik görcsösen akarják bizonyítani, hogy ők ki tudják ejteni úgy az adott szót, ahogy azt eredetileg kell.

Kacifántosabb az összehasonlítás a Barcelona szó esetén. Ezt a spanyolok és – ha jól tudom – a katalánok is pösze sz-szel ejtik. Ilyesmi pösze sz (th) az angolban is van, de a Barcelonát pont nem azzal ejtik. Ezt csak annak nézik el, akinek valami súlyos oka van így ejteni, pl. ott élt tizenkét éves koráig, vagy hivatásszerűen foglalkozik az országgal.

Nálunk a pösze sz kiejtéséhez egyfajta szégyenérzet társul – ahogy valószínűleg nekem sem véletlenül ez a jelző ugrott be róla. Ettől függetlenül gyanús, hogy nem az olyanok vannak-e kevesebben, mint mi, akik igyekeznek úgy ejteni ezeket a szavakat, ahogy azt az eredeti nyelv szerint kell. Gondoljunk csak bele, hogy nálunk mindenki számára kézenfekvő, hogy a nyelvek többségében a s sz-nek ejtendő.

Miért van az, hogy nálunk az a kínos, ha ezeket elvéti valaki, máshol (végül is konkrétan csak az angolokról meg a németekről tudom) meg az, ha valaki „majmolja” a kibocsátó nyelvet? Attól tartok, nem a nyitottság, meg az elfogadás, hanem a nemzeti önbecsülés, meg a valamire való hatalomként eltöltött idő hossza környékén kell keresgélni.

A hétvégén elgurultunk Conwyba, és megnéztük a várat, a falon belüli városkát és Nagy-Britannia legkisebb házát.

Mostanra érlelődött meggyőződéssé bennem, hogy minden középkori várat (persze korrektül jelezve, hogy mi eredeti és mi felújított, illetve hozzáépített) ki kéne pótolni egésszé, hogy látni lehessen, mi és hogyan folyt ott annak idején. Ugyanis az embernek minden segítségre szüksége van ahhoz, hogy bele tudja magát képzelni például a középkorba.

Azt is épp most döntöttem el, hogy ha egyszer lehetőséget kapok időutazásra, minél korábbra mennék vissza, hogy minél nagyobb legyen a meglepetés. Jobb kezem hüvelykujja egy piros gombon nyugodna, amit a helyzet esetleges rosszra fordulása esetén nyomnék meg mondjuk közvetlenül az előtt, hogy szaros karóba húznának – mint ahogy az a középkorban sajnos jó párszor megtörtént emberekkel. Vajon minden esetben arányos volt a büntetés az elkövetett bűnhöz képest? (Persze lehet, hogy az utolsó pillanatban mégis a jövőbe utazás mellett döntenék. Ebben az esetben is minél messzebbre lövetném ki magam, tenyeremben ott dorombolna a piros gombos készülék).

Visszatérve Conwyra, a kedvenc részletem az ország legkisebb házikója volt. 3,05 x 1,8m. Az 1600-as években épült, utoljára egy 190 centis halász lakta, akit 1900-ban eltanácsoltak a házában való lakástól, mert az tulajdonképpen alkalmatlan arra, hogy bárki is lakjon benne. Azóta is ugyanazé a családé az ingatlan, és persze turistalátványosságként szolgál. Most épp – a téli holtszezonra való tekintettel – zárva van húsvétig, így nem tudtunk benézni (de a kép nem a mi kísérletünket ábrázolja).

Olvasom a karácsonyra kapott könyvet az angolok viselkedésének, szokásainak rejtett(?) mozgatórugóiról. (Watching the English – The Hidden Rules of English Behavior; azaz az én szabad fordításomban: Az angolokat szemlélve – Az angol viselkedés rejtett szabályai).

Az első téma persze az időjárásról való megszállott beszéd. Nem lepődtem meg azon, hogy ennek nem sok köze van az időjáráshoz, hanem egyszerű jégoldó funkciója van: így kezdenek el beszélgetni az emberek, vagy csak egyszerűen egymás tudomásra hozzák, hogy akár hajlandóak is lennének beszélni egymással, még ha erre az adott esetben nem is fog sor kerülni. De legalább egymás létezését elismerik.

Az viszont új volt nekem, hogy az egyébként kérdésként feldobott indító mondatot cáfolni vagy relativizálni otrombaság – legyen bármilyen képtelenség is a kérdésként megfogalmazott állítás. Azaz, az „Ugye milyen napos időnk van ma?” kérdésre csak egyetértőleg lehet válaszolni, és semmiképpen sem úgy, hogy „Nem mondanám kifejezetten naposnak” vagy hogy „Napos?! Barátom, gyere el hozzánk, ha kemény napot akarsz látni. Futnál a napernyőig, asszem”.

Meglepődtem azon is, hogy ha emberek találkoznak egy bárban, akkor szó sem lehet róla, hogy bemutatkozzanak. Az amerikaiakat hozzák fel elrettentő példának, akik egyből kezet nyújtanak, bemondják a nevüket és hozzáteszik, hogy mivel foglalkoznak. Ez pont három hibapont. Egytől egyik kritikusak.

Bemutatkozni úgy kell, hogy mikor már mindenről volt szó, és eltelt mondjuk két óra, és az ember hazafelé indul, egyszer csak megkérdezi, hogy mit is mondtál, hogy hívnak? Mire a másik tudja, hogy nem mondott semmit, de nem is erről van szó, hanem arról, hogy elhangzott az a formula, ami az értelmétől megfosztva, rituálisan azt jelenti, most jön a bemutatkozás. Szóval elárulja a nevét, majd a kérdező – mintegy mellesleg – odaveti a sajátját, és már ott sincs.

Ugyanígy: rákérdezni, hogy te mivel foglalkozol, olyasmi, mint fitymaszűkülettel gyanúsítani valakit. Úgy kell korrektül eljárni, hogy pl. az ember – az időjárás téma után, vagy ha vagány, bevállalós, akkor helyette – felveti, hogy bolondokháza, ami reggel a városba vezető úton folyik. Maga autóval jár dolgozni? – teszi hozzá. A másik erre tudja, hogy itt a foglalkozás lesz a kérdés, és ezért nem tehet mást, mint ad egy jelet, egy kapaszkodót, azaz azt mondja, hogy egyetért (mert nem cáfolhat), de szerencsére ő csak a kórházig megy. – Ó, maga orvos? – hangzik a kérdés, aminek most van itt az ideje. További csavar, hogy amikor találgatni kezd az ember, a magasabb státuszú irányból kell közelítenie, de ez nem tart sokáig, mert a kérdezettre nyomás nehezedik innentől, hogy valljon.

Az egészhez hozzátennék még annyit – azoknak, akik nem járatosak a társadalomtudományok módszertanában –, hogy persze nem minden esetben zajlanak le a fentiek szerint az események, és ha valamelyik szabály sérül, nem azt mondják a megbántottak, hogy ez a tetű ellentmondott nekem, noha ez híresen bunkóságnak számít, hanem „csak” kényelmetlenül érzik magukat, úgy érzik, hogy valami nincs rendben a helyzettel vagy a másikkal. Pl. az egyet nem értés azt sugallhatja nekik, hogy a másik nem kedveli, nem akarja kifejezni a szimpátiáját, hajlamos a bajkeresésre, stb.

Erre mondok egy szerintem magyar hasonlatot, hogy jobban érthető legyen, illetve mert ezt az egészet azért írom, hogy ezt végre elsüthessem. Nekem az a gyanúm, hogy nálunk sokszor a panaszkodás, a nehézségek említése melegíti be a feleket, helyezi őket közös platformra. Jó pár éve Bence egy mezőgazdasági vállalkozóval igyekezett üzleti kapcsolatba lépni. A nagygazda állt az ég aljáig tartó földjei szélén, és a Napot eltakaró Jonh Deere traktorok és kombájnok árnyékából sóhajtott. – Hát, mink is a mezőgazdasággal küszködünk…

A fentiek fényében lehunyt szemmel, lassan és részlet-gazdagon képzeljük el, hogy reagált volna az úr, ha Bence nem csak mosolyog a dolgon, illetve azon, hogy lesz mit mesélnie, hanem elkezdi megnyugtatni a panaszkodót, hogy nézzen csak körül, és legyen bátran boldog és elégedett, hogy mi mindent ért már el, ráadásul gondoljon csak bele, hogy sokak élete és megélhetése valódi pokol az övéhez képest.

Hogy hangsúlyosabb, élettel telibb, az országot újabb és újabb aspektusokból láttató élményekhez jussak, illetve, hogy legyen alkalmam gyakorolni a nyelvet, belém jöttek hátulról.

Hazafelé menet viszonylag gyorsan meg kellett állnom, mert előttem is megálltak. Épp a nyakamat nyújtogattam, hogy vajon mi a veszteglés oka, amikor a már jól ismert csattanó hang kíséretében előre lendültem. Szerencsére ezúttal sem a féken állva várakoztam, viszont azért mégis ráléptem, mielőtt az előttem állónak mentem volna. Egy pillanatig megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem történt meg velem ugyanaz, mint ami már egyszer, de nem ment, hát mégiscsak kiszálltam.

A mögöttem álló, és az ő mögötte állók egyaránt értetlenkedtek, hogy miért szállok ki. Odamentem a figurához, aki azt javasolta, álljunk félre, nem fog elszaladni, megígéri. Elhittem neki, plusz feltételeztem, hogy utána tudok menni, ha arra kerül a sor. Közben megnéztem a kárt, és első ránézésre nem láttam semmit.

Másodikra azt, hogy a lökhárítómon van egy kb. négy-hat centis élesebb bevágás, meg a másik oldalon egy kevésbé hangsúlyos. Az engem utolérőnek a lámpái és a motorházteteje csúszott szét.

A muksó elnézést kért, keresgélt egy kicsit a kesztyűtartóban, aztán – mivel nem talált kárbejelentőt – egy papírt vett elő, és elkezdte felírni az adatait. Felírtam én is, illetve saját ötlettől vezérelve a telefonszámomat is megadtam neki, aztán elváltunk egymástól.

Érdekes volt látni, hogy a figurát egyáltalán semmilyen szinten nem viselte meg a dolog, nem stresszelt azon, hogy csökken a bonusz besorolása, hogy most majd szarakodni kell az autóval, stb.

Én hazafelé indultam, és eszembe jutott, hogy nem írattam le vele, hogy elismeri, ő volt a hibás. Nem sokkal hazaérésem után csörgött a telefon. A manus volt az, megismételtetett pár adatot, meg kért újabbakat – elsősorban a biztosításomról. Veszett fejsze nyele ugyan, de azért rákérdeztem, hogy ugye ez csak ahhoz kell, hogy a papírokat korrektül ki lehessen tölteni, hogy meglegyenek mindkét résztvevő adatai, és hogy ugye az egész az ő biztosítására megy. Mondta, hogy ez természetes. Még párszor felhívott ugyanazokért az adatokért – talán nem tudta elolvasni a saját írását.

Pillanatok múlva sms-t kaptam úgy, hogy a feladó nem egy szükségképp ismeretlen telefonszám volt, hanem a csóka biztosítója név szerint. Tájékoztattak, hogy eljutott hozzájuk az ügy, hogy az ügyfelük elismerte 100%-os felelősségét, hogy adnak egy csereautót, amíg a sajátomat nélkülöznöm kell, és hogy legyek szíves ezen és ezen a számon felhívni őket, hogy a részleteket megbeszélhessük.

Megbeszéltük, hogy személyi sérülés nem történt, hogy hol és mikor esett meg az eset, illetve hogy részemről rendben van-e, ha házhoz jönnek a kocsimért a csereautóval, majd miután megjavították, ugyanezt megteszik fordítva is. Mondtam, hogy rendben. Akkor két órán belül hívnak – ígérte az ügyintéző. Ez nem történt meg.

Másnap viszont igen. Újra megbeszéltük az esetet, fixáltuk, hogy legyen az, amiben tegnap is maradtunk, stb. Innen egy kicsit összefolynak az emlékeim, mert hívtak a biztosítótól, hívtak a szervizből és ezen kívül még valaki még valahonnan, akiről végül is fogalmam sincs, hogy ki lehetett. Ő csak annyit kérdezett (már a sokadikként), hogy személyi sérülés történt-e. Még épp meg tudtam adni a nemleges válaszomat, mielőtt megszakadt a vonal. Többre nem volt kíváncsi valószínűleg, mert többé nem hívott.

A telefonbeszélgetések egyébként kitűnő eszközei a nyelv gyakorlásának, ugyanis a hívók egy része dialektust beszél, és amikor visszakérdezek, hogy mit is mondott, akkor – ahogy az egy szigorú, de igazságos nyelvtanárhoz illik – nem csökkent a tempón, nem próbál szinonimákat használni, nem próbál jobban artikulálni, hanem addig tart a dolog, amíg ha beszarok is megértem, hogy mi van. Én közben nem érzem igazán komfortosan magam.

Végül abban maradtunk, hogy 19-én jönnek az autómért (előtte megbeszéltük, hogy abszolút járóképes). Annyi kérdés merült még fel, hogy az én biztosítóm kiterjeszti-e automatikusan a kölcsönautóra a biztosításomat. Mondtam, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyet tenne. Nem gond – mondták – akkor majd ők biztosítják.

Tegnapelőtt felhívtam a Jobcentre Plust, hogy national insurance numberért (helyi TAJ szám) folyamodjak. Mindenkinek kell, hogy legyen ilyen, aki itt akar dolgozni. A telefonban kikérdeztek, hogy minek ez nekem, és adtak egy időpontot másnapra. Azt ígérték, hogy egy levelet is küldenek az interjúra hívás tényéről – aminek a szükségszerűsége megkérdőjelezhető a postai levelek sebességének tudatában.

Elmondták újra, amit a honlapjukon már olvastam, hogy vinnem kell három, a személyem azonosítására alkalmas igazolványt, meg egy levelet, amit nekem küldött bárki az itteni címemre. Egyébként, ha ezek közül nem mind van meg, vagy ad abszurdum egyik sincs, az – a honlap szerint – nem jelent automatikus kudarcot.

A címem alapján megadtak egy irodát, ahova mennem kellett. Én mondjuk olyat adtam volna magamnak, ami azon a településen van, ahol a címem is, de az ügyintéző nem így döntött, úgyhogy beautóztam az egyébként szomszédos, sőt, egybenőtt városba. De még ez előtt, illetve nem sokkal a telefonbeszélgetés után rám csörögtek, hogy holnap interjú, ugye jövök.

A SZOT szállónak látszó épület betonkerítésén háromszalvétányi felirat hirdette a hatóság nevét. Bementem, át a parkolón, el a ház oldala mentén, ahol valami bejáratot reméltem. Voltak is ajtók, de mind úgy nézett ki, mintha csak arra lenne, hogy évente kétszer másfél köbméteres, téglatest alakú fémtartályokat adjanak be rajta, aztán visszareteszeljék.

Elmentem az összes ilyen ajtó mellett, aztán tovább a ház sarkánál. Épp visszafelé botorkáltam, amikor egy ott dolgozónak látszó úr jött szembe, és rákérdezett, hogy TAJ szám interjúra jöttem-e, és a legutóbb megtámadott ajtó felé irányított, hogy kopogjak, vagy csöngessek be. Először nem láttam meg a sarok árnyékában meghúzódó, szürke alapon szürke, teljes felületén nagyjából hüvelykujjnyi csengőt, így kopogtam.

Egy szigorú hölgy nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót, és megkérdezte, hogy mit akarok. Elmondtam a helyes választ, és beengedett. Megkért, hogy foglaljak helyet az asztalánál. Örültem, hogy ilyen flottul kezdődik, mert lett volna még vagy öt percem félig, amikorra hívtak. Két papírt tolt elém, hogy írjam rá a nevem, a dátumot és az interjú tervezett időpontját. Mikor ezzel megvoltam – hozzávetőleg kilenc másodperc alatt – megköszönte a fáradozásomat, és arra kért, hogy most üljek egy kicsit a sarokban berendezett ügyfélváróban, ő pedig olvasgatni kezdett.

Két spanyol bűnöző, egy angol úr és kolumbiai felesége volt még ott közös (angol-kolumbiai) kisgyerekükkel. Az ügyintézők közül egy indiai hölgy dolgozott csak. Elkérte az igazolványokat a kolumbiai nőtől, majd elsétált velük. Mikor visszaért, velem ugyanezt tette. Rendkívül kedves volt, nagyjából olyan hangulatot teremtett, mintha a nyeremény-nyaralásom aláírnivalóit jöttem volna elintézni.

A másik két alkalmazott az ünnepek eseményeit és a legújabb bulvárhíreket vették sorra, majd egyszer csak, szinte varázsütésre, elhatározták, hogy most már dolgozni fognak. A srác a spanyolokat, a hölgy a házaspárt fogadta, és kérdezgették őket. Én meg ücsörögtem.

Közben párszor az ajtóról lepattanó látogatók zaját lehetett hallani. Erre a szigorú nő mindig letette a könyvet, felállt, és odament, ahol már csak a csalódott ügyfél helye volt, majd hátrasétált, hogy megnézze, ahogy a ház sarkánál topognak tanácstalanul. Mikor ezzel végzett, leült újra olvasni, de a harmadik után tett egy további intézkedést: elhúzta a sötétítőfüggönyt ott, ahol a túlszaladt önjelölt ügyfelek látszódhattak volna. Némelyik végül csak bejutott egy-egy újabb próbálkozás után. Talán megint arra járt az úr az udvarról.

Végre, egyébként maximum tíz perces várakozás után, engem szólítottak. Az interjú szinte csalódás volt. Azért láttam el a bevándorlási jelzővel, hogy adjak valami sötét súlyt a dolognak, de ha négyet kérdeztek tőlem (van-e munkám, pontosan mikor jöttem, tanulok-e, stimmelnek-e az adataim a képernyőn), akkor sokat mondok. Aláírtam egy papírt, hogy engedem, hogy lefénymásolják az igazolványaimat, elmondta a srác, hogy két hét múlva megkapom levélben a TAJ számot, nem sokkal utána meg egy kártyát is róla, és kész voltunk, csak várnom kellett, amíg visszakapom a papírokat.

Nemsokára szólított is az indiai hölgy, hogy itt vannak a cuccaim, csak ő még gyorsan jegyzőkönyvbe veszi, hogy a levél, amit bemutattam, nem pontosan szól a címemre, de ne törődjek vele, ez semmit nem számít, az irányítószám amúgy is mindent visz. (A levél egy elutasítás volt egy álláshirdetés kapcsán, és azért volt rosszul címezve, mert én rosszul adtam meg annak idején – nem tudván, hogy pontosan melyik a félsziget, és a két lehetséges helységnév közül melyik a kisebb és melyik a nagyobb egység, illetve ha ez az egyik és az a másik, akkor is mi van).

Hozzáteszem, hogy állítólag sokaknak heteket kell várniuk, mire interjú időpontot kapnak, és az sem ritka, hogy jobban kikérdezik őket.

Itt egészen mások a pénztárosok. Frissen fodrászoltak, jókedvűek, segítőkészek, nem kevesen közülük úgy néznek ki, mintha amúgy iskolaigazgatók lennének, de egyszerűen nem bírják elfojtani a vágyukat, hogy be-beüljenek a pénztárgép mögé. Az egésznek olyan hangulata van, mintha nem is ellenségek lennénk – vevők és eladók. Az mondjuk igen valószínű, hogy a fizetésből táplálkozó vásárlóerőben komoly differencia lehet az angol és a magyar pénztárosok között. Márpedig ránézésre ez az egyetlen, de nyilván meghatározó különbség közöttük.

Hogy a világ mégis egylényegű valahol, azt abból látom, hogy itt is sikerült találnom egy olyan pénztáros lányt, akinek az elkeseredettsége megüti a hazai mércét. Összeroskadva sóhajtozik, a vásárlóktól jól láthatóan öklendezhetnékje van. Olyan rezignáltan várja ki, hogy az előző vevő összeszedje a cuccait, és ő odatehesse a következő áruját, mint akinek ugyan pokolian fáj, de a közelgő teljes megsemmisülés biztos tudatában már úgyis mindegy.

Lényeges különbség azonban az általam megszokotthoz képest, hogy ennek a lánynak – úgy tűnik – a vevők nem fő ellenségei, hanem „csak” az utolsó cseppek a pohárban. Talán ezért, és a kontraszt miatt, ami a kollégáival szemben mutatkozik, egyértelműnek tűnik számomra, hogy súlyos depressziós.