A cégnél korábban nem volt HR, bár volt néhány eljárásuk, amit kimásoltak egy általános HR és munkajogi tanácsokat összegyűjtő oldalról – hogy aztán ne használják őket. Az én feladatom az volt, hogy legyenek értelmes szabályok és módszerek, amik segítenek a törvényi kereteken belül maradni, illetve hogy a HR-nek adjak értelmet, fordítsam termőre, azaz alakítsam olyan funkcióvá, ami effektíve hasznot hajt.

A CEO-ról azt a fülest kaptam egy másik vezetőtől, hogy nem érti, hogy a HR mire való, ezért sok dolgom lesz az ő meggyőzésével, tekintsem ezt a munkám egyik kihívásának, és ők majd igyekeznek mögém állni, segíteni együtt tolni a szekeret.

Először is rendszeres létszámgondokkal küszködtünk, új emberekre volt szükségünk. Egy fejvadász iroda volt ebben a partnerünk, akikkel hipp-hopp fel is vettem a kapcsolatot konkrétan azért, mert már az első napokban befutott két jelölt, és a cégnél senki nem tudta igazán kielégítően elmondani, hogy mit is akarunk tőlük, azaz nem tudtam, hogy mit keressek, mit figyeljek bennük az interjúkon.

Felhívtam hát az ügynökséget, hogy küldjék nekem vissza a munkaköri leírást, meg a személyiség / kompetencia profilt. A fő pszichiáter állt mellettem, akikor ezt a kérdést kiejtettem a számon, és a mosolya megelőlegezte a választ: semmi ilyen, vagy éppenséggel akármilyen papírmunka nem állt a háttérben, a CEO egyszerűen bemondta a telefonba annak idején, hogy kéne neki pár ember, akit nővérnek, meg adminisztrátor-asszisztensnek is be lehet fogni. Ugyanez az infó a jelöltekhez magukhoz viszont már nem egészen így jutott el – ahogy azt már a munkába állásuk után megtudtam.

Száz szónak is egy a vége: rögtön látszott, hogy ezzel a helyzettel rendszer szinten kell kezdeni valamit, úgyhogy azt javasoltam, hogy vezessük be az úgynevezett kompetenciákat. Mivel ez az egyik legalja, legelcsépeltebb üres frázis a szakmában, továbbá mert a CEO-nak emészthetővé kellett tenni, hogy mit akarok, továbbá mert én is így szeretem csinálni, elmagyaráztam, hogy itt egyszerűen arról van szó, hogy előre tudnunk kell, hogy a különböző munkakörökben milyen dolgozókat szeretnénk látni. Precízt? Kötelességtudót? Matekból jót? Rugalmast? Jó problémamegoldót? Stb.

Ezek után először is összegyűjtöttem munkakörönként, hogy én mire gondolok, aztán megkértem a többieket, hogy ők is gondolkodjanak el, amihez két fogódzót is adtam: képzeljenek el egy ideális embert az adott munkakörben, és árulják el, ő milyen lenne, illetve gondoljanak azokra a konkrét emberekre, akik most a legjobbak a területükön, és mondják meg nekem, ők mitől olyan jók. Megmondták, hozzáadtam a saját listámhoz, körbeküldtem, tetszett nekik, ezzel a darabkával kész voltunk.

Volt a „HR eszköztárban” egy dolgozói kézikönyv, ami a(z együtt)működés szabályait rögzítette, és tulajdonképpen elég jól kiterjedt minden részterületre. Csak a kutya nem olvasta. Ha viszont olvasták volna, nem mertek volna bejönni dolgozni, mert az egész írás javarészt súlyos fenyegetések listája volt, hogy milyen mulasztás esetén milyen megtorlás lesz a válasz.

A fent már részletezett megközelítésemet alkalmazva ezt a kérdést is úgy fogtam meg, hogy azt feszegettem, hogy egy ilyen irománynak mi az értelme, mi az alapvető célja. Úgy gondoltam, hogy nem elsősorban az elrettentés (az csak egy – egyébként elhibázott – eszköz), hanem a helyes működés kereteinek lefektetése és fenntartása. Ha pedig ez a cél, okoskodtam tovább, akkor csináljuk azt, hogy mindig elmondjuk, hogy az adott szabály miért létezik. Ha meg nem tudjuk elmondani, ne létezzen. Fejeljük meg azzal, hogy az egész írást áttesszük többes szám első személybe, azaz kifejezzük, hogy egy hajóban evezünk, egy cég sikerén dolgozunk különböző pozíciókban, és a szabályainkat a törvények és a józan ész diktálják, nem pedig elsősorban a menedzsment a beosztottaknak.

Voltak még olyanok a cég eszköztárában, mármint elvileg, hogy a betegségből visszatérők interjúja, sztenderd állásinterjú vezérfonal kompetenciákkal, kérdésekkel és pontrendszerrel, kilépő interjú, satöbbi.

Utánam vagy tíz nappal kezdett egy másik HR menedzser a másik telephelyen. Az volt a terv, hogy a rendszerek kidolgozásán majd együtt fáradozunk, az operatív ügyeket intézi mindenki a maga területén, a fegyelmi tárgyalásokat meg az objektivitás fenntartása végett a másikén.

Fegyelmi tárgyalások? Nekem ez magyarként nagyon furcsa volt, de Angliában a HR-esek egy részének nincs is más dolga, mint fegyelmi eljárásokat futtatni, azaz hiányzásokból, gondatlanságból, lustaságból meg hasonlókból adódó ügyeket elsimítani meghatározott törvényi és procedurális keretek között, hogy ha munkaügyi perre kerülne sor, a cég igazolni tudja, hogy helyesen és méltányosan járt el.

Amit mindeddig írtam, arra igazából alig volt időm, mert ilyen ügyeken dolgoztam, közöttük az előző kórházigazgató ügyén (amit majd a tragédiáról szóló részben fogok részletezni). Furcsa módon, a leggyakoribb probléma ennél a cégnél a játékból imitált verekedés (play fight) volt.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ápolt és az ápoló huzakodni kezd, játék gyomrosokat visz be, vagy fojtásokat szimulál – ahogy azt a kinti világban egyszerű emberek szokták egymás között például az üdvözlési rituálé részeként. Csakhogy ebben a környezetben ha hirtelen belép valaki, az nem tudja, hogy ez most játék vagy komoly, ha pedig komolynak hiszi, és úgy reagál, az sajátos gellert adhat az ügynek, amitől az ápolt látószöge is egyszerre megváltozhat. Ekkor már incidensről beszélünk. Az incidenst jelenteni kell a megfelelő hatóságoknak. Ez pedig már definíció szerint hatósági ügy, és a játékosság közben teljesen kikopik a helyzetből.

Szánalmas az egész, de a vége potenciálisan annyira kellemetlen, és üzletileg is hátrányos, hogy egyszerűen nem lehet megengedni. Szerencsére elsőre nem kell komolyan felfújni az ügyet, illetve amit itt leírtam, azt el tudtam mondani az érintetteknek is, akik azt minden további nélkül meg is értették. A következő lépés, hogy ezt a tudást közkinccsé tegyük, és már megint megoldottunk egy problémát – rendszer szinten.

Egy másik érdekes eset az volt, amikor kiborulva sírásig jutott az egyik nővér attól, hogy egy másik nővér ellenségesen bánt vele, megette a szendvicsét, és feketítette másoknál. Megjelölt vagy tíz tanút is, akik majd alátámasztják, amiket elmondott. Amikor viszont a történeteit hallgattam, furcsa érzésem volt. Az idézett szavak és helyzetek nem tűntek annyira brutálisnak, mint a rájuk adott reakció. A megérzésemet a tanúk írásos vallomásai(!) aztán alátámasztották: szerintük se történt semmi különös, legfeljebb a „sértett” volt kicsit túl érzékeny. Ezt úgy simítottam el, hogy ők ketten többé nem kerültek azonos műszakba.

Na de térjünk vissza a HR-es alaprendszerek kifejlesztéséhez. Amíg én az imént leírtakkal bajlódtam, kollégám nekilátott kereteket kidolgozni, hogy az interjúink hogy épüljenek fel, hogy a kilépő interjúban mi szerepeljen, satöbbi. Kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj: úgy fog kinézni, hogy míg én szart lapátolok, kollégám lesz a stratéga.

Az együttműködés úgy nézett ki, hogy ő leírta az ötleteit, és az azok alapján elképzelt végterméket, aztán megvitattuk, közös nevezőre jutottunk, a CEO jóváhagyta, majd jöhetett a következő. Ennek a HR-esnek volt egy ugyanolyan diplomája, mint amit én szereztem Angliában, viszont hamar feltűnt, hogy amiket javasol, azok noha elméletileg relatíve jól megalapozott dolgok, a cég konkrét helyzetére és jellegzetességeire nem igazán reflektálnak.

Úgyhogy én azt csináltam, hogy a két párhuzamos szervezet minden érintett szereplőjét a címzett listában hagyva méltattam kollégám munkájának pozitívumait, majd udvariasan és konstruktívan (tényleg) leírtam, hogy szerintem az adott eszköz kapcsán mire kell lőni, és én azt hogy csinálnám. Arra koncentráltam, hogy semmi ne legyen feleslegesen bonyolult se nekünk, se azoknak, akik nem HR-esek, de elszenvedik ezeket a rendszereket, és minden elem hajtson valami hasznot, különben minek létezne.

Így mentünk még egy-egy kört, és megvolt az adott végtermék. Egy idő után feltűnt, hogy miután én megírtam a válaszomat és javaslataimat, a CEO csak annyit ír vissza, hogy „Egyetértek mindennel, legyen így”. Mindezt azelőtt, hogy a kollégám viszontválaszolhatott volna. Ez kellemetlenül érintett, még bűntudatom is volt, vissza is olvastam, amiket írtam, hogy esetleg nem hangsúlyoztam eléggé az ő munkájának a pozitívumait, de nem találtam semmit, amit ma már máshogy csinálnék. Kollégám ezek után gyakorlatilag elnémult, azaz nem láttam több emailt tőle, illetve amikor én írtam neki, arra se reagált.

Mindeközben a CEO elkapott a recepciónál, és olyan durván megdicsért, hogy alig tudtam elhordani lábon – de azért beleálltam. Olyanokat mondott, le van nyűgözve a munkámtól, meg hogy felsővezetőnek születtem, és hogy – nem utolsó sorban – megmásfélszerezi a fizetésemet. Ja, még valamit elfelejtettem mondani. – fordult vissza – Kirúgtam a másik HR-est: használhatatlan volt.

Három nappal az interjú után tehát megjelentem a munkavégzés helyén, egy pszichés kihívásokkal küzdő betegek számára létesített bentlakásos intézményben. Angolul kórháznak hívták (mental hospital), de ránézésre és hangulatra szó sem volt ilyesmiről.

A háromszintes épület tetején voltak az irodák, a másodikon az étterem és a közepes biztonsági fokozatú lakók szobái, a földszinten pedig az alacsony biztonsági fokozatúak élettere. Minden ajtót brutális zár blokkolt, voltak szakaszok, ahol csak zsilipelve lehetett átmenni, azaz csak az első ajtó becsukódása után nyílt a második. A lakók ajtói is ultra kemények voltak azzal az extra csellel, hogy egy trükkel mindkét irányba nyíltak, hogy ne lehessen barikáddal meggátolni a bejutást. Ebédelni is úgy jártunk, hogy mindent zártunk magunk után.

Volt egy jókora kert is, amit részben maguk a lakók tartottak rendben, illetve fejlesztgettek – többek között kerti tóval. Szóval az egész hely nem egy elmegyógyintézet, vagy pszichiátria benyomását keltette a lakók óriási szerencséjére. Itt csoportban és egyénileg is foglalkoztak mindenkivel azzal a végső céllal, hogy a kliensek visszaevickéljenek a normál életbe – már akinél ez életszerű. Foglalkozás alatt két dolgot értek.

Egyrészt egy főpszichiáter, meg jó pár pszichológus és pszichológus hallgató segítette a lakókat. Volt itt folyamatosan felülvizsgált gyógyszeres kezelés, pszicho- és egyéb terápia, azaz ha valakit érdekelt valami, vagy volt egy hobbyja, akkor azt igyekeztek termőre fordítani. A legidősebb bentlakó jó szemű fotós volt, egy másik srác lelkes kertész, satöbbi.

A komplexumon félig-meddig kívül volt egy bungaló, ahova azok a betegek mehettek, akiknek már csak az volt hátra, hogy két-három hetet eltöltsenek a kinti életet szimulálva, azaz önellátóan, mielőtt tényleg visszakerülnek a többi ember közé.

Foglalkozás alatt másrészt azt értem, hogy a személyzet, azaz a „nővérek” (nurse), akik nagyjából fele-fele arányban képviselték a két nemet, lenyűgöző profizmussal és természetességgel viszonyultak a lakókhoz. Konkrét barátságok is szövődtek, de amikor nem, akkor is maximális tisztelettel és partnerként kezelték a betegeket.

Ez azért is említésre méltó, mert a pszichiátriai betegnek lenni Angliában sem volt vicces egészen a legutóbbi időkig, illetve sok helyen most sem az: ez a „kórház” hozzáállásában és az addig elért szakmai eredményeiben mindent tudott, amit nálunk európainak szokás nevezni.

A leggyakoribb diagnózis a paranoia, pszichózis, rosszul elsülő droghasználat elegyéből állt össze destruktív depresszióval és korábbi erőszakos epizódokkal fűszerezve. Ebbe a kórházba a szülő vagy gyám kérése alapján lehetett bekerülni (ez persze csak szükséges, de nem elégséges feltétel volt) illetve bíróság is dönthetett úgy, hogy börtön helyett itt a helye a delikvensnek.

A betegek mind férfiak voltak, és a döntő többségükön semmi különös nem látszott, hacsak éppen nem volt gyógyszerrel agyonlassítva valaki. Többnyire huncut mosolyokat láttam, meg kiégett melós kinézetű, de nem rossz szándékú figurákat.

Hogy hogyan viszonyuljak hozzájuk, azt főleg a többiektől lestem el – kombinálva a saját hozzáállásommal. Az első benyomás az volt, hogy mindent zárni kell, mindenkinél van egy pánikbizbaz lánccal az övére kötve, két gombbal. Az egyiket megnyomva csak simán odahívjuk a többieket, a másik meg ugyanez, csak kurva gyorsan, mert nagy baj van. Ottlétem alatt csak téves riasztás volt. Szólt egy sziréna, a lépten-nyomon kirakott kijelzőkön megjelent, hogy hol a gond, azt leolvasva futott mindenki a „tetthelyre”.

A második benyomásom viszont az volt, hogy mindezen biztonsági intézkedések ellenére mindenki egyszerűen csak oda-vissza normális egymással, amit óriási megkönnyebbüléssel fogadtam, mert így nem kellett agyalnom, hogy hogy viselkedjek, csak olyan voltam, amilyen egyébként is. Állítom, hogy a terápiát megturbózta ez a hozzáállás, plusz én abszolúte sokkal jobban éreztem magam úgy, hogy nincs kínosság meg befeszülés, hanem csak úgy kezeljük a bentlakókat, mint normális embereket, akik cserébe(?) szintén meglehetősen normális emberekként viselkedtek.

A cégnek volt egy másik telephelye is vagy száz kilométerre, ahol csak alacsony biztonsági fokozatú lakók voltak, és az épület nem pont erre a célra épült, mint ahogy a miénk igen. Egy másik fontos különbség volt még, hogy nálunk volt egy elképesztő szakács. Változatosan, egészségesen és finoman főzött: soha nem is hallottam se azelőtt se azóta ilyen angolról. Lappangó génhibára gyanakszom.

Üzletileg az volt a csodálatos ebben a vállalkozásban, hogy azzal, hogy az NHS (azaz az itteni TB) fejpénzt fizetett a lakók után, már kétharmadnyi telítettséggel is nagyon szépen szaladt a szekér. Nem csak a CEO A8-as, hosszított karosszériás Audija fért bele, hanem a lótifuti kulcsos autók között is volt Audi, kabrió Saab meg hasonlók. Na, hát ez egy gazdag ország, itt ez így megy.

A következő részben arról mesélek majd, hogy nekem mit kellett csinálnom, aztán lassan rátérünk tragikus részre.

Ezres nagyságrendben jelentkeztem állásokra ebben az országban, de csak egyszer fordult elő, hogy fel is vettek valami érdemi helyre. Pár felvonásban leírom ennek a rövid történetét.

Az egyetemen, ahol A a többedik diplomáját halmozta, megismerkedett egy nővel, aki a szakmai terepgyakorlathoz keresett embereket. Beszélgetés közben felmerült, hogy én milyen régóta keresek HR-es állást – sikertelenül.

A nőnek felszaladt a szemöldöke: ők meg épp HR menedzsert keresnek az egyik cégnél, akikkel együttműködik. Behívtak interjúra, ahol csak a szokásos módon adtam magam, azaz igyekeztem értelmes embernek tűnni, aki képes gondolkodni, és valódi megoldásokat találni tényleges problémákra. (Ez nem hogy nem keresett tulajdonság, hanem kimondottan ellenem fordítja a HR-esek döntő többségét).

Szokatlan volt ugyanakkor, hogy a tulajdonos / vezérigazgató (a továbbiakban CEO, magyarul Chief Executive Officer), különösen az itteni bevett szokásokhoz képest nem sokat vesződött udvariaskodással, hanem szinte provokatív módon kérdezett. Hogy az angliai másoddiplomámat miért nem valamelyik neves egyetemen szereztem, illetve hogy nem angol anyanyelvűként mire alapozom az önbizalmamat, hogy majd szabályozásokat fogok tudni írni, meg hasonlók.

Azt válaszoltam, hogy a diplomát még otthonról kezdtem el, de a záróvizsgát az itteni legfőbb HR szakmai szervezet felügyeli, tehát a végén pont ugyanúgy mértek meg, mint bárki mást, illetve hogy szabályozásokat eddig is írtam már angolul, ráadásul írásban jobb vagyok, úgyhogy ha elégedett azzal, amit most hall, nem fog csalódni ezen a téren sem.

Egy kicsit csevegtünk még, miközben én azért még mindig próbáltam jó benyomást kelteni, és olyanokat kérdeztem, hogy lesz-e itt lehetőség átalakításokra, okoskodásra, adnak-e teret új ötleteknek, stb. A CEO azt mondta, hogy persze, sőt, alig várják, ami pedig a továbbiakat illeti, aznap vagy másnap visszaszólnak, hogy mi a helyzet, mert ők ilyen tempóban dolgoznak. Erre egy udvarias mosoly kíséretében elismerően ajakbiggyesztettem, miközben persze egyetlen szót sem hittem el a merész kijelentésből.

Úgy mentem el, ahogy egy ideje mindig szoktam: igyekezve visszafogni a beindulni akaró álmodozást, hogy hátha ezt végre megkaphatom, és igyekeztem inkább nem is gondolni az egészre. Nem értem még haza, amikor hívtak, hogy enyém a meló, három nap múlva kezdhetek.

Vegyük észre, hogy egyetlen egyszer mentem úgy interjúra, hogy az ismeretségnek legalább a legalapvetőbb, legelemibb morzsája szerepet játszott, és egyből felvettek. Másik több ezer esetben, e nélkül az apróság nélkül soha semmi nem történt. (Folyt. köv.)