Itt az emberek közötti társadalmi különbségek meghökkentő pontossággal érhetők tetten a fogyasztási szokásaikon keresztül. Ha ránézel valaki autójára, rögtön tudod, hova tartozik. Ugyanígy kasztrendszer szintű elhivatottsággal látogatják a saját szupermarketjeiket, és felfelé sznobnak és drágának, lefelé igénytelennek tartják a többit.

Hadd nyissak itt egy bekezdésnek tűnő zárójelet. Előre szeretném bocsátani ugyanis, hogy minden társadalmi csoport tagjainak 80%-át idiótának tartom, és olyannak, aki valódi, átszűrt gondolatok és meggyőződések nélkül, szinte gerincvelőből cselekszik úgy, ahogy szerinte tőle, mint pl. középosztálybelitől elvárható. Így, amiket lejjebb írok, mind úgy kell érteni, mintha oda lenne írva mögé, hogy „vagy olyannak akar látszani”.

Szóval nincs ez másképp a rádióadók esetében sem. BBC4-et a napi történések és a világ dolgai iránt érdeklődő emberek hallgatnak, illetve jobbára azok, akik a brit társadalom szerencsésebbik felén helyezkednek el. Meg én.

A (szintén BBC-s) Radio1 azoknak a fiataloknak a rádiója, akik idővel BBC4 hallgatókká fognak válni, de azért ma még leginkább a kortárs popkultúrára kíváncsiak – noha időnként egészen magas színvonalú kortárs zeneművészek alkotásait is hallhatják például az elektronikus zene területéről.

A Radio1 és a BBC4 közötti űrt hivatott kitölteni a Radio2, ami a negyvenes éveikbe vagy azon túl csúszó, a BBC4 felé sodródó csoportot szolgálja ki letűnt évtizedek sokszor nem is rossz, máskor gyalázatos zenéjével.

Na de ők mind, együtt is kevesen vannak azokhoz képest, akik két másik lokális rádiót hallgatnak. A Juice FM közönsége a saját lecsúszásukhoz ragaszkodó, önpusztító emberek masszájából kerül ki, akik egyébként relatíve szűkös lehetőségeikhez képest igyekeznek becsülettel, erejükön felül fogyasztani. Az itt hallható zene mindennek a legalja – naponta tucatszor ismételve.

A Radio City hallgatói annyiban különböznek tőlük, hogy nem vágynak annyira a súlyos helyi akcentusra, nem bánják, ha pár régebbi sláger is beesik, és iszonyúan fontos nekik, hogy nehogy Juice FM hallgatónak nézzék őket. Aki irodai munkát végez, és már nem az adminisztrátori pultnál ül, annak pontosan ez kell.

Számomra a legérdekesebb a Juice FM csapat. Ők az egyedüliek, akik, amikor meghallják, hogy BBC4-et hallgatok, követelik a saját rádiójukat azzal, hogy mi ez a szar politika (mint pl. olyan műsorok, amikben épp róluk van szó, akiket a cégek PR-ja a lehető legeredményesebben vesz hülyére), rakjak be valami zenét. Arcról látom, hogy ez alatt azt értik, ami épp a Juice FM-en megy. Ha az 15 perc reklám, az is jó, kisimult arccal hallgatják.

Eddig egyszer olyan is előfordult, hogy egy korahúszas srác kapcsolgatni kezdte a rádiót, amin én úgy megdöbbentem, hogy az már neki is feltűnt. Találomra kiválasztotta a Radio1-et; nyilván azt hitte, hogy az kell, hogy az első helyen legyen. Ránéztem, és a lehető legtömörebben „megkérdeztem”, hogy a Juice FM kell-e neki (Juice Fm I guess). Bólintott, és meghallgattuk a reklámblokkot.

Azért ez általában ennél eggyel finomabban, pontosabban manualitás nélkül, verbálisan zajlik. Megkérdezik, hogy „te ezt hallgatod?!”, amire én vagy mondok valami igenlőt, vagy olyasmit, hogy hogyan is tagadhatnám, vagy csak annyit kérdezek, hogy „Juice FM?”.

A múltkorjában már majdnem flow élményem volt, ahogy a szürkületi enyhébb forgalomban gurultam egy relatíve távoli célpont felé a BBC4-et hallgatva, hátsó ülésemen egy szalmahajú, száraz bőrű, szikkadt figurával, aki szinte hajléktalannak nézett ki, de szedett-vedett ruhája, és ő maga legalább nem volt büdös.

A Napról volt szó, láttam is magam előtt az izzó narancs golyóbist, már indultak a szabad asszociációk a fejemben messze a volántól meg az úttól, akikor a rekedtes hang megszólalt a hátam mögül. – Te ezt hallgatod, haver? Mintha vaskampóval rántottak volna vissza a kevéssé attraktív valóságba. – Igen – mondtam, és azon kezdtem gondolkodni, hogy egyből a Juice FM-re váltsak neki, vagy épp ellenkezőleg, most legyen az, amikor először közlöm a rossz hírt, hogy itt sajnos ez szól, és kész.

De nem sok időm maradt tűnődni, mert az igenemre szótagnyi szünetet sem hagyva rögtön előrébb húzódott a figura, és szinte mohón kérdezte: – Jól hallottam, hogy azt mondják, hogy a Nap a felszíne felett magasabb hőmérsékletű, mint magán a felszínen?

Nekem egy szótagnyinál többi időbe került, mire megértettem, hogy nem az történt, ami ilyenkor mindig szokott, majd a kérdést dolgoztam fel, és végül az így összejövő késéssel válaszoltam, hogy tény, hogy ezt mondták. A visszapillantóból láttam a fickó tükörképemre szegezett tekintetét. Az volt benne, hogy de hát ez hogy van akkor? A fel nem tett kérdésre azt válaszoltam neki, hogy gondolom olyasmi lehet ez, mint a gyertya lángjával: ott is felfelé áramlik a hő, és a csúcsán melegebb, mint a tövénél.

Ezt további (vagy bármilyen) szakértelem híján ennyiben hagytuk, de ő még elkanyarodott egy kicsit az európai űrkutatás kérdésköre felé, és sajnálatát fejezte ki pár leállított vagy el sem kezdett program kapcsán. Aztán megérkeztünk, és a végén egyfajta összetartozás-élménnyel gazdagabban köszöntünk el egymástól.

Rohadék helyről, két négysávos út kereszteződéséből kell felvennem az embert. Beül, köszönünk, és ahogy rám néz, furcsa érzésem támad. – Rég nem láttalak – mondja, és nekem beugrik, hogy egy korábbi rendszeres utasom az. (Nem is értem, hogy hogy lehetnek egyáltalán rendszeres utasaim, amikor több, mint kétezer autó futkározik a körzetben, és én sem válogatok a kerületek között).

Ahogy meghallom a hangját, rögtön beugrik minden, hogy honnan hova szoktam vinni, és hogy mindig problémázik a pénzzel. Azt állítja, hogy egy ötösért szokták vinni a megszokott (és a mostanitól eltérő) útvonalán. Én meg azt szoktam gondolni, hogy biztos a műholdas ketyere adatai alapján számolva lehet annyi, de amit minden taxis használ, azaz a saját kocsijának a beépített mérőjét, az alapján öt ötven. Mindegy, rá szoktam hagyni, de aki előre ül, és végigpofázza az utat, azt adjon borravalót is, én mindig azt mondom.

A kérdésére válaszolva elmondtam neki, hogy volt egy rendes munkám (proper job), de azt kilőtték alólam, úgyhogy megint itt ülök. Ezért nem látott egy ideig, és ezért láthat most. A részletekbe bele se megyek, tudom, hogy egyáltalán nem érdekli: nem is kérdez semmit. Megkérdezem viszont, hogy ő nagyjából hány sofőrre emlékszik. Néhányra – azt mondja. Rám azért, mert nem látott egy ideje.

Beszélgetünk még egy kicsit a munkaerő-piacról, amiről neki – a világ többi dolgához hasonlóan – lövése sincs, de a sablonok polcáról levett véleménye, az van. Ha a triviálistól, kézzel foghatótól vagy a szemünk előtt lévőtől eltérő dolgot hozok szóba, nyugtázza, de nem reagál érdemben. Amikor networkingről, meg beágyazottságról beszélek, meg arról, hogy rengeteg munka van, csak egyik se nálam landol, még némább, mint egyébként.

Eljutunk a célállomásig, és mivel ismerem a sóher természetét, direkt egy kicsit alámondok az árnak, pedig tudom, hogy a legoptimálisabb úton hoztam. Hét font. Ravaszdian rám villantja műfogait, és tettetett mókássággal, mint aki egy gyereket ér csalási kísérleten fekete péterezés közben, megkérdezi, hogy biztos vagyok-e benne, mert ez minden más alkalommal hat ötven szokott lenni neki.

Ekkor értem csak meg, hogy ez így takarít meg egy valag pénzt, hogy mindenkitől visszatart ötven pennyt, azaz két fontot minden nap, mert két oda-vissza útja van két különböző viszonylatban. Rámosolygok én is, és megerősítem, hogy ez bizony halálbiztosan hét. Számlát kér, és búcsúzóul még behajol a kocsiba, és a szemembe nézve, mosolyogva mondja, hogy biztos benne, hogy találkozunk még. Remélem, nem – válaszolom neki.

Két többé-kevésbé rendszeres utasom mellé beülhetne egy pszichológiahallgató megnézni, hogy lesz a baj. Reggelente egy nagymama kíséri el a kisunokáját az egyébként sétatávra lévő iskolába. Azaz taxit hív.

A nő valamivel százhatvan centi alatt van, hangja érdes, akcentusa spanyol, haja drót, bőre pergamen és úgy van kifestve, hogy az még épp nem ijesztő. Annyira szikkadt, inas, hogy felteszem, konzerválta magát, és ebben az állapotában már örökké fog élni.

Az unokája puhatestű, apródfrizurás sörösüveg tompa tekintettel, a reggeli morzsáját épp megtartó kappanbajusz-kezdeménnyel, szinte napról napra látni, ahogy egyre nagyobbra nő.

Minden reggel azonos menetrend szerint zajlik. Gondolom, hogy még a lakásban könyörög egy kicsit a srác, hogy a nagyanyja ne kísérje el, de hasztalan. Kilép hát az ajtón, időnként köszön is, és beül. Másodpercekkel később jön a nagyi, és ő is beszáll a gyerek táskájával együtt.

Út közben apróságokról beszélgetnek. A nő mindig spanyolul kezdi, a fiú angolul válaszol, és borzasztóan feszült. Aztán megkéri, vagy költői kérdésbe bújtatva szólítja fel nagyanyját, hogy beszéljen ő is angolul.

Megérkezéskor a gyerek hol könyörögve kéri nagyanyját, hogy maradjon az autóban, hol durván utasítja. Az eredmény mindig azonos: nagyiról lepereg a dolog, és végül, amikor a srác már majdnem a kapunál tart, utána rohan, és megigazítja a gallérját, vagy utána visz valami papírt, vagy tesz bármit, ami a fiú kortársai előtti teljes megsemmisítését eredményezi.

Még én is látom a kocsiból, ahogy a lányok, miközben folyamatosan semmibe veszik a nagyra nőtt apródot, a nagyszülő akciójakor azért ezt épp csak egy pillanatra felfüggesztik, és mély megvetést sugároznak felé. Mint akit ki kellett herélni, mert képtelen volt felmászni a kötélre.

Amikor először vittem őket hazafelé, és a srác – érzelmesebb pillanataiban spanyolra váltva – arról panaszkodott, hogy szívatják a többiek, szinte hátrafordultam, hogy első lépésként szabadulj meg az apródfrizurádtól, te szerencsétlen, aztán adrenalinra vagy legalább intravénásan beadott koffeinre lesz szükséged, de ma már látom, hogy itt a nagymamának kellene meghalnia ahhoz, hogy a gyerek számára legyen remény. Márpedig a nagymama nem fog meghalni.

Ennek a típusnak a képviselőivel – mivel kerülöm az éjszakai műszakokat – jobbára a napom végén futok össze, azaz estefelé. Azaz nem a legvidámabb hangulatban. Javarészt lányok tartoznak ide, de vannak fiúk is. Megtöltik a kocsit, mert nem taxira akarnak költeni, hanem arra, hogy ájultra igyák magukat. A legtöbbször jócskán várnom kell rájuk, noha rájuk nézve nehéz elképzelni, hogy pontosan mi lehet az a hozzáadott érték, amit a felhasznált idő alatt realizáltak.

Emelkedett hangulatban ülnek be, és sokszor velem is kommunikálni akarnak minden áron, noha én ilyenkorra már fáradt vagyok, és nem keresem húszéves partiarcok társaságát. Őszintén szólva nem mindig értem pontosan, hogy miről van szó, mert az ország ezer részéből jönnek, mindig újabb és újabb, általam még soha nem hallott akcentusokkal, úgyhogy megértjük egymást, de azért elég sok minden elvész közben.

A nyelvi közeg kásássága az oka annak is, hogy nem értem a poénjaik egy jó részét. Ha érteném őket, valószínűleg, akkor sem tetszenének. Amikor – akár többedszerre – visszakérdezek, előbb-utóbb nevetgélés lesz a dologból – és nem egyértelműen együtt nevetünk.

Sokszor bedobják a szokásos társalgásindító sablonjaikat, mint foci, satöbbi, de a legbosszantóbb, amikor azt kérdezik, hogy szeretek-e taxisofőr lenni. Erre konokul mindig őszintén válaszolok, és azt mondom, hogy nem. Ekkor (elsőre) érdekes fordulat következik, és a kapott válaszon mindig megdöbbennek, de soha nem kérdeznek utána, hanem egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen nekem boldognak kéne lennem, mindenkinek olyan boldognak kéne lennie, mintha egy felelősség és tét nélküli élet lokális csúcsát élné meg éppen szombat este; aki nem így van vele, az elbaszta, mert nem sikerült betartania az előírást, ami az itteni médiából ömlik megállás nélkül.

Erre a válaszomra úgy reagálnak, mintha rózsaszín világuk közepére székeltem volna, és kimondottan meg vannak sértődve. Egyszer visszakérdeztem, hogy mit szokott mondani a többi taxisofőr, amikor ezt kérdezi tőlük. Erre azt a füllentést kaptam válaszul, hogy honnan tudná, soha nem volt még ilyen beszélgetése. A valóságban neki életében csak ugyanolyan beszélgetései voltak, amikre ugyanolyan formaválaszokat kapott, amikre nem is emlékszik, ami nem is baj, hiszen az egész paláver nem valódi gondolatok kicseréléséről szól.

Egy másik lány arról kérdezett, hogy melyik csapatnak drukkolok. Én – noha le is lőhettem volna ezért – beszélgetni kezdtem vele. Persze megint egy őszinte válasszal kezdtem, hogy nem érdekel a foci. Erre a lány agya – ahogy az várható volt – ledobta a szíjat. Erre visszakérdeztem, hogy ő hogyhogy szereti a focit, illetve mit szeret benne.

Erre nem számított, úgyhogy inkább támadásba lendült, hogy mi a bajom azzal, hogy ő szereti a focit. Azt hazudtam, hogy semmi. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a lány egyszerűen azt hiszi, hogy ettől eredeti és/vagy különleges lesz, de sajnos az ezt hívők tábora meglehetősen népes. A hátsó ülésről érkezett egy érdemi szellemesség: az a lány azt mondta, hogy ő a fociban a rövidnadrágos férfiakat szereti. Ezt a választ elfogadtam, aztán még egy kicsit nyögve nyeltünk, mire megérkeztünk, ahol úgy köszönt el a szóvivő, hogy további jó szórakozást kíván, amit én rezignáltan, a borravaló elfogadásával vettem tudomásul.

Természetesen az egész interakció során az európai értelemben vett udvariasság szabályai és külleme alapján viselkedtem, és nem az érzett megvetésnek utat engedve.

Az első reggeli fuvar egy éjjelnappalitól indul. Beállok a bejárat elé, benézek, hogy ki lehet az. Egy flegma nő biccent, úgyhogy megnyomom a gombot, hogy a gyors kiérkezésemmel majd a sor elején várhassam a következő kapást.

De a nő nem mozdul, majd mégis, mint akinek csak később esik le, hogy jelet kapott. De nem a kocsihoz jön, hanem csak a pulthoz lép, és vásárolgatni kezd. Nyugtázom, hogy nem ő lesz az, és próbálom megbecsülni, hogy mekkora eséllyel kell majd a központtal bajlódnom, hogy megmagyarázzam a képernyőről talányosnak tűnő helyzetet.

Közben felteszem a napszemüvegemet: a felkelő Nap hamar kisárgult, és már a házak teteje fölül vakít. Behuppan a nő, és nem szól semmit. Aztán majdnem megmondja, hogy hova akar menni, de mégis elharapja a szót, gyanakodva néz rám, és szinte vallatótiszthez való hangon kérdezi, hogy minek vettem fel szemüveget. A Nap ellen védekezem vele – mondom neki. Milyen Nap?! – vágja vissza fokozódó gyanakvással, és nem úgy, mint aki arra utal, hogy Angliában senki nem látta még a szóban forgó csillagot.

Gördülékenyebb indulásra számítottam, úgyhogy egyszerűen rámutatok a Napra, és szóban is megismétlem, hogy arról beszélek. Erre ő azonnal a kilincsért nyúl, és testbeszédével azt sugallva, hogy elég neki az ilyesmikből, hol van az megírva, hogy neki ezzel kell megküzdenie, puffogva kiszáll. Én meg megnyomom a fuvar vége gombot, és rábiggyesztek a rögtön feljövő következőre. Szerencsére csak pár saroknyira van.

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?