Az angolok nagyon helyesen felismerték, hogy a közúti balesetek legfőbb oka a túlzott tempó. Ezért azon vannak, hogy mérsékeljék a sebességet az egész országban. 

A sztrádán csak száztízzel lehet menni, mindenhol telepített kamerák, és mobil rendőrök monitorozzák az autók tempóját, és vita nélkül büntetnek, ami azt jelenti, hogy három pontot ér egy gyorshajtás, a negyedikre (tizenkét pontnál) ugrik a jogsi, úgyhogy kilencnél gyakorlatilag mindenki megtörik, és feltétlen szabálykövető lesz. 

Persze nem lehet mindenhova trafipaxot vagy rendőrt állítani, úgy tűnik viszont, hogy fekvőrendőrt (speed bump) lehet. Ezek sajnos szomorúan alacsony technikai színvonalon készülnek, és igazából mindegyik egyedi: olyan, amilyenre éppen sikerült. A lényeg, hogy nem lehet jó érzéssel annyival sem átmenni rajtuk, amennyi amúgy megengedett lenne. 

A közlekedési teoretikusok élénken foglalkoznak már a gondolattal, hogy az autópályán leszállítsák a sebességkorlátozást hetvenről hatvan mérföldre, azaz száztízről kilencvenhatra(!). Ezt én személy szerint, a három sávos autópályák országában nevetségesnek tartom, pedig nem vagyok egy elszánt gyorshajtó. 

Na de ez csak teória, terv. Van viszont újabb gyakorlat is. A nálunk is ismert harmincas övezetekhez hasonlóan itt is nagy sikert arattak a húsz mérföld per órás körzetek. A siker akkora, hogy most – legalábbis, ahol én lakom – elkezdték ezek totális kiterjesztését, ami azt jelenti, hogy a nagyobb egységek határán lehet menni harminccal (nem egyszer olyan középen elválasztott, kétszer két vagy három sávos utakon, ahol a negyven is abszolút biztonságos lenne), azokon belül azonban mindenhol, a legszélesebb és legnéptelenebb utak kombinációiban is csak hússzal. 

Kipróbáltam, és elviselhetetlen. Nem lehet négyesbe se kapcsolni. Olyan, mintha a gyalogosoknál szankcionálnák a tyúklépésnél progresszívebb haladási stratégiákat. Nevetséges, és a kézenfekvőnek gondoltnál is frusztrálóbb érzés egyedül csorogni egy tágas, belámpázott úton. 

Úgyhogy nem is teszem, csak a szememet tartom nyitva, hogy nincs-e rendőr a környéken. De ebből baj lehet. Nekem épp a kilenc pont fog következni, azaz ha még egyszer bemérnek, akkor hamisítatlan birka válik majd belőlem, plusz a biztosításom is megugrik rendesen, hogy érezzem, milyen egy aljas, rohadék, önző szemétláda vagyok, egy potenciális gyilkos. 

Egyébként tény, hogy ezzel a hozzáállással Nagy-Britannia a világ legbiztonságosabb helye, ha gépesített közlekedésről van szó. Láttam a statisztikákat, mutatták a gyorshajtás-tudatossági tanfolyamon (speed awareness course), ahol három pont megspórolása céljából vettem részt. Csak azt remélem, hogy nem járok egy-két lépéssel a közlekedésbiztonsági stratégák előtt, amikor a grafikon perifériájára pillantok, és ott azt látom, hogy a sebesség (mint olyan) betiltásával a közlekedési baleset (mint olyan) is megszűnik. 

Csak egy kis szórakoztató ellentmondás a végére, hogy a vidéki Anglia amúgy tele van olyan girbe-gurba, dimbes-dombos, beláthatatlan kanyarokkal teletűzdelt, meghökkentően keskeny utacskákkal, ahol hatvannal lehet menni (azaz kilencvenhattal km/h-ban). Valami miatt ezeken a helyeken felnőttként kezelik az úrvezetőket, mert rájuk bízzák, hogy mernek-e a megengedett sebességgel menni. Tapasztalatom szerint negyvennél már erősen figyelni kell, az ötven nagyon igénybe veszi az embert, a hatvan pedig potenciálisan halálos tempó.

Az angoloknak igen komoly hagyományaik vannak a tébolyítóan nyakatekert szabályok kimódolásában. Elég, ha az állás számolására gondolunk a teniszben, vagy arra, ahogy az irányokat és oldalakat kezelik a vitorlázásban (legalábbis erős a gyanúm, hogy erről is ők tehetnek), vagy arra, amit a rendszámokkal művelnek. 

Mindezzel párhuzamosan egy csomó dolgot a lehető legbájosabb egyszerűséggel intéznek. A most aktuális példa erre a munkaszüneti napok rendszere. Nálunk a csütörtökre eső ünnep és a hétvége közé szorult pénteket látszólag odaadják a dolgozó embereknek, de aztán el is veszik egy rákövetkező szombaton. Az ilyen szombatok a nemzetgazdaság számára ugyan elvesznek, mert senki nem dolgozik érdemben, vagy kiveszi szabadságnak, de akik belátogatnak a munkahelyükre, azoknak a lelkén fekélyes nyomot hagy az eset, annyit biztosan tudunk. 

Angliában az ilyen munkaszüneti napokat eleve nem dátumhoz, hanem a hónap első (vagy valahányadik) hétfőjéhez vagy péntekjéhez kötik, így a fent vázolthoz hasonló kellemetlenségek nem adódhatnak elő.

A fenti egyszerűsítést azért nem mindig érzik helyénvalónak. Például Jézus születése körül alighanem kerülni akarják az ügyrendi vitákat. Idén Karácsonykor azonban egy további különbségre figyelhetnek majd fel az éles szemű elemzők. Arra a jelenségre, amikor egy munkaszüneti nap hétvégére esik. A magyar ezt – német jövevényszóval – pechnek nevezi. Az angolok viszont egy elegáns gesztussal eltekintenek a hétvégére következő hétfői munkanaptól.

Ma huszonöt éve történt a híres hillsborough-i tragédia, amikor is kilencvenhat Liverpool szurkoló halt meg egy meccsen valami olyasmi miatt, amit talán leginkább szervezési hibák sorozatának lehetne nevezni. Nem tudom, hogy az erről szóló megemlékezések mennyire részletezték azokat a körülményeket, amiket most én fogok részletezni. 

A rendőrség egy kicsit az események után loholva igyekezett menteni a menthetőt, miközben a megérkező mentőket és tűzoltókat a liverpooli szurkolók is segítették az életek mentésében. 

Ehhez képest a rendőrségi jelentés nem hogy csak igen-igen elnézőre sikerült, ami a saját szerepüket illeti, hanem egészen súlyos vádakat tartalmazott a liverpooli szurkolókkal szemben. Olyanokat, hogy az ő részeg randalírozások az oka mindennek, és hogy a mentést is tevőlegesen akadályozták, illetve halottakat és rendőröket vizeltek le(!). 

A rendőri jelentés természetesen durva felháborodást váltott ki, Margaret Thatcher pedig elkövette azt a hibát, hogy noha járt Liverpoolban a részvétét kifejezni, nem rendelt el újabb vizsgálatot, és nem vonta felelősségre a füllentő zsarukat. 

Egyébként is valószínűtlen, hogy bárki valaha azt tervezte volna ebben a melós fellegvárban, hogy majd a konzervatívokra szavaz, így viszont ez most már halálbiztos arra az időre, amíg a világegyetem a jelenlegi formájában fennáll. Ezen nem változtat az sem, hogy az aktuális, szintén konzervatív miniszterelnök alatt tartott megismételt vizsgálat teljes egészében felmentette a szurkolókat, és fényt derített a rendőrség felelősségére. 

Thatcher halálakor potyogtak az örömkönnyek a városban, majd mivel a boldogság köztudottan megosztva az igazán szép és jó, kisebb utcai népünnepély is kerekedett az eseményből.

 

 

Gondolom, hamarosan megint aktuális lesz, hogy a képviselők fizetését (saját maguk) megigazítsák az ország egyre kimagaslóbb teljesítményével szoros összhangban. 

Ez Angliában is kiemelt kérdés, a megoldást pedig egész hasonlóan képzelték el és valósították meg.  Aztán egy idő után az általánosan elfogadott nézetet, miszerint abszurdum, hogy a képviselők maguk döntik el, hogy mekkora emelést kapjanak, tettek követték, és legújabban egy erre szakosodott testület hozza meg a nehéz döntést helyettük.

Ezek a szakemberek gondosan mérlegeltek minden körülményt, de még közvélemény-kutatásokba is bocsátkoztak, majd előálltak azzal, hogy a legokosabb az lenne, ha 11(!)%-kal dobnák meg a járandóságokat.

Amikor ezt meghallottam a rádióban, még én is eltátottam a számat, de az angol közvélemény ugyanekkor hangot is képzett, és nem meglepő módon azt mondták, hogy ilyen gazdasági teljesítmény és szociális feszültségek közepette egy ekkora (sőt igazából bármekkora) emelés arcátlanság. 

Ami most Nagy-Britanniában van, azt például a Munkáspárt (Labour) megélhetési költség válságnak hívja (living cost crisis), a 16-24 évesek munkanélküliségi rátája 20%, a gazdaság egésze az igen szerény növekedésnek épp csak az első jeleit mutatja, a közszféra dolgozóinak éves emelését pedig 1%-ban maximálták. 

Két kézenfekvő gondolatom támadt a fentiekkel kapcsolatban.  Az egyik az, hogy a nyilván Londonban székelő szakemberek egy buborékban élnek, és elvesztették kapcsolatukat a valósággal. A másik, hogy egyszerű korrupcióról van szó. Ez utóbbit rögtön el is vetettem, mert úgy látom, hogy itt az ilyesmi sokkal nehezebben kivitelezhető, mint nálunk, és morális és tényleges büntetés egyaránt jár érte. De az első verzióban sem lehettem egészen biztos csak úgy, úgyhogy olvastam még egy kicsit. 

Az derült ki, hogy ez a testület már dolgozik egy ideje. Működése során megvágott egy csomó kedvezményt a képviselői nyugdíjak rendszere, a keksz és tea ellátmány, meg egyéb finomságok mentén, mindegy 35 millió fontot (~12,9 mrd Ft) megfogva az adófizetők pénzéből. Ezeknek a finomításoknak a záróakkordja lenne ez az egyszeri emelés, ami így együtt nem jár többletköltségekkel az eddigiekhez képest, utána pedig a képviselői illetményeket a reálgazdaságban megfigyelhető jövedelmek változásához kötnék. 

A parlamenti pártok vezetői mindeközben kórusban tiltakoznak. Azt mondják, hogy egy ilyen monstre emelés a jelenlegi körülmények között elfogadhatatlan, és okkal váltja ki az emberek dühét. (Megfigyelők kacsintanak, hogy a sok speciális juttatás elvesztését siratják a képviselők, amik nélkül a végén rosszabbul jönnek ki). A testület vezetője meg azt mondja, hogy őt nem arra kérték, hogy népszerű legyen, hanem hogy egy valós problémát oldjon meg. Azzal is érvel, hogy a közvélemény-kutatások során megkérdezett emberek 43%-a támogatta a csomagot. Igaz, hogy 45% meg túlságosan nagyvonalúnak tartotta – derül ki ugyanabból a felmérésből.

Egy idegen országba költözve az ember hamar rájön, hogy egy csomó dolog, amit a nyelvről tanult, nem pont úgy van, mást (is) jelent, és/vagy félreértésen alapul. 

Magyarországon, amikor én tanultam, nem meglepő módon a melósok Angliájából indultak ki. Például a living room a munkásosztály nappalija, középen, meg feljebb „ugyanezt” a szobát már sitting roomnak meg receptionnek hívják, azaz annak a helyiségnek, ahol ücsörögnek, illetve ahol a vendégeket fogadják. 

A híres ötórai tea a valóságban nem létezik. Teát itt bármikor, bárki iszik, bármilyen alkalomból: hazaért, beszélgetni akar, lassan indulni készül, megkívánta, zavarban van. A munkásosztály egyszerűen a késő délutánra eső étkezését hívja teanek. Ezt mások dinnernek nevezik. 

Na de ez eddig egyszerű. A nehézség ott kezdődik, amikor olyan kifejezéseket használnak, amik elvileg nem stimmelnek. A magyar is tele van olyan szóösszetételekkel, meg ragokkal, amiknek, ha jobban belegondolunk, végül is nincs értelmük, csak mi tudjuk, hogy azt jelentik, amit, és kész. 

Az angolok is tele vannak ilyenekkel. Ezekre ugyan gyanakvással tekintek, de azért igyekszem követni őket – persze folyamatosan morfondírozva, hogy most laza és modern, vagy egyszerű és igénytelen vagyok. 

További csavar, hogy – úgy látom – ezek a dolgok nem is állandók az időben, hanem lenézett kezdés után beszivárognak a mindennapi, mindenki által beszélt nyelvbe. A hogy vagy? kérdésre az egyik adekvát válasz itt az, hogy I’m good. Ami furcsán hangzik, mert azt jelenti, hogy jó vagyok. (Kínált ételt vagy lehetőséget is lehet így visszautasítani jelezve, hogy jól megvagyunk / mindenünk megvan, ami kell, így is). Egy (egyébként amerikai) sorozatban hallottam a napokban, hogy valakit, aki a fentiek szerint válaszolt, kioktattak: Superman is good. You are well. (A Superman jó. Te jól vagy). 

Egy írtől hallottam először, amikor egy feléje nyújtott kekszet hárított, hogy I’m sweet. Azt gondolom, hogy én valahol itt fogom meghúzni a határt.

Az amúgy magától értetődőre, azaz, hogy az itteni emberek pont annyira kompetensek a saját anyanyelvükben, mint a magyarok a magukéban (azaz korlátozottan), szintén csak akkor döbbentem rá, amikor egyre több helyen hallottam és láttam leírva bizonyos mássalhangzó kettőzéseket. A focussed (két s-sel) pont olyan, mint a magyarban a bakkancs, jappán, vagy a trónról letaszíthatatlan örök kedvencem, a sportolló.

Nem találkoztam még olyannal, amit Kate Fox leírt volna valahogy, aztán a valóságban máshogy történne. Viszont van valami, ami úgy igaz, ahogy leírta, de van tovább is – csak az talán nem venné olyan jól ki magát az alapvetően hazai közönségnek szánt hasábokon. 

Számos példán keresztül szemlélteti, hogy itt a dolgok nem egészen úgy működnek, ahogy az optimálist úgy általában elképzeljük. Egyik példája a WC, amit a legtöbb esetben háromszor kell lehúzni, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket. 

És tényleg. Az egy vagy a kettő szinte soha nem elég, de az is igaz, hogy általában nem kell négyig elmenni. Na de mi történik harmadszorra? Annyi, hogy valóban lezúdul a víz úgy, ahogy azt a mérnökök eredetileg megtervezték. Azaz szarul. 

Lehet, hogy simán hátulról alázubog, lehet, hogy a perem mentén körbelendül, és elöl egyesül egy vaskosabb sugárrá, de végül mindenképpen úgy csapódik a vízzáró rétegbe, hogy a WC-papír helyzetén a lehető legkevesebbet változtasson. 

A produktum maga az esetek viszonylag nagy hányadában többé-kevésbé eltűnik, de legalább egy darab papír biztos, hogy ottmarad. Az ember tehetetlenül szemléli, ahogy a papír makacsul tartva felszín-közeli helyzetét, egyre lassabban forog képzeletbeli tengelye körül, hogy végül a szarfolttal felfelé kacsintva kerüljön nyugalomba. 

Minél inkább ez a helyzet, annál inkább van kint valaki, és annál kevésbé van több WC kagyló. Csak hogy egyértelmű legyen a következő vendég számára, hogy pontosan kinek a pontosan miét látja. Ugyanígy: minél elkeserítőbb az eltüntetendő látvány, annál komótosabban töltődik fel a tartály.

A sokadik olyan reklámot hallom a rádióban, ami itt minden gond nélkül belefér, az én fejelmben viszont a jó ízlés határán messze túl, a konkrét aljasságok birodalmában foglal helyet. 

Egy anyuka sorolja, hogy mi minden kellene a gyerekeknek karácsonyra. Említésre kerül minden, ami ahhoz kell, hogy emberhez méltó életet éljen egy nyugati ember: a legújabb, munkástenyér fesztávú telefon, játékkonzol, meg még pár apróság, amit ha már megveszel, akkor további négy-öt dolgot is hülyeség lenne a polcon hagyni. 

A felsorolás után egy erőtlen, szorongásba mártott, így igazi tartás nélküli férfi (apu) hangja óvatoskodja bele az éterbe valódi meggyőződés nélkül, hogy esetleg rácsodálkozhatnánk a karácsonyra úgy is, mint a szeretet ünnepére, mondhatnánk, hogy nem az elköltött pénz mennyisége számít, hanem a szándék, meg ilyenek. 

Ezt a bizarr megnyilvánulást anyu a pillanatnál épp csak kicsivel hosszabb hatásszünettel jutalmazza. Épp csak akkorával, hogy a hallgató megérezze, itt valami nincs rendben. Az nincs rendben – esik le a hallgatónak –, hogy apu sem gondolja komolyan ezt a dumát, csak nincs pénze, az a baja. Amikor ez a gondolat megvan mindenkinek, anyu csak annyit mond lesajnáló hangon, hogy hát sok sikert [ehhez a hozzáálláshoz].

 

 

Innen a bank hangja veszi át a szót, és ugyan nem minősíti a szánalmas szerencsétlent, de tapintani lehet anyu, a bank és a célközönség közötti testvériséget, amit lenézésük közös tárgya táplál, és a meggyőződés, hogy igenis: ha nincs mit költened, nem vagy ember. 

Na de hát ne izguljon senki, hiszen épp az a pláne az egészben, hogy van megoldás: vételezz egy hitelkártyát, és engedd el magad. Idén már csak nem omlik rád a részletre vett státuszszimbólumokból összehordott kártyavár.