Évezredek óta sajnálkoznak az idősek, hogy az utánuk következő korosztály silányabb, hogy a régi időkben minden jobb volt. Hogy mindenki tud így mutogatni, csak érjen el egy kort, mutatja, hogy az egész lényegénél fogva baromság.

Attól tartok mégis, hogy találtam valamit, ami – legalábbis lokálisan – a bezzegezők álláspontját támasztja alá. Több kerülettől is óva intettek, néhányat meg már magamtól is igyekszem kerülni. Persze ez drága mulatság (elmaradt haszon, elfecsérelt üzemanyag), úgyhogy végül mégis veszek fel utast ezeken a helyeken is.

Különösen az egyiknél azt vettem észre, hogy ha idős embert veszek fel, az kivétel nélkül rendezett, szépen beszél, kedves, és általában véve van benne valami tiszteletre méltó, valami decens, valami egyenes.

A középkorúak lehetnek ugyanilyenek is, de azért köztük már gyakoribbak a gyakorló alkoholisták, a(z ártatlanság vélelmét persze fenntartva, de mégis) bűnözőarcúak, a durva beszédűek, a bunkók.

A tinédzsereknek viszont már a döntő többsége ilyen. A helyi ordenáré akcentust beszélik úgy, hogy a kapuból integető nagymamájuk nem. Kapucnis mackó van rajtuk, vagy rejtőzködő, vagy bajkereső modult futtatnak, klasszikusan azok az arcok, akik keze ügyéből lassan elsimítja az ember a telefonját, és általában is figyeli őket, hogy mikor lesz velük gond.

Unott ujjaikkal a tetőkárpit szélét méregetik, az ablakot húzogatják fel és le, a heves közlési vágyuk és korlátozott verbális képességeik közötti űrt hangerővel és az ülésem markolászásával és rángatásával hidalják át rendre, ha valami izgalmasabb részhez érnek az elbeszélésben.

Nemrég egy idős nagymamát vettem fel a kis unokájával. A veje – gondolom – a WC-ről ordibált ki, dagadt tehénnek, gennyzsáknak nevezte az anyósát. A lánya kuncogott a kapuban, a nagymama meg pár, a férfi intellektusának hiányára utaló fricskával igyekezett visszavágni, miközben hevesen szégyellte előttem az egész jelenetet. Az unoka arcáról nem tudtam semmit leolvasni.

A nagymama az úton a különböző angyalokról mesélt. Az unoka tágra nyílt szemekkel hallgatta, szólt, ha életszerűtlennek tartott pár intézkedést vagy alapelvet az angyalok részéről, meg elsorolta, hogy ő milyeneket ismer, illetve melyek azok, akikkel még nem találkozott, de szükségképpen létezniük kell.

Azt hiszem, nem szorul további kifejtésre, hogy milyen hosszú távon is káros következményei lennének / lesznek annak, ha a családhoz tévedő esetleges angyalt az apuka lapáttal veri agyon, majd a gyereknek segítenie kell a hullát kihúzni a hátsó udvarra.

Gimnazista koromban két amerikai angoltanárom is volt, akik közül egyik se tudott magyarul, és egyikük emellett végig ki is tartott. Nekünk kellett tehát megerőltetnünk magunkat, ráadásul kevesen voltunk, és az egyik sráccal még az órákon kívül is összejártunk olykor, úgyhogy az angolom nem reménytelen.

Amerikai akcentusomat az itt töltött idő alatt igyekeztem bbc angolra módostani, de tisztában vagyok vele, mindig tudni fogják, nem itt születtem, illetve hogy az angol nem az anyanyelvem.

Kérdezték már gyanakodva, hogy a környékről való vagyok-e; persze nyilván nemleges választ várva, de mégis. Mondák már, hogy az angolom tökéletes, meg hogy jobb, mint az övék. Ezért nem lehet olyan könnyen kijelenteni, hogy például a hazugság egyértelműen rossz dolog lenne. Mondták már azt is, hogy az angolom egész jó, vagy nem is olyan rossz (fairly good), ami szerintem elég jól leírja a valós helyzetet.

Mindenezek mellett én igazából csak egyben vagyok biztos: hogy az akcentusomról nem tudják megmondani, hogy pont magyar vagyok. Helyezem a hangsúlyokat, nem magyarosítom a függő beszéd szórendjét, nem tukmálom a határozott névelőt. A napokban mégis megkérdezte egy utasom, hogy honnan jöttem, ugyanolyan az akcentusom, mint a háziorvosáé. Mondtam, hogy Magyarországról, ő meg bólintott, hogy az orvosa is.

A pályaudvar épületével összenőve áll egy robusztus kőpalota. Az aljában úgy, mint szobafal tövében az egérlyuk, van egy fodrászat. Senki nem látja, aki nem tudja, hogy ott van, pedig kovácsoltvas betűk hirdetik a létezését.

Én is csak onnan tudok róla, hogy a második utasomat, akit onnan vettem fel, rajtakaptam az ajtóban. Minden kuncsaftjukkal úgy bánnak, mintha az édesanyjuk lenne. Kikísérik a széles járdára, együtt várják meg vele a taxit, és közben elvarrják a korábban folytatott beszélgetés még lebegő szálait, illetve megágyaznak a következő találkozás eszmecseréjéhez. A búcsú mindig meleg, szinte könnyes.

Innen veszem át én a hölgyeket. Velük mindig beszélgetek. A fodrászatba nagyon régóta járnak, nem is lenne illendő firtatni, mennyire régóta. Korábban a környéken dolgoztak, onnan az ismeretség, és ma már tizenegynéhány mérfölddel messzebbről is visszajárnak, ezek már baráti látogatások.

Én megdicsérem az angoljukat, azt mondom nekik, hogy ráismerek az akcentusukra: ez az úgynevezett iskolázott angol. Ők is megdicsérik az enyémet. Ők sajnálkoznak, hogy az angol kortárs építészet nem ér a klasszikus nyomába, és én nem cáfolom meg őket. Az úton végigvesszük a konkrét példákat erre is, arra is.

Beszélünk az angol nyelv alakulásáról, a gazdasági helyzetről, arról, hogy ők mit tudnak Magyarországról, mert ők valahogy mindig tudnak valamit, és mindig van kérdésük is, amit már rég fel akartak tenni, csak nem volt kinek. Ahogy apró angol bosszúságaikról beszélnek, szóba hozzák, hogy Németországban úgy találták, hogy minden rendben van, én pedig végre, évtizednyi várakozás után kontextusba helyezve tudom hangosan kimondani, hogy „Ordnung muß sein” (Rendnek kell lennie).

Aztán rendben megérkezünk, még elmondom, hogy mondhatnám, hogy úgy van, ahogy hallották, és a gulyás csakis magyar, de a szlovákoknak lenne ehhez pár szavuk, meg hogy a lecsóról is érdemes tudniuk, de ne csak engem kérdezzenek meg, hanem egy vagy két szerbet is, ha találkoznak olyannal.

Megköszönjük egymásnak a beszélgetést, ők sok sikert kívánnak nekem a jelenlegi helyzetben, és úgy általában is, aztán kifizetik a vaskosabbak közé tartozó viteldíjat, és megfejelik egy kövérebb borravalóval.

Múlt hétfőn az utolsó utasommal gondom akadt. Igazából azért is lett belőle az utolsó utas, mert egy kicsit elment a kedvem az esetleges továbbiaktól.

Egy kocsmánál vettem fel. Egy barátja tette be a kocsiba a műveletképtelenül részeg figurát. A botjával ütött mindent, amit ért, támolygott, és végül gyakorlatilag fekve kötött ki az anyósülésen, alig tudtam váltani tőle.

Megkérdeztem, hogy hova menjünk. Talán nem számított a kérdésre, talán csak túl hirtelen jött, a lényeg, hogy nem tudta megválaszolni. Törte a fejét, és káromkodott. Abban maradtunk, hogy majd mondja, merre menjek.

Elindultunk arra, amerre mondta. Az első kanyar sajnos a rafináltabbak közül való volt, mert több sávon vagy négyfelé lehetett menni. Kicsit meglepett a kérdése, hogy „hol vagyunk most”, de végül is amennyire elintézte magát, nem csoda, hogy nem látott. Megmondtam neki, hogy épp hol vagyunk. Ez elképesztette. A lámpa zöldre váltott, mögöttünk sor állt, úgy kellett kikövetelnem tőle egy irányt, hogy merre forduljak.

Arra fordultunk, de aztán megint csak azt kérdezte, hogy hol vagyunk most, amit meg válaszoltam erre, az meg felháborította, és hepciáskodva, de akadozó nyelvvel kérdezte, hogy hova az istenbe megyek már. Erre azt mondtam neki, hogy mégis jobb lenne, ha sikerülne felidéznie, hogy hol lakik, és akkor egyszerűen hazaviszem.

Erre ő azt állította, hogy minden szegletét ismeri a városnak, és elkezdett egy kicsit elmenni az idegenek idejönnek, aztán azt se tudják, mi van irányba, ami nem idegenként háborított fel, hanem olyan emberként, akitől épp olyasvalaki rabolja az idejét és a pénzét, aki részegebb annál, mint hogy tudja, hogy hol lakik. Még maga elé káromkodott egy kicsit, hogy nem igaz, hogy megint ez történik, sorban másodszorra, aztán velem kezdett volna kiabálgatni, amire én még hangosabban feleltem, és megkérdeztem, hogy van-e szerinte az egész helyzetben furcsább annál, hogy ő nem tudja, hogy hol lakik. Még azt a kérdést is utána lőttem az iméntinek, hogy mégis milyen reményeket táplál a ma estével kapcsolatban, ilyen felkészültségi szint mellett.

Ő – most már csendesebben – káromkodott tovább (fuckin’ell), de sajnos közben a kilincset markolászta, miközben mozgásban voltunk, mert igazából addig még nem adtam fel, hogy egyszer célba érünk. Közben azt fundáltam ki, és ezt neki is elújságoltam, hogy visszaviszem oda, ahonnan hoztam, és megkérdezzük a barátját, hogy hol lakik. Miközben ezen mesterkedtem, sikerült a kocsmát eléggé, de nem teljesen megközelítenem egy másik irányból: zsákutca volt. Másfél mérföld megtétele után a muksó egyszerűen kiszállt, én meg nem marasztaltam. Szépen lezártam a fuvart az érintőképernyőn, kikapcsoltam a rádiót, és hazamentem.

Másnap reggel a rádió bekapcsolásakor, a kódok beütése után az a rossz hír fogadott, hogy le vagyok tiltva. Olvasva gondolom egyértelmű, de nekem nem volt világos, hogy erről az esetről lehet szó. Lehetett volna még az is, hogy időnként későn nyomtam meg az utas felvételét jelző gombot, vagy hogy valami adminisztrációs hiba miatt nem érkezett meg hozzájuk a rádió bérleti díja. Nem sikerült kideríteni, hogy mi a gond, csak annyit, hogy be kell mennem a központba, másnap.

Volt hát egy napom, hogy rágjam magam. Másnap reggel első dolgom volt bemenni. Egy fiatal menedzser fogadott, egy kis szobába invitált, és azt kérdezte, hogy rémlik-e egy hétfő esti ügyfél, akit a Fontain nevű kocsmánál vettem fel. Hát hogy a kutyafájába ne rémlene, mondtam. Megkért, hogy mondjam már el, hogy mi történt. Elmondtam mindent úgy, ahogy leírtam, illetve megtoldottam azzal, amire a történtek felelevenítése közben jutottam, hogy nem zárom ki, hogy rongy részegségen kívül könnyen lehet, hogy a fickó látása sem volt az igazi.

A menedzser megerősítette, hogy ezzel nagyon is jó nyomon járok, ugyanis az ügyfél vak volt, és az eset után rögtön be is telefonált, hogy panaszt tegyen ellenem. A srác végig nagyon pozitív volt, és hangsúlyozta, hogy tudja, milyen nehéz helyzetek ezek, ő is vezetett, pontosan tudja, milyen ez. Ő azt gondolja, hogy az adott körülmények között engem nem lehet hibáztatni, viszont lenne-e kedvem elmenni egy kurzusra, ahol olyan csalafintaságokra tanítanak meg, hogy hogy kell felismerni a különböző fogyatékosságokat, meg mit kell kezdeni velük. Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy persze, ez az eset konkrétan mutatja, hogy rám fér. Ebben maradtunk (már meg is van, hogy mikor megyek), és megtoldottuk egy másik tanfolyammal, amit elvégezve szállíthatok majd vért, meg emberi szerveket – állítólag jobb pénzért.

A rádiómat újra aktiválták, és dolgozhattam boldogan, amíg bele nem futottam egy másik problémás utasba. Beült, és bemondott egy helyet, ami ismerősen hangzott, de végül is konkrétan nem tudtam, hogy hol lehet. Elkezdtem tehát a gps-t pötyögtetni, mire megkérdezte, hogy talán bizony nem tudom, hogy hol van ez a hely. Mondtam, hogy nem. Erre felháborodottan mondta, hogy akkor ő már itt sincs, és tényleg ki is szállt. Mondtam, hogy rendben, viszlát, és megnyomtam az „utast kitettem” gombot, aztán odébbálltam megnézni, hogy hova is lett volna a fuvar. Sajnos egy elég hosszú útról maradtam le, és közben arra is rájöttem, hogy jártam már ott, a folyó másik oldalán.

Épp a következő utas felé tartottam, amikor hívtak a rádión. Ezt elhárítottam azzal, hogy éppen utasért megyek, dumáljunk később, de ebből csak az lett, hogy épp beültek az ügyfelek, amikor a diszpécser kérdezte, hogy mi történt az előző fuvarral. Hát elmondtam neki. Mire ő visszakérdezett, hogy ezek szerint én nem kértem meg az utast, hogy szálljon ki. Mondtam, hogy határozottan nem. Megköszönte a beszélgetést, és ennyiben maradtunk.

Ez a frusztrált szerencsétlen annyira felháborította magát az én inkompetenciámon (amire azért titokban vágyott is egy kicsit), hogy elhatározta, még meg is büntet valamelyest, és megpróbál nehéz helyzetbe hozni. Azt kívánom neki, hogy gondolja azt, hogy sikerült.

Ennyi negatív történet után azért hadd említsem meg, hogy az eddigi három kellemetlenség több, mint háromszáz fuvarra vetül, azaz az utasok szűk egy százalékával van gond, azokkal se nagyobb az említetteknél.

Egy harminchat körüli, születésétől fogva tagbaszakadt utasomat egy angol autógyártó telephelyéről vettem fel. Most irodai munkát végez, kacsintva mosolyog rám, hogy nem kell megszakadnia, és időben haza is ér.

De ez csak az utóbbi pár évben van így. Még tizenhat sem volt, amikor ajtónállóként kezdett dolgozni. Ez törvénytelen volt ugyan, de mivel mindig is „nagyobbnak” tűnt a koránál, nem volt belőle gond. Gond volt viszont, hogy ez a szakma is megváltozott.

Azt mondja, hogy húsz éve, ha megkért két verekedőt, hogy menjenek messzebb vagy akár hazáig, akkor azok szépen elmentek. Előbb-utóbb ma is elmennek, csak aztán sajnos a barátaikkal és/vagy fegyverekkel jönnek vissza.

Utasom élesen emlékszik, hogy ugyan folyamatosan egyre elégedetlenebb volt a munkájával, de mégis csak volt egy jól meghatározható pont, amikor eldöntötte, hogy más elfoglaltság után néz. Akkor ugyanis, amikor egy visszatérő baráti társaság egy tagja rálőtt. Szerencsére nem találták el; talán csak figyelmeztetésnek szánták, úgyhogy az eset optimális kiszállási pontnak bizonyult.

Az utasokkal való csevegés terén felülmúlom a saját várakozásaimat. Persze egyelőre könnyű téma, hogy csak egy hete kezdtem, meg hogy hogy kerültem ide, aztán szó szót követ, és végül akármiről is kialakulhat beszélgetés.

Az egyik nap egy koraötvenes hölgy, mikor pár általánosabb témát már nagyjából körüljártunk, felsóhajtott a hátsó ülésen, hogy ami azt illeti, szomorú nap ez a mai. Mi történt? – kérdeztem.

Pár hónapja páran elmentek egy pubba, hogy egy számukra jelentőségteljes eseményt pár korsó legurításával, és egymás társaságával tegyenek emlékezetessé. A kompánia egyik tagja konfliktusba keveredett, azaz belékötöttek, aminek nagyon hamar dulakodás, majd rendes verekedés lett a vége. A hölgy barátjának sikerült végül úgy megütnie támadóját, hogy azt a mentők vitték el. A fő gond aztán két nap múlva jött, amikor is a támadóból lett áldozat ráadásként még bele is halt a sérüléseibe.

Hát ez tényleg borzasztó – csatlakoztam rosszkedvéhez – ő pedig folytatta, hogy ma pedig a bírósági ítélet született meg, miszerint a barát persze bűnös, és rögtön le is ültették. Öröm az ürömben, hogy az igazságszolgáltatás szépen működik, hiszen az ítéletben „csak” emberölés szerepel, és nem gyilkosság, azaz senki nem állítja, hogy a halálokozás lett volna az elkövető célja. Egy kicsit ugyanakkor bántotta a hölgyet az, hogy a tárgyalás mindössze húsz percig tartott.

Száz szónak is egy a vége (long story short): a cím, ahova helyismeretem hiányán felülemelkedve éppen irányítgat engem, a pubé, ahol most a fent említett körülményekre reagálva egy kisebb társasággal megisznak pár sört.