Címke: #anglia

Helyismeret

A taxis képzésen az egyik helyi figura megvallotta, hogy ő tulajdonképpen csak a saját lakhelyét ismeri, és a taxis társaság körzetéhez szintén hozzátartozó, tizenvalahány egybenőtt település jó pár száz négyzetmérföldes területe fehér folt számára. Abban maradtunk, hogy manapság ez nem igazi probléma: majd a gps megmondja, merre tovább. Ezzel az oktató is egyetértett.

Ugyanez a srác arról is beszámolt, hogy így aztán az útvonalakat sem tudja mihez kötni, csak magolja őket (eddig vizsgák egész során derült ki, hogy hiába). Mindenki helyeselt, és mondott pár szót a bajsza alá arról, hogy hasonlóképpen van a dologgal; még pár megolási tippet is megosztottak egymással.

Aztán másnap megint szóba került a helyismeret, meg a gps-ek. Az előadó azt mondta, hogy ő utálja, és nem használja a navigációs ketyeréket, mert mindig lassabb, hosszabb utat irányoznak elő, mint amit ő tud. Ennek persze jelentősége van az utasok szempontjából, illetve igazán a sofőrnek sem jó a toporgó forgalomban dekkolni.

Negatív példaként a lengyeleket hozta fel, és látszott, hogy közben mély szomorúságot érez, amiért és ahogy a szakmája a kutyák martalékává züllik. Ezek a lengyelek ugyanis egyszerűen beseggelik a negyven útvonalat, aztán, mivel a valóságban nem ismerik a betanult helyeket, gps-t használnak, hogy kiigazodjanak. A felháborodás moraja zúgott végig a szobán, majd amikor ez elhalkult, az oktató még megjegyezte, hogy az előbb nem diszkrimináció fültanúi voltunk (ez is témája a tananyagnak), hiszen ő szikár tényekről számolt be.

Taxi

A pizza hordás után adódó következő karrier lépcső errefelé a taxisofőrré válás. Taxiból kétféle van. Az egyik a klasszikus fekete (black cab), a másik pedig az ún. private hire. Ez utóbbiak szokványos autók négy ajtóval, meg egy-egy matricával az oldalukon. Én három napja léptem előre.

Az üzleti modell mindkét esetben hasonló. Az ember kibérli a rádiót egy heti tarifa befizetésével, aztán amit bevételez, azzal gazdálkodik. A feketék rádióját vaskosabb dolog kibérelni, cserébe drágább velük utazni. Viszont ők azok, akiket le lehet inteni, a private hire kocsikat csak rendelni lehet.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy idáig eljutni nem volt egyszerű. Hogy relatíve sok pénzt be kell fizetni ilyen-olyan vizsgálatokra, meg tanúsítványokra, az nem érdemel igazán említést; ez mindenhol így van.

Kétféle vizsgát is le kellett viszont tennem (meg a kocsinak is egyet). Először is el kellett végeznem egy egyhetes tanfolyamot a taxisofőrködés alapjairól. A feliratkozásnál kérdezte a leendő oktató, hogy van-e valami végzettségem. Mondtam, hogy van egy diplomám, de azt hiszem, ez most nem releváns. Kicsit csóválta a fejét, meg furcsán mosolygott, aztán azt mondta, hogy vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, nincs semmilyen végzettségem, és eddig építkezéseknél segíttettem. Plusz kicsit több, mint két éve vagyok az országban. Így ingyen lesz a tanfolyam. Nem ellenkeztem.

Aztán ki kellett töltenem egy kis tudástesztet. Olyan kérdések voltak benne vagy tíz oldalon át, hogy ha a tízesemből elvesznek két fontot, mennyi marad nálam. A tesztet sikeresen teljesítettem, jogosultságot nyertem részt venni magán a tanfolyamon.

Ennek a legelején elmondták, hogy mindenki át fog menni, ugyanis a vizsga kérdéseinek elhangzása után rögtön a válaszok is elhangzanak majd. A tanultak döntő többsége józan ésszel belátható trivialitásokat tartalmazott; meg sem említem őket. A képzettségem szintje így ún. level 2 (egy egyetemi diploma 7, egy főiskolai 6). Szavakba öntve ez körülbelül annyit jelent, hogy „ön felismeri, ha beszélnek önhöz”.

A másik tudásanyag sokkal-sokkal otrombább volt. A körzet negyven, egyenként öt-tizenegy állomásból álló útvonalát kellett beseggelnem úgy, hogy a vizsgán hatot kérdeznek, amiből ötöt kell tudni hibátlanul. Azaz ha egy roadot streetre vétek, vagy kimarad egy valami, az az útvonal nem ér. Negyedszerre sikerült átmennem, hónapokat töltöttem ezzel úgy, hogy közben tíz-tizenhárom órákat dolgoztam, és tanultam az ennél jóval egyszerűbb level 7 képzésemre.

Az ilyen tanulnivalóval az a baj, hogy nincs mihez kötni egyik elemét sem. Egy versnek (amit szintén utáltam mindig is tanulni), van íve, története, ezer apró dolga, ami megsegíti az emlékezést. Itt nincs semmi. Semmi. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, ugyanis egyes utcanevek előfordulnak sok kerületben, tehát ezek megjegyzése bizonyos szempontból csak növeli a zavart. Az ilyen fajta tanulás olyan az agynak, mintha azért vennénk egy másfélszeres térfogatú, internetről vezérelhető, „A” környezeti besorolású, víztakarékos mosógépet, hogy a vizes ruhát rendesen az oldalához tudjuk csapkodni.

Számos trükköt vetettem be. Minden útvonalat megnéztem a térképen, hogy vizuális emlékem is legyen. Számon tartottam, hogy hány állomása van, hogy gyanús legyen, ha csak hetet soroltam fel például. Mindig visszatértem a korábbiakra. Felmondtam egy CD-re, és azt hallgattam a kocsiban. Az egész csak arra volt elég, hogy egész jól tudjam őket, de annyira azért pont ne, hogy a vizsgát le tudjam tenni.

Csak egy érdekességet hadd említsek meg. Amikor már azt hittem, hogy szinte mindent tudok, (az utolsó előtti vizsga után) rájöttem, hogy a kiadott papírról tanulva észrevétlenül a segítségemre van az adott útvonal elhelyezkedése a sorban. Azaz, ha a második oldal tetején van a kérdés (a választ letakartam), akkor szinte tudattalanul megsejtem, hogy akkor ez a Gorsey Lane-nel kezdődő lesz, nem a Tailor Lane-es. Na a vizsgán ez nem működött.

A vizsga maga rendre egy lepukkant szobában zajlott, ahol koraötvenes nők felügyeltek minket, és konkrétan nézték, hogy próbálunk-e csalni, egymásra nézni (azt amúgy hiába, mert mindenkinek más listája volt), vagy bármi mást csintalankodni. Ha igen, eltiltás három hónapra.

A vizsgákon előfordult, hogy a szokásos ismertetőt el sem mondták, mert nem volt senki, aki először jött volna. Mindig volt, aki hamar visszaadta az üres lapot, mások próbálkoztak pár kérdéssel, megint mások egész jól tudták, de nem elég jól. Én összesen két embert láttam sikert aratni a négy alkalom alatt. Az egyik én voltam.

A végső sikert egyébként az hozta meg, hogy a kérdéseket külön papírcsíkokra írtam, és véletlenszerűen húztam közülük. Ha tudtam, ment a mosolygós borítékba, ha hibáztam, az elhúzott szájúba, ha be sem ugrott, akkor a lefelé görbülőbe. Egy kis extra időm is összejött, ugyanis két napig nem tudtam felkelni fekvő helyzetből. (Az angol egészségüggyel való találkozásomról majd írok külön). Így fel tudtam térképezni, hogy melyikek mennek nehezen, és tudtam külön foglalkozni velük, például elmondani őket újra meg újra, megint megnézni a térképen, stb. A harmadik napon, amikorra a vizsgám esett,  képes voltam a hátsó ülésen fekve utazni, majd további húsz percet ülve tölteni, így tudtam levizsgázni. (Az ötödiken már tudtam annyira járni, hogy az orvos szemébe tudtam hazudni, hogy semmi gond a hátammal (sem), nyugodtam kiadhatja az alkalmasságit).

A fő gond ezzel az egésszel az, hogy az így megszerzett tudás tökéletesen hasznavehetetlen az életben. Az ember úgy tanul meg területeket, hogy jellegzetes tereptárgyakat ismer fel, beugrik neki, hogy ez az útburkolat ismerős, stb. Aztán egy idő után emlékezni kezd, hogy amin mindig végigmegy, annak mi a neve. És egyszer csak összenő a háló. Ahogy én tanultam, az csak azzal jár, hogy vadidegen helyeken bolyongva felismerem, hogy ja, ez az út benne volt a tanulmányaimban – amikre persze azóta már nem emlékszem.

FKM

Azt hiszem, már többször is írtam róla, hogy ebben az országban hogy fér meg egymás mellett a józan paraszti és az esztelen túlbonyolítás, a szándékok palástolatlan kimutatása és a szóvirágok mögé rejtőzés.

Az őszinte megnyilvánulásokra üdítő példa egy új, macskákról szóló magazin. A rádióreklám (az interneten még nem találtam nyomát az újságnak) nem ígér később aztán nehezen tarható szolgáltatásokat, mint macskapszichológiai gyorstalpaló vagy szőrápolási egyszeregy, csak azt, hogy a címet szűken értelmezik, és emellett kitartanak. A periodika címe: Fluffy Kittens Magazine (Pelyhes Cicák Magazinja).

Viszonyítás kérdése

Az is feltűnt még az olimpiai közvetítéseken, de még a rádióban is fel szokott tűnni, hogy az angolok rendszeresen úgy hivatkoznak magukra, mint valami parányi törpeminoritásra. Az olimpia kapcsán is azt emelték ki, hogy nem elég, hogy az egy csoda, hogy érmeket nyernek, hanem az az elképesztő, hogy egy ennyire parányi ország lakosságához és gazdasági súlyához képest mennyire jól szerepel az éremtáblázaton. Különböző lakosság, meg GDP alapú, illetve ezek meg egyebek kombinációiból álló ranglistákat elemezgettek. Nagy-Britannia mindegyik szerint igen előkelő helyen volt – Magyarországot egyikben sem említették.

Azt értem, hogy elsősorban a saját sportolóik iránt érdeklődnek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen szinten ignorálnak mindenki mást. Feltéve, hogy az nem az USA. Interjú csak angol ajkú emberrel készült, meg egy szerb úszóval, aki szinte hibátlanul beszélt angolul. A rádióban sincs soha olyan, hogy egy angol riporter más nyelven szólalna meg. Angolul beszélőt mindenhol találni a világon, minek a nehezebb ellenállás irányába erőlködni.

Az amerikaiakra visszatérve, a hozzájuk való viszonyuk hasonlóan ambivalens, mint a németekhez. Van egy-két fogás rajtuk, amiért meg lehet mosolyogni őket (pl. a német humor ezer éve vagy az amerikai precedensjog gyöngyszemei), de alapvetően térde borulva hajlanak meg előttük.

Magukat azért látják parányinak és elhanyagolhatónak, mert irigy szemüket az USA-ra és Kínára vetik, azokra az országokra, akik olyan szintű játékosok a világpolitikában és –gazdaságban, amilyenek az angolok is újra szeretnének lenni. Az így betájolt szemek látómezejébe nyolcvanmilliósnál kisebb lélekszámú ország nem fér bele. Ezért is van az, hogy a Magyarországgal (vagy akár Ausztriával) foglalkozó hírek száma évente átlagosan 0,7.


Olimpia

Az Olimpia eleje felé többször is bele tudtam pillantani a BBC közvetítésébe, meg a stúdióbeszélgetésekbe. Azt hiszem, láttam pár angol sajátosságot.

A műsorvezetők úgy beszéltek a hazai sportolókról, mintha már az is el nem várható siker lenne, hogy kijutottak az Olimpiára, és innen minden apróság, ami összejön nekik, már csak hab a tortán.

Különösen éles volt a kontraszt az amerikai sportolókhoz képest, akiket elég gyakran istenítettek, és olyan rajongó megnyilvánulásokkal éltek az irányukban, hogy számtalanszor belepirultam.

Aztán amikor magukat az angol sportolókat kérdezték akár egy-egy arany után, azok ugyanúgy tettek, mintha el se hinnék, ami velük történt, és igazából nem is a győzelemre készültek volna, de hát mégis megesett valahogy. A férfiak úgy nyilatkoztak, mintha a lelkiismeretüknek tartoztak volna azzal, hogy mindent beleadnak, de a győzelemre törést, mások legyőzését legszívesebben kihagyták volna, mert az egészet valami kínosság lengi körül.

A nők meg olyan benyomást keltettek, mint azok a tini lányok a tornaórán, akik nekifutnak, térdből kompenzálják a dobbantó rugalmasságát, csillapítatlanul csapódnak a szekrénybe, majd fájdalmukat zavarukban titkolva elsomfordálnak a bordásfal felé.

Komolyan mondom, hogy – különösen az amerikaiak istenítése fényében – beteges méreteket öltött az álszerénység. Kate Foxtól tudom, hogy ennek így kell lennie. A szerénység, a saját eredmények bagatellizálása itt elvárás. Aki nem ilyen, azt kicsit lesajnálják, úgy néznek rá, mint a lila öltönyt viselő első generációs gazdagra.

Ha viszont ezt komolyan gondolják, akkor hűvös távolságtartással kellene kezelniük például Usain Boltot, aki meglehetősen szerénytelenül nyilatkozott, amikor csak kérdezték. De nem így kezelték, hanem feltétlen rajongással. Más országok sportolói lehetnek olyanok, amilyenek az élsportolók szükségképpen kell, hogy legyenek.

Az angol élsportolókat is pont ugyanaz motiválja, mint a többieket, csak nekik ezt nem szabad kimutatni, mert az parasztság. Ez az elfojtás – legalábbis a műsorvezetőknél – aztán a más országbeliek ajnározásába torkollik, a sportolók meg – gondolom – zárt ajtók mögött ordítják a párnájukba az ezüstérmes riválist maguk elé képzelve, hogy „agyonvertelek, a kurva anyád, a szarom is nagyobb nálad!”, majd lélegzetvisszafojtva várnak pár másodpercet, hogy nem lett-e nagyobb baj az őszinteségből.

Persze az álszerénység – főleg öniróniával fűszerezve – számomra alapvetően szimpatikus dolog. Azt is olvastam például Kate Fox könyvében, hogy az itt kimagaslóan sikeres reklámokra más országokban biztos bukás várna, ugyanis a bolygó többi országának nézői nem szívesen azonosulnak egy olyan főhőssel, mint például ez.


Politikailag még korrektebb

A politikai korrektség esztelen vadhajtásairól jó pár tréfa született már évekkel ezelőtt is. Itt ezt élesben csinálják.

Még 2010-ben történt, hogy a dublini(?) reptéren havazott, és emiatt pár járat nem, vagy nem időben indult el. Egy utas úgy elkeseredett, hogy azt tweetelte, hogy kedve lenne felrobbantani az egész komplexumot. Hivatalból feljelentették, és bíróság elé állt.

Az eljárás során azt vizsgálták, hogy akik a szöveget annak idején olvashatták, azok tréfaként, túlreakcióként vagy terrorista fenyegetésként dekódolták az üzenetet. A bíró végül arra jutott, hogy minden bizonnyal minden olvasó megértette, hogy egyszerű dühről van szó, és nem valódi robbantási szándékról.

A vád alól felmentett figura persze nagyon megkönnyebbült, és arról számolt be, hogy amikor megtudta, hogy vádat emeltek ellene, szinte nem bírta elhinni, és az élete teljesen kifordult korábbi pihe-puha menetéből. Hát hogyne fordulna ki, ha az ember egy abszurd dráma főszereplőjévé válik.

A legutóbbi hasonló esetben egy tizenhét éves fiú tweetelte az egyik itteni olimpikonról/olimpikonnak, hogy pár éve halott apjára hozott szégyent a játékokon nyújtott gyenge teljesítményével. A valóban nem szép beszólásnak az lett a vége, hogy a zsaruk kimentek hozzá, és letartóztatták. Én arra tippelek, hogy el is fogják ítélni.

Miközben sokan talán örülnek, hogy ilyen karakánul védik a méltósághoz, meg az összes alapjárandósághoz való jogokat, többen azért aggódni kezdtek, hogy az egész tébolyda már egy másik alapjogot kezd el cipővel maszatolni: a szólásszabadságot.

Tegnap meg azt hallottam szintén a rádióban, hogy tanulási zavarral (learning disabilities) küzdőket használnak ki egyesek. Például egy férfit egy bangladesi nővel házasítottak össze ilyen komisz módon. Lázasan kezdett zakatolni az agyam, hogy hogy történhetett a dolog. Diszlexia? Vagy nem tudott nyugodtan ülni, és hogy szabadulhasson, igent mondott bármire, csak elmehessen végre? Vagy bukott egy kvízjátékon, és ez volt a büntetése?

Míg ezen törtem a fejem, a következő mondatból kiderült, hogy a megfejtés annyi, hogy a sértett értelmi szintje egy hároméves gyerekével volt egyenlő. Pont. Tanulási nehézség? Na. Ahhoz is hülye volt, hogy megtanuljon négyévesnek lenni.

Name and Shame

Mindig mondom, hogy itt borzasztó erősen működik az emberekbe épített értékrend, és azok a mechanizmusok, amik azt megerősítik.

Rengetegszer hallottam már a rádióban, amikor egy cég morálisan megkérdőjelezhető módon jár el, a riporter megkérdezi, hogy meg lehet-e nevezni és meg lehet-e szégyeníteni az elkövetőket. Mire a riportalany mondja, hogy persze, sőt, ez legyen a legelső, amit tesznek. És akkor megnevezik, és elmondják, hogy milyen szörnyűséget tett az illető cég vagy akár ember.

Volt például egy humorista (nem emlékszem a nevére), aki valami offshore-os okossággal – egyébként legálisan – kerülte meg az adófizetést. A miniszterelnök kommentálta a dolgot, mint súlyosan helytelent, a sajtó is foglalkozott az üggyel, a fickó pedig végül nyilatkozatot adott ki, hogy szörnyen rosszul ítélte meg a helyzetet, amikor ilyen ocsmányságot művelt – és kicsit rákent a fekáliából az adótanácsadójára is. Állítólag mostantól fizetni fog rendesen.

Ennél is kevésbé régen pedig az történt, hogy egy G4S nevű biztonsági cég az Olimpia kezdése előtti majdnem utolsó pillanatban bejelentette, hogy hát sajnos nem sikerült annyi biztonsági őrnek való embert levadászni, mint amennyire szükség lenne, illetve amennyit vállaltak. (Közben kiderült, hogy más sportrendezvényeken is volt már velük baj). Erre parlamenti vizsgálóbizottság alakult.

A korrektség kedvéért elmondom, hogy a bizottság munkáját nem követtem, csak arról írok, amit a rádióban hallottam. Az általam hallottak szerint a képviselők tevékenysége nem elsősorban arra irányult, hogy megtudják, pontosan mi történt és hogyan, vagy hogy főleg hogyan lehet azt helyrehozni, hanem egyszerűen olyanokat kérdeztek, hogy hogy lehet, hogy a meghívott felelős vezető még mindig az állásában van, meg hogy egyetért-e azzal, hogy ez egy gyalázatos szégyen.

Ez utóbbi kérdést az illető megpróbálta eufemizmusokkal megkerülni, de megkérdezték újra. Nem hagyták, amíg teljesen meg nem alázkodott, és súlyosan bocsánatot nem kért az egész nemzettől. Én ilyet még nem láttam. Ezen a ponton már határozottan sajnáltam a figurát. Az egésznek olyan hangulata volt, mintha a verbális szakasz végeztével vinnék is a szerencsétlent a nyilvános kivégzésére. Így ér össze az adófizetők pénze őrzésének legmodernebb vívmánya a középkorral.

Udvariasság

Itt összehasonlíthatatlanul udvariasabbak az emberek, mint nálunk. Egy szokványos értékesítés-vásárlás tranzakció során a köszönetnyilvánítások és jókívánságok legalább hármas csokra hangzik el, de könnyen futhat ötig is a dolog – ha pedig az egyik résztvevő úgy dönt, akkor az életben nem lesz vége.

Ha átadok egy pizzát, az tipikusan úgy néz ki, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másikkal minden rendben van-e. Kölcsönösen azt feleljük, hogy minden OK, vagy akár csodálatos, de legalábbis nincs okunk panaszra. Ezután az ügyfél megköszöni, hogy egyáltalán megjelentem, majd én azt mondom, semmiség az egész, és azért közbeszúrom, hogy viszont 19 font 99 pennybe kerül a rendelése. Amikor a pénzt átadja, egyúttal megköszöni a pizzát, amit még nem kapott meg. Én megköszönöm a pénzt, és odaadom a visszajárót, amit ő megköszön – vagy azt mondja, hogy tartsak meg valamennyit, amit én köszönetnyilvánítással nyugtázok. Ezután már tényleg nincs más hátra, mint átadni a pizzát, azt a megrendelőnek megköszönni, nekem bagatellizálni a tett erőfeszítéseket, és szép napot kívánni egymásnak.

Én eleinte a józan ész és a valódi cselekvések száma alapján szükségesnek ítélt minimális modorossággal intéztem az ilyen ügyeket, de ma már előfordul, hogy szinte magam számára is észrevétlenül sodródom a véget érni nem akaró udvariassági spirálba.

Van az udvariaskodásnak egy olyan területe is, amit viszont kimondottam élvezek. Ha például kienged valaki az alárendelt utcából – és ez itt igen sűrűn megtörténik –, azt én természetesen vészvillogással, vagy kézjellel köszönöm meg. Na de egy itteni ezt nem hagyja ennyiben, hanem ő is jelzi, hogy vette a köszönetnyilvánításomat, és szintén int. Ezen a vidéken egyébként a felfelé tartott hüvelykujjal egymás szemébe nézés és bólintás az egyezményes jel, amit először úgy éltem meg, hogy a babakocsit toló figura meghatódott az előzékenységemtől, mert még soha ilyen kedves nem volt vele senki. De aztán kiderült, hogy így tesz mindenki. Ettől még a kedvenc mozdulatom lett.

Ha valaki egy ilyen autós elengedéses helyzetben nem köszöni meg a megköszönést, azt vagy otrombaságnak vélik, vagy azt gondolják, hogy talán nem látta a jelzést, és újra próbálkoznak. Az egész jelenet akkor is lejátszódik, ha azért kell elengedni valakit, mert annak a sávja szabad, az enyém meg tele van parkoló autókkal. Megállok, ő eljön mellettem, megköszöni, én meg intek, hogy ne hülyéskedj, ez a legkevesebb.

Vannak azonban arra utaló jelek, hogy az egész tökéletesen üres formaság, egyszerű rituálé. Például egy tetszőleges állásinterjú tetszőleges résztvevője az esemény közben és utána könnyen azt gondolhatja, hogy csodálatosan ment minden, el voltak ájulva a stílusától, az elősorolt szakmai tapasztalatától és a humorától, és a többiek meghallgatása csak formaság csupán arra a kis időre, amíg vele nem közlik a jó hírt. Csak aztán a jó hír közlése elmarad, és vagy nem történik semmi, vagy sajnálkozó levelet kap az ember.

Egyes elutasító formalevelek alján olyan beillesztett szöveg van, ami könnyeket csalhat a rutintalan ember szemébe. Olyanokat írnak, hogy most ez ugyan nem sikerült, de látják ám, hogy itt egy igen-igen magasan képzett emberrel, egy tehetséggel állnak szemben, aki annyira potens a munkaerő-piacon, hogy a legokosabb, ha azonnal hívja a levelet küldő fejvadászt, hogy rögtön találjanak egy másik lehetőséget, mert hogy az ember sikerre van ítélve, az biztos. Még hozzáteszik, hogy ha nem hívnánk őket, akkor pár pillanattal később ők maguk fognak jelentkezni. Na ez viszont soha a büdös életben nem történik meg, sőt, ha egy kezdő felhívja őket, lényegesen kevesebb udvariaskodás kíséretében jelzik neki, hogy aktuálisan nincs semmi érdekes, de csak tartsa nyitva a szemét, aztán jelentkezzen megint bátran, ha úgy érzi, talált valami érdekeset.

Hasonló kontrasztot érzek az edzőterem egyik alkalmazottjával kapcsolatban is. A pult mögött olyan kedvesen mosolyog, úgy árad a szeméből a melegség, hogy szinte rá sem lehet ismerni, amikor vendégként jelenik meg a futópadon, és hűvös undorral nem néz azokra, akikkel negyven perce még majdnem összeölelkezett.

Kicsit magamat is megleptem, amikor végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából jól van ez így. Hiába látom, hogy az egész csak szokás kérdése, és az emberek különösebb meggyőződés nélkül, mint rutint űzik az udvariaskodást, akkor is jobb a hangulatom tőle. Még az után az állásinterjú után is, amiről tudom, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már intettek az adminisztrátornak, hogy akkor mehet a levél, ami úgy kezdődik, hogy Dear …, I regret to inform you…

100+

Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.

Miről van szó?

Mindig is tudtam, hogy a politikusaink mellébeszélnek. Azt is tudom, hogy az itteniek is hazudnak, nem is kis tételben. Találtam viszont egy megrázó különbséget.

Magyarországon olyanok hangzanak el, hogy modernizáció, versenyképesség, tehetség, büszkeség, Trianon, a felnövekvő generáció, a kis- és középvállalkozások megerősítése, Moszkva, Brüsszel, diktátum, önrendelkezés, szabadság, európai értékek, Balkán, stb.

Ezzel szemben David Cameron nemrég, amikor egy Európát átfogó pénzügyi tranzakciós adó bevezetéséről volt szó, egyszerűen azt mondta, hogy a londoni City gyakorlatilag abból él (nem is rosszul), hogy a pénzügyi világ egyik fővárosává nőtte ki magát. A tervezett adó ezt a kivételezett helyzetet szüntetné meg, így – a józan paraszti ész szerint – egyszerűen nem írják alá a dolgot, és helló.

Itt egy csomó dolgot szégyenkezés és felesleges absztrahálás nélkül kimondanak és megcselekszenek. Ez mondjuk persze nem vonatkozik az iraki háború kirobbantásának a körülményeire, de nálunk mire vonatkozik vajon? Van olyan?

Más(?). Van itt egy műsor a BBC-n, amiben öt csúnyán befutott üzletembertől lehet pénzt kuncsorogni a saját vállalkozás beindításához, fejlesztéséhez. A műsor főcíme gyakorlatilag abból áll, hogy miközben a szereplők éppen a Porschéjükkel vagy helikopterükkel érkeznek valahova, elmondják, hogy miből szerezték a vagyonukat.

A történetekből az derül ki, hogy egyik sem valami szakma szerelmese, nem asztalos, aki ihletett állapotba kerül az akác illatától, mindig is értéket akart teremteni, és közben lett üzletember, hanem mindegyik pénzt akart keresni, és ha azt éppen ingatlanfelvásárlással, textilgyártással és rendezvényszervezéssel sikerült (ebben a sorrendben), akkor úgy volt jó.

A magyar gondolkodás szerint (de az én fejemben mindenképpen) van ebben valami kellemetlen. A belém ivódott kulturális örökség szerint ez így nem szép, azt úgy kell, hogy az ember szerelmese a szakmájának, a világon a legjobb benne, szenvedélyből csinálja, és nem a pénzért, de aztán végül – egyfajta mellékhatásként – mégis meggazdagszik.

Továbbá azt is gondoltam volna, hogy ebben a műsorban ezek a font multimilliomosok jófejségből segítenek az ifjú titánoknak, és adnak mondjuk hatvanezer fontot, hogy megépíthessék a csarnokot a sajtoknak. Ezzel szemben ezek az emberek, ha pénzt adnak, még több pénz akarnak látni cserébe. Részesedést akarnak, és adott esetben, ha egy ötlet jónak tűnik, leplezetlen mohósággal a szemükben licitálnak egymásra, hogy megszerezzék a lehetőséget egy újabb adag pénz megszerzésére.

Ennek a műsornak a nézése közben vált igazán élővé számomra, hogy létezik olyan, hogy üzleti tudomány. Nem mondom, hogy atomfizika, de egy használható keretrendszer arra, hogy valamiről relatíve nagy biztonsággal el lehessen dönteni, hogy hoz-e pénzt. Ebben a műsorban nem álmokról kérdezgetik a jelentkezőket, hanem pénzügyi tervről, az egyes költségelemek összköltséghez képesti arányairól, a célcsoportról és a hirdetési csatornákról.

Lehet érteni, hogy miről van szó, nem elvont fogalmakat és történelmi utalásokat kell lefordítani, aztán egyezkedni róla, hogy akkor az a gyakorlatban végül is hogy nézne ki.

Száz szónak is egy a vége: Nálunk a fent vázolt retorikai máz és a gyakorlat között van a valóságnak az elfedni kívánt része. Magyarul. Konkrétan pedig a gátlástalan, az ország jövőjét keddről szerdára feláldozó, mohó lopás. És ez az egész beszivárog mindenhova.