Sokan élik meg nehezen a karácsonyi láz konzumidiotizmussal összefüggésbe hozható elemeit. Nekik nyújt segítő kezet Andersen, amikor arra talán a legnagyobb szükség van, az utolsó pillanatok egyikében: a karácsonyfa vásárláskor. Ha ugyanis elmeséljük gyermekünknek A fenyőfa történetét, könnyen lehet, hogy ettől a beszerzési tételtől mentesülni fogunk.

A mese egy nagyravágyó – és ezzel összefüggésben – nem egyértelműen szimpatikus fenyőfáról szól. Tulajdonképpen rendezett körülmények között él az erdőben, de a reális helyzetértékelésben akadályozza szubjektíve elégtelennek ítélt magassága. Egyrészt az erdő tele van nála lényegesen nagyobb fákkal, másrészt a nyulak csak tovább fokozzák az elkeseredését azzal, hogy az empátia legkisebb jele nélkül ugrálnak át fölötte, szinte az orra alá dörgölve, hogy alacsony.

Hamar feltűnik neki, hogy sok fát vágnak ki és visznek el az erdőből. Rettenetesen érdekli, hogy mi lesz velük, hova kerülnek, de értelemszerűen ennek maga nem tud a végére járni. Madarakkal konzultál tehát, akik nem csak a helyzet-, de a helyváltoztató mozgás képességének is birtokában vannak. Egy gólya arról számol be, hogy a nagyobb fákat a tengeren látta árbocként funkcionálni. Ez nagyon megtetszik a címszereplőnek, pedig Andersen leírja, ahogy erőtlenül hullanak a földre a favágók csapásai alatt, majd az ágaiktól is megfosztják őket, hogy rájuk sem lehet ismerni.

Na, de a tengerre kerülni csak ábránd, mert ehhez még mindig kicsi, noha évről évre szépen gyarapszik. Közben – a verebek elbeszélése alapján – kiderül, hogy van alternatíva: az emberek egyes fenyőket bevisznek a meleg lakásukba, ott feldíszítik őket, és egyáltalán: megadják nekik mindazt a tiszteletet és rajongást, amiről csak álmodni lehet. A következő évben szinte azonnal kiválasztják a favágók. De mivel egyetlen gyerek sem gondolhatja komolyan, hogy a boldogságért nem kell megküzdeni, itt egy viszonylag részletes leírás következik arról, hogyan hatol velőig a fejsze, milyen kínzó fájdalom kíséri az ütéseit, és – nem utolsó sorban – milyen érzés rádöbbenni, hogy soha többé nem látja kedves, öreg társait.

De legalább jön a karácsony este! Már délután elkezdik díszíteni, még egy arany csillagot is kap a csúcsára, tehát igazán jól alakul minden. A fenyő arra vágyik, hogy a verebek, az erdő lakói, de még fa-társai is láthassák boldog körülményeit. De ezek a részben irreális kívánságai jelentőségükben eltörpülnek ahhoz képest, hogy kiderül, úgy kalkulált, hogy itt gyökeret fog ereszteni, és feldíszítve fog állni az aktuális évszaktól függetlenül, örök életére.

Érdekes részlet, hogy ugyan látszólag úgy alakulnak a dolgai, ahogy megálmodta, de mégsem tudja átadni magát a boldogságnak, hanem azon aggódik, hogy a továbbiakban is rendben zajlik-e majd minden. (Nem). Jönnek például a gyerekek. Andersen igazán a szíve mélyéről jövően ábrázolja őket, mint mohó, erőszakos, zsákmányszerző célgépeket, akik megrohamozzák a fát, leszaggatják róla az ajándékokat, aztán otthagyják kifosztva. A katarzis eltervezett pillanata tehát gyakorlatilag átmenet nélkül a megfosztottság ürességévé hűl. Senki nem törődik vele többé… Azaz de! A dajka ránéz! De ő sem lát rajta már semmi ajándékot, vagy almát, vagy bármi használhatót, úgyhogy akkor mégiscsak ennyi.

Nem tudom, hogy a dánok bűne-e, vagy Andersené, de tény, hogy a történet szerint nem várnak a következő évre, hanem már másnap, 25-én reggel fogják a fát, felviszik a padlásra, behajítják egy sötét sarokba, és otthagyják. Itt végre bőven van ideje és nyugalma egy magvasabb életbölcsességet is kiérlelni. Kis segítséggel rájön ugyanis, hogy ő tulajdonképpen korábban volt boldog, csak akkor nem tűnt fel neki. Most viszont sötét van, és nincs társa, akihez szólhatna. Pár nap múlva jönnek egerek, akik csak arra jók, hogy szintén tudatosítsák benne, hogy milyen boldog élete is volt korábban, aztán ők is ráunnak.

Még van egy kis ideje rendesen megérlelni magában, hogy most már mindennek vége, most már késő, aztán emberek jönnek fel a padlásra, lerángatják az udvarra, és behajítják a dzsindzsásba. Itt megláthatja, hogy teljesen kiment a formájából, ágai elszáradtak, levelei megsárgultak. Egyedül a rajta felejtett arany csillagnak örülhet. Pár másodpercig, mert azt egy antipatikus kisfiú leszakítja a csúnya, vén karácsonyfáról, miközben az ágak csak úgy recsegnek kis csizmácskája alatt. Egy ekkora pech-szériát már képtelenség lenne megállítani, úgyhogy a főhős a tűzön végzi

Emlékszem, 1983-ban 30 Ft volt a zsebpénzem. Onnan tudom, hogy amint megkaptam, az újságárushoz siettem, és megvettem a Kockás aktuális számát 28 Ft-ért. (A maradék kettőnek értelmesebb célt nem találtam, mint két gombóc csoki fagyi ellenértékeként megszabadulni tőle. Lehetett volna még puncsot és vaníliát választani, de azokat nem tartottam életszerű alternatívának).

Ez a képregényekből álló füzet – egy kisiskolás mércéjével mérve – jelentős mennyiségű információt tartalmazott Pifről és Herkulesről, Rahanról, Benjamin Justice-ról, és egyéb, váltott szereplőkről. Én sajnos csak a negyedik számnál kaptam észbe, felismerve annak a jelentőségét, hogy egy osztálytársam a harmadik számot forgatja éppen rongyosra. Csak két hónapot kellett várnom, hogy egy soha (de tényleg soha a kurva életben) véget nem érő kaland részesévé válhassak.

Megismerkedtem ugyanis egy, a vadonban magányosan élő kisfiúval, akit Taraónak hívtak. Életrevaló kis srác volt, mert magának kellett összegyűjtenie a bogyókat és gyümölcsöket, magának kellett elejtenie a madarakat és halakat, hogy legyen mit ennie. Az élelemszerzéssel elég sok ideje elment, de azért annyi minden nap maradt, hogy elgondolkozzon rajta, hogy rendben van-e, hogy ő tökegyedül van a világon, azaz sehol a környéken nem lát hozzá hasonló főemlőst.

Tulajdonképpen már az első részben egyértelművé válik, hogy a fiú szerint egyáltalán nincs rendben, hogy nem társas lényként éli az életét. Csak annyira tudott visszaemlékezni, hogy egyszer valami nagy tűzvész szenvedő alanya volt, leesett egy jókora fáról, és kész. Tudott tüzet gyújtani, voltak ismeretei az őt körülvevő flóráról és faunáról, de hogy kicsoda, kihez tartozik, az sehogy sem akart beugrani. Legközelebbi tippje az volt, hogy ő is egyfajta majom, csak éppen csupasz és tud beszélni. Álmában, illetve olyan kiélezett helyzetekben (pl. kardfogú tigris-, illetve gorilla-támadás), amikor még talán a bevizelés is adekvát reakció lett volna, ilyesmi helyett inkább szüleinek árnya rémlett fel homályosan előtte. De olyan homályosan, hogy abból még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy tényleg csupaszok-e ők is.

Az első epizódban sikeresen elhárítja egy kardfogú tigris és egy krokodil étkezési célú támadását, majd miután az előbbit egy lándzsával agyondobják, kölykeit adoptálja. (Természetesen rájön, hogy mi a pláne a lándzsában). Ezután – szinte mellékesen – megtanul úszni, de ahogy este fürdőzik, menetrendszerűen eszébe jut, hogy vajon hova is tartozhat. Hol vannak az övéi? Észreveszi, hogy a csuklóján lévő karperec (amilyet én is szerettem volna, de a szüleim nem támogatták ezirányú törekvéseimet) a napot ábrázolja. Felnézett a lenyugvó égitestre, és tudta, merre kell továbbmennie.

A következő zsebpénzemmel futva érkeztem az újságoshoz. Mivel különös hajlamom volt a katarzis késleltetésére, hazaszaladtam, és otthon, nyugodt körülmények között kezdtem csak el tanulmányozni az ötödik számot. De abban egyetlen szó, egyetlen képkocka sem volt Taraóról. Volt szó valami biciklistáról, meg sok jópofaság is volt benne, de Taraó nem… A következő számot már útközben átvizsgáltam, de abban sem szerepelt a vadon gyermeke. A következőben sem!

Komolyan nyomasztott a dolog, ezért igazi megkönnyebbülés volt, amikor a kilencedik szám címlapján viszontláttam a nap fiát. Habzsoltam a történetet: sikeres horgászat, dacolás egy régi ellenségével, Gora-Kával, a gorillával, és megmenekülés egy alkalmitól, a mamuttól. Mindezek közben rábukkant egy elhagyott falura. Végre! Úgy nézett ki, hogy megtalálta az övéit. Illetve egyelőre mégsem. Kár, mert mégiscsak többet kellett várni a folytatásra, mint egy komplett nyári szünet időtartama, de mindegy. A lényeg, hogy ott a nap, lehet akkor szépen továbbmenni.

Ma már tudom, hogy semmi reális okom nem volt azt gondolni, hogy a következő számban szerepelni fog Taraó, dehát mégis ezt gondoltam. Hiába jártam az újságárushoz, a következő számokban sem bukkantam a nyomára. (Itt a korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a gyűjteményemben folytonossági hiányként éktelenkedik a 13., 14. és 15, rész). Talán nem kell élénk színekkel megfestenem örömömet, amikor végre a kezembe került a tizennyolcadik szám, címlapján újra a magányos fiúval.

Itt már valamit tudhattak a szerzők is, mert pár képben összefoglalták, hogy ki is ez a Taraó, mi történt vele, és mi a legfőbb vágya (megfejtés: megtalálni a többi embert). Újabb mamut-, medve- és kardfogú tigris-támadásokkal szórakoztatott az epizód, majd a végén egy épphogy megúszott vízbe fulladás következett. A főhős valahogy jobban elfáradt, mint szokott, és úgy tűnt, hogy feladja. Én is úgy éreztem már magam, mint aki három egyest kapott aznap. Ennek a srácnak annyi. Soha nem fogja megtalálni a törzsét… Már 1985 van, de semmi. Két éve olvasom ezt a történetet, de semmi! Hát ennyi idő alatt csoda, hogy nem szorult a karperece úgy a csuklójára, hogy belenyomorodjon. Azért megnéztem az utolsó kockákat is. De ami ott következett, azzal én sem számoltam. Kiderült, hogy a nap nem mindig ugyanott van (lásd: az égitestek látszólagos és tényleges mozgása), magyarul ez a szerencsétlen hülye össze-vissza kalézol, aztán csodálkozik, hogy sehol senki.

Valami elpattant bennem. Azt gondoltam, hogy dögöljön meg ott, ahol van, én nem fogom a fiatalságomat áldozni ezért a véget nem érő szívás sorozatért. Kockás vásárlásaim szórványossá váltak (pedig zsebpénzem még talán jobban is hízott, mint ami az infláció követésére elég lett volna), és csak igen csekély vigaszt nyújtott, hogy Rahan, Justice, meg a többi normális hős az egy epizód – egy megoldás rendszerben dolgoztak.

Nem tudom, hogy a történetet eredetileg tartalmazó francia Vaillant kiadványokat kell felelőssé tenni, vagy a magyar kiadásé a bűn, de ki merem mondani, hogy a súlyossága a mulasztásos alkotmánysértéshez fogható. Ha pedig valaki tudja, hogy végül mi történt a sráccal, ne mondja el, mert engem már kurvára nem érdekel.

Hans Christian Andersen mély és megrázó műalkotások létrehozására volt képes. Úgy döntött tehát, hogy ezirányú tehetségét ott kamatoztatja, ahol a lehető legsúlyosabb hatást érheti el: nekiállt meséket írni.

A kis gyufaárus lány című írásában a gyerekek egyik méltán kedvenc témáját, az ártatlanok keserves halálát bontja ki nagyon szépen. A mese igen rövid, így Andersennek nagy gonddal kellett eljárnia eszközei megválasztásakor. Alkotott egy kedves, rossz tulajdonságoktól mentes kislányt, akiről az első pár bekezdésben megtudhatjuk, hogy egy potenciálisan halálos lovaskocsi-baleset elkerülése közben leesett a lábáról halott anyjától örökölt, tehát a méreténél jóval nagyobb papucsa, amiből az egyiket egy suhanc elveszi tőle, a másik meg egyszerűen eltűnik. Így mezítláb folytatja útját szilveszter éjjelén, ami igazi pech, hiszen ruházata sem áll másból, mint egy rongyos köténykéből.

Andersennek gondja van arra is, hogy egyértelműen kiderüljön, a kislánynak nem az estéje látszik rosszul alakulni, hanem a komplett élete egy sorstragédia . Gyufát kell árulnia, hogy pénzt keressen, ami triviális hasznán túl még arra is jó, hogy az apja így nem veri meg. Újabb pech, hogy a történet napján nem volt sikeres értékesítése.

A helyzet alapos mérlegelése után úgy dönt, hogy a Maslow-piramis legaljának megerősítésével kezd, azaz konkrét lépéseket tesz annak érdekében, hogy minél később fagyjon meg. Meggyújt hát egy gyufaszálat, és melengetni kezdi kezeit a lángjánál. Persze egy gyufa nem ég sokáig, így a kislánynak épp csak arra van ideje, hogy egy vaskályháról kezdjen hallucinálni, aztán máris újat kell gyújtania. Ezzel a módszerrel lát még felé szaladó libasültet, meg karácsonyfát gyertyákkal és szép díszekkel, de az igazi katarzis akkor következik, amikor – természetesen régen halott – nagyanyja jelenik meg neki, aki (nem) mellesleg az egyetlen ember volt, aki valaha jó volt hozzá.

Ennek a jelenésnek úgy megörül, hogy már elengedni sem akarja. Egy egész csomag gyufát gyújt meg (mert tudja, hogy ha kialszik a fény, eltűnik a látomás), és felveti nagymamájának, hogy mi lenne, ha magával vinné. Ebben maradnak.

Reggel járókelők találják meg a hulláját, és (helyesen) arra a következtetésre jutnak, hogy sikertelenül akart melegedni. Andersen azt mondja, hogy mosoly volt a kislány arcocskáján, de a szemtanúk ezt nem igazolják vissza. Igaz, nem is sejtik, mennyi gyönyörűséges csodát látott ezen az éjjelen, elsősorban akkor, amikor lelke felszállt az égbe.

A mai kor emberének az a tanulság az egészből, hogy ezt a mesét gyerekeknek csak korlátozottan javallott felolvasni. Akadozó távhő-szolgáltatás esetén – majdnem azt mondom –, hogy nem is érdemes.

Kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Gőgös Gúnár Gedeon a spártai-porosz nevelési iskola alapelvei mentén vezeti rá a gyerekeket az emberek együttélésekor alapvetően szükségesnek ítélt viselkedésminták elsajátítására.

A hazugság minden áron való elkerülése vitális érdeke minden kisgyereknek, ahogy azt A füllentő kakas című mese érzékletesen példázza. A címszereplőről az első mondatban kiderül, hogy visszaeső hazudozó, ami egyébként galamblelkű gazdasszonyát annyira untatja, hogy elhatározza, este finom kakaslevest készít belőle. A madár a sok füllentés agyserkentő hatására azonban szellemileg annyira friss, hogy önállóan felismeri a veszélyt, és eloson.

Perceken belül találkozik a sünnel, aki éppen a „tüske lak” feliratot helyezi el frissen elkészült házán. A kakas hangot ad tetszésének, majd lehetőséget kér és kap a határozatlan idejű bentlakásra. Az oktondi pocok értelmi szintjét meghaladó gyerekek hiába néznek okosan a mesélőre, nem ebből lesz a baj. A sün, ahogy ösztönösen jó vendéglátóhoz illik, elmegy körtéért. Közben a kakas – unalmában – azt kiáltja, hogy „Kukurikú, itt a farkas!”. A sün lélekszakadva rohan vissza, hogy megmentse újdonsült barátját, de szerencsére nem talál ott, illetve a környéken senki különöset. A baromfi el is árulja, hogy csak viccelt.

A fent részletezett tréfát még egyszer tudja elsütni a kakas, majd mivel tévesen kalkulált a három a magyar igazság alapvetéssel, a harmadik alkalommal valóban megjelenik a farkas. Megint jön a „Kukurikú, itt a farkas!” duma, sőt a kiskakas megtoldja a „Siess, kis sün, siess!” kéréssel is, a megszólított elnézően legyint, majd hiába keresi házánál tollas barátját: azt elvitte a farkas.

Gyerekek, lehet tehát viccelődni, azzal semmi gond nincs, csak nehogy füllentésbe hajoljon a dolog, mert abból akár nagyon nagy baj is lehet. És akkor utoljára kérdezem: rendet raktatok szépen a szobátokban?

A Gőgös Gúnár Gedeon egyik legtanulságosabb meséje két egyedülálló háztartásbeliről szól: egy nyúlról és egy pocokról. Már a címből sejthetjük, hogy a nyúlra kell odafigyelni, mert ő fog tudományosan megalapozott állásponttal előhozakodni, és nem a szükségszerűen vesztébe rohanó, redukált intellektusú pocok. (A kis jelzőnek nincs a történetben szerepe – hacsak a szimpátia megalapozása nem –, mindenesetre átlagos pocokkal és nyúllal kalkulálva a szóban forgó nyúl valóban kicsinek tűnik).

A történet két párhuzamosan futó ingatlan-beruházás körül bontakozik ki. Tehát a nyúl és a pocok házat építenek. A tapsifüles egy a bejárati ajtó fölött elhelyezendő kis szellőző-ablakkal foglalatoskodik, ami a rágcsálót kimondottan szórakoztatja: nem látja be, hogy mi szükség van erre, csak a felesleges vesződség egyértelmű számára. A nyúl – kérdésre válaszolva – elmondja lassabb észjárású szomszédjának, hogy a fortocska funkciója kettős. Egyrészt a téli szellőztetés jól ismert nyűgét egyetlen huszárvágással oldja meg, másrészt kémlelőnyílásként is használható, mielőtt ész nélkül ajtót nyitna az ember bárkinek.

Az okos gyerekek már itt tudják, hogy a kettes számú funkció rendeltetésszerű használatából fog a nyúl behozhatatlan előnyre szert tenni. Nem is csigázza a szerző sokkal tovább kis olvasóit, hanem a színre lépteti a rókát, aki egy, az erdő környékén lefolytatott sikertelen portyázás után van közvetlenül, és nagyon megörül a két kis kunyhónak. Először a nyúlhoz kopog be, és gyerek-nyúl hangon kérleli kiszemelt áldozatát, hogy engedje be. A hirtelen lehullott nagy mennyiségű csapadékra hivatkozik, minek folytán bőrig ázott, illetve azt állítja, hogy emiatt eléggé fázik is már. A nyúlnak gyanús a bebocsátást kérő hangja, ezért biztonsági kérdéseket tesz fel, illetve húzza az időt. Közben kinéz a kisablakon, és 100%-os bizonyossággal felismeri a rókát. A lelepleződés tényét közli is vele, mire az – ahogy azt egy a piacról élő emlőstől el is várjuk – nem fektet több energiát a dologba, hanem odébbáll a pocok házához.

Mivel a nyúl esetében a stratégia önmagában nem bizonyult tévesnek, csak a vizuális kontrollon csúszott el a dolog, a róka nem változtat módszerén: újra a bőrig ázás exoterm jellegére hivatkozik. A pocoknak is gyanús a fals pocok-hang, ő is húzza az időt, de amikor a róka erős félelmének ad hangot, miszerint a róka a közelben ólálkodik, mind racionálisan (a róka nem félne a rókától), mind érzelmi alapon (ha ő is fél a rókától, csak rokonlélek lehet) meggyőzve érzi magát, hogy beengedheti az ajtó előtt állót.

Innentől felgyorsulnak az események, illetve nincs is sok hátra. A meglepett pockot fogja a róka, és elviszi magával. A gyerekek pedig levonhatják a tanulságot: Nem mindig a jó győz és a rossz bűnhődik, hanem ennél egyfelől árnyaltabb, másfelől szomorúbb a helyzet. A nyúl ugyan elnyeri óvatossága jutalmát, de a pocok bűnösnek nem nevezhető, mégis aránytalanul súlyos árat fizet oktondiságáért, arra késztetve a gyerekeket, hogy önállóan fogalmazzák meg az aki hülye, haljon meg! bölcsességet. A történetben egyértelműen győztesként elsétáló róka megítélése szintén ellentmondásos: sikere példaként állhat a gyerekek előtt, noha negatív hőst játszott a mesében. (Ez utóbbi könnyen belátható, ha az inkorrekt vadászati módszerére gondolunk). Persze el kell ismernünk, hogy korábban megpróbált más módszerrel és helyen táplálékhoz jutni, és csak ebben vallott kudarca után fordult a szomszédok felé. Neki is meg kell élnie valamiből.

Tudomásomra jutott, hogy a nyolcvanas években ment a TV-ben Az idő urai című rajzfilm. Az alkotói nagy valószínűséggel nem gyermekfilmnek szánták, illetve a TV sem az Óvodások filmműsora, vagy a Szünidei matiné keretében sugározta, hanem valamikor este, a főműsoridő táján. Ugyanakkor empirikus tény, hogy számos gyerek mégiscsak megnézte a sci-fi rajzfilmet. Nem tartom kizártnak, hogy a szülők egy része felismerte ugyan, hogy attól, hogy egy gyerek az egyik főszereplő, még rettenetes dolgok történhetnek vele, de biztos vagyok benne, hogy a többség – mint rajzfilmet, tehát klasszikusan gyerekeknek való műfajt – átengedte a szűrőn.

Épp, ahogy elhalkul a kezdő képsorokat kísérő, ’82-ben igen progresszívnek számító elektronikus zenei betét, megismerkedünk Pierre-rel, az öt és tíz év közöttire becsült korú sráccal, és édesapjával. A gyereket az ún. aranyos külső tulajdonságokkal ruházták fel, azaz nagyfejű, nagyszemű és szőke volt. Kezdő elemzők könnyen elsiklanak a szőke haj fölött, de egyetlen barna hajú óvodás fiú sem siklik el, ha éppen potenciális feleségét, vagy szabadidő partnerét kénytelen sóhajtozva a képernyőre révedni látni, amint a kis szőkéről álmodozik.

Úgy rémlik, hogy a srác apja is szőke, de rajta inkább a hősökre jellemző külső jegyek kapnak komolyabb hangsúlyt, azaz elsősorban a kidolgozott felsőtest, bár láthatóan a lábait sem hanyagolta el edzésterve következetes végrehajtása közben. De nincs sok időnk megfigyelni az urat, mert az első érdemi – párbeszéddel is tarkított – jelenet megkoronázásaként apu meghal. Miután felmond rá egy üzenetet az űrben bolyongó barátjának, utoljára ad még fiának egy tojás alakú, piros-fehér, vezeték nélküli hangátviteli berendezést, melynek formatervét egyébként a mai mobiltelefon gyártók rövid mérlegelés után elvetették.

A kis készüléket nagyon okosan megszemélyesíti az apa, fia barátjává teszi, és arra kéri őt, hogy ha Miki hangját hallja, mindig fogadjon szót neki. Az ellendarab egy űrhajón van, ahol három pozitív hősre egy negatív jut. Természetesen útirányt változtatnak, és a lassan iskolaköteles korú fiú megmentésére indulnak. Mindannyian kommunikálnak a sráccal, akinek tulajdonképpen más dolga nem lenne, mint az erdőben maradni, ahol biztonságban van, és élelemhez is jut. Márpedig ha ez így van, akkor dramaturgiai trivialitás, hogy az erdőből ki kell mennie, sőt lehetőleg be kell bizonyítania, hogy még azon belül is bajba lehet kerülni.

Az erdő közepén van egy kis tó. Az erkölcsileg kevésbé kimagasló szereplő megpróbálja rávenni Pierre-t, hogy menjen be fürödni az állóvíz közepére, és vigye magával a nedves környezetre fel nem készített híradástechnikai eszközt is. Útban a tó felé, a fiú találkozik egy nagyon kedves, nagyon bohókás állattal. Az a fajta, akit azonnal életre szóló barátjává fogadnak a gyerekek. A lény fel is ülteti a hátára, és jó darabon elviszi. Amikor egy barlang mennyezetéről lecsapó óriásférgek elragadják, és megölik, a kis Pierre-nek már nem is kell sokat gyalogolnia a vízig.

A pozitív hősök egyike az utolsó pillanatban megakadályozza, hogy a negatív hős a vízbe hajtsa a gyereket. Ekkor azonban a lábbal hajtós gyerek Moszkvics méretével egyező nagyságú szúnyogok érkeznek a helyszínre azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a koponya feltörése után elfogyasszák a gyermek agyvelejét. A rangidős jó szereplő amúgy egy hatvanegynéhány éves bácsi, aki baseball sapkája alatt egy, a koponyaüregre nyíló szárnyas, saválló acél ajtót visel. Ő is találkozott korábban az udvariassági formulák teljes elhagyásával célra törő rovarokkal.

A szúnyogok már elég csúnyán megcsipkedték a srác fejét, amikor vagy csoda történik, vagy az alkotóknak nem volt frappánsabb ötlete, de egyszercsak ugrik az idő hatvan évet, és hirtelen kiderül, hogy a bácsi az űrhajón azonos Pierre-rel. Az öreg eléggé rosszul lesz, gépek lélegeztetik, miközben emlékei a többiek számára is érzékelhető módon elkezdenek kiáramlani belőle. Homályos a dolog egy gyerek számára, de az történik, hogy a kis Pierre megmenekül, hiszen egy, az időben éppen szintén ugró orosz űrhajós megmenti, ugyanakkor idősödő változata a zárójelenetben belehal a… végülis nem tudni, pontosan mibe, de legalább volt jó(?) hatvan(?) éve közben.

Sok író szinte babonásan ragaszkodik ahhoz, hogy művét senki ne láthassa egészen addig, míg az teljesen el nem készül. Móra Ferenc is ilyen író kellett, hogy legyen, mert ha valaki mégis látta volna, hogy miket ír, amikor a Kincskereső kisködmönön dolgozik, talán kicsavarta volna a tollat a kezéből. De az azóta ismertté vált eseményekből, miszerint az ifjúsági regényt kiadták, sőt kötelező irodalommá tették, tudhatjuk, hogy ha volt is ilyen heroikus kísérlet az írás megszületésének megakadályozására, az nyilvánvalóan kudarcba fulladt.

Móra különös érzékkel tapintja ki a gyerekek gyenge pontjait, hogy aztán nagyot csapjon rájuk – legalább két fejezetenként. Azt javaslom, fussunk végig nagy vonalakban a bevitt találatain. Vegyük mindjárt az első fejezetet, ahol a kis főhős egy ún. körtemuzsikához jut, amelyről élő ember nem tudja megmondani, hogy hogy néz ki, csak sejthető, hogy talán körtére hasonlít, de a szerző bizonytalanságban hagyja az olvasót ezzel kapcsolatban. Annál részletesebben, átélhetőbben taglalja, hogy a rossz gyerekek szájában meg sem szólaló körtemuzsika micsoda utolsó kis örömöt okoz Gergő torokgyíkban haldokló kis húgának, akinek verejtékezik a homloka, tüzel a teste, alig jön ki hang a torkán, és ráadásnak még meg sem tudja szólaltatni a hangszert. Könnyen lehet, hogy rossz gyerek is volt, és nem csak a halálos betegség miatt redukálódott vitálkapacitás akadályozta meg a zenélésben, de száz szónak is egy a vége: az első fejezetben meghal. A főszereplő irigyelte húgától a körtemuzsikát, aki utolsó óráiban könyörgött érte, de csak a szülők parancsára kaphatta meg bátyjától. Gergő nem is lehetett egészen biztos benne, hogy kistestvére halálát nem sürgette-e ez a csúnya hozzáállás. Mindenesetre ezután egy darabig neki sem szólalt meg a zeneszerszám, hogy empirikus bizonyítéka is legyen annak, hogy bizony nagyon rossz gyerek volt.

Eltelik pár nap, ami a kis Gergőnek elég is ahhoz, hogy végre újra vidám legyen, és ne gondoljon a vézna kis húgára, de átmeneti nehézségként ő is megkapja a torokgyíkot, és vállra szálló fekete madarakról hallucinál, meg szomatikusan is eléggé összeesik. De az ő szervezete erősebb, és nemsokára annyira felépül, hogy az étvágya egy másfél éves farkaséval összemérhető. Amikor azonban az étel iránt érzett gyengéd érzelmeit tettekre válthatná, megjelenik Küsmödi bácsi, és az utolsó morzsáig megeszik mindent, amit az egyébként intenzíven szűkölködő család az életben maradt gyermek számára kikönnyezett. A két szülő nem zavarja el a falánk öreget, nem csap a kezére, nem mondja neki, hogy elég, hadd egyen a gyerek is pár falatot a saját házában a saját ételéből. Hanem amikor végzett, és kincsekről kezd beszélni az apának, az azonnal visszanyeri vagány énjét, és karakán büszkeséggel elhajtja az öreget. Jól teszi, csak közvetlenül az előtt kellett volna, mielőtt az kieszi őket a vagyonukból. Na nem baj, majd legközelebb minden klappolni fog.

A fater nem veszti el a humorát még egy darabig, mert amikor a kis Gergő egy olyan bőr csizmácskáról kezd el álmodozni, mint amilyen a kisbíró fiának a lábán is fénylik, akkor messze anyagi keretein felül vállalva vesz is drága kisfiának egyet, de „csak” azért, hogy bebizonyítsa neki, hogy milyen otromba dolog a nagyravágyás. A srácnak át kell élnie, hogy sehol nem akarják gyermekmunkára alkalmazni – ahol ezt pedig eddig megtették –, mert ilyen úrifiúnak nem való a munka. Utoljára az apja még kihajtja a földre, és addig járatja, töreti a lábát a csizmában, amíg bele nem megy abba a buksi fejébe, hogy aki többet akar elérni az életben, mint amit indulócsomagként kapott, azzal alaposan kicsesznek, úgyhogy ne ugráljon. Igazi, gyerekeknek való útravaló; nem lehet elég korán megtanítani.

Apunak még gyorsan varrnia kell egy kisködmönt, mert egyrészt az írás címében is benne van, másrészt pedig az ifjúsági regények vaslogikája szerint ugye neki is meg kell halnia. Így is történik, de menjünk is gyorsan tovább, mert Móra sem végzett még. Jónéhány oldalt el kell olvasnia a kötelező irodalom elé parancsolt kisdiáknak a betűvetéssel való ismerkedésről, az iskolával való kacérkodásról, különböző alkalmi munkák kereséséről, mire meghal a következő gyerek, a szomszéd csizmadia egyetlen szerelmetes kisfiacskája.

Közben iskolába kerül Gergő, amit mondjuk fogadjunk el határesetnek egy diákoknak írt regényben, de azért sokkal kedvesebbnek tartom a kizárólag a nyári szünetben játszódó történeteket. Az iskolában megismerhetjük az árva kis Bicebócát, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek állatorvosi lovát. Rongyos ruhácskájában, mankóval a hóna alatt, önállóan jelentkezik, hogy tanulni szeretne. Persze senki nem akarja, hogy mellé üljön, rutinból kiközösítik. Az ebédidő témáját olyan ügyesen használja ki Móra, hogy azt is megtudjuk, hogy Bicebóca olyan messze lakik, hogy nincs értelme hazamennie, mert a mankóval nem igazán időhatékony a havas hegyoldalon fölgyötrődni, meg azt is, hogy az ebéd miatt úgyis felesleges, mert amúgy éheznek. Most is csak pár szem erősen savas bogyótermés van nála.

A fináléban Gergő egy kis dolgozathamisítással hozzájut egy „égbelátóhoz”, amit a tanár úr a legjobb tanuló jutalmául szánt. Aztán a lelkiismeret furdalás mégis felhajszolja az öreg bányába, ahol a ténylegesen legjobban tanuló, tehát a jutalmat igazából megérdemlő kis Bicebóca lakik a nagyapjával, aki mellesleg nem más, mint az alaptermészete szerint falánk, és másfelől zsémbes öregember. Falásról persze nincs már szó, hiszen intenzíven éheznek, az unokája komoly betegnek tűnik, és erősen úgy néz ki, hogy az angyalok útitervében sem szerepel a szerény hajlék, hiába van karácsony este. Hősünk már épp odateszi a csillagvizsgálót, meg a barátja által áhított ködmönt a kis nagybeteg ágya mellé, amikor az öreg végre megtalálja az egyik tárnában hagyott mécsest, és akkora detonációt idéz elő vele, hogy a két kisgyerek három hónap múlva, egy kórházban ébred a kómából. A nagypapa természetesen a helyszínen meghal. Itt a vége, fuss el véle.

Azok, akik a zsákos ember említésével, vagy a megállj csak, majd hazajön apád formulával nem tudták megtörni gyermeküket, vagy egyszerűen csak biztosra akartak menni, mindig lehetőséget teremtettek porontyuk számára, hogy az Egér a Marson aktuális epizódját megnézhessék.

A történet egy bűnös egérről szólt, aki féktelen torkossága miatt nagyobbra nőtt, mint az ismert emlősállatok bármelyike. Mellékbüntetésként a Mars bolygón kellett lehúznia egy jókora időszakot. Nem emlékszem, hogy pontosan mennyit, de hosszabbnak éreztem, mint két nyári szünet. Az egér kíváncsi természetű volt, és szerette a társaságot. Ezért az alkotók számára evidens volt, hogy egy sivár, ingerszegény planétán kell elhelyezni, ahol gyakorlatilag senkivel nem tud találkozni.

Az egér sosem beszélt, ideje 70%-ában lefelé görbülő szájjal nyugtázta, hogy olyan kurva egyedül van egy egész bolygón, hogy bele kell őrülni. A mesélő kedves hangon elmagyarázta a gyerekeknek, hogy ez egy nagyon sivár, unalmas bolygó, és az egér mérhetetlenül szomorú, mert úgy néz ki, hogy még matematikai esélye sincs rá, hogy valaha barátokra tegyen szert. Ezzel persze nehéz feldobni a gyerekeket, vagy ha mégis sikerül, az baj, úgyhogy nem lehetett a dolgot ennyiben hagyni. Ezért minden epizódban történt valami, ami először gyakran megijesztette a rágcsálót, aztán mégis felkeltette a kíváncsiságát és reményt ébresztett benne.

Egy alkalommal óriási lábnyomokat fedezett fel a homokban. Követni kezdte őket, nyomról nyomra, egyre növekvő izgalommal, egyre növekvő reménnyel, hogy most végre találkozhat valakivel, az se baj, ha beilleszkedési zavaros patkány az illető, csak legyen valaki, akihez szólhatna, aki talán a barátja, a társa lehetne. De a  boldogságot nem adják ilyen olcsón. Különösen nem ilyen rossz, falánk gyerekeknek. Kiderült, hogy a saját lábnyomait követte: visszaért oda, ahonnan elindult. Ugyanis akkorára nőtt, hogy térfogata a bolygóéval összevethető volt: pár percig tartott az út körbe.

Egy másik epizódban olyannyira elkezdi marni a magány az egeret, hogy pszichésen összeomlik, és záporozni kezdenek a könnyei. De úgy záporoznak, hogy a Mars felszínének javarészét könnyóceán borítja be. Mint azt a gyerekek a mesélőtől megtudhatják, a víz minden élet alapja, tehát a bánatból öröm születhet, mert a tenger benépesül halakkal. De azok egy szót sem szólnak a főhőshöz, meg sem próbálják felvenni vele a kapcsolatot. A parton fák nőnek, amiken mintha ehető nyalókák teremnének, de kommunikálni velük sem lehet. Az egér úgy hajtja álomra a fejét, mint az a gyerek, aki a várva várt technics lego helyett megkapta élete kilencedik karácsonyi sapkáját is – noha még csak nyolc éves.

De egyszercsak eljött az a rész, amikor a reménytelen depressziósokra jellemző tompa félálomban töltött koraestén egy varázsdarázs tükröt csempész az egér közelébe. Erre ő felébred, és közelebbről is megvizsgálja a foncsorozott üveget. Ebben az időszakban már jellemző állapotára, hogy saját tükörképét is másik személynek érzékeli. És igaza van! Ahányszor belenéz a tükörbe, egy-egy hasonmása ugrik elő. Előcsal vagy hetet, aztán kajálni, meg dzsemborizni kezdenek, majd végül a főszereplő iránymutatása alapján tornával dolgozzák le a vacsorát. A néző gyerekek örülnek: végre lettek barátai (a hétből néggyel kezet is fogott), ráadásul pont korban hozzá illő egerekhez van szerencséje. Végre minden rendbejött! A közös mozgástól és a boldogságtól fáradtan ragad le a főhős szeme. Ahogy elalszik, a többiek szépen visszaugrálnak a tükörbe, amit a darázs a biztonság kedvéért haladék nélkül el is visz. Az értetlen és/vagy makacsul optimista gyerekeknek a narrátor elmondja, hogy az egér soha nem tudhatja meg, hogy ez a boldog nap vajon valóság volt-e, vagy csak álom. Egy biztos: elmúlt.