Weöres Sándor Sehallselát Dömötör című költeménye kilóg a jószándékkal megírt, de kártékony hatású gyermekversek sorából. A vers egy önhibájából buta gyerekről szól, akinek már beszédes neve is elárulja, hogy még csak segíteni sem lehet rajta, szinte kívánja, vonzza a rosszat. A költő az első versszakban egy  meglehetősen kemény állítást fogalmaz meg Dömötörrel szemben, amennyiben azt állítja, hogy buta volt, mint hat ökör. Ugyanakkor magyarázattal is szolgál: ennek oka egyszerűen annyi, hogy kerülte az iskolát. A gyerekek többsége, de legalábbis a jótanulók, azonnal belátják, hogy itt ok-okozati összefüggésről van szó, nincs is mit csodálkozni azon, hogy Dömötörnek olyan masszív tévképzetei vannak alapvető kérésekben, mint hogy a pék a pékhálót szövi rég, hogy szűcs az ács, vagy hogy libát patkol a kovács.

A negyedik versszakban a középsúlyos értelmi fogyatékosság gyanújának árnyéka is a főhősre vetődik, hiszen azt olvashatjuk róla, hogy míg más olvasott meg írt, ő csak ordítani bírt. De az, hogy megette a könyvlapot, s utána tintát ivott, elsőre nem hangzik feltétlenül esztelenségnek. Diákcsínynek kitűnő, amit önmagában bizonyít, hogy a tanítónéni fékevesztett kétségbeesését lehet vele nagy biztonsággal kiváltani.

Weöres Sándor verse tehát összességében aranyos, és pozitív üzenetet hordoz. És ez elég ok volt arra, hogy Halász Judit énekelni kezdje. És ultimátumot küldjön a gyerekeknek. Még óvodás voltam, amikor egy délután, “munkaidőben” Halász Judit koncertre mentünk anyámmal. Számos méltán népszerű dallam mellett az imént taglalt vers megzenésített változata is felcsendült. A művésznő olyan fenyegető hangsúllyal énekelte a dalt, hogy akkor jutott először eszembe, hogy Dömötört nem csak kis csibésznek lehet tekinteni amiatt a korábbi, tintaivós ügy miatt, meg a sok butaságért, amit gondol, hanem büntetni való pokolfajzatnak is. A színpadon meg is jelent Dömötör, és hétrét görnyedve, önmaga bűnösségét metakommunikációjával beismerve próbált menekülni egy másik statiszta elől, aki fejes vonalzóval ütötte elsősorban a hátát és a fenekét. Halász eközben olyan mélyre vitte és olyan fenyegetőre torzította a hangját, mintha azt a feladatot kapta volna, hogy az Ördögűző akusztikus bestialitását kell felülmúlnia. Ez egyébként nem sikerült neki, de egyáltalán nem volt reménytelen próbálkozás. A csúcspont egyértelműen a kerülte az iskolát kérdő hangsúlyú mennydörgése volt. Az énekesnő ekkor Dömötör fölé magasodott és úgy ripakodott rá. Közben persze ütötték.

Azok a gyerekek, akiket épp akkoriban ültettek a kevésbé jó matekosok padsorába, most láthatták, hogy a tanítónéni nem ok nélkül kérte őket szép szóval, hogy tanuljanak rendesen. Eddig. Egyértelművé vált, hogy nem az egyes, vagy a bukás a lehetséges legkellemetlenebb dolog, hanem hogy az embert felrángatják egy színpadra és nyolcszáz gyerek – köztük legalább kétszázötven bűntárs – szeme láttára büntetik meg példásan. Ugyanakkor a jótanulók szájízét is megkeserítette egy kicsit, hogy közel sem akkora a játékterük, mint gondolták: nem lehet számolatlanul hibázni, mert a végső eszköz a tanári kar kezében van. De még a szívesen iskolába járók is megérthették, hogy a legokosabban teszik, ha belső késztetésből cselekszenek így, mert ha véletlenül elkezdik kerülni az iskolát, akkor…

Az egyik legaranyosabb gyermekdal így szól:

Mókuska, mókuska felmászott a fára

Leesett, leesett, eltörött a lába

Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg

Huncut a mókus, újra fára megy

Vessünk rá egy pillantást az alapvető elemzőkészséggel megáldott, hidegfejű óvodás szemével. Az első sor nem más, mint szokványos tényközlés: a képzettebb középsősök tisztában vannak vele, hogy a fa a mókusok természetes előfordulási helyének számít. A csoportból szinte senki nem fog gyanút, amikor a kedves rágcsáló munkahelyi balesetéről hall, hiszen – legalábbis a négylábú ló megbotlása óta – ismert, hogy bárki hibázhat. A lábtörés kicsit szétszórja a mezőnyt, amennyiben a gonoszabb gyerekek (kár)örömöt éreznek, másokat hidegen hagy, a szőke herceg feltűnésével hosszútávon kalkuláló kislányok pedig szánakoznak.

Az egymás kezét fogó, nagy íven körbe-körbe forgó gyerekek arcán akkor jelennek meg az aggodalom első árnyékai, amikor a doktor bácsit – eleve vészjósló feltűnésével egy sorban – mindjárt hippokratészi esküje megszegésére is felszólítják. Elkezdenek forogni az óvodásagyak. A mókus tulajdonképpen jogszerűen, a tőle elvárható módon járt el, amikor fára ment. Hogy a balesetének bekövetkeztében mekkora szerepe volt saját figyelmetlenségének, azt később kellene elbírálni, az orvosi beavatkozás szükségességének szempontjából azonban irreleváns körülmény. A mókusra hirtelen hideg, sötét magány borul. Nem számíthat senkire. Mire a gyerekek ezt végiggondolják, kihűlt, izzadt tenyerük kicsúszik társuk mancsából, merev mozdulatlanságban az ég alja felé bámulva kell elszenvedniük az utolsó sort, ahol végérvényesen egyértelművé válik: a mókust szisztematikusan el akarják lehetetleníteni, leglényegétől akarják megfosztani.

Az egészben az a leggonoszabb, hogy mindezt a gyerekek maguk éneklik el. Saját vékony hangjukon. Ez rosszabb, mintha a nagymama padlásán 1947-ben ottfelejtett teddy-mackó egy a világ elpusztítására szőtt tervet súgna ötéves megtalálója fülébe.

Nehéz lehet gyerekeknek írni, mert a felnőttek gondolkodása egész más, pl. jobban hajlik az elvonatkoztatásokra, egyéb szempotokból viszont lényegesen fantáziátlanabb, mint a gyereklélek. Persze a gyerekek sem egyformák. Így történhetett, hogy én gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a Kockás fülű nyúl alkotójának börtönben a helye, annyira nyomasztott a sorozat, a hősnek alkalmatlan, a nap 23 óráját moccanásnyi helyet nem engedő dobozban töltő nyúl, és a bűnözőarcú tettestársa miatt. Később megdöbbenve értesültem róla, hogy másokat nem feltétlenül zavart, sőt volt, akinek kifejezetten a kedvence volt.

Szerintem nagyobb kell, hogy legyen az elborzadó gyerekek aránya Zelk Zoltán Este jó, este jó című versének megzenésítése esetében. Az én használatomban lévő hanglemezen – amit önállóan soha nem tettem fel, és szerencsére nem is sokszor kellett elszenvednem – egy angyali szép hangú, és csinos nő énekelte a dallá nemesített verset. Két egész versszak eltelik a nyugodt, idilli családképpel, ahol apu mosdik, anyu főz, bogarak köröznek a lámpa körül, stb.

Aztán a harmadik versszakban szalad fel először a gyerek szemöldöke. Meg is hal egy kisbogár / mégse szomorú. Meghal? A gyerek lefekvése előtt? Mert röpködött a lámpa körül, vagy miért? Zelk hozzáteszi, hogy mégse szomorú, de ezt a gyerekek szerintem már nem nyugtázzák. Ezután további három, veszélytelen strófa következik, hogy aztán a szerző a hetedikben újabb csapást mérjen a már kissé meggyengített hallgatóra. Azt írja, hogy kinyitnám még a szemem / de már nem lehet. Azt értettem volna, hogy nem szabad, mert most már aludni kell egy jógyereknek. De hogy nem lehet? Nem tudom kinyitni a szememet? Megvakultam? Az nagyon nagy baj. Miközben ezen morfondíroztam, elsöprő erővel jött a végső csapás: Elolvadt a világ / de a közepén / anya ül és ott ülök / az ölében én. Most értem, hogy a gyerek szépen elalszik az anyja ölében, de akkor úgy értettem, hogy itt a világ vége, és az enyém meg az anyámé az a kérdéses szerencse, hogy utoljára döglünk meg, amikor már minden más atomokra olvadt.

Minden gyerekeknek szánt versikét el kellene képzelni konkrét képekben, vagy legalább fókuszcsoport vizsgálatnak alávetni, hogy a célközönség szája sarkán kicsurranó nyállal, bájosan mosolyog-e, vagy rémület vibrál a szemében. Kérdés persze, hogy melyik a cél…