Nem sokat kellett keresgélnem. A halványan derengő utca homályából egy fényes lépcsőház világlott ki.

Az idős úr nem sokkal az után, hogy megrendelte a pizzát, el is indult lefelé. Megfogta háromkerekű hordkocsija markolatát, és óvatosan a lifthez araszolt. Ahogy a földszinten kiszállt a felvonóból, odaevickélt a kapunyitó gombhoz, és ráült a hordkocsira. Egy újságba mélyedt, úgy várt engem.

Érkezésemre izgatott mosollyal reagált. A tehetetlen testből élénk, mosolygós szemek és finom modor emelkedett ki. Nehézkesen, a fogantyúra támaszkodva felállt, és megkért, hogy a két kis pizzát – amiket többször is nagyon megköszönt – tegyem oda, ahol eddig ült.

Azt kívántam neki, hogy lelje örömét az ételben. Biztosított róla, hogy így fog tenni. Két font borravalót adott, majd megvárta, hogy kijutok-e a nyomógombos kapun. Ahogy kint beültem a kocsiba, még láttam, ahogy a lift felé indulva tol egyet a kocsin, aztán utána lép, tol egyet, utána lép. Talán egyszerre értünk vissza.

A háztömbnyi hosszban végigfutó kettőötvenes deszkapalánkból már tudom, hogy kiléphetek a navigációból: többet nem fog tudni segíteni. A kocsit egy elrohadt kerítés kidöntött oszlopa tövében hagyom, és a Google Maps madártávlat nézetén követem a mozgásomat a tenyeremen hordott pizzás táska tetején.

A házak nagy része le van dózerolva. Hogy építkeznének helyette, az még nem látszik. A másik oldalon lepukkant munkás-sorházak feszengenek szorosan egymás mellett. Jó néhány közülük már megkapta a vaslemezt az ajtajára és az ablakaira. A tulajdonosok vagy bérlők az ország másik felébe mentek, hátha ott lesz munka. Pár hónappal ezelőtt a ledózerolt tömb minden háza ilyen volt.

Egy kis zárvány felé közeledek. Emberi hangokat hallok, gyerekek rohannak elém, és ahogy követem őket, az élet egy kis szigete tárul a szemem elé. Vagy húszan, nagyszülők, apák, anyák, gyerekek, unokák, unokatestvérek ülnek körbe pár megterített műanyag asztalt. A szélálló üvegpikszisekben gyertyák pislákolnak. Élénk anekdotázás folyik a régi szép időkről.

Érkezésemet olyan lelkesedéssel és szeretetnyilvánítással fogadják, mintha Jézus második eljövetelét jöttem volna bejelenteni. A pénz már elő van készítve. A borravaló is. Az asztalfőn ülő nagymama vaskos ujjai sorban ragadják el a pizzákat és az italokat, a többiek pedig szétosztják a mindeddig üres tányérokra és poharakba.

A gyerekek még szaladnak velem egy kicsit visszafelé, aztán integetnek és futnak vissza enni.

Itt borzasztóan figyelnek arra, hogy senkit meg ne bántsanak valami illetlen szlenggel vagy olyan feltételezéssel, amit például az illető külsejéből vonnának le. Persze a felszín alatt megy a spekulálás, és születnek az ítéletek. Van viszont egy kollégám, aki az ártatlanság olyan szintjére jutott (vagy megmaradt azon), hogy az már tényleg megkapó.

Egy monitoron figyeljük, hogy milyen rendelések érkeznek be, azaz hova kell menni, és mikor telefonált be vagy kattintott az ügyfél. A jobb oldalon a sorban a következő futár neve jelenik meg az egyes rendelések mellett. Szokott olyan lenni, hogy nem sorrendben visszük el a pizzákat, hanem ahogy épp kiosztják. A napokban is egy ilyen esemény készülődött: a második voltam a sorban, de a legfelső rendelést szánták nekem.

Már minden elő volt készítve, ellenőriztem, hogy minden benne van-e a csomagban, és épp indulni készültem, amikor ez a munkatársam elbizonytalanodott: végül is nem tudja, hogy melyikünk melyik. És – mint kiderült – épp rosszul tippelt. Én voltam ugyanis az európai kinézetű, barna hajú, a nyári barnaság maradékától is megszabadult figura, angol fülnek furcsa nevével a második a sorban, mellettem pedig egy gyapjas hajú, olajos bőrű, a borotválkozás után egy-két órával már acélos fényű borostát viselő arab. Mint politikailag ártatlan kollégám végül megtudta, ezt a srácot hívták Abdulnak, nem engem.

Az utóbbi napokban valahogy nagyon kevés borravaló jön össze. Ettől még inkább a figyelmem homlokterébe kerül. A legélesebben arra a tegnapi egy fontra emlékszem, amit két tíz- és két húszpennys társaságában kaptam. Ahogy egyszerre figyeltem a hőszigetelő tokra, a nyitott övtáskára és arra, hogy kinyissam a kocsit, az egyfontos nekinehézkedett, kibújt könnyebb társai közül, és kicsúszott a kezemből. Még éreztem, ahogy súlyával végigsimítja az ujjbegyemet. Aztán zömöket pendült a kövön. Utána csend. A sötét éjszakában nem találtam meg sem a repedések között, sem az avarban. Iszonyúan hiányzik.

Az egyik kedvenc munkatársam Sri Lankáról származik. Tizenhét volt, amikor elmenekült otthonról: polgárháború volt és irtották egymást az emberek. Először Németországban kötött ki, ott még állampolgárságot is kapott, majd Angliába jött, mert úgy tudta, hogy itt nincs üvegplafon. Ott nem lehetett egy bizonyos (nagyon alacsony) szintnél feljebb vergődni. Egyelőre (öt év tapasztalata alapján) úgy néz ki, hogy itt sem.

Van egy felesége, meg két gyereke. Ennek az embernek az égvilágon semmilyen végzettsége nincs, mindig takarításból, rakodásból meg ilyesmikből teremtette elő a pénzt. A gyerekei iskolába járnak, tudnak már németül és angolul. Ez az ember mindig mosolyog. A bőre szinte fekete, a fogai olyan fehérek, hogy nincs milyen jelzőt hozzájuk ragasztani.

Azt is mosolyogva meséli, hogy a kocsija annyit eszik, hogy csak akkor jön ki nullára, ha rendesen kap borravalót. És általában nem kap rendesen. (Mások se). Azt is nevetve mesélte, hogy a múltkor az egyik súlyosabb környéken járó motorral hagyta a háta mögött a kocsit, amit azonnal el is kötöttek. Lepergett előtte az élete: így nem tud pénzt keresni, új autóra nincs pénze, kábé vége mindennek. A fickó, akinek a pizzát vitte, kérdezte, hogy mi a probléma. Amikor megtudta, telefonálni kezdett, majd azt mondta, hogy várjon két percet. A kocsi pont két perc múlva a szomszéd utcában állt négy nyitott ajtóval és járó motorral. Megtanulta a leckét.

A kocsiknál időztünk egy kicsit. Hogy mi drága, és mi nem. Hogy nekünk Zsigulink volt, amire én nem is tudom, hány évet kellett várni. Ők meg a négy testvérével megfordultak az utcán, ha bicikli tulajdonost láttak. A legkisebb Sri Lankán van, a többiek Németországban, Franciaországban és Kanadában. Az előbbieket nagyjából évente látja, az utóbbit soha.

Amikor megeredt a nyelve, kicsit politizált is. Azt mondta, hogy Mahatma Gandhi inkább ravasz volt, mint nagyszerű. Sikerének nagy részét azok érték el, akik harcoltak, embert öltek. A szabadságharcosok. Vagy nyugatiul: terroristák. Ők teremtették meg az alapot arra, hogy Gandhi eladhassa békés imidzsét, és hatalomba kerülhessen. Aztán úgy fogalmazott, hogy Radzsiv Gandhit is meg kellett ölniük. Többes szám első személyben.

Azt is mondta, hogy Hitlerről is másként gondolkodik, mint ahogy itt szokás. Erre azért felszaladt a szemöldököm. Ő úgy tartja számon, hogy Hitler a gazdagok kezéből a szegényekébe akarta adni a jólétet. Erre arcjátékkal és kézjelekkel mutattam, szinte önkéntelenül, hogy a számomra rendelkezésre álló információk alapján egészen mást szűrtem le. Ő meg jelezte, hogy elhiszi és elfogadja, hogy én mást gondolok erről. Hitler másik érdeme a szemében, hogy elvonta az angolok energiáját és haderejét a gyarmatokról, akik e nélkül tán soha nem szabadulhattak volna fel. Ezen nem vitatkoztunk.

A múltkor szemetet szedtünk. A helyi diákok, miután a szemeteseket nagyjából megtöltötték az utcán megevett pizzák dobozaival, többet nem kísérleteztek, hogy mégis betuszkolják valahova őket, vagy ne adj’ isten elvigyék egy másik szemetesig, hanem ocsmányul szétdobálták őket. Meg a kisebb mártásos tégelyeket, meg azok fólia fedeleit.

Ő hajlott volna arra, hogy csak a nagyobb darabokat szedjük össze. Mondtam, hogy átérzem, hogy mire gondol, de az a helyzet, hogy mégis csak össze kell szednünk ezeket is. Elfogadta, és szedte ő is. Kiegyeztünk abban, hogy a cigarettás dobozokat, meg a piás üvegeket nem szedjük fel. Azokhoz már tényleg semmi, áttételes közünk sincs.

Miközben eszerint cselekedtünk, egyszer csak elkerekedett a szeme ijedtségében, és megálljt parancsoló kézmozdulattal hirtelen hozzám lépett. Egy vaskos, csupasz pizzaszélet tartottam a kezemben. Azt mondta, hogy ezt ne, és kitárt tenyerével az ég felé mutatott. Ez a madaraké. Na, mondtam, ebben mélyen igazad van, és neheztelve gondoltam saját magamra, amiért ezt nekem külön el kellett mondani.

Előfordul, hogy tíz-tizenkét órát dolgozom. Tegnapelőtt este kilenckor jutottam először táplálékhoz. Illetve az igazsághoz tartozik, hogy előtte kinyaltam egy nagyjából két diónyi csokis tégelyt, amit az egyik sütihez szoktunk mellékelni.

Szóval este kilenckor megkaptam a három méret közül a legkisebb pizzát, ami egyébként nem jár, csak a főnök volt olyan figyelmes, hogy feltűnt neki a ledolgozott óráim és a bevitt kalóriáim között fennálló fordított arányosság.

Hátramentem a szerzeménnyel (az elöl sorban álló vendégek szeme láttára nem táplálkozhatunk), és nagy hévvel nekiláttam. Ekkor megjelent az egyik délkelet-ázsiai kolléga, és széles mosollyal, csillanó szemmel nyúlt a pizza felé.

Gerincvelőből jött a reflex, hogy ebben megakadályozzam, és fizikailag védjem meg a zsákmányomat. De aztán megmosolyogtam magam, és hagytam őt is enni. Így is tele lett az összeszűkült gyomrom, és amúgy sem volt több idő, vinni kellett a következő pizzát. Még sok volt hátra a napból.

Tegnap két olyan pizzát is kikézbesítettem, amit elvileg a lehetetlennel határos lett volna. Mindkettőben közös volt, hogy a cédulámon (driver slip) helytelenül szerepelt az út neve, az irányítószám és a telefonszám.

Ilyenkor – ma már – azt csinálom, hogy mazsolázok a lehetséges megoldások között, és arra indulok, ami a legvalószínűbben tűnik. Nézem a távolságot. Ha 4 mérföld fölött van, oda jó eséllyel nem szállítunk, tehát nem az lesz az. Nézem, hogy a felírt irányítószám melyik betűjét hallhatta félre a telefont fogadó, és nézem, hogy nem mégis street lesz-e a road, vagy egyszerűen nem közterület kategória nélküli-e a cím.

Az első esetben az volt a gond pluszban, hogy az egész úton egyetlen házszám volt. Illetve kettő. Ugyanazon az ajtón. Nekem egyik sem volt jó. Mentem tovább, és bekérdezgettem az üzletekbe, hogy ők hányas szám. Ezt általában meg tudták mondani. Így közelítettem, de hiába. Épp feladtam volna, amikor egy kínai srác jött elő egy kínai büféből. Arra tényleg nem számítottam, hogy ők rendelnek pizzát. Megerősítette, hogy a cédulámon az egyetlen helyes adat a házszám (ami az ingatlanon nem jelent meg), és a megrendelő neve: Ben.

A második esetben az 550 Navigation Wharf volt a cím. Egy előző napi, a környéken elszenvedett derekas szopás jutott eszembe róla. A Wharf legtöbbször egy régi gyárépületből átalakított luxuslakás komplexum. A legtöbbször. Ezek sima házak voltak. Odamentem, és a gyanúm, miszerint itt nem lesz 550-es, az elviselhetetlenségig fokozódott. A 84-es volt a legmagasabb szám. (A papírra nézve az 550 sem életszerűtlen, ugyanis nincs limit, illetve sokszor összecsúsznak a ház és lakásszámok).

A telefonszámból hiányzott egy számjegy. Végül, a félrehallások lehetőségét mérlegelve, az 50-es számba csöngettem be. Semmi válasz. Épp visszaültem a kocsiba, amikor kijött egy csaj. Kiszálltam, és megkérdeztem, hogy van-e rá egy parányi esély, hogy ő rendelt pizzát. Bólintott, hogy ő volt az. Mondtam neki, hogy ebben az esetben csoda történt, és meg is fogja kapni, ugyanis megtaláltuk egymást annak ellenére, hogy alig valami segített ebben. A lány nagyon örült, így még jobban felértékelődött a szemében a pizzája. De annyira nem érzékenyült el, hogy borravalót is adjon.

Említettem korábban, hogy nem mindig volt ez így. Az első napokban – az irányítószám utolsó karakterének elvétése módszerével – az egyik esetben rossz címre mentem. Ott ez a telefonos egyeztetés során ki is derült. Majd átkepesztettem a jó címre vagy nyolc mérföldnyivel távolabbra. A megrendelő elmondása szerint egy viktoriánus palotát kellett keresnem, amiben lakások tömkelegét alakították ki. A valóságban egy régi raktárból átalakított épületről volt szó.

Egy érkező lakó mögött sikerült bejutnom a vasajtón. Innen hívtam újra a megrendelőt. Egy nő vette fel. Mondtam, hogy itt vagyok, de hitetlenkedett, és azt kérdezte, hogy egy bazinagy kapun jöttem-e be. Mondtam, hogy nem. Akkor ő nem tudja, hogy hol vagyok. Erre mondtam neki, hogy én viszont igen: a ház előtt. De innen már nem lehetett meggyőzni, nem kellett neki a pizza, és megígérte, hogy panaszt fog tenni rám. Én meg mondtam neki, hogy ez a legjobb, amit tehet, hajrá.

A két pizzától és a két literes kólától égő karral álltam a szélben. (Érdemes kipróbálni egy ehhez hasonló, önmagában nem komoly súlyt tartani mondjuk negyed óráig). Jobb kezemmel fogadtam a főnököm hívását (aki már meg is kapta a panaszbejelentést), és biztosítottam róla, hogy indulok vissza, szememmel pedig a lezárt kaput bámultam. A parkolóban észrevettem egy épp érkező anyukát a kislányával. Miközben vázoltam a kialakult helyzetet (hogy esetleges gyanakvásukat oszlassam), megkértem őket, hogy engedjenek már szabadon erről a helyről. Közben megtudtam, hogy valóban van egy nagy kapu autóknak; a háromszáz méter hosszú épület másik végénél.

Ennek a napnak a mélypontja az a hármas pillanat volt, amikor a helyzetet vázolva épp kimondtam, hogy a megrendelő lemondott rólam (the customer gave up on me), majd ugyanebben a pillanatban az egyébként folyamatosan viharos erősségű szél lefújta a sapkát a fejemről, hogy elképesztő tempóban röpítse jelentős messzeségbe. Ekkor találkozott a tekintetem a kislányéval, akinek szinte kicsordult a könnye, annyira megsajnált. Ő szaladt a sapkám után, és attól tartok, este még sírdogált otthon egy kicsit, hogy milyen kegyetlen a világ odakint.