Eddigi életem nagyobbik részében osztottam azt a gyanút, hogy az ember gondolkodását, világhoz való hozzáállását jelentősen meghatározza a nyelv, amit anyanyelvként beszél. Ez mostanában múlt el – mióta pizzafutár vagyok. Az angol nyelv logikusan felépített, átlátható rendszerű. Anglia…

Számítottam rá, hogy a legnagyobb problémát a címek megtalálása fogja okozni, de nem gondoltam, hogy így. Magyarországon az ember az irányítószámból, a közterület jellegéből és a házszámból elég jól be tudja lőni, hogy mit hol keressen, és ott mire számítson. Vannak az utak, az utcák, a közök, a házszámok meg szépen nőnek, ahogy haladunk kettesével. Az egyik oldalon a párosak, a másikon a páratlanok.

Hát itt enyhén szólva nem ez a helyzet. Aki gépi segítséggel navigál ebben az országban, mind irányítószámot használ, mert egy cím nem mond szinte semmit. Nem található ki belőle ugyanis, hogy hol van a célállomás. Ellenben az irányítószám mégis megad egy kis kockát a világban, ahol aztán jól körül kell nézni, hátha meglátjuk, amit keresünk.

Itt nem vettem észre összefüggést a közterületek megnevezése és például a méretük között. Tök mindegy, hogy avenue, road, street vagy way: lehet akármekkora. Vannak aztán azok a helyek, amikkel nem is fáradnak, hogy besorolják őket. (Az előbbiek szerint végül is tényleg minek). Van olyan, hogy Pall Mall. Ez konkrétan utcának néz ki, de az is lehet, hogy az arrafelé lévő házak egy részét hívják így, mert azokra is rá van írva. Kedvencem az Arch View Crescent (szóról szóra fordítva: boltív kilátás kifli). Ez egy lakópark. Boltív nincs, semmi nem kifli alakú és nincs kilátás sehova.

Az ember ösztönösen a házszámokat hívja segítségül, ha már a környéken van, de csak nem találja, hogy pontosan hova is kell érkeznie. De hiába teszi. Van utca, ami például a 111-es számmal kezdődik, majd utána jön a kettő, a négy, és így tovább, hogy aztán egyszer csak páratlanba forduljon az oldal, vagy beékelődjön egy olyan ház, aminek nincs száma, hanem neve van. Micimackó kuckójának akarod hívni? Nem probléma. Bejegyzik, aki meg akar találni, annak áruld el az irányítószámodat. Olyan is van, hogy kettes számból van öt darab. Az első négy az a, b, c és d, az ötödik, egyszerűen csak 2-es szám pedig a sarok után van: a keresztutcában a második ház az.

Mindenki döntse el, hogy ilyen körülmények között nehezítés, vagy könnyítés, hogy az utcaneveket és a házszámokat, ha csak lehet, nem írják ki. Vagy ha igen, akkor van olyan, hogy a tejüvegen halványszürke matricával szerepeltetik a házszámot tizenkettes betűmérettel, hanem a lakás számát, azt emberfej nagyságú rézből teszik ki.

Ha az ember bejutott egy házba, mert véletlenül működik a kapucsengő, akkor még nem biztos, hogy közel a siker. Ha emeletek vannak, messze nem biztos, hogy az egyessel kezdődők az elsőn lesznek, és így tovább, hanem el lehet ez tolva bármerre. Olyannal is találkoztam, hogy a lépcsőfordulóban volt a 35-ös lakás, majd egy fél fordulóval feljebb a vészkijárat feliratú ajtón behatolva találtam a 33-ast és a 34-est. És az ilyen bakikat a helyiek nem árulják el, hanem őszintén nem értik, hogy mi tartott ennyi ideig.

De térjünk vissza az irányítószámokra. Hát van egy kis gond velük is. Azokban is hézagos a logika. Az első időkben egy másik navigációs szoftvert használtam, ami nem engedte végigírni az irányítószámokat, hanem a négyötödüknél felkínálta, hogy azon belül mik vannak. Innen én kiválasztottam a célpontot, megérkeztem, majd hosszas telefonos tájleírás után kiderítettem, hogy kurvára rossz helyen vagyok. D3 4GH és D3 4GI között lehet nyolc mérföld. Ugyanaz az utca neve, ugyanaz az irányítószám majdnem végig, de nem valami rendszer alkalmazása során alakult így, hanem talán kockadobásos módszerrel.

Ilyen azóta már nem fordul elő. Csak az, hogy rosszul adják meg az irányítószámot. De olyan edzett vagyok már, hogy tegnap kivittem a pizzát egy olyan címre is, amit még a google sem ismert, az is félrenavigált, csak én közben észrevettem, hogy van balra egy gyümölcs nagyker, márpedig nekem oda kellett mennem. Az irányítószám rövidebb volt egy karakterrel, a telefonszám, amit a megrendelő emberrel való kapcsolatfelvételre használunk pedig a cég központi száma volt menüvel, hogy nagykereskedelem egy, szállítás kettő, és így tovább. A terület két hektár, dolgozók száma 160.

Néhány szintén idegen kollégámmal együtt osztozunk a csodálkozásban, hogy milyen csoda folytán működik ez az ország egyáltalán, és hogy lehetett így elfoglalni és igazgatni más országokat. Jusson eszünkbe, hogy Albániáról írják érdekességként, hogy ott nincsenek házszámok. Az legalább egy őszinte, egyenes dolog. Amúgy, amikor ott jártunk, mi láttunk házszámokat (legalábbis ahol kerestük), és azokban volt rendszer.

Errefelé nem egyértelműek a borravaló-adási szokások. A fogalom kétségkívül ismert, és relatíve sokan gyakorolják is – még ha nem is a pizzafutárok javára, hanem főleg például éttermekben.

Nekem van, aki úgy ad, ahogy nálunk is szokás, azaz megmondja, hogy nem kér visszajárót, vagy hogy mennyiből kér. Van, aki megvárja, amíg lebonyolódik a korrekt elszámolás, majd visszaad valamennyit, és van végül, aki szintén végigvárja a pénzezést, majd megnyugszik, és elköszön.

Elsőre zavarba ejtő különbség volt, hogy amint átnyújtják a pénzt, megköszönik. Nálunk ez azt jelenti, hogy a kuncsaft nem kér vissza, itt viszont ez csak egy az ilyen interakciók közben elhangzó számos köszönöm és szívesen, nagyszerű és szuper közül. Úgyhogy vissza kell adni.

Nincs két egyforma nap, azaz van, hogy gyakorlatilag egy fillért (pennyt) sem kapok, és van, hogy összejön tizenként font. Természetesen folyamatosan vizsgálom a borravaló-adás és a társadalmi hovatartozás közötti összefüggést. És úgy néz ki, hogy nincs ilyen. A gazdagok és szegények, a kifinomultak és egyszerűek, a férfiak és a nők mind a saját csoportjukon belül variálódnak, és nem egymáshoz képest.

Ha valami halvány összefüggés mégis látszik (további tüzetes vizsgálat alá fogom vetni), az az, hogy a diákok kevésbé adnak. Ez elsőre érthető persze, de másodikra mégis gyanús. Ugyanis az itteni diákszállások leginkább lakóparkokra hasonlítanak, és az apartmanok előtt nem régi autók hemzsegnek. Persze más kérdés az, hogy a napi apanázs mennyi.

A napokban az egyik diák – őszintének tűnő – sajnálkozását fejezte ki, amiért aktuális anyagi helyzete miatt nem tud borravalót adni. Ez annyira megérintett, hogy visszamentem a kocsihoz, kivettem az eredetileg ottfelejtett, névre szóló kupont, ami a nálunk először vásárlóknak jár, és odaadtam neki.

Amikor valaki 9,99-re mondja, hogy tartsam meg az aprót nyugodtan, azt is megköszönöm, de magamban sajnos lesajnálom az illetőt. Ebből a tételből ötven-száz darabot kell összegyűjteni ahhoz, hogy bármit venni tudjon az ember. Ez a fáradtság annyira nem éri meg, hogy az utca porában hentergő ilyen (és kétszer ilyen értékes) érmékért élő ember nem hajol le.

Az aprópénzt büntetésre is használom. A nagy címlet – nyegleség kombinációt szankcionálom vele. Közben persze mondom, hogy rettenetes, hogy így kell visszaadnom, de hát ez egy ilyen nap. Hogy milyenek itt az ügyfelek, az egy másik történet.

Azt mondják, hogy Angliában az első munkát iszonyú nehéz megtalálni – hacsak nem eleve aláírt szerződéssel a zsebében érkezik az ember. Az EU-ba való belépésünket követő hét évben még külön feladatok adódtak a papírok intézésével (ma már nincs ilyen: teljes jogú EU tagnak tűnünk ilyen szempontból, és úgy dolgozhatunk, mintha csak itteniek lennénk).

Részben ezek miatt a nehézségek miatt, részben pedig azért, mert nem látszik, hogy az állásra pályázó már bizonyított volna angol környezetben, nem szívesen kezdenek a hozzám hasonlóval. Kezdjen inkább valaki más.

Ugyanis – állítólag – az első szakasz után következik az, hogy angol bejegyzéssel az önéletrajzban a második állás fellelése már gyorsabban megy, aztán így tovább. Itt hamarabb és könnyebben / könnyedebben váltanak munkát az emberek, mint Magyarországon.

Innentől kezdve aztán már talán egész könnyen mennek a dolgok, hacsak nincs egy üvegplafon jelenség, azaz hogy a külföldieket nem engedik egy bizonyos magasságnál feljebb. Erről egyelőre semmi fogalmam sincs.

Merthogy idáig az első szakasz részletes vizsgálatával és átélésével voltam elfoglalva. Jelentkeztem állásokra a szakmámban. Jelentkeztem állásokra a szakmámban adminisztrátori, asszisztensi szintre. Jelentkeztem tolmácsnak. Jelentkeztem pizzafutárnak, az itteni arany oldalak kihordójának, idős betegek és hazavágott rögbijátékosok ápolójának, kórházi lótifutinak. Tökéletesen eredménytelenül. A matematika nyelvén: 0/30/nap.

Hogy ne legyek tétlen (a tanuláson, meg a különböző hivatalok és szolgáltatók soha nem szűnő hibáinak orvoslásán kívül), önkéntes állásokra is jelentkeztem. Az ilyenért az ember nem kap pénzt, de van mit beírnia az önéletrajzába, ráadásul maradhat a szakmája környékén, ami talán felgyorsítja a további lépéseket.

Hogy ez sem sikerült, és simán rálegyintettek a szakértelmemre, és azt mondták, hogy nincs szükségük rám úgy sem, hogy az igényük egyébként bent volt egy önkénteseket közvetítő ügynökségnél, egyre nagyobb kihívássá tette, hogy szilárd alapokra épülő önbecsülést tartsak fenn.

Két héttel ezelőtt megint bementem egy pizzériába, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy nagyjából négyperces procedúra után felvettek. Pizzafutár lettem. Ez nem bonyolult meló: tájékozódni kell tudni hozzá, meg számolni. Kis gond, hogy ez a két leggyengébb képességem. Szintén a komfortzónámon kívül helyez, hogy egyenruhát kell hordani sapkával súlyosbítva. Az ilyesmitől ösztönösen undorodom.

Szóval csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy harminchat évesen olyan tapasztalatokat szerezzek, amikhez hasonlóba tizennyolc évesen csak három hétig volt kedvem belekóstólni. Egy elmélet szerint akkor tanul az ember, ha ki van penderítve a komfortzónájából, azaz olyan környezetben és helyzet(ek)ben találja magát, amikre nem tud rutinból választ adni.

Az első hetem kissé sokkoló, rendkívül fárasztó és borzasztóan érdekes volt. Majd mesélek.