Most Gogoltól olvasom Az arckép című novelláját. Szeretem, ahogy meglep az abszurd ötleteivel. Az eleje felé egy bizonyos kép kerül – a való életben minimális eséllyel előforduló módon – a középpontba, ami megváltoztatja az azt megvásároló fiatal festő életét. (Egyesek azt mondanák talán, hogy ilyen nincs is). Aztán meghal a főhős, vagy legalábbis, aki eddig a legtöbbet szerepelt, akiről a novella látszólag szólt. Most jön a második rész. A lapok számát illetően kb. annyi van hátra, mint amin túl vagyok.

Ha belekezdek egy könyvbe, hol magam számára is észrevétlenül, hol tudatosan figyelem, hogy tetszik-e. Ha nem tetszik, várok valami kedvező jelre, ami ha végképp nem akar bekövetkezni, rövid vívódás után arra késztet, hogy félbehagyjam az olvasást.

Olvastam már Hrabalt, és nagyon jónak találtam. Most a Gyöngéd barbárok című gyűjteményt forgatom. Előítélettel kezdtem el: erősen sejtettem, hogy jó lesz. És tényleg. Általában körvonalazódik az emberben, hogy miért tetszik neki valami. Az íróknak lehet szeretni a nyelvezetét, a meghökkentő vagy ismerős helyzeteit, a részletes, vagy nagyvonalú, de találó leírásait. Hrabalnál azt vettem észre, hogy nem tudom, hogy mit szeretek benne tulajdonképpen. Többszáz oldalt faltam végig tőle, és még mindig nem tudtam volna megindokolni, hogy miért szeretem.

Aztán egyszercsak egyszerre több puzzle darab is a helyére került. Hrabal nagyon egyszerű szavakat használ, olyanokat mint bárki. Mint például valaki, aki 35 éven át dolgozott egy papírhulladékot, és közötte könyveket is bezúzó présgép kezelőjeként. Csak elkezd folyni belőle a szó vagy sorokon át tartó, vagy csak párszavas mondatokban. Úgy ír, mintha beszélne. Mintha mesélne. Úgy, mintha az ember a villamoson utazva egy kedves idős úr történetére kezdené el egyre jobban hegyezni a fülét, aztán már hallgatózását nem is leplezve közelebb hajolna, majd oda is ülne mellé, aztán a mese végén nézne körül, hogy elfelejtett leszállni.

Azért is olyan magával ragadó élmény Hrabalt olvasni, mert egy végtelenül szimpatikus emberről van szó. Az írásaiban elég gyakran esik szó erőszakról, mocsokról, vagy erkölcstelenségről. De olyan ártatlan kedvességgel veti őket papírra, hogy az ember elfelejt megbotránkozni, elfelejt ítélkezni, csak megtapasztalja a leírtakat úgy, ahogy vannak. Kommentárok, szokásos válaszok nélkül. Azért felejtünk el megbotránkozni és ítélkezni, mert Hrabal sem botránkozik meg és nem ítélkezik. Hrabal annyira jó ember volt, hogy még a Gyöngéd barbárokban leírt főnökére sem haragudott. Pedig a főnökre haragudni már igazán bocsánatos bűn lenne.

Egy antikváriumban vettem meg egy Bulgakov két írását tartalmazó könyvet (A fehér gárda; Színházi regény). 1977-ben adták ki úgy, hogy az elején, a tartalom szempontjából veszélytelen helyen két lap felső éle nincs elválasztva egymástól, illetve a könyv vége felé is össze van nőve az oldalak többsége. Tehát ezt a könyvet legyártották így, kikerült egy könyvesbolt polcára, megvették, de nem lapozták át, hazavitték, majd nem olvasták el, végül egy antikváriumba került. Én is megvettem, de szintén nem lapoztam át, hazavittem, elolvastam és a polcomra került.

Rosszul eltalált ajándék volt? Annyira nem tetszett az első írás, hogy a másodikra már nem maradt bizalom? Nem azért vették, hogy olvassák? Vagy sok másik könyvvel együtt vásárolták, és feledésbe merült?

A fehér gárda nekem sem(?) tetszett, de a Színházi regényből árad, hogy ugyanaz írta, mint a Mester és Maragitát. Az egyik kedvenc jelenetem egy kis elmélkedésre is okot ad arról, hogy az olvasónak mekkora szabadsága van úgy olvasni egy regényt, ahogy neki tetszik. Olyan üzeneteket dekódolhat belőle, ami adott esetben az alkotónak talán eszébe sem jutott.

Az egyik színhelyül szolgáló színház egy helyiségének falán számos portré lóg. A főhős sorba kérdezi kísérőjétől szinte az összeset – legalábbis azokat, akik nem tűnnek ismerősnek a számára. Schiller, Shakespeare és Dosztojekvszkij között a színház különböző rangú dolgozói (de nem feltétlenül színészek) kaptak helyet. El sem különítették őket, bármelyiküknek lehetett a szomszédja az irodalom egy-egy óriása.

Nekem elsősorban a jelenség valószerűtlensége tetszett: már önmagában is érdekes, hogy a kísérő és a főhős is meglepődés nélkül kezeli a fent részletezett összemosást, egyikben sem merül fel, hogy tulajdonképpen milyen furcsa egy kellékest egy lapon említeni irodalmi nagyságokkal. Aztán az is eszembe jutott, hogy ez szép gesztus lehet a színház felől a dolgozói irányába; olcsó, de kedves módja az elismerés kifejezésének. Bulgakov ugyanakkor talán a kisszerűségre, a címkórságra, a kivagyiságra akart utalni vele.