Címke: #eztjólmegcsináltad

Nyi hao, Budapest

Tegnap a kezembe került egy most vásárolt, Budapestről szóló kínai nyelvű fotóalbum. A keményfedeles kiadvány belső borítóján címerek és évszámok vannak. Az 1867-es mögött egy kérdőjel. Lehet, hogy egyszerű elütés, lehet, hogy a szerkesztő hagyta benn, hogy ennek még utána kell nézni, de a nyomdába küldéskor ottfelejtették… De érdekesebb azt gondolni, hogy mi valami titokzatos hely lehetünk, amiről – bizonyos témákban – csak feltevéseik vannak, de biztosat nem tudhatnak erről a városnyi kis országról.

Az albumban kimerítően dokumentálták Budapest összes nevezetességét; minden teret, szobrot, épületet, hidat, amivel kapcsolatban az életben legalább egyszer felmerült, hogy a turisták érdeklődésére számot tarthat. A fotógyűjtemény alapján a magyar főváros a különböző építészeti stílusokat egyesítő ékszeresdobozkának tűnik. A sok zsiguliból, daciából és skodából, a kisnyugdíjasok öltözékéből, valamint a csak a Járványügyi Hivatal nyolcvan évre titkosított katasztrófa forgatókönyvében létező alacsony népsűrűségből látszik, hogy a képek a nyolcvanas években készültek.

Békacomb

Az egyik kedvenc karikatúrámon egy elegáns étteremben, igazi felfuvalkodott burzsoának megrajzolt hölgyek és urak a magukat  felsőbbrendűnek gondolók arroganciájával, kényesen, finomkodva csipegetik a békacombot. Egyszercsak, a konyhából a vendégtérbe nyíló csapóajtón át, négy-öt szomorú arcú, vádló tekintetű, amputált lábú béka gurul be kerekesszékével.

Zsebkendő

Megfáztam. Eddig túl vagyok – a torokfájást szerencsére kiváltó – torok szárazságon és a köhögésen. Most az orrfújásnál tartok. Ehhez papírzsebkendőt használok. Még bölcsődés koromban azzal hárítottam el az esetenként felém nyújtott textil zsebkendőt, hogy ezt csak könnytörlésre találom alkalmasnak. Olyan zsebkendőt vettem – néhány százas csomagot –, ami szinte minden paraméterében az optimumot nyújtja: Többrétegű, de a rétegek összetartanak, nem hullnak darabokra, ahogy kézbe veszem a zsebkendőt, van tartása, nem az a könnyen szakadó típus, nincsenek a csomagban félig kész, vagy “elszabott” darabok; és mindezek ellenére olcsó volt. Egyetlen hibája, hogy a taknyot nem bírja. Nem átázik, vagy szétszakad… Semmivé válik a hatására.

Don

A hosszabb busz utakon, illetve a repülőn is láttunk indiai filmeket, illetve egyszer moziba is elmentünk, hogy megnézzük a plakátok alapján egyértelműen a szezon nagy dobásának számító alkotást, a Dont.

Túlzás lenne azt állítani, hogy érdemi rátekintést nyertünk az indiai filmművészetre, de pár határozott benyomásunk mindenképpen támadt. Két központi témát láttunk körvonalazódni: a romantikát és az erőszakot. Az előbbi egyébként átsző mindent Indiában, azaz a klipek és a hirdetések szívesen választják ezt a témát. Az általunk megszokotthoz képest a legfontosabb eltérés, hogy az eljegyzés és a házasság központi, és vitán felül pozitív szerepet kap. A szokványos történet sablon szerint – legalább a film egyik szálán – szerelmesek jegyzik el egymást, majd az esküvőig túlesnek pár kalandon, megpróbáltatáson, és végül boldogan egyesülnek a házasság szentségében. Mindenki boldog – a legyőzötteket kivéve. De eddigre ők már úgyis többnyire halottak. Hacsak nem a halálnál is nagyobb büntetés számukra legyőzőjük boldogságát látni. Ebben az esetben az esküvő után ölik meg őket.

Elérkeztünk az erőszakhoz. Ha egy indiai filmben neheztelnek valakire, annak nagy valószínűséggel kiloccsantják az agyát, egy méter hetven centi hosszú pallost döfnek át a gyomrán és a máján, lovakkal szakítják szét, vagy hasonló, nem fehérgalléros módszerrel tanítják móresre. Érdekes, hogy az indiaiak alapvetően békésnek tűnnek, bár pár, nem túl komoly utcai dulakodásnak szemtanúi voltunk. Az egyik esetben pl. egy kétszer két sávos felüljáró forgalma állt nyugodtan, amíg a korlátnál verekedő motorosok rendezték vitás ügyüket. De mindent összevetve, a népsűrűség alapján várható agresszivitási szintet messze alulmúlják. Pedig, a jelek szerint, az ottani médiából nem áramlik kevesebb erőszak, mint az itteniből.

A szereplők jellemére az irodalmi értelemben vett romantikusság a legjellemzőbb. A férfiak vagy tisztaszívű hősök, akiket egy kevésbé jóképű, mókásan esetlen, de szükséghelyzetben szintén hőssé, sőt akár mártírrá váló társuk kísér útjukon, vagy velejéig gonosz, becstelen és könyörtelen, sorozatgyilkos csibészek. A női szereplők meglepő módon nagyon emancipált, az igazukért karakánul, akár kiabálással, vagy tettlegességgel is kiálló amazonok. Az utcán nem ilyennek tűntek. Újabb érdekes különbség a valóság és a fikció között.

A filmeket minden esetben a főszereplők főszereplésével bevágott könnyűzenei betétekkel látják el. Ezeket a betéteket nem tudom semmihez hasonlítani. Tradicionális alapokon nyugvó, poposított, zenés-táncos jelenetek, amik hangulatukban és képi világukban gyakran élesen elválnak a film egészétől. De olyan is van, hogy passzolnak a történetbe és a szereplők karakteréhez.

A fent említett tényezők elég érdekesek ahhoz, hogy bevésődjenek az ember emlékezetébe, de ahhoz nem, hogy egy komplett filmet ép értelemmel ki lehetne bírni. Szerencsére a Dont egy szünettel vágták ketté. Ellenszavazat nélkül hagytuk ki a második felvonást. A moziban bevett szokás volt a hangos tetszésnyilvánítás; rövid tapsokkal jutalmazták a különösen vicces, vagy frappáns jeleneteket. A mobiltelefonokat véletlenül sem kapcsolják ki előadás közben, sőt, fel is veszik, és hangosan meg is beszélik a szükséges dolgokat a vonal másik végén lévővel. Mindezért egyetlen szúrós pillantást, vagy csendre intést sem kell elszenvedniük.

A számomra legérdekesebb különbség a nyugati filmekhez képest az volt, ahogy a színészek az arcukat használták a jellemek és hangulatok túlzó, pontosabban a teljes karaktert önmagában is hordozó megjelenítésére. Nagyon komoly színészi feladat lehet, ehhez nem fér kétség. Olyan, nálunk praktizáló, ismert és kedvelt színészek, akik a mimikaversenyeken rendre a fehér cápa és a gyöngytyúk között végeznek, Indiában nem kerülhetnek a kamera 53 méteres körzetébe.

Garin mérnök hiperboloidja

Időnként az interneten rendelek könyvet magamnak. Az egyik oldalon a kért könyv mellé ingyen kérhetek egy meglepetéskönyvet is. Kétszer tettem pipát a megfelelő jelölőnyégyzetbe, és mindkétszer kellemetlen volt a meglepetés. Pedig izgalmas dolog várni egy olyan könyvre, amiről nem tudom, hogy lesz-e köze ahhoz, amit rendeltem, vagy hogy ki, illetve milyen nemzetiségű lesz a szerzője, stb.

Mivel konokul hinni akarok benne, hogy a meglepetések alapvető természete mégis kellemes, egy antikvár könyv átvételekor körülnéztem a polcokon is, hátha rábukkanok valamire, amiről okom lehet azt gondolni, hogy jó lesz. Mivel az orosz szerzők művei, főleg a kisember-ábrázolások és a kelet-közép-európai életérzés egyébként nehezen megfogható jelenléte miatt, tetszeni szoktak, egy Tolsztoj könyvön akadt meg a tekintetem. Garin mérnök hiperboloidja volt a címe.

Hónapokig nem nyitottam ki, mert az rendben van, hogy Tolsztoj jó író volt, de az vajon véletlen-e, hogy erről az írásáról még soha nem hallottam? Nemrég rászántam magam, és adtam neki egy húsz-ötven oldalas esélyt. Nagyjából a legelején kiderült, hogy a könyv jó. Egy a ’20-as években játszódó sci-fi – krimiről van szó, amit elég nehéz letenni, mert a története sodró, a szereplői élesen megrajzoltak, és az egész mű irodalmilag is értékes: nem csak a kor technikai fejlődésről szőtt álmai és jóslatai látszanak belőle, hanem azt az érzetet is kelti, hogy a szereplők a könyvben játszott szerepükön kívül, általában a világról is gondolkodnak. Az egyik zseniális, de gátlástalanul célratörő szereplőt üldözők egyike (mert gátlástalan zseniből, meg üldözőből is több van persze, és a szerepek sem mindig egyértelműek, vagy ugyanazok), két hajsza között pl. ilyesmiken gondolkodik:

“– Nevetségesen, ostobán végződött az egész – felelte Wolf. – Nagyon rövid idő telt el még azóta, hogy az ember megszűnt négylábú lény lenni és sikerült a hátsó végtagjaira állnia. Túl nagy súllyal nehezedik még rá szellemi sötétségben eltöltött állati múltjának millió meg millió évszázada. Félelmetes dolog az emberi tömeg, ha nem vezérli egy nagy eszme. Nem szabad az embereket vezetők nélkül hagyni, mert akkor megint négykézláb akarnak mászni.”

Jó, hát el volt keseredve az üldöző, talán túlzott is egy kicsit, de nekem tetszik, hogy egyáltalán gondolkodik. Bármi másról, mint a közvetlen feladata éppen. Egy gyönyörű, intelligens, de az ún. rossz oldalon álló nő pedig pl. egy, az ügyhöz szorosan nem kötődő, nápolyi múzeumlátogatás alkalmával gondolkodott el a világ dolgairól:

“Mondhatnak amit akarnak, a régi Rómának és a reneszánsznak durva ízlése volt. Ezeknek az embereknek nem volt érzékük a cinizmus finomságai iránt. Megelégedtek a felhigított borral, lomhán csókolóztak dús keblű és erényes nőkkel, s izmaikkal és vitézségükkel kérkedtek. Önmagukat túlélt századok holt terhét cipelték magukkal, merő kegyeletből. Nem tudták, milyen érzés kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel robogni versenyautón. Vagy gépkocsi, repülőgép, villamosság, telefon, rádió, lift, divatos szabók és csekk-könyvek segítségével (hiszen tizenöt perc alatt annyi aranyat kaphat az ember csekkre, amennyit az egész ókori Róma nem ért meg), az utolsó cseppig kisajtolni az élet minden pillanatából a gyönyört.”

Gondolatainak igazságtartalma és relevanciája talán még vitathatóbb, mint a nyomozó kollégáé, de tetszik a bátorsága, ahogy él a jogával, hogy azt gondoljon a múltról és a köréje teremtett kultuszról, amit akar. Én egyszer a Varázshegy, illetve a Mario, a varázsló alapján kezdtem Thomas Mannt olvasni. De nem tetszett. Felszabadító volt rádöbbennem, hogy ha én azt gondolom róla, hogy nekem nem jó, akkor nekem nem jó. Nem kell olvasnom. Persze a kötelező olvasmányokkal sakkban tartott iskolások nincsenek ilyen könnyű helyzetben, de a szabotázzsal még ők sem kockáztatnak annyit, mint aki egy kanmedve kezéből akarja kicsavarni a málnát.

Szikla

Egy időben böngészgettem a Tallózó című hetilapot. A hátulján gyakran jelent meg egy-egy művészi alkotás, vagy annak szánt, illetve egyesek által akként értelmezett produktum. Az egyik szám hátán lévő kép egy életre bevésődött az emlékezetembe.

Egy tusrajz, vagy egyszerű grafika volt talán, de akár rontott rajta az újság fekete-fehér volta, akár nem, nekem nagyon megtetszett úgy, ahogy láttam. Egy magas óceánparton ülő ember szemszögéből látjuk a végtelen vizet. A képbe alul kicsit belelóg ennek az embernek a keresztbe tett lába. Az óceánon, nem pontosan meghatározható messzeségben, egyetlen egy dolog van. Egy szikla, ami pontos mása a megfigyelő keresztbe vetett lábainak.

Kinek a szemszögéből látjuk az óceánt? Mi köze van a sziklához? Mikor és hogyan jött ide? Mikor és hogyan fog elmenni, ha elmegy egyáltalán? Vár valakit? Vár valamit, hogy megtörténjen? Ez egy különleges ember? Hányan tudják, hogy az ott az ő keresztbe tett két lába? Ő tudja?

Okkal szomorú huszár

A hétvégén a kezembe került egy II. világháborús képeslap. A kép erős, majdnem vidám színekkel ábrázolt egy békebeli, otthonos, polgári szobabelsőt, ami azonban érzésem szerint a képeslap készültének idejében már erősen anakronisztikus volt, és inkább a késő XIX. század hangulatát árasztotta. Az ablaknál, egy hintaszékben, egy végtelenül szomorú, kackiás bajszú huszár ült. Onnan tudom, hogy huszár, hogy felül egyenruha volt rajta. Lábait kockás pokróc takarta. Feltételezem, hogy a fronton sérült meg. Az ablakon a két szempontból is a világon egyedülállónak tűnő lova nézett be rá. Egyrészt arcának szomorúsága, ha egyáltalán lehetséges, még a gazdájáét is felülmúlta, másrészt szemei nem a lovaktól megszokott módon oldalra, hanem előre tekintettek. Egyenesen a parkolópályás katona látószerveibe, aki természetesen viszonozta a hűséges állat tekintetét, sőt karját is kinyújtotta felé, de el nem érhette.

Érteni vélem, hogy a képeslap propaganda célokat szolgált: a háborút romantikus, hazafias hőstettek összességeként ábrázolni. De ha jobban belegondolok – ami szerintem a kép nem rendeltetésszerű használatának minősül –, nem tudom összerakni hogy ki küld ilyen képeslapot. Aki a fronton, vagy odafelé úton van? Mit üzen vele? Hogy csak vicceltem, nem lőtték el a lábaimat? Vagy hogy sajnos ellőtték a lábaimat, de a kórház jópofa?

A készítő (vagy életszerűbben a megrendelést végrehajtó) üzenete is érdekes kérdés. Szerintem egyértelmű, hogy a hivatalos változat szerint a huszár amiatt van végtelenül elkeseredve, hogy nem lehet a csatamezőn, illetve hogy véglegesen harcképtelenné tették, és általában: egy életre le kell mondani a boldog katonaéletről.

Vagy amiatt szomorú, amit a háború előidézői közvetve tettek vele? (Gyakorlatilag gyököt vontak az életéből). Nem tudom. Amikor először ránéztem a képre, és elhelyeztem a kor általam ismert viszonyai között, azonnal betalált az üzenet. Aztán ahogy gondolkodni kezdtem rajta…

Hetedik

Emlékszem a ’80-as évekből a Vers mindenkinek sorozatra, amit a köznyelv csak büntetőversnek hívott. Több millió tévénézővel együtt, én ez utóbbi kategória szerint éltem meg a sorozatot. Híres színészek adták elő híres költők verseit, de olyan – a szó rossz értelmében vett – rutinnal, hogy ha vidám sorok következtek, akkor mosolygósan szavaltak, ha haragos rész, akkor dühösen. Ezen kívül a hangerejüket is tudták szabályozni, és természetes körülmények között elő nem forduló arcokat tudtak vágni. Ez mind olyan készség, amit a cerkófok nagy többsége is magáénak tudhat – igaz, a beszédhang-képzés már áthághatatlan akadályt jelent számukra, így nem bizonyíthatják versolvasói rátermettségüket.

Egyetlen hitelesen előadott költeményre emlékszem életemben: A hetedikre – Hobo előadásában. Nem is tudok róla, hogy akár egyetlen cerkóf is megpróbálta volna utánacsinálni.

ARC

Olvastam az Indexen az idei plakátkiállításról szóló kritikát. Aztán megnéztem, hogy miről is írtak. Azt gyanítom, hogy ha a szerkesztőségi előbíráló bizottságának legalább egyharmada úgy szavaz, hogy ha egy adott kritika nem üti meg az elvárt fikázási szintet, akkor a szerzőt leselejtezett 14-es monitorokkal 130 cm magasságig megtelt verembe dobják.

A kiállítás szerintem jó: elég sok tartalmas képet és szöveget láttam. Az egy komplett korosztályt tehetségtelennek minősítő vélemény valóságtartalma amúgy minden konkrét vizsgálódás nélkül, csupán valószínűségi alapon is megítélhető.