Címke: #eztjólmegcsináltad

Napoleon Dynamite

Ha jól vettem észre, az utóbbi jópár évben kifejlődött egy, a vidéki Amerika életéből témát merítő filmes iskola. Sok mozzanatban rá lehet ismerni tipikus amerikai életképekre, de azok nem a gyakran tárgyalt new yorki, vagy kaliforniai környezetből ismerősek, hanem talán csak más filmek vágóképeiből, vagy egy rövid, utazásos jelenet háttereként emlékezhetünk rájuk.

A Napoleon Dynamite végig egy egészen kis városban játszódik. Főszereplője egy, a fogyatékosság határán egyensúlyozó(?), általános iskolás srác. A valósághoz való kötődése lazának mondható: alapvetően az élet erre alkalmas részeit a fantáziájában éli meg, és kérésre vagy anélkül, be is számol a tapasztalatairól – bár kissé nehezen tolerálja, ha értetlenségbe ütközik.

Amint előkerül egy újabb szereplő, azonnal látszik rajta, hogy valahogy nem normális. Ha nem látszik azonnal, akkor pár jelenettel később hirtelen derül ki. Annak ellenére, hogy a főhősökre egy hibernált aranyhörcsög klónjáról készült rajzot sem szívesen bízna az ember, hétköznapi céljaik követése közben tulajdonképpen ugyanolyan kis kudarcokat és sikereket élnek meg, mint bárki más. Értékesnek mondható tulajdonságokat (pl. feltétel nélküli barátság, vagy manír mentesség) pedig csak tőlük láthatunk.

A filmben egyébként szerepelnek normális emberek is. De valahogy normálisságukat nem tudják „termőre” fordítani: őket nézve nem jutott semmi az eszembe, amitől nekik jobb lenne, mint a hülyéknek. A hülyék egyetlen valós problémája a többiek, saját értetlenségükből és uniformizálási vágyukból fakadó kártékony tevékenysége.

Szóval ha már nem normális az ember, azt javaslom, legyen következetesen nem normális, mert ha mások, illetve bizonyos viselkedésformák jónak, a többihez képest valami fajta érték alapon kitüntetettnek tűnnek, az csak azért van, mert nem nézzük őket elég messzi, a soha meg nem kérdőjelezett, készen kapott érték-csomagunkból kikandikáló perspektívából.

Termékajánló – Motorola L6

Önhibámon kívül hozzájutottam egy, a címben említett telefonhoz. Leírom pár tulajdonságát, hátha kedvet csinálok hozzá másnak is.

Ha meglátja valaki, általában rögtön megdicséri, hogy milyen lapos. Bár a szélessége és a hossza annyival nagyobb az átlagnál, hogy egy térfogatszámítás eredménye (amit semmiképpen nem akarok elvégezni) valószínűleg kevéssé impozáns eredményt hozna.

Amikor reggel bekapcsolom a telefonokat (megtartottam a régit is), egyszerre nyomom meg a gombjukat. Aztán a másiknak beírom a PIN kódot, leokézom, néma-rezgőre állítom, és félrerakom. Ekkorra már a Motorolát is csak pillanatok választják el attól, hogy elkérje a kódot. A procedúra után a képernyője elsötétül, és csak akkor lehet bármit is látni rajta, ha hívnak, vagy sms-t kapok. Ha nem reagálok, mert pl. 700 méterre vagyok a telefontól, 3 fallal és egy utcával odébb, újra elsötétül. Ha visszajövök, megnyomom a piros gombját. Aztán mégegyszer, mert elsőre nem kapcsol, hogy szeretnék valamit. Ekkor, a nem azonnal bekövetkező felvillanás után, 0,6 másodpercem van, hogy lássam a képernyőn, hogy volt-e esemény. Ugyanis bármilyen gombot nyomok meg, az először nem a világítást kapcsolja be, hanem a saját funkcióját. Vakon. Ha elcsíptem, hogy volt hívás, akkor menügomb, balra egy, fel egy, kiválasztás, beérkezett hívások – és már ott is vagyok. A zöld gomb csak a kezdeményezetteket listázza. A (nem) fogadottakat minek?

Nincs automatikus billentyűzára, így ezt mindig magamnak kell megnyomnom. Illetve nem is biztos, hogy kéne, mert az övtáskából elővéve a leggyakrabban kioldott billentyűkkel tájékoztat, hogy „További költségek merülhetnek fel. Vállalja?”

Az sms íráshoz csak három gombot kell megnyomni, és indul is az általam eddig látott legkonokabbul ostoba, és tanulási mechanizmussal nem rendelkező T9 funkció. Egyszerűbb szavaknál is hamar odáig fajul a dolog, hogy minden egyes karaktert külön kell beleerőltetni, de azokat is a negyedik, ötödik helyen kínálja fel: előtte ajánl pár torlódó mássalhangzót, vagy kettőskeresztet…

Ha töltenem kell az akksit, márpedig kétszer olyan gyakran kell töltenem, mint a másikét, akkor csengetési üzemmódot vált. De nem úgy, hogy a töltésnek van egy alapértelmezett variációja, henem úgy, hogy akkor legyen valami más, mint ami éppen van. A töltés végeztével (illetve amikor kihúzom belőle a zsinórt) az esetek többségében az eredeti üzemmódra vált vissza – hacsak nincs valami magasabbrendű és általam nem ismert oka arra, hogy egy harmadik megoldást válasszon. Ennek a helyreigazítása sincs négy-öt szintnél mélyebben a menürendszerben. Ezekhez a gyakran használt funkciókhoz persze lehet gyorsmenüt is rendelni, amit meg is tettem. Ennek használatakor csak arra kell figyelni, hogy ne túl gyors egymásutánban nyomjam meg a szükséges két gombot, mert akkor a készülék elveszti a fonalat.

Eddig még csak kétszer fagyott le, de a héten egyszer azt írta, hogy „Nem megfelelő akkumulátor”. Nem? Milyen szempontból? Mióta? Az eredeti van benne, az eredeti helyzetében… Egy ki-bekapcsolás egyelőre megnyugtatta.

Nem tudom, hogy a gyártó számon tartja-e, hogy hogy végzik a készülékei, mi az utolsó hibaüzenet, amit küldenek a búcsújuk előtt, de ha így is van, ennél a modellnél statisztikailag elemezhetetlen lenne az eredmény, mert ezek a telefonok 170-nel házfalnak csapódva, vagy egy cipőtalp alatt végzik. Ha van igazság.

Márvány menyasszony

Tegnap este viszonylag hirtelen éhes lettem, és M-mel pont ugyanez történt, úgyhogy az ő ötlete alapján, az én ajánlásommal lementünk a Márvány menyasszonyba vacsorázni.

Már a bejáratnál egyértelművé vált a kiömlő cigányzene alapján, hogy bent nagypályás, magyaros vendéglátás folyik. Ennek ellenére bementünk, hiszen az igazán tanulságos esetek mind a komfort zónán kívül esnek meg. A rövidgatyánkon és a bringákon kicsit meglepődött a fogadó pincér, de a fal mellé leparkolhattuk a bicikliket, és készségesen mutatott egy szabad asztalt. Azért látszott rajta, hogy fel van készülve egy szabotázs akcióra: külső jegyeinkben mégiscsak jelentősen elütöttünk a célközönségtől.

A kerthelyiség tömve volt turistákkal, de volt egy magyar asztal is. Hangos nép(?)zene, aztán cigánymuzsika szólt a színpadról. A spanyolokkal ostort csattogtattattak, a németeket táncoltatták, a japánokkal bort itattak. Ez utóbbi akciónál kíváncsi voltam, hogy visszaélnek-e a híres japán alkoholérzékenységgel. De nem.

A nép- / cigányzenei együttes három hölgy tagja közül kettő egyértelműen külön bekezdést érdemel. Szerintem egy szépségkirálynő, és kétpetéjű, de rá egypetéjűként hasonlító ikerpárja lehettek. A cigányzenei blokk alatt a kedvencem a klarinétos figura volt, aki a cimbalmos legnagyobb rajongójának bizonyult: a komolyabb futamokat mindig elismerő ajakbiggyesztéssel nyugtázta, a boogie pedig az egész testét berezonálta, bár nem igazán látványos mértékben.

A közönség soraiban alapvetően kétféle ember volt – rajtunk, harmadikféléken kívül. Az első csoportba azok a korosodó férfiak és nők tartoztak, akik szinte az extázisig élvezték a rájuk irányuló figyelmet, meg a műsort; sőt arra is fel voltak készülve mentálisan, hogy felrángatják őket a színpadra. A másik csoportot az első csoport nőnemű leszármazottai alkották, akik alfa állapotban próbálták átvészelni az estét, és a fizikai fájdalom határáig unták magukat.

A jelenséget magyarként átélni mindenképpen tanulságos volt, hiszen láthattuk, hogy mi az az egyébként halott hagyomány, amit csak a turisták pénzéért tartanak életben. A világban máshol ilyesmik talán a bojtos sapkás őrségváltások, meg a hintós séták.

A személyzet egyébként profi, de nem igazán kedves, bár a ránk osztott koranegyvenes pincérnő talán háromszor is ránk mosolygott az este során. A kaja elfogadható volt, az árak nem túl elrugaszkodottak.

Egy csodálatos elme

A National Geographicon láttam régebben egy műsort dél-amerikai múmia feltárásokról. Ezek a párezer éves holttestek, általában jónéhány réteg textilbe vannak csavarva; hogy azon belül mi a helyzet, azt problematikus kideríteni, mert a legkisebb beavatkozástól is könnyen roncsolódhat a test. Ezért a leleteket a kiemelés után, úgy ahogy vannak, megröntgenezik.

Persze az Andok körülményei között nem elvárható, hogy minden modern eszköz rendelkezésre álljon. Gondolom, röntgenezni is leszállították az archaikus hullákat valami közeli városba, aztán az elkészült képeket már a helyszínen vizsgálták a tudósok. A műsor szerint a feltárás hősei, ha nem is váratlan, de embert próbáló nehézséggel találták szembe magukat: a kórházakból ismert, neonfényes, csíptetős nézegetőjük sem volt a helyszínen. De az egyik briliáns intellektusú szakember látomásszerű ötlettől vezérelve egyszer csak a természetes fény felé fordította a felvételt, és a csoda megtörtént: mindenki látta a múmiák csontjait és szövetmaradványait.

Szobor

Az ember sokszor nem veszi észre a saját városának szépségeit, mert csak elmegy mellettük, nem csodálkozik rájuk. Én most vettem észre, hogy az egyik kastélysárga ház kapuja felett, ami mellett naponta elmegyek, van egy életnagyságú szobor. Egy, a görög iskola szerint mintázott, az oldalán fekvő, kidolgozott izomzatú fiatal férfit ábrázol. Egyetlen ruhadarabja egy a derekán keresztülvetett, természetes esésű lepedő darab, fején II. világháborús rohamsisakot visel, jobb kezében pedig hanyagul elegáns csuklótartással lóbál egy kézigránátot.

Ajánlott irodalom – Karel Capek

Elolvastam Karel Capek Kínos történetek című novelláskötetét. Röviden azt tudom mondani róla, hogy jó volt. Ha belegondolok, nekem főleg az tetszett az írásokban, ami máshogy történik, mint ami szokványos, illetve ami nem történik meg.

Például vadidegen emberek tisztázatlan körülmények között találkoznak egymással, és együtt szembesülnek egy elsőre megoldhatatlannak látszó rejtéllyel: egy hómező közepén kezdődő és végződő néhány lábnyommal. Az olvasó közben el sem tudja képzelni, hogy milyen épeszű megoldás létezhet egyáltalán. Semmilyen. Vagy legalábbis nem jönnek rá.

Vagy. Egy idős úr vendégségbe készül, de nincs vállalható inge, amit felvehetne. Van azonban valami homályos emléke, hogy mintha a múltkor is vett volna vagy hat darabot. Meg azelőtt is. Párszor. De akkor azok hol vannak? Vagy csak akart venni? Gyanakodni kezd, és feltöri a házvezetőnője szekrényét, ahol több ilyen garnitúra inget talál, plusz a volt felesége ruhatárának is egyfajta keresztmetszetét. (De miért nem kezd ezekkel valamit a házvezetőnő? Miért csak ellopja, aztán tárolja? – a szerk). A nő hazaérkezésekor látja, hogy átkutatták a holmiját és a titkára is fény derült. Nagyon bántja, hogy tolvajnak tartják.

Vagy. Egy ember meglepően könnyen megtanul repülni, még igazi rutint is szerez. (Egyszerűen úgy kell csinálni, hogy először pár hosszabbat lépünk, aztán már kicsit magasabbra is, és onnantól már tényleg semmi nehézség nincs benne, csak szállni kell 3-10 méteres magasságban). Mivel azért ez mégis különlegességnek számít, eldicsekszik egy testnevelő barátjának, aki persze szkeptikus. Abban maradnak, hogy egy különböző, a témában érintett szakértőkből álló bizottság előtt megismétli a mutatványát. Ahogy hozzálát, azonnal, majd ismételten többször leállítják, mert helytelenül lép, rosszul helyezi a súlypontját, stb. Szóval nem szabályosan, nem a fizikai és anatómiai törvényszerűségeknek megfelelően jár el. Néhányadik próbálkozásra aztán, teljes összpontosítással, sikerül egy olyan sutát „repülnie”, hogy a bizottság nem találja egyértelműnek, hogy nem ugrott-e inkább. Végül feladja a küzdelmet, és soha többet nem tud repülni.

Szinte mindegyik novellára jellemző, hogy a cselekmények általában a fejekben játszódnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy ki mit gondol, hogyan vívódik, mit érez – és nem azt, hogy mit csinál, hova megy, stb. Megvizsgálom Hrabalt is.

Keresem Benjamin Justice-t

A ’80-as évek olvasóközönsége a Kockás címmel havi rendszerességgel megjelenő magazinból értesülhetett Benjamin Justice (ejtsd: Benjamin Justice), az esetek döntő többségében az igazság keresésével és következetes érvényre juttatásával összefüggésbe hozható küldetéseiről. Az utolsó információm róla, hogy mezítláb, egy frissen mosott karate ruhában futott fel a Fuji legmagasabb pontjára, majd onnan le is jött. Ugyanakkor a járóbeteg-ellátás adatai között nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzéseket.