Címke: #eztjólmegcsináltad

Breat Easton Ellis – Amerikai pszicho

Ha valaki körül nagyon nagy a felhajtás, az általában vagy nem véletlen, vagy direkt van. Azaz tényleg jó az illető abban, amit csinál, vagy egyszerűen elkezdik ezt állítani róla, és a dolog hittétellé válik. 

Az utóbbi egy-két hét során sikerült besorolnom Bret Easton Ellist Amerikai Pszichoját. Bő harmadáig – vagy optimistábban: szűk feléig – sikerült jutnom, és annyira fáradt vagyok tőle, hogy ha ez egy beszélgetés lenne, egyszerűen felállnék, és elsétálnék. Elhagynám az épületet is.

Bret-Easton-Ellis-via-Shutterstock-615x345.jpg

Én értem, vagy érteni vélem, hogy az milyen fontos és mély mondanivaló, hogy a főhős, meg a hozzá hasonlók semmilyen érdemi érzelmet nem képesek érezni, és hogy annyira felszínesek, amennyire egy ideális fogyasztónak lennie kell, de amit Ellis művel ennek hangsúlyozásával, az már fizikailag elviselhetetlen. 

Elég hamar feltűnt, hogy jó pár oldal elolvasása után a történetben nem telt el még egy negyedóra sem. Sőt, az idő fogalma nem értelmezhető. Elviselhetetlen részletességgel tudtam meg, hogy ki milyen, azaz milyen márkájú ruhát visel. Ing, alsógatya, mellény, nadrág, nyakkendő, minden. És mindenkinek a mindene. Pár dolgot sejtek, hogy melyik milyen szintű fogyasztót feltételez, de biztos vagyok benne, egy csomó mindennek a jelentőségét nem ismerem fel. De nem érdekel. Ezt értően csak akaraterős amerikai konzumidióták tudják olvasni. 

Ugyanez van az emberekkel is. A könyvben a szereplők állandóan kérdezgetik egymást, hogy akit épp látnak, az X-e vagy Y. Miután Tom Cruise is szerepelt, elkezdtem gyanakodni, hogy talán ezek is híres emberek. Mindegy, majd a célközönség tudja. Meg azt is, hogy ennek van-e jelentősége tucatszám ismételve. 

Ameddig eljutottam, mindez nem csitult, hanem a terjedelem jó 70%-át tette ki. Aztán volt még annak a hangsúlyozása, hogy a főhőst milyen szinten nem érdekli senki, mennyire nincsenek érzései. Ezt is érteni lehet elég hamar, de Ellisnek az valószínűleg nem elég, mert soha nem hagyja abba. És mindez nem új helyzetekben, változatos körülmények között ismétlődik, hanem mindig pontosan ugyanúgy. 

Amitől a hirtelen belégzett levegőnek bent kellene rekednie, az az, hogy Bateman gyilkolászik. Ezt a szerző hasonló stílusban hozza tudomásunkra, mint minden mást, azaz nagy (nagy) részletességgel, és közömbösen. Ez utóbbiban lenne is ráció, meg erő, ezt elismerem. Csak maguk a gyilkosságok megmosolyogtatóan életszerűtlenek. Egyrészt az ilyen ötletszerű, és óvatlan elkövetőt hét méteren és kilenc másodpercen belül kapják el, másrészt a realitásérzék meghökkentő hiányára és/vagy megbocsáthatatlan írói lustaságra vall, ahogy maguk a gyilkosságok lezajlanak. Egy szalmabábu kivégzése több ellenállásba ütközne a sértett részéről, mint Ellisnél egy ülő embernek és kutyájának a módszeres szanaszét szurkálása. 

A könyvet végül azon a ponton hagytam abba, amikor Bateman pánikrohamot kap mindenféle kiváltó ok nélkül, és minden olyan életszerűtlen, túlzó és nem odavaló körülménnyel lealjasítva, mint emlékezetkiesés, habzó száj, és hasonlók. 

Én őszintén tudom értékelni a kortárs amerikai irodalmat, azt, hogy adott esetben egyszerű szavakon keresztül is átjön a legmélyebb, legsúlyosabb tartalom és üzenet, de itt egyszerűen egy Van Goghnak hazudott gyermekrajzról van szó. Mondanám a gyereknek, hogy szedje össze magát, mert így nem viszi semmire, de hát vitte.

Adok én neked csokis fánkot

Még gimnáziumban vetélkedett pár osztálytársam, hogy hány csokis fánkot tudnak betömni a fejükbe. Egyikük, amikor már mindenki azt hitte, hogy kész, ennyi megy bele, egy újabbat vett kézbe. Elkezdte betűrni, és a fánk legnagyobb része be is ment, de egy jó negyednyi már nem. A srác a győzelmet méltósággal tűrők rezignáltságával elővette textil zsebkendőjét, és a negyed fánkot egyszerűen letörölte, mintha csoki folt lenne, és csak aztán mosolyodott el diadalmasan. A nevetgélést döbbent arcok csendje váltotta fel, amikor mindenki számára egyértelművé vált, hogy a zsebkendős versenyző magáénak érzi a győzelmet. 

A fenti eset megfelelője sajnos napi gyakorisággal történik meg a zeneiparban. És még csak nem is a hangmérnökök kedvességéből megsegített énekhangokra gondolok, hanem arra az ordenáré jelenségre, amikor akár egyébként jó hangú előadók a magasabb tartományokba érkezve egyszer csak, levetve hangjuk jellegzetes élét, fejhangra váltanak, majd mintha mi sem történt volna, lejjebb ereszkedve megint úgy énekelnek, ahogy megszoktuk tőlük a dal korábbi részében.

Na de hát könyörgöm. Itt arról van szó, hogy az előadó nem tud kiénekelni egy bizonyos magasság feletti hangot, ezért végrehajt egy helyettesítő cselekvést, majd elsiklik a csalás felett. Pedig ez pont olyan, mint ha egy bokszoló híres lenne arról, hogy van egy bizonyos pusztító erejű horogütése, ami végeredményét tekintve a kivégzéssel egyenértékű, azonban ezt az ütést – emberségből vagy eleganciából – nem viszi be, hanem csak jelzi, amire viszont az ellenfélnek valódi összeomlással kellene reagálnia.

Lost – A megoldás

Megnéztem a Lost első évadát. Két észrevételem van. Az egyik, hogy van egy olyan erős érzésem, hogy az egész történet nem csak elsősorban, hanem kizárólag egy termék. A termék célja, hogy epizódról epizódra megnézzék az emberek. Ennek megfelelően van benne egy jó csomó külön-külön is misztikus szál, amikből találgatni lehet, hogy mi fog kisülni, de kitalálni nem. Van benne barna és szőke nő, jó és rossz fiú, pragmatista, és hitvezérelt, fiatal és idősebb, igazi médiaipari szakmunka: mindenki választhat kedvenc karaktert magának. Egy dolog tűnik nagyon valószínűnek: semmiféle kifutása, vagy katarzisa nem lesz az egésznek. Mivel az alkotók célja az információhiányból adódó feszültség fenntartása, ezt fogják fokozni addig, amíg a nézők bele nem unnak, azaz el nem kezd esni a nézettség – illetve ameddig a sorozatot eleve tervezték. Aztán hozzácsapnak valami véget, és a projekt lezárult.

lockesfoot.jpg

A másik észrevételem abból fakad, hogy ezt a huszonvalahány részt azért nem a fenti szemszögből néztem végig, hanem igyekeztem átadni magam a történetnek: nem forgatókönyvíróként végül is ez a rendeltetésszerű használat. Mindeközben az tűnt fel, hogy a szereplők a problémáik (és ezek nem súlytalan problémák) bő nyolcvanöt százalékát annak köszönhetik, hogy interperszonális és kommunikációs képességeik és gyakorlatuk káprázatosan alacsony szinten áll. Magyarul: egytől egyig szociális idióták. Évekre kiható, súlyos, romboló baromságokat követnek el úgy, hogy azok elkerülésére két, oda-vissza váltott tőmondatnyi információcsere elég lenne. 

Kigondolnak valamit, és elszánt arccal elindulnak az ég alja felé, és csak az mehet velük, aki nem tudja, hogy mi értelme az egésznek, mert senki nem árulja el neki. Mindenki csak egyszer kérdez (ha egyáltalán). A kapott, teljesen használhatatlan válaszra rábólint, és nyugtázza, hogy nem lett okosabb. Nem kér pontosítást, nem mondja, hogy azért kérdezi, mert… Esetleg ő maga is hoz egy szükségképpen ostoba döntést – persze a fenti jól bevált gyakorlat minden egyes eleméhez körmeszakadtáig ragaszkodva. 

Ez megy lényeges és lényegtelen kérdések tucatjain át. Az egyik figura nyert a lottón. Ezt úgy kezdi megfogalmazni, hogy otthon ő százötvenhat millió dollárt ér. A másik erre megsértődik(?!), mert előtte ő magáról valami értékesnek vélt dolgot mondott el. Elküldi a picsába a milliomost, aki szomorúan, és kicsit értetlenül sóhajt, és belátja, hogy ő sajnos nem szerethető. Ezt a szomorú irányt ugye a „lottón nyertem bazmeg” hangsorral teljes egészében el lehetne kerülni. Az ilyen interperszonális képességekkel rendelkező emberek a valóságban saját tükörképük elpusztítására törnének. 

Az egész történet irodai megfelelője körülbelül az lenne, hogy pár összezárt embernek kártyavárat kell építenie. Kell tehát piromániás, vízöntő és kóros tüsszentő a csapatba, mindegyik megterhelve olyan múltbéli traumákkal és sértettségekkel, amik elhomályosítják a közös célt, így mindenki megpróbálja kitalálni, hogy a másik vajon milyen gonosz erők szolgálatában próbálja a pikk ászt éppen középre tenni, de meg nem kérdezik akkor se, ha kártyalapokkal vágják fel az erüket a többiek. 

Én úgy fejezném be a történetet, hogy egy fel nem tett, így meg nem válaszolt banális kérdés a sziget minden egyes lakójának a lassan elhúzódó, elképzelhetetlenül fájdalmas, de még pont eszméletvesztés nélkül megélt, keserves halálához vezet. Azaz mindenki megkapja, ami jár neki, még másképp: happy end.

Ezek a boldog, szép napok

Én szeretem az abszurdot, úgyhogy Gary Barlow Let me go című száma rögtön belopta magát a szívembe. Hát még amikor megláttam a videoklipjét.

A dal egy szakításról szól. Pontosabban arról, hogy a táncdalénekes minden örömet meglelt az adott lánnyal, ami elképzelhető, úgyhogy menne is tovább, ha nem gond. Ezt ő úgy fogalmazza meg a dalszövegben, hogy biztos, hogy majd megadja más, amit én nem tudtam, meg hogy te attól leszel igazán boldog, ha én szabadon szárnyalok.

A klip rendezője úgy döntött, hogy Gary Barlow érzelmei felől közelíti meg a dolgot, és nem a dalszövegből, vagy ne adj’ isten a nő nézőpontjából indul ki. A klipben Barlow annyira fel van dobva, hogy az USA-ba utazik, majd vásárol magának egy pianínót, áttolja pár úton, meg kereszteződésen, és üzembe helyezi egy utca kellős közepén.

Itt aztán a helyi lakosság bekapcsolódásával olyan népünnepélyt rendeznek Barlow megszabadulása alkalmából, hogy én ilyet csak a fúziós erőmű éles indítása, és/vagy az emberiség energiaproblémájának végleges megoldása esetén találnék arányosnak. Gyerekek rohannak oda, más zenészek kerülnek elő hangszereikkel, és árad, és árad a boldogság, a muzsika és a tánc.

Művészi szempontból, és a világmindenség egyensúlyának megőrzése miatt életbevágónak tartom, hogy szülessen egy olyan videoklip-verzió, ahol a szövegből indulnak ki, és a rendező savas esőt, komor színeket és a sírásba belefásult, reményvesztett embereket ábrázol – miközben a vidám hangulatú dal természetesen csorbítatlanul kígyózik elő a hangszórókból.

All is Lost

Még Rowan Atkinson egy elméleti alapozó művéből tudom, hogy bármilyen történés vagy cselekmény ismétlésszámának és/vagy gyakoriságának az eltúlzása a humor egyik forrása lehet. 

Ezért nevettem jól legutóbb például a Gravitáció című filmen. Mert nevetséges volt, ahogy a leküzdendő akadályok egyszer csak olyan tempóban kezdtek egymásba torlódni, hogy az a jelenet jutott eszembe Atkinson oktatófilmjéből, amikor az egyik támadó olyan sebességgel kezdi rugdosni a földön fekvő embert, hogy az addig vele váltásban rúgó társa már egyszerűen nem elég gyors, hogy lépést tartson, ezért csak zavartan próbál be-betalálni, de hát mindig a kollégájának a lába van ott. 

Na, az All is Lost nem ilyen. A film temérdek szívást vonultat fel, és elég életszerűen mutatja be, hogy ez szépen lassan is borzasztó kellemetlen, ahogy fokozatosan fordulnak egyre rosszabbra a dolgok, és a balszerencséket úgy követik a pechek, hogy az ember maga is fel tud idézni olyan periódusokat az életében, amikor hasonlóan alakultak a dolgai. 

A főszereplőről nem mondanak semmit, meg ő is csak kétszer szólal meg, ha jól emlékszem. Egyszer halkan, egyszer hangosan, és mindkétszer azt mondja, hogy baszd meg. Nem ok nélkül. Nekem teljesen koherens kép állt össze az emberről csak az alapján, ahogy viselkedni láttam a hajóján. 

allislost.jpg

Azt kell, hogy mondjam, hogy Robert Redford hibátlanul alakította a maga részét. Van ilyen ember, van ilyen helyzet, és a kettő találkozásából kábé az lesz, amit a filmben láthatunk. A film mai mércével lassú, de az ábrázolt szívás is nyolc napot ölel fel. Pont úgy néztem meg, ahogy két-három sör mellett meghallgatnám a történteket átélő képzett mesélőtől, hogy mi hogy volt. Nem kérdezgetnék bele, nem sürgetném, maximum azt mondanám, hogy szavadat ne feledd, amíg elmegyek gyorsan még egy sörért.

What Does the Fox Say

Egy anyuka ült be a kislányával a hátsó ülésre. Telefonját teste részeként kezelte; nem engedte el, lehetőleg a szemét sem vette le róla. Hozzám is úgy beszélt, hogy közben a képernyőt matatta. 

Mivel nálam nem szól a rádió, hamar zenéket kezdett keresni, majd hirtelen felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy szeretem-e a What does the fox sayt.  Mondom, sose hallottam még, de feltűnt már, hogy mindenki ezt emlegeti. 

Semmi gond, mondta a nő, és már rá is keresett. Miközben a kislánya közelebb húzódott a képernyőhöz (úgy láttam, anya és gyermeke közvetlenül nem kommunikálnak), felvezette, hogy ő rengetegszer hallotta már. Olyan fülbemászó. Hát jó, gondoltam, essünk túl rajta, de erős félelmet éreztem, hogy szar lesz. Tudom, előítéletes voltam. 

Felcsendült hát a dal, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden megvolt benne, ami egy hang- és/vagy dallamsort a szó rossz értelmében olcsóvá, ripacskodóvá és üressé tesz. Fárasztó volt, nem vicces, nem jó – semmilyen szempontból. 

Azon kezdtem emészteni magam, hogy miért kell, hogy idiótából legyen ennyivel több, mint értelmes emberből. Hogy lehet az, hogy miután ötször végigpörögtem minden kereskedelmi rádióadón úgy, hogy semmi értéket hordozót nem hallottam, a hatodik pörgetésnél egy betelefonáló hangjába botlok, aki éppen egy orgazmus-lottófőnyeremény kombót él át, és a boldogságtól ordítva köszöni meg a műsorvezetőknek, hogy órákon át a kedvenceit játszották. 

Pár héttel később megtudtam, hogy a What does the fox say éppen nekik készült – csak nem pont úgy, ahogy ők szerették volna. Az derült ki ugyanis, hogy a szám egy kísérlet. A kísérlet során akarattal hoztak létre egy objektíve vállalhatatlan, felszínes, sablonos, idióta dalt, amit aztán szervezetten ajnározni, vírusmarketingelni kezdtek. 

Az eredmény több, mint háromszáznegyven-millió megtekintés a youtube-on, globális hisztéria, agyonmosott agyak milliói a szárítón. Tehát még egyszer, kicsit másképp: a kísérlet arról szólt, hogy az emberek megesznek-e kétszázötven deka szart műanyag tányérról, ha azt mondják nekik, hogy az pénzistennek tetsző, azaz trendi. És meg.

Utazás a Holdba

Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.

A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcát és Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.


A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.

A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.

A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.

Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.

Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.

Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.

Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.

Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.

Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.

A játékos naplója

Ahogy az oroszok a pénzhez viszonyulnak, azt mindig is tátott szájjal bámultam, és a novellák, regények erről szóló részletes leírásait is mindig elképedt vidámsággal olvastam. Nem tudok olyan lenni, mint ők, de csodálatos, hogy ilyen is van.

Most épp Dosztojevszkijtől olvastam A játékos naplóját. Legnagyobb örömömre nem csak a tékozlás ép értelemmel feldolgozhatatlan mértékét írja le egyfajta akkurátus könnyedséggel, hanem még szinte számomra is meggyőző módon vezeti le, hogy a németek generációkon átívelő takarékoskodása, a jövő fáradhatatlan munkával való felépítése, és a permanens áldozathozatalhoz szükséges erkölcsi tartás nevelési alapelvvé emelése még csak nem is egyszerű hülyeség vagy élhetetlenség, hanem egyenesen a legrohadékabb aljasság, amit ember elkövethet gyermekeivel szemben.

Justin Bieber

A kereskedelmi rádiók hallgatása közben figyelmes lettem egy hangra, aminek a hatására az undornak, a felháborodásnak és a dühnek valami pusztító elegye kerített hatalmába. Az énekes az a típus volt, akiről egyszerűen teljes bizonyossággal tudja az ember, hogy az iskolában körbeállták, hogy korrektül meg tudják lökdösni, a kénytelen-kelletlen segítségére siető tanárok pedig egy kicsit lelassították léptüket, hátha túl későn érnek oda, és valami komolyabb baj történik a sráccal. Legyen a viktimológia tárgya, hogy miért érzem ezt az ösztönös ellenszenvet, amúgy sem erről akarok írni.


 

A BBC Radio 1-on, amit itt a fiatalok rádiójának szánnak, nemhogy interjú, hanem hosszas beszélgetés meg játszadozás zajlott a múltkorában ezzel az emberrel. Bieber valami egészen elszomorítóan felszínesnek tűnt, nem derült ki egyáltalán, hogy a problémás hajú fiú valójában normális lenne. Az olyan rajongói kérdésre, hogy mit akart üzenni a Boyfriend című számával, először lefagyott, majd végül azt sikerült kikönnyeznie, hogy azt, hogy figyeljenek oda a fiúk a lányokra. Például vegyék észre, ha a csajnak új frizurája van. A betelefonáló lány, illetve akit visszahívtak, aligha bánta a kiábrándítóan semmilyen választ, ugyanis javarészt azzal volt elfoglalva, hogy Justin hangja hallatán beálló légzősokkját még az élettel összeegyeztethető szinten tartsa.

 

A sztár kapott egy csomó kérdést, amiket nem értettem igazán, mert valami korábbi műsorban elhangzott infókra vonatkoztak. Ekkor őszintén szólva meglepetés ért. Bieber nagyon sikeresen válaszolt a kérdésekre, de közben olyan benyomást keltett, mint aki éppen felel. Nem a sztár képét sugározta, akinek akár ki is nyalhatják a seggét, hanem a stresszelő diákét, akinek könnyen elverik a valagát, ha az eredménye szerényebb, mint ötös alá.

 

Miközben gratuláltak neki, hogy az összes eddigi meghívott vendég közül a legjobban tudja a válaszokat, „viccesen” megvádolták, hogy talán valamiféle csalással operált. Kissé ijedten bizonygatta, hogy nem így történt, hanem nagyon figyelt, és most is koncentrál.

 

Diagnózisom végül is az, hogy a gyereket a szájába vette a lemezipar, és most a kiköpés előtti – valószínűleg igen hosszadalmas – fázis tanúi vagyunk. Megmondták neki, hogy kisbarátom, híressé teszünk, a lányok majd légzősokkot kapnak, ha meglátnak, ájultra fogod keresni magad, feltéve, hogy azt csinálod – és semmi mást –, mint amit mondunk. Különben mehetsz Tökölre. A szülők meg aláírták, hogy részükről ez így teljesen rendben van.

 

Szerintem még meg fogom érni, hogy szabadon fut majd még pár utolsó évet gyakorló elmebetegként, akkor aztán végleg elengedik a kezét, és megkezdik az üzleti terv második felének a megvalósítását, aminek során a halálából szednek ki annyit, amennyi üzletileg lehetséges.

Frankenstein

Elolvastam a Frankensteint Mary Shelleytől. Ha valaki esetleg nem tudná, a történet nem az, aminek a megfilmesítések alapján gondolná az ember. Azaz nem elsősorban horror-történet, hanem gondolkodnivaló arról, hogy meddig mehet a tudomány felelősséggel vagy anélkül.

Ezen kívül – annak, aki arra fogékony – csemege a könyv a jellemek kibontása szempontjából is. Hitelesek a szereplők, koherens a személyiségük akkor is, ha elsőre érthetetlennek tűnik, amit tesznek: mindenki szépen hordozza a saját beállítottságait és zavarait.

A könyvben egyedül az zavart, hogy nem volt elég, hogy a XIX. század angoljával kellett megküzdenem benne, hanem – amennyire persze meg tudom ítélni – abból is a cirkalmasabb, émelyítőbb, dagályosabb fajtával. Annál feltűnőbb viszont, hogy a regény így is élmény volt tartalmának súlya miatt.

A regény egészen biztosan benne van az irodalomtörténet három legcsúnyábban kihasznált műve között. Hamar felfedezték, hogy a tudományetikai felvetéseken való rágódáshoz képest mennyivel életszerűbb az ijesztő szörnyek és darabolások irányába elmenni. (Persze annak is van létjogosultsága).

Ezért aztán eszembe jutott, hogy meg kéne nézni a rendes filmváltozatot, azaz a már nevében is ígéretes Mary Shelley’s Frankenstein címűt Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével. (A lényt Robert De Niro játssza).

Na most ennél rohadékabb közönséges aljasságot – ha jól emlékszem vissza az összes film-adaptációra eddigi életemből – még soha nem láttam. Branagh egy színvonaltalan ripacs, rendezőként pedig értékelhetetlen. Olyan helyeken és módon hagyja el az eredeti történetet és mondanivalót, hogy annak a helyébe semmi érdekesebbet, semmi izgalmasabbat nem tesz, csak szarabbat, csak olyat, amitől minden mérce szerint gyengébb lesz a történet. Egy-két saját ötlete egytől egyig szánalmas tehetségtelenségről árulkodik. Azok a jelenetek pedig, amik hasonlítanak az eredeti műben megírtra, szintén a nézőre gyakorolt hatás nélkül, üresen, laposan, hiteltelenül, cél nélkül folynak el.

Ha ezt Branagh úgy állítaná be, hogy neki ez jutott eszébe a Frankensteinről, csak legyintenék rá, de ő a film címével azt sugallja, hogy ez az eredeti. Megesik, hogy az ember beleszalad egy-egy szar filmbe. Nekem itt nem is ez a sajnálatos tény, hanem az esett rosszul, hogy egyszerűen szélsőségesen inkorrekt és olcsó volt, amit Branagh szegény, védekezésre képtelen Mary Shelleyvel tett. Annyira, hogy már nekem kellemetlen.