Címke: #eztjólmegcsináltad

Nézik, hallgatják

Örök – és jellegénél fogva eldönthetetlen – vita, hogy az egyes médiumokban azt kell-e adni, amit az emberek tetteikkel (hogy nézik, hallgatják) visszaigazolnak, vagy meg kell próbálni értékeket közvetíteni feléjük még akkor is, ha azt nem olyan szívesen fogadják be. 

Szerintem az ilyen sokrétű, pro és kontra érvekkel gazdagon összekuszált problémákat a legjobban egy-egy konkrét jelenség átgondolásával lehet a megoldás felé mozdítani. 

A fentiek alapján azt javaslom, hogy annak a műsorvezetőnek, aki tegnap az évek óta ugyanazt a fos zenét a naprakészség szlogenével áruló Roxy rádióban egy, a felhangosított rádió mellől telefonáló hallgatónak azt találta mondani, hogy „az élő adásnak van egy olyan mivolta, hogy összegerjed a történet”, botokkal és széklábbakkal üssék addig a száját, amíg magától nem hajtogat papírrepülőt a mikrofonengedélyéből. 

Meggyőződésem szerint a hallgató és a társadalom a beavatkozás során és következtében a legcsekélyebb kárt sem szenvedné; következetesen ismételt alkalmazás esetén pedig okkal remélhetnénk a színvonal emelkedését.

22-es a határon

Az utóbbi hetekben két könyvet is félbehagytam. Mindegyik több volt (lett volna), mint 500 oldalas, és mindegyikbe nagyjából 200 oldalig rágtam be magam. Azt gondolom, ez több volt tőlem, mint korrekt. 

Az egyik Az iskola a határon volt. Arra számítottam, hogy a külvilágtól elzárt, katonai kollégiumi környezetben torját üli az elidegenedettség, a főhős valamifajta tusára kényszerül, vagy vissza kell, hogy vonuljon elméje kétségbeesetten őrzött belső régióiba. Fájdalmat, megaláztatást, életre szóló, vöröslő lelki hegeket vártam. De hiába. A történet végtelen lassúsággal nem tart semerre, ha bármi mellbevágót akarok elképzelni vagy megélni, saját fantáziámhoz kell folyamodnom. Külön elkeserített az Ottlik által használt szleng. Amikor a Zabhegyezőt olvastam, valahogy hitelesnek tűnt a szintén elavult, ma már megmosolyogni való vagány duma, de itt nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ennek a regények az argója már születése pillanatában is szánalmas volt. 

A másik A 22-es csapdája. Nem mondom, többször is elmosolyodtam, meg bólintottam, hogy ilyen bürokratikus abszurdot én is láttam már, meg hálás voltam azokért a mondatokért is, amiknek az utolsó szava kifordítja magából az összes előzőt, de egyrészt Rejtő Jenő meg Douglas Adams ezt hetvenszer jobban csinálta, másrészt az ilyen jópofáskodás szerintem csak egy kocsmában áll meg a maga lábán – nagyjából negyven percig. Arra még azt mondanám, jó fej ez a Heller – feltéve, hogy nem mindig ilyen. De Heller mindig, mindvégig ilyen, úgyhogy a kétszázadik oldal táján úgy voltam vele, hogy ha most már tényleg elkezdődik valami, én akkor se fogom megtudni soha már.

A majmok bolygója (2001)

Megkeményítettem a szívemet, és azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy leküzdjem saját előítéleteimet, úgyhogy az összes ismert törvény és tapasztalat ellenére leültem, és megnéztem A majmok bolygója 2001-es verzióját.

Hálátlan feladat úgy lehúzni még egy bőrt egy filmről, hogy az eredeti nem csak jó és sikeres volt, hanem kultuszfilmmé is nőtt. Az alaphelyzet és a végkifejlet ismert, az egyedüli fogódzó az eltelt harminchárom év, ami – lehet sejteni – jót tett a technikai megoldásoknak.

A film főcíme megerősítette a gyanúmat, hogy főleg a látványra fognak lőni, meg a rémisztő hanghatásokra. Aztán az első jelenet – bár nem ragadott magával rögtön – mindjárt más szemszögbe helyezte a filmet.

Ez nem egy egyszerű remake, hanem átdolgozott történet, számos, az eredetihez hasonló elem mellett egészen más szociális és személyközi viszonyokat hangsúlyoz. Technikailag tényleg lényegesen magasabb színvonalon áll, mint a ’68-as verzió (az sem volt akármi a saját korában, de még abszolút értékben sem); a maszkok gyakorlatilag tökéletesek, a majmok viselkedése pedig nagyon kellemes meglepetést okozott. Sok mindent átvettek a mai csimpánzok gesztusaiból, mozdulataiból, és borzongató elegyét adták a saját kultúrájukat ősidők óta ápoló, intelligens lényeknek és a vadállatoknak.


Ezekről a majmokról elhittem, hogy egy hirtelen evolúciós ugrás után állnak, már nem csak hogy beszélnek, hanem társadalmat építenek és működtetnek, de a bennük élő állat fékezésével kapcsolatban még kihívásokkal küzdenek.

A film főleg a végével nyert meg magának, mert alaposan eltér az eredetitől, illetve visszatér a ’68-as változatot ihlető novella koncepciójához, ami az utolsó kockákra olyan vészt jósló helyzetbe sodorja a főhőst (és ott is hagyja), hogy az semlegesít körülbelül négyet a filmtörténet számos hiábavaló happy endje közül.

A majmok bolygója

Először csak az első részét akartam megnézni A majmok bolygója című filmnek, mert azt gondoltam, hogy a másik négy folytatás csak az első sikerén hízott utánlövés. De tévedtem. Részleteiben persze támadható, de koncepcionálisan nagyon elegánsan végiggondolt sorozatról van szó.

Tetszett, ahogy az alkotók játszanak az idővel, ahogy a jövő és a múlt egymásba fonódnak, és relativizálják egymást. Ennél is hálásabb voltam viszont azért, ahogy a hatalom természetét ábrázolták, de nem hagyták elcsábítani magukat az egyszerű megoldások által, és mind az embereket, mind a majmokat gyakran táncoltatták a jó és a rossz határán.

Talán azért is tetszett a szépen körbevezetett történet (az ötödik részben számos, korábbi részekre való visszautalással teszik helyre az addig hiányzó mozaikokat), mert viszontláttam azt a teóriámat, hogy ugyan romantikus gondolat lenne, de az ember nem önzőbb vagy gonoszabb más fajoknál, csak az eszköztára szélesebb.

Frank Drebin

Általában szívesen idézem fel magamban a Csupasz pisztoly egyes jeleneteit, de ha úszás közben teszek így, annak szomorú apropója van.

Ma minden eddiginél többször történt meg, hogy egy idősebb úr várakozott a medence végén, majd a benyúlásomat megelőző másodpercet gondosan kivárva indult el lehetőleg úgy, hogy szemből (azaz mögöttem) máris érkezzen valaki mire én őt előzöm (mert mögötte dekkolni nem fogok), és végül ketten rúgkapálhassanak felháborodva, hogy négy centiről bizony rájuk hullik pár csepp víz abból, amit magam körül kavarok.

A kedves emlékeim közül felmerülő jelenetben Drebin és helyettese, Ed ülnek egy autóban, és feszülten merednek egy jelvevő készülék képernyőjére. A szignál egyre erősebb, egy piros pont közeledik a kijelzőn a kocsijukat szimbolizáló piktogram felé; a valóságban pedig Nordberg csúszik be egy elszabadult görgős szerelő deszkán a kocsi alá. Taposs bele! – kiáltja Drebin a becsapódás pillanatában, Ed pedig le is padlózza a gázt, de olyan magától értetődően, mintha bármi értelme lenne annak, amit Drebin parancsolt neki. Szegény Norberg meg a görgő deszka és az alváz közé szorulva száguld velük egy újabb, általa elszenvedni rendelt baleset színhelyére.

A filmbéli és a megtörtént eset között az a megrázó különbség, hogy míg Frank Drebin kitalált figura, addig a rossz pillanatok mestere hús-vér idióta. Azok – a tőle különböző – emberek, akik életképesek egy más emberek által is lakott vagy látogatott környezetben, rendelkeznek azzal az egyébként oroszlánok és farkasok által is birtokolt képességgel, hogy belássák, nem egyedüli létezői az univerzumnak, sőt, tovább menjenek, és értelmezzék a másik egyed viselkedését, és rájöjjenek annak magától értetődő céljára. Az ilyen emberek fel szokták ismerni, hogy ha a náluk gyorsabban úszónak odaajándékoznak még két másodpercet az addig pihenéssel töltött huszonhét mellé, akkor mindenki jobban jár.

Mert – dögöljek meg – nem értem, hogy mi játszódik le az ilyen ember fejében. Látom, hogy topog a peremen, előredől, kapaszkodik a zsinórban, indulna már, csak várja az alkalmas pillanatot. Még két csapás, még egy, és látom, ahogy nekirugaszkodik. Neki nem épp ekkor sikerül elindulni, hanem neki ez a pillanat kell, és semelyik másik.

Sven Väth – The Sands

Ma reggel Sven Väth egy élő előadását hallgattam munkába menet. Már éppen kezdett megjelenni lelki szemeim előtt egy, az univerzum végtelene felé törő űrrakéta, ahogy sorba dobálja le magáról a feleslegessé váló fokozatokat, amikor hirtelen világossá vált, hogy ez nem erről szól. 

Egy késő huszonéves srác koncentrációt és adrenalin tolulást kifejező képe jelent meg előttem. Hosszú, egyenes aszfaltcsíkon hajszolta mélykék, háromszáznégy lóerős autóját, a fokozatokat nem vesztette, hanem éppen egymásra licitálta, a fordulatszámmérő mutatója rendre pattant vissza kilencezerről, hogy aztán megint odáig hágjon. 

Gyorsan elérte a hegy lábát, és nekiesett a szerpentinnek, a hátrahagyott táj tükörképe ritmusra csúszott oldalt hátra a fénylő karosszérián, a csipogó dallam ellenére se a fák, se a hegyek, se a völgyek nem tudtak megkapaszkodni rajta, ahogy felzabálta az elé lökött kacskaringós aszfaltcsíkot. 

Aztán egyszer csak egy, a kérlelhetetlen ütem közé befelezett dob mély ütésére egy kis piros autó csúszott be a visszapillantó látóterébe oldalvást, a felniről majd lefoszló virsli gumikkal. Egy, a nyolcvanas években gyártott Talbot volt, egy hetvenéves ember vezette. Hosszúkás, sárgás fogait összeszorította, szikár arcán rágóizmok ideges rostjai vibráltak, szürke kalapja alól fehér haj világlott ki kissé. Úgy fogta a kormányt, mint egy betörni való musztáng sörényét, talpa majd kiszakadt kétoldalt a cipőjéből, úgy nyomta a gázt. 

Nem értem hogyan, nincs is rá magyarázat, de az idős úr egyre csak lopta a távolságot, és ott loholt, ott lihegett a suhanc nyakában, a gumija sikoltott, a sárvédőn átrohadt lyuk süvített, a kocsi fara szitált a kanyarokban, de aztán mindig kirángatta magát a maga orránál fogva, ahogy ordítva szedte maga alá a kék által épp eldobott aszfaltcsíkot. 

Így mentek perceken át, a piros a kék nyomában, a srác hátrapillantgatva, nyelve hegyét kidugva, az öreg meg összeszorított foggal, tűzzel a szemében, hörgés és sivítás énekeltek kánont, a fényes kékről épp az imént lecsúszott árnyak pattantak le a matt pirosról, a kék által lélegzetét épp visszakapó aszfalt mellkasára a piros ült egy pillanat múlva, hogy aztán hátrahagyja bénultan. 

Így vívtak egymás ellen és együtt, aztán a fiatal, mint aki megérkezett, kisodratta magát a hegy másik oldalán egy fogadó mellé, az öreg pedig csóvált egyet a fején, és jobb karját messze oldalra kilendítve csettintett egyet, mondott is valamit, amit nem értettem, elvette a gázt, a Talbot meg harsogva szívta tele a tüdejét. A srác a fogadóra nézett, aztán az öreg után, aztán megint a fogadóra és megint a távolban ponttá szűkülni készülő piros autóra, és beletaposott a gázba.

Filmtörténeti mérföldkő

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni az Avatar című filmmel kapcsolatban, csak egyetlen tekintetben. Most érkezett el az a pillanat, amikor a számítógéppel alkotott szereplők mozgása és arcjátéka – még ha valódi emberek mimikája is az alapjuk – összemérhető, sőt, megegyező a húsvér színészekével – Steven Segalt pedig egyszerűen állva hagyják.


Szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy ez filmtörténeti mérföldkő. El tudom képzelni, hogy pár rendező elábrándozik, hogy vége a keserves szereplő-válogatásoknak, meg a hepciáskodó, hisztérikus színészekkel való alkudozásnak.

De egyvalamire senki nem gondolt. Hogy ezentúl nem színészeknek, hanem informatikusoknak kell majd magyarázni, hogy például: Nem, nem, nem! Több átéléssel! Nem érted?! A bűntudata egyszerre teszi gyengéddé és támadóvá! Fél és dühös. Nincs vesztenivalója, de reménykedik. Ezt kódold le, és ne azokat a kurva képregényeket nézegesd állandóan!

Generation “P”

Hogy a klasszikus orosz írók egy része olyan nagy kedvvel hajlította a történetit abszurdba, az egyrészt azért lehetett, mert Oroszország eleve abszurd hely, másrészt azért, mert a tényleges valóságából el kellett valahogy menekülni. 

Viktor Pelevin könyvét olvasva arra jutottam, hogy Oroszországban a helyzet – bizonyos szempontból – változatlan. A címkórság, a kivagyiság, az egyszer élünk ugyanaz. Viszont jelentősen nőtt az otrombaság, a nyers erő szerepe. Nekem legalábbis van egy ilyen érzésem, noha hirtelen nem tudnék olyan időszakot felidézni Oroszország történelméből, amikor bármit is számított volna például az emberélet. Szóval nem tudom pontosan megragadni, hogy mire gondolok, mit érzek ezzel kapcsolatban. Ezért teszem be ezt a képet Bulgakovról és Pelevinről.

Magáról a könyvről annyit szeretnék mindenképpen megemlíteni, hogy hasonlóan (és persze egészen másképp) váltogatja a síkokat, mint Bulgakov a Mester és Margaritában, illetve, hogy zseniális és elgondolkodtató az ötlet vagy megfigyelés(?), hogy az emberek felett egy Oranus (Szájsegg) nevű virtuális lény, közgazdasági-filozófiai összefüggés uralkodik, ami tulajdonképpen pénzt cirkulál át a nála egyébként egyesével egytől egyig intelligensebb emberekből álló „testén”, és ezek az emberek – legyenek bármekkora koponyák – nem húzhatják ki magukat primitív hatása alól.

Stefan Zweig

Stefan Zweig annyira jó regényeket és novellákat írt, hogy mindig is sajnáltam, hogy túl sok energiát fordított arra, hogy híres emberek életét örökítse meg. Másfelől viszont Stefan Zweig annyira jól írt, hogy most már kíváncsi vagyok, hogy az ő tolmácsolásában milyen volt Magellán.

Tömegkultúra

Bajor Imrének, Berényi Miklósnak meg Rátonyi Róbertnek soha nem hinném el, de amúgy tényleg igaz, hogy a minőségi szórakoztatás komoly dolog. Mostanában alaposabban belenéztem pár sorozatba (The Big Bang Theory, My Name Is Earl, The IT Crowd), és jelzem, hogy nagyon komoly intellektuális teljesítmény és rengeteg munka áll mögöttük. Tömve vannak finom poénokkal, eredeti ötletekkel, egyedi látásmóddal és lényeglátással.