Sokan megmosolyogták annak idején a Pogány madonna című filmet a nyilvánvaló Bud Spencer koppintások, és egyéb kis esetlenségek miatt. Én – gyerekként – összességében nem voltam ilyen szigorú, igaz, részben azért, mert nem volt számomra egészen világos, hogy Bud Spencer és Bujtor István két külön személy-e vagy egylényegűek.

Egy részlet viszont megragadt az emlékezetemben, aminek láttán már felnőtt fejjel is elismerően bólintottam. A Balaton parti frontális ütközésre gondolok, amikor egy Zsiguli és egy Mercedes csapódott egymásnak. Olyan hiteles volt a jelenet, hogy nem csak magyar, de amerikai filmben sem láttam hasonlót. Mintha a híradót néztem volna.

Csak pár éve tudtam meg, hogy a forgatókönyvben nem szerepelt az ötlet. Egyszerű baleset történt.

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.

Több dolog is tetszett a Becstelen brigantykban. Elsősorban az, hogy a jók és rosszak jellemüket tekintve nem borotvaélesen különülnek el egymástól. A németek jó része kulturált, idegen nyelveket beszélő, a társas érintkezés kifinomult formáiban jártas ripacs, az egyik pozitív főhős viszont egy sajátosan modoros tennessee-i suttyó, és igazán csapata egyetlen tagjáról sem lehetne csuklás nélkül kijelenteni, hogy erkölcsileg a német katonák fölött állna.

Különösen tetszett a Hans Landát alakító Christoph Waltz színészi játéka és figyelemre méltó nyelvérzéke. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik színész munkájában hibát találtam volna.

Az amerikai filmekben gyakran sajátos viszonyt vagyunk kénytelenek észlelni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Tarantino azonban egészen eredeti módon aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, és olyan módon lepi meg a nézőt, ahogy az nem várná.

Gyerekkoromból az rémlik, hogy csapásként éltem meg, ha magyar film ment a TV-ben, és a közvélekedés is az volt, hogy a nálunk készült filmek szarok. Na de az ember közben felnő, és elkezdi kapizsgálni a könnyed szórakozás és a művészet közötti különbséget.

Töretlen fejlődésembe vetett hittel, nyitott szívvel, optimistán ültem le tehát a Szamárköhögés című film elé, és szinte egyszerre megértettem, hogy minden vád, amit annak idején összehordtak a magyar filmről, igaz volt.

Az egész olyannak tűnt, mintha egy baráti társaság sztorizgatna egymás szavába vágva’56-ról, meg arról, ami még az eszükbe jut, viccesnek szánt fragmentumokat böfögnek fel, amikre a beavatott többiek már csak bólintanak, hogy igen, igen, az kurva jó volt, amikor a Franciska.

A fősodor (bár bizonytalan vagyok, hogy végül is mi lenne az) nem kap hangsúlyt, csak egy a sok szilánk közül. Van ’56, vannak a családi viszonyok, van a nagyobbik testvér érdeklődése a nemiség iránt, meg van a kezdő színésznők számára kötelező mellvillantás. Egy család érdektelen, hanyagul összerakott története a történelem egy olyan epizódjáról, amiről – érzésem szerint – ötvenszer drámaibb / sodróbb / sötétebb / mókásabb mozgóképet lehetett volna festeni.

Úgy tekintek magamra, mint aki tudja, mi történt ’56-ban, meg milyen volt az ország klímája annak idején, az utalásokat is értem, amik mellett egy, a világ másik felén élő néző lassítás nélkül menne el, de a dolog mégis hidegen hagy. Se viccesnek, se drámainak nem találtam a jeleneteket. A megértés nem okozott örömet, csak a „na és?” kérdést csalta elő belőlem.

Külön kellemetlenségként éltem meg a szereplőválasztást. Úgy éreztem, hogy adva van a baráti társaság, a nyolcvanas évek sztárszínészei, meg a haveri kör gyerekei, tehát a például az USA-ban a végletekig hajszolt keresgélésekre és válogatásokra semmi szükség. Így lett az ötvenhárom éves Garas Dezső anyósa az ötvennégy éves Törőcsik Mari, és így hasonlítottak Garas és a testvére egymásra annyira, mint egy ló és egy pénztárgép.

A gyerekszínészek közül egyetlen egy volt, aki – az amúgy teljesen szükségtelen, hozzáadott érték nélküli – állatkínzós jelenetnél valami színészinek látszó képességet mutatott fel, de félek, hogy ott is csak magát adta, amikor lelketlenül, gonoszan vigyorgott. A valós kvalitások akkor csúcsosodtak ki a leginkább, amikor az egyik srácot lelőtték a kézihajtányról, és a megállás után ezzel a többiek is szembesültek. Az elvárható pánik vagy sokk helyett egy gyík mimikájával várták, hogy a rendező bácsi intsen nekik, hogy most már el lehet futni a helyszínről.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A Twilight Zone ’80-as évekbeli sorozatában pár epizód az ’59-ben indult széria egy-egy részének felújítása. Az esetek többségében a dolognak nincs semmi értelme, mert azon kívül, hogy színes lett a kép, nincs hozzáadott érték. Egy epizód rémlik, ami valahogy jobban sült el, mint az eredeti, de a napokban láttam egyet, ami kifejezetten rosszabb lett.

Ennél az ismétlésnél megváltoztatták a történet végét, amivel meglepő, elgondolkodtató üzenetből sablonos, átlátszóan nevelőt csináltak. Az eredeti epizód egy pool játékosról szól, aki éjt nappallá téve gyakorol a biliárd teremben, hogy a legjobb lehessen. A világon az bosszantja a legjobban, hogy állandóan egy rég halott játékossal jönnek neki, hogy na ő volt az igazi, ő az, akit lehetetlen utolérni. Egyszer, amikor az éjszakai gyakorlás során valami egészen bravúrosat lök, de azt nem látja senki, kifakad, és szidalmazni kezdi a halott legendát.

Erre az megjelenik, és alkut ajánl: döntsék el egyszer és mindenkorra, hogy ki a világ legjobb pool játékosa, és legyen a tét élet vagy halál. Egy nagyon hosszú, kezdetben az újonc javára billenni látszó, aztán a végletekig kiélezett játéksorozatban a legenda szándékosan elvéti az utolsó esélyét. Teszi ezt azért – mint az az utolsó képkockákon kiderül –, mert a legjobbnak lenni komoly kötelezettségekkel jár. Például azzal, hogy bárki böllenkedni kezd az élők között, hogy ő mennyivel jobb, mint a fickó, akit a legjobbként tartanak számon, a legendának fognia kell magát, fel kell tápászkodnia a felhőjéről, ahol állandó készenlétben ül, és mennie kell bizonyítani, hogy még mindig ő a legjobb. Na ebből lett elege a legendának, és ezt a „lehetőséget” engedte át kihívójának, akire innentől kezdve ugyanez a sors vár.

A felújított részben minden szóról szóra ugyanígy történik azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a legenda nyer, és amikor a kihívó az életét az alkunak megfelelően a kezébe ajánlja, a nyertes értésére adja, hogy itt nem – mondjuk – fejlövésről van szó, hanem arról, hogy ő halhatatlan, valódi, bizonyított legenda, míg a vesztest szőröstül-bőröstül el fogják felejteni. Mint minden másodikat.