Címke: #eztjólmegcsináltad

Élet az ember előtt

Gyerekkoromban rendszeresen elárasztottam a fantáziámat az Élet az ember előtt című könyv segítségével. Órákon át tudtam lapozgatni, és szinte mindegyik képbe akárhányszor, azonos szinten bele tudtam feledkezni, csodálni, amit ábrázolt és elképzelni, amit nem. Elsősorban Zdenek Burian festményei nyűgöztek le, de a szöveges kommentárok is nagy hatást gyakoroltak rám, amikor szavakkal is kifejezték az egyébként láthatót, hogy egy-egy állat pl. be tudott volna nézni második emeleti lakásunk ablakán.

Annyira elképesztő volt ez a maitól tökéletesen eltérő fauna, hogy tanulmányozása közben alig maradt agykapacitásom azon sajnálkozni, hogy manapság említésre méltó állatvilág szinte csak Afrikában van, nekünk meg lehajtott fejjel kell elismernünk, hogy a szégyenszemre nagytestűnek számító farkasok is legfeljebb csak be-belátogatnak az országba.

A könyv az időszámításunk előtt 3000 évvel, a csiszolt kőkorszakban a Duna völgyében megjelenő emberekkel zárult. Az emberek történetét ugyan összehasonlíthatatlanul érdektelenebbnek találtam a dinoszauruszokénál vagy az óriás emlősökénél, de még így különösen sokat időztem egy kép felett, amin három vadász kerül tettlegességig fajuló konfliktusba egy medvével. A lándzsás rajtaütést ábrázoló pillanatképet optimista kockák hozzáadásával játszottam tovább képzeletben, és evidens volt számomra, hogy a szimpatikus emberekéhez hasonló testfelépítést fogok kifejleszteni magamon – még ha a medvékkel szemben teljességgel hiányzó ellenérzésem ezt nem is tette közvetlenül szükségessé.

Ma már inkább úgy látom, hogy a három férfi közül talán a medvétől legtávolabb lévőnek volt matematikai esélye a túlélésre, de még az ő esetében is azt valószínűsítem, hogy – ha egyáltalán megúszta a találkozást –, hátralévő életét összekuporodva, csendes sírdogálással töltötte.

Stigma

Csütörtökön láttam egy szobor-együttest, amelyen Assisi Szent Ferenc mutatja az addigra már lehetetlen helyzetben lévő Jézusnak, hogy egészen hasonló sebei vannak, mint neki. Tisztában vagyok ugyan a speciális sérülések jelentésével, de ennek ellenére nem tudtam nem belegondolni, hogy mi zajlódhatott (volna) le a két ember között az ábrázolt helyzetben. Ami azt illeti, nem is tudtam kitalálni, hogy Szent Ferenc mit mondhatott Jézusnak, de az ő arckifejezéséből valami olyasmit vélek kiolvasni, hogy – talán kissé ingerülten – figyelmeztetni akarja a hozzá zarándoklót, hogy kettejük problémájának súlya egyszerűen nem összemérhető.

Hundertwasser

Hundertwasser házai mindig is tetszettek. Azt szeretem bennük, hogy bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy nem kell olyan komolyan venni az életet, mint elsőre tűnik. A képeit viszont valahogy nem tudom értelmezni. Az egyetlen, ami komolyan megérintett, a Kedves űrkutyák uralma volt. De mellette, a falra, A kirány titkos virágai volt írva.

Őfelsége pincére voltam

Még nem olvastam a könyvet, de biztos vagyok benne, hogy a film készítői pontosan (úgy) értették Hrabalt (ahogy én).

A mesélő sokszor és sokat idéz az eredeti szövegből (legalábbis gondolom, hogy így van, mert nem onnan idézni baromság lenne). De nem csak ettől jó a film. Hanem mert minden jelenetből és minden színészből árad a bájosan egyszerű, de a lényeget meglátó, semmit el nem hallgató, de nem ítélkező tisztaszívű hrabali világlátás.

Végülis nekem úgy tűnik, hogy ez alapján a film alapján meg lehet szeretni Hrabalt. Ha meg már eleve szeretjük, meg lehet tapasztalni, hogy sokan mások is így vannak vele.

Könyvet Marokkóba

Közösen rájöttünk, hogy a hosszú busz vagy vonat utakat, meg állomásokon való várakozásokat rejtő több hetes utazásokra milyen könyvet érdemes magunkkal vinni. Olyat, ami nagy valószínűség szerint nagyon jó, nagy valószínűség szerint a másik (jelen esetben) három utazó is ugyanezt gondolja róla, és kellően hosszú ahhoz, hogy adandó alkalommal újra és újra el lehessen merülni az általa festett képzeletbeli világban.

A még oly kitűnő novelláskötetek valahogy nem tesznek ilyen jó szolgálatot. Talán mert nem lehet megszakítás nélkül, órákra beléjük süppedni. Én Hrabal – A városka, ahol megállt az idő című könyvét viszem magammal Marokkóba.

Kisváros – libretto

A napokban egy TV közelébe kerültem, és elcsíptem a Kisváros című sorozat egy epizódját. Most csak a főcímdal két sorát szeretném rögzíteni, mert nagyon szépen példázza, hogy Shakespeare hiába könyörgött annak idején kollégáinak, hogy az értelmet ne dobják martalékul a rímeknek. A következő két sorra gondolok:

“Lejátszott sorsok egymásnak jót kívánnak

Beindul a nagybetűs élet, ha kulcsra zárnak”

A „lejátszott sors” tetszik; szerintem kesernyésségében is szép. De az, hogy „egymásnak jót kívánnak”, sután hangzik, ráadásul értelmének hiábavaló fürkészése az illendőnél nagyobb terhet ró a hallgatóra. A második sor viszont igazán magáért beszél; maximum Nelson Mandela lenne kicsit nehezebben meggyőzhető az igazságtartalmáról.

Rákóczi I.

Komoly élmény volt látni az Esztramos hegy(b)en a Rákóczi I-es cseppkő-barlangot. A függőleges elrendezésű képződményben keskeny vaslépcsőkkel oldották meg a közlekedést, így a szűk helyektől, illetve a kúszástól irtózók nyugodtan a tériszonyosok elé tolakodhatnak. A már az őskorban is ismert és használatba vett Baradla-barlangtól eltérően az 1958-ban felfedezett Rákóczi I-esben soha nem éltek emberek, mivel az lépcsők nélküli állapotában rendkívül alacsony komfort-fokozatba lett volna csak sorolható. Ennek folyományaként tüzet sem gyújtott benne senki, ezért a rengetegféle, lélegzetelállítóan szép cseppkövet sehol nem borítja korom. A barlang kiépített részének alján egy kristálytiszta vizű tó kéklik – amennyiben megvilágítják, mert amúgy persze nincs semmiféle színe.

A túrát egy kedves, (legalább) két üzemmóddal rendelkező szakember vezette. A pénztárnál, illetve amíg odaértünk a bejárathoz, szokványos emberként viselkedett, majd a látnivalók magyarázásánál aktivált egy háttértár kiolvasó funkciót, és az eredeti írott szöveg szerinti sorok végén akkurátusan szüneteket tartva szólt hozzánk. A munkája során számtalanszor elmondott szöveg egyhangúsága ellen nem szinonimák bevetésével, vagy anekdotákkal küzdött, hanem verses zárvánnyá növesztette magában az ismeretanyagot, és emberi gesztusként csak a kényszer alatt cselekvő munkavállaló elkeseredését olvashattuk le arcáról, hallhattuk ki sóhajából. Persze csak a sorok végén. A helyszínek között, és a túra végeztével észrevétlenül visszakapcsolt ember-üzemmódba.

A vindói gyíkember

Egészen véletlenül hozzájutottam A tuói főnök – Új-kaledóniai mesék és mítoszok (Európa Könyvkiadó, 1979) című könyvhöz. Abban a reményben nyitottam ki, hogy a mi mondavilágunktól alapvetően eltérő, ugyanakkor pár vonásában mégis hasonló történetekre bukkanhatok majd. Úgy tűnik, hogy beigazolódik a várakozásom, de a két kultúra közötti alapvető különbségek, vagy az írások születése óta eltelt idő miatt, netán a lejegyző pongyolasága vagy a fordítás potenciális esetlegessége okán van egy olyan érzésem, hogy nem egy malomban őrölök azokkal, akik egy csónakban eveznek azzal, aki ezekre az írásokra a kielégítő megértés megnyugvásával bólint.

Vegyük a vindói gyíkember esetét. Csak a főbb pontokat gyűjtöm össze, egyrészt mert ezek sorozata és a közöttük fellelhető(?) kapcsolat a lényeg, másrészt mert a szerző / író / lejegyző nem tett tettenérhető kísérletet arra, hogy stiláris elemekkel színezze a történetet.

Vindó településen él egy nagyapa és unokája, akik ketten azért híresek messze földön, mert az unoka (egyedül) lélegzetelállítóan szép. Egy asszony el is határozza, hogy megnézi magának őket. Kicsinosítja magát, fésűt rak a hajába, fehér szatyrot(!) a vállára, és felkerekedik. Ahogy a faluba érkezik, a két férfi kérdezi tőle, hogy miért jött. Elmondja, hogy a nagyapát és a szép unokát látni, mire kurtán közlik vele, hogy őt itt nem óhajtják. Erre az asszony megfordul és hazamegy.

Kisvártatva egy másik nő érkezik. Tőle is megkérdezik, hogy miért jött. Ő lényegében ugyanazt válaszolja, amit sikertelen kolleginája, de a legteljesebb megértésre talál: a nagyapáék azt mondják neki, hogy már várták, unokájuknak nevezik, és magukhoz hívják. A csaj ezután néhány hónapot él együtt az idős házaspárral (mint kiderült az öregnek van egy felesége), de a szép unokát nem láthatja. Egy napon az idős házaspár elmegy otthonról, a lány pedig ott marad fonni. Egyszercsak előkerül a híres gyíkember és leül a küszöbre. A lány odafut, és nekiesik egy késsel, szétszabdalja, illetve mellékbüntetésként az ízületeit csavargatja. Miután sikeresen feldarabolta, egy földkemencébe teszi, majd ő maga lefekszik a földre és vár, hogy fekete vagy vörös színű hangya fog-e először rámászni. Előbbi esetben valamit rosszul csinált, utóbbiban viszont minden a legnagyobb rendben van. Nem kell sokat várni, és jön a vörös hangya, a szétcincált gyíkember pedig szépfiúként újjászületve nyújtóztatja tagjait.

Visszaérkezésükkor a nagyszülők összedobnak egy gyors ebédet, és azt mondják a lánynak, hogy a kunyhóban lévő fiatal férfit neki kell ellátnia. A lány visszakérdez, hogy milyen férfiről van szó. Hát a gyíkemberről – mondják az öregek és megkérdezik, hogy nem látta-e véletlenül. A lány letagadja, és odaül a szépfiú (ex gyíkember ) mellé. – Akkor ki ez a férfi? – kérdezik. Erre a lány egy szót sem szól, hanem feláll, odamegy az idős házaspárhoz, megáll, majd visszamegy a férfihez és leül mellé. Ekkor a férfit kérdezik meg, hogy tulajdonképpen mi van. Az meg – kicsit eltúlozva a történteket – elmondja, hogy baltával esett neki ez a lány, de végülis megérte a dolog, mert most valahogy minden egészen más, például emberré vált tőle. Az öregek bólintanak, és azt mondják, hogy ezek szerint az asszony győzött véglegesen. A fiatalok összeházasodnak.

Az egész történetben egyetlen ok-okozati összefüggést sem jelölnek, nem utalnak semmi törvényszerűségre – egyetlen szóval sem. Így puszta találgatás részemről az alábbi pár állítás. 1.) Az első nőt azért küldték el, mert túlcicomázta magát. 2.) A másodikat valami alapján felismerték, és azért nevezték unokájuknak, mert tudták, hogy ő lesz a srác felesége. 3.) A fiú varázslat alatt állt, amit legegyszerűbben darabolással és az ízületek határhelyzetbe hozásával lehetett megtörni. 4.) A fekete hangya rosszat jelent. 5.) A vörös hangya jót jelent. 6.) Az, hogy a lány odamegy a nagyszülőkhöz, nem szól semmit, majd leül a csávó mellé, azt jelentheti, hogy érti a kérdést, és nem sérti meg a kérdezőket azzal, hogy nem válaszol, de inkább a szavaknál ékesebb gesztussal fejezi ki, hogy a csókához tartozik.

Eddig tartana a történet egy kezdő európai forgatókönyv-író gondozásában, de Új-Kaledóniában ilyenkor még nincs vége az események sorának. A házasoknak gyereke születik, majd egy mondaton belül nagy is lesz. Ekkor az anyjával elmennek sétálni. Az apa megkéri őket, hogy a vizesárokban ne fürödjenek, mert ott nemsokára halászni fognak; sőt lehetőleg el se menjenek otthonról. Anya és fia tehát fogják magukat, és elmennek a vizesárokhoz. Ott a gyerek megkíván egy rákot és addig rágja a muter fülét, amíg az ad neki egy darabkát belőle. Mikor hazamennek, az apa halszagot érez, és kérdezi, hogy mi történt. A felesége elmondja, mire a férj bepöccen, és élesen bírálja hitvesét azért, amit tett. A nej úgy elkeseredik, hogy pár percen belül sikeres, páros, kötél általi öngyilkosságot hajt végre fiával. Mikor a dédszülők kérdezik, hogy mi történt, a férfi elmondja, hogy megszidta a feleségét és a gyerekét egy, a vizesárokban fogott rák miatt. És az új-kaledóniai dramaturgia ökölszabálya szerint pontosan itt van vége a történetnek.

Liba Lujza

A kezembe került egy rövid gyermekverseket tartalmazó könyv (Drégely László: A bűvös zsák – Lapkiadó Vállalat, valamikor a ’80-as években). Szerzőnk – a gyerekek általános tisztánlátása érdekében – megpróbálja a világ teljes spektrumát átfogni, és szót ejt különböző ünnepekről (a karácsonyról, a farsangról), házi-, ház körüli és vadállatokról (egér, kutya, macska, oroszlán), gyerekekről és felnőttekről, egyes foglalkozási ágak képviselőiről (kovácsokról, kéményseprőkről, favágókról), stb.

A legmegkapóbb rész – számomra – az állatokkal foglalkozó volt. Az állatkertről szóló gyűjtemény három részre osztja az állatokat. Vannak, akik csak mellesleg vannak ott, nem is ez a lényeg, hanem hogy erszényük van (kenguru), vagy ugrabugrálnak (majom). Aztán vannak azok, akiknek már szinte túlzott ajándék az élettől, hogy állatkertben lakhatnak. Ez elsősorban a vízilóra vonatkozik, aki kilenc(!) cipót dob be reggelire, aztán csodálkozik, hogy elveszti a kontrollt a testtömeg-indexe fölött. A harmadik kategória a medve. Na az szemétség, hogy neki is rács mögött kell élnie. Ő kimondottan szomorú miatta. Annyira, hogy rá még a cirkuszról szóló részben is vissza kell térni, noha ott a többi szereplő a szórakoztató-iparban önszántából dolgozó ember (kikiáltó, bűvész, zsonglőr).

Személyes kedvencem a Liba Lujzáról szóló vers, amely komoly üzenetet hordoz a felnövekvő nemzedék számára. Egy bálba készülő szárnyasról szól, aki az alkalomhoz megfelelő ruhát magára öltve már-már szépnek gondolja magát, amikor végre beleesik egy pocsolyába. Ha a gyerekek nem jutnak hozzá ehhez a vershez, óriási a veszélye annak, hogy maguktól eszükbe sem jut, hogy a szépségre vágyni bűnnel terhes, szemét dolog, ami – ha a dolgok a végső igazságosság szükségszerű menete szerint alakulnak – automatikusan elnyeri büntetését.

Micimackó

Alan Alexander Milne alapvetően helyesen járt el, amikor megírta a Micimackót, ezért most csak két otromba hibáját emelem ki.

A szerző komoly bizonytalanságban tartott a főhős gazdájának nemi hovatartozásával kapcsolatban. Soha nem voltam biztos benne, hogy Róbert Gida fiú-e, vagy lány, de ha tippelnem kellett volna, a lányra tettem volna a szavazatomat. A Róbert név alapján a felületes gyermek könnyen beugrik, és fiúként könyveli el a gazdit, de aki érdeklődést mutat a magyar nyelv iránt, annak gyanússá válik, hogy a Róbert a vezetéknév helyén szerepel, ahova pedig a keresztnevet várná, ott az inadekvát, valamely patás állat ki nem fejlett egyedére utaló Gida szót látja. A Gida szó feminin jellegéről pedig kár is lenne vitát nyitni, annyira egyértelmű a helyzet. Éppen ezért nagyon kérek mindenkit, hogy ezúttal meg se próbálja a kialakult helyzetért Szikora Róbertre hárítani a felelősséget.

Az egész mesesorozat legkiélezettebb helyzete kétség nélkül az, amikor Micimackó egy vendégségben elkövetett falási roham után beszorul kelletlen, és érdes modorú vendéglátója (Nyuszi) szuterénjének kijárati nyílásába. A nyúl – egy általában az üldözött szerepébe kényszerülő mesehőstől elfogadhatatlan módon – híján van mindenfajta empatikus készségnek, és kísérletet sem tesz az áldozat megnyugtatására, sőt minden lehetséges módon az elkövetett bűn súlyosságára emlékezteti, és saját várható nehézségeit hangsúlyozza. Majd segítségül hívja Róbert Gidát, aki ugye még azt sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány. Ilyen személyi összetétel mellett nem csoda, hogy a szabadulásra egy hetet kell várni. A nyúl nem hazudtolja meg magát, és a rendelkezésére álló hét napban a kiszolgáltatott medve hátsó végtagjait törölközőtartónak használja.