Soha nem értettem, hogy miért kell a halra citromot facsarni – azon túl, hogy az a szokás. Nekem az volt vele a gondom, hogy szarabb, mint citrom nélkül. Savanyú, elfed és kiöl számos élvezetes, gazdag ízt, az esetleges érett szaftot meg felüti az említett savanyú ízen túl egy vizes jelleggel is. Összefoglalva: semmi jót nem tudok elmondani róla.
Tegnap hallottam, hogy honnan ered ez az egész baromság. A tengerészek között hosszú, wellness elemeket nem tartalmazó útjaikon aratott a skorbut. Ennek oka a C-vitamin hiány volt, amit – egyébként helyesen – citrommal igyekeztek megelőzni. Csak hát a citrom baromi savanyú volt, és egy elég hamar elérkező ponton túl nem volt egyszerű motiválni a matrózokat, hogy ezt egyék / igyák. Itt jött az ötlet, hogy akkor próbálják meg lenyelni hallal, úgy még elviselhetőbb.
Azoknak mondom, akinek a hajózásról romantikus képek kavarognak a fejükben, hogy a mérföldekről dögletesen bűzlő matrózokat gyakorlatilag takarmányozták, azaz abszolút nem volt szempont, hogy minél nagyobb örömet merítsenek az étkezésből. Aki ennél gyengédebb érzéseket táplál maga iránt, az szerintem ne citromozza a halát.
Elmentem a fülészetre, mert amikor úszni próbálok, az első levegővételnél víz megy a fülembe, ami aztán egyáltalán nem jön ki, hanem érzem, hogy bent pang, majd pár nap múlva szúró fájdalom is érkezik.
Nagyjából háromnegyed órát vártam a szomorú, lepattant épületben. Próbáltam a könyvembe merülni, de csak mechanikusan olvastam; engem könnyű megzavarni, még a könyvtárakat is utálom a koncentrációt zavaró mozgolódás miatt, itt meg jönnek-mennek az emberek, neveket kiabálnak emeleteken át hallhatóan.
Végül behívtak, tegyem le a kabátomat, és üljek le a doktornővel szemben. A doktornő kilétét kizárásos alapon állapítottam meg. A beszélőn kívül ő volt az egyetlen bent tartózkodó, de elsőre észre se vettem. Egy sarokban ült rózsaszín pólójában, a telefonjából fel se nézve. Kifejezéstelen arccal kérdezte, hogy mi a panaszom.
Elmondtam neki az első bekezdésben vázoltakat, és amíg a fülembe kémlelt, és épp nem latin és magyar kijelentéseket diktált az asszisztensnőnek, kihasználtam az alkalmat, hogy pár más apróságról is beszámoljak, amikről laikusként nem tudom eldönteni, hogy van-e jelentősége, egyáltalán abnormális-e. A doktornő ezeket mind meghallgatta. És ennyi. Semmilyen kommentárt nem fűzött semmihez.
Ha már nem csak fülész, hanem az orr, meg a gége is hozzá tartozik, benézett mindenhova az ilyenkor szokásos, potenciálisan vicces, de kellemetlen helyzeteken végigzongorázva. Volt nyelvleszorítás, amiben én jó vagyok, már gyerekként megtanultam, hogy ha nem tudom megmutatni a torkomat, akkor ledugnak rajta egy falapot, aztán lehet öklendezni. Volt viszont torokvizit közbeni logopédiai kísérlet is: a nyelvemen fémlappal, a torkomban tükörrel kellett kísérletet tennem í-t, ó-t, meg nem emlékszem még milyen magánhangzókat tartalmazó szótagok kimondására. Ez főleg az í-nél fulladt kudarcba.
A doktornő közben csak annyit kérdezett, hogy az orromon amúgy kapok-e levegőt (a végén kapott papírt olvasva már otthon tudtam meg, hogy azért, mert orrsövény ferdülésem van), és nem nekem, hanem az asszisztensnek mondta, hogy fülmosás lesz a jobb oldalon. Ezen túlestünk, persze egy darab zsír jött ki, amiből én úgy rakom össze a történetet, hogy amikor a víznek kellett volna kijönnie a fülemből, ez a zsírgöb úszott a kijárathoz, és a víz bent maradt. De mondom: ez csak az én tippem, ez nem volt téma, nekem itt nem az a dolgom, hogy bármit is megértsek.
A doktornő fülmosás után megint benézett a fülembe, és bólintott az asszisztensének, hogy akkor a jobb fülhöz is beírhatja, hogy „ép dobhártya”. A papír elkészült, kijött a nyomatóból, az asszisztens hosszasan nyújtogatta az eszközöket pakolászó doktornő felé. Már azon voltam, hogy megfogom én, de közben mégis észrevette, és köszönöm vagy bármi nélkül átvette, aláírta, és odanyújtotta felém.
És ekkor váratlan dolog történt. A doktornő úgy mosolygott rám, mintha az elmúlt percekben jót beszélgettünk volna, vagy kiderült volna, hogy ugyanaz a kedvenc XX. századi írónk. Mintha nem ugyanaz az ember lenne; gyakorlatilag kicserélték. Elköszöntünk egymástól, a doktornő visszamerült a telefonjába, én meg ülepíteni kezdtem a történteket a lépcsőn lefelé menet.
Eszembe jutott egy másik eset, amikor könyvet vettem, és a tranzakció végén még ennél is élesebb váltásra lettem figyelmes. Tán egy héttel később visszamentem bizonyos gondolatokkal és várakozások csíráival, de a lány, ahogy meglátott, eltűnt valami oldalajtó mögött, úgyhogy simán vettem még egy könyvet.
Aztán eszembe jutott, hogy nem ez a két eset történt velem, hanem állandóan ez történik, hogy bárki egy pult mögött, az önkormányzat üvegfalának másik oldalán, vagy bármilyen ügyfélkapcsolati helyzetben valamilyen munkahelyi perszónát ölt fel, a dolgát jól vagy rosszul elvégzi, és amikor azzal megvan, nyílik egy pár másodperces ablak, amikor – a következő ügyfélig – saját maga lehet.
Aztán az is eszembe jutott, hogy – ha nem is pult mögött – én is voltam már valamelyest hasonló helyzetek másik oldalán. Nekem is volt munkahelyem, munkám, amiben fel sem merült, hogy saját magamat úgy tegyem bele, ahogy az egyébként akár természetes is lehetne. Pedig, felteszem, úgy sokkal könnyebb lenne az élet, mondom ezt úgy is, hogy nem kétszer jártam rosszul azzal, hogy például megosztottam a gondolataimat munkahelyi környezetben.
Falom a zeneelmélet olvasmányokat (például: Daniel L. Levitin – This is Your Brain on Music) és youtube videókat, és közben elmélkedem, emlékezem és próbálom a tanultakat a gyakorlatba átültetni, vagy legalább elhelyezni fejben, hogy a még nem létező gyakorlatomhoz hol és hogyan fogom tudni kapcsolni.
Emlékszem, hogy egyszer nagyapám tanított zongorázni. Kisiskolás lehettem. Megtanította a Szamárindulót, meg a Cseh bogár, cseh bogár, Sári ne dobálj! című dalokat, és ennyiben maradtunk. Semmi elmélet nem volt, csak a mozdulatsor megtanulása. Nagyapám szigorú ember volt; úgy voltam vele, ezt gyorsan megtanulom, a Für Elise-t már nem vállalom, aztán túl leszek rajta. Láttam, ő miket zongorázik, és tudtam, hogy odáig (így) eljutni pokol lehet. Fel sem merült, egyetlen pillanatra sem, hogy zenélni öröm lehet, nagyapámon sem látszott, hogy élvezné: úgy nézett ki zongorázás közben, mint aki valami – egyébként nemes – kötelességét teljesíti.
Amikor azt írom, hogy semmi elmélet, nem azt a porosz oktatást jellemző módszert hiányolom, hogy ha a gyerek zenélni kezd tanulni, akkor hangszerrel egy épületben nem tartózkodhat, viszont kézjelezve kell szolmizálnia, meg a semmiből előrángatott hangsorokat felböfögnie, megtanulnia a hegedű történetét, és elismernie, hogy Kodály kitűnő ember volt.
Hanem csak arra gondolok, hogy ha nagyapám mondott volna pár szót arról, hogy vannak a fülnek kellemes, meg kellemetlen hangok, és ezeknek az egyik variációja így néz ki, ezek meg ugyanazok a hangok, mint ezek, csak egy oktávval mélyebben, és ha itt klimpírozol, meghökkentően hamar bele fogsz akadni egy dallamba, és máris létrehoztál egy kisebb csodát, stb., akkor lehet, hogy még azon a délutánon beszippant a dolog. Ez persze egyrészt nem biztos, másrészt soha nem fog kiderülni.
Az egyik mostani olvasmányomban olvastam egy gyerekeknek kitalált zeneoktatási módszerről. Bemennek az első órára, ott a kezükbe kapnak egy gitárt (vagy egy másik, zongoránál kisebb hangszert), és azt mondják nekik, hogy sziasztok, találkozunk két hét múlva, addig nézegessétek, tapogassátok, csiholjatok belőle hangokat, ha van kedvetek. És a gyerekek hazamennek, és nekilátnak, és tökmindegy, hogy milyen „eredménnyel”, a lényeg, hogy ráhangolódnak, hogy hatni tudnak a hangszerre, reakciót tudnak kiváltani belőle, és lesz egy saját élményük, aminek a fényében eggyel beljebbről tudnak értelmezni mindent, amit tanítanak nekik, belefuthatnak egy csomó „Aha!” élménybe, hogy igen, nekem is feltűnt, hogy ez ugyanaz a hang, mint ott az, meg hogy ez jól szól, az meg nem, és most látom, hogy miért.
Én például úgy kezdtem németül tanulni egy budai nyelvstúdiós kazetta + könyv kombóból, hogy ott alapvető, az életben is előforduló párbeszédek voltak leírva, és felmondva, amit nekem be kellett gyakorolnom úgy, hogy a fordítás ott volt utána, de semmi részletes magyarázat. Direkt arra kértek, hogy ne is agyaljak semmi olyanon, hogy de ha a bácsiról itt ezt mondja, akkor a nénire ott miért mást.
Mikor a megtanulással percek alatt megvoltam (mert a leckék úgy voltak kitalálva, hogy percek alatt meg lehessen velük lenni), és így rögtön bezsebeltem egy kis sikerélményt, mert gyakorlatilag németül beszéltem, akkor jött a háttérmagyarázat, hogy nőnem, meg hímnem, esetek és hasonlók. És a tanultak egyszerűen bepattantak egy összefüggésrendszerbe, ráállították az agyamat, hogy itt ilyenekben is lehet és kell gondolkodni. Én ennél hatékonyabb nyelvtanulási módszert azóta sem láttam – azon kívül persze, hogy ha valaki (lehetőleg gyerekként) anyanyelvi közegben tud tanulni. Ez a módszer pedig pont ezt szimulálta.
De ez már nem egészen tartozik ide persze. Itt csak azt szeretném megjegyezni, hogy örülök neki, hogy a gitározást a gyakorlattal kezdtem, hogy tudatlanul tapintottam ki dallamokat, meg ritmusokat, és csak csepegtetve jutottam hozzá azokhoz a zeneelméleti infókhoz, amik perspektívába helyezték, hogy mi a jó istent művelek. Számos zenésztől olvastam, hogy csak annyi elméletet tudnak, ami nem gátolja őket abban, hogy érzésből játsszanak. Lehet, hogy elbizakodottság, de én bízom abban, hogy nem tudom túltanulni magam elméletből, mert elég figyelnem az attitűdömre, hogy ne vegyész módjára próbáljak meg előállítani valami hatást, aminek elméletileg működnie kell. (Az ilyen kísérleteket a filmművészetben és az irodalomban is fel lehet ismerni messziről, mint hiteltelent, sablonost és gagyit). Vagy mondjuk úgy, nem ez fog megállítani a zeneelmélet megtanulásában.
Praktikusan meg ott tartok, hogy értem, hogy mit keres gitárosok keze ügyében zongora. Sokkal jobban (át)láthatók rajta a hangok, a közös leütések nehézsége nem fogható a gitáréhoz – legalábbis, ha csak egy-egy jó hangot, hangpárt keresünk – azaz jó dallamötleteket lehet kikísérletezni rajta, aztán, hogy azt a gitáron hogy lehet előállítani, az egy másik kérdés.
Meg ott is tartok, hogy jó eséllyel vennem kell egy angol-magyar zenei szótárt, mert most épp a triad-oknál tartok, amikről azt hittem, hogy magyarul tercnek hívjuk, de nem, hanem úgy néz ki, hogy hármas hangzatnak(?!). A lényeg, hogy három, együtt harmonikus hang lejátszásáról van szó, ami persze egy csomó helyen lefogható a nyakon, és a nehézség ugyanaz, mint a power chordoknál, azaz a kéztartást nem lehet egyszerűen átcsúsztatni, mert a bundok egyre sűrűbben jönnek. Jó néhány van közöttük, amit fizikai pokol lefogni, pontosabban megpróbálni lefogni, akkorát kell terpeszteni hozzá. Meg van az is, hogy az akkordoktól eltérően itt előfordul olyan is, hogy mondjuk második, harmadik és negyedik húron pendítek, de az elsőt, az ötödiket, és a hatodikat némítom, vagy nem pendítem. Na ez számomra tébolyító kihívás technikailag, úgyhogy első körben a szélső három húrokra eső variációkat fogom forszírozni.
Mindemellett van egy olyan érzésem, hogy nem csak azért, mert ebben már tartok valahol, vagy mert már annyi energiát fektettem bele, de a hangsúlyt az akkordokon fogom tartani: sokkal teltebb a hangzása, mint ezeknek a „hármas hangzatoknak”. Ennek is megvan a helye, de a talán nem teljesen fiktív zenei ösztöneim engem nem arra hajtanak.
Sokszor hallottam nyugat-európai, illetve amerikai figurákat előadni valamit, és a legtöbbször ugyanaz az érzés lett úrrá rajtam: Én szégyellnék ilyen triviális, magától értetődő dolgokkal előhozakodni. Azt, hogy hozzám így beszélnek, konkrétan sértésnek vettem.
Nagyon úgy néz ki, hogy Nyugat-Európában kellett élnem éveket ahhoz, hogy árnyaltabban lássam ezt a jelenséget. Angliában kormányzati szintű törekvés, hogy pl. a jogszabályokat is érhető, a köznapi ember számára is hozzáférhető nyelven (plain English) adják közre, ami nekem rengetegszer könnyítette meg a dolgom, de el tudom képzelni, hogy az ottani értelmiségiek kicsit hasonlóan éreznek, mint én az első bekezdésben, ugyanis – igaz, akár csak egy félmondattal – de nagyon alapvető dolgok vannak leírva sok magyarázó szövegben. Olyanok, amit minden intelligens ember kell, hogy tudjon.
Hacsak nem egy teljesen eltérő bürokratikus megközelítésű helyről jön, ahol egészen mások a minden értelmes ember által osztott alapvetések, és más történelmi, vallási vagy akármilyen eseményekben gyökereznek.
A zeneelmélet valami nagyon hasonló. Magyar fejjel a matematikához hasonlóan súlyos félelemkeltő eszköz. Szolfézs, Kodály módszer, évszázadok óta halott emberek rendkívül bonyolult műveinek ábrázolása és torkon való letolása lehetőleg még gyerekkorban.
Gitározni tanulva most jutottam el odáig, hogy úgy érzem, nem tudok érdemben továbblépni, ha nem hozom képbe magam a zene mint olyan keretrendszerével, hogy mi ez az egész, hogy működik, és miért. Elkezdtem hát irodalom után kutatni, és – egyébként abszolúte nem váratlan módon – szembetaláltam magam a porosz típusú oktatás lélek- és agyölő, a jelek szerint mindezidáig kiirthatatlan masszájával.
A nyomtatott könyveket felejtsük is el rögtön, de az elvileg multimédiás ismeretterjesztés is egyszerűen szar, mintha direkt levadásznák, és likvidálnák azokat, akik a zene mellett ahhoz is konyítanak egy parányit, hogy a tudást hogy kell átadni. Kihirdetik a dúr meg moll skálákat, lerajzolják őket, aztán valaki eljátssza egy hüvelykujjkörömnyi kis videón úgy, hogy ha megdöglök se látom, hogy mit fog le, hogy a gyűrűs, vagy a kisujját használja-e. Az egészet körüllengi az a szolgalelkű elitizmus, az a beavató szívatás kultúra, hogy ez van, ezt kell beseggelni, fel se merül, hogy mégis hogy alakult ki, de ha majd te is bebifláztad, és nagypályás leszel, ez nem lesz gond, mert úgyse fogja senki merni megkérdezni.
Persze hülye voltam, hogy egyáltalán keresni kezdtem bármi magyar anyagot ezzel kapcsolatban. Végül megint JustinGuitarnál kötöttem ki, és nem csalódtam. Ez a csávó minden intellektuális fellengzősség, meg kisebbrendűségi komplexusból fakadó patológiás „komolyan vevés” nélkül írja le, hogy mi van.
Itt is vannak fehér foltok, de jól látszanak, hogy mik azok, és ha majd lesz kedvem / érdeklődésem / kapacitásom, tudni fogom, merre keresgéljek tovább. Például nekem magamnak is feltűnt, hogy ugyanaz a hang máshonnan érkezve másnak hangzik. JG könyvében olvasom, hogy ez azért is van, mert az ember füle és agya nem a hangok közötti abszolút különbségekre van ráállva, hanem az egymáshoz viszonyított arányaira. (Eleve szeretem, amikor feltűnik valami, amiről később kiderül, hogy létező jelenség, és tárgyalják az elméletben).
Nekem amúgy nem kell sok, egy egészen apró kis „azért, mert”-ekkel is boldoggá lehet tenni. Olyanokat olvastam például, hogy egyszerűen megfigyelték, hogy a teljesen átlagos ember idegrendszere bizonyos hangsorokat harmonikusnak él meg, másokra meg felszisszen. Innen jönnek a skálák. Van, aminek van értelme, mert harmónia származik belőle, és van, aminek nincs, mert disszonánsnak érzékeljük.
Egy másik apróság, hogy mi ez a káosz a hangok jelölése körül. Mi a francnak vannak félhangok, hogy lehet, hogy bizonyos hangok között meg mintha nem lenne. Erről azt olvastam, hogy amikor szerzetesek lejegyeztek egy bizonyos fajta skálát, egyszerűen leírták azt betűkkel. Majd kiderült, hogy ha a másik harmonikusnak érzékelt skálát akarják leírni, akkor pont ezek a betűk pont így nem lesznek jók, hanem közöttük lévő hangokat is le kell írni valahogy: hát akkor félhangokkal. Ettől még bonyolult marad a dolog, de legalább értem, hogy a jelen kor szemszögéből ez egy amolyan „ezt dobta a gép” helyzet, ebből kell gazdálkodni.
JG könyve direkt kéri, és én így is teszek szorgalmasan, hogy amit tanulunk, azonnal váltsuk valóra a gitáron. Memorizálom a skálákat, pengetem őket, belenézek a könyvbe, pengetek megint, nem jó, pendítek eggyel mellé, aha, ez jól hangzik, ellenőrzöm, és igen, én is meg tudom találni ész nélkül, érzésből is, hogy mi a jó. Azt írja, hogy a skálán ide-oda játszva elég nehéz nem dallamba botlani. És tényleg. Az ember zenélni kezd, nem is tud tenni ellene. Magamtól botlok bele Beethoven egyik leghíresebb témájába, és a Thunderstruckba.
Most jön az, hogy szépen fogok egy A4-es lapot fekvőre fordítva, és felrajzolom a komplett gitárnyakat, hogy egyben lássam, hogy ha itt mennék a törzs felé, akkor a helyett itt meg lejjebb mehetek egy húrt. Aztán ezt – várhatóan vérrel és verejtékkel – be kell huzaloznom az ujjaimba, meg az agyamba, hogy akkor is legyen valami fogalmam arról, hogy hogy fog hangzani, amit épp le szeretnék fogni, ha nem lineárisan tartok a magasabb / mélyebb hangok felé.
El kéne jutnom odáig, hogy ez legalább úgy menjen, mint az olvasás egy másodikosnak, aki már kezd elemelkedni attól, hogy betűket lát, és a történet úgy elevenedik meg a fejében, hogy már tökmindegy, hogy mi volt az interfész.
Persze tudom, hogy ez rohadt nehéz lesz, iszonyú sokáig fog tartani, és semmi garancia rá, hogy egyáltalán bekövetkezik, de az én malmomra hajtja a vizet, hogy most belülről élem és értem meg, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni fejben, amikor Woody Allen állította, hogy ő annak ellenére imád zenélni, hogy mindenközben rendkívül gyenge zenész. Én láttam és hallottam Allent egyszer zenélni (talán a TV-ben), és nem hazudott egyik vonatkozásban sem.
Angliában sokszor készítettem csirke mellett rizzsel. Trehányul felkockázott mell filét vettem a Lidlben, felkockáztam korrektül, olajra dobtam, megsóztam, és addig sütögettem egy teflon serpenyőben, amíg itt-ott meg nem barnult. Ezután felöntöttem tán fél deci vízzel, azt leforraltam róla, és ráöntöttem egy adag tejfölhöz hasonló, de annál sűrűbb cuccot, amivel az egészet összerottyantottam. Mindeközben a rizs is elkészült; ott csak annyi extra történt, hogy az elején pár gerezd fokhagymát vágtam kisebb darabokra, és megfuttattam őket olajon, aztán öntöttem rá a rizst, pirítottam minimális ideig, majd felöntöttem a kétszeres mennyiségű vízzel, és megfőztem. Az így, bő harminc perc / szűk háromnegyed óra alatt készült ételt egybe keverve villáztam be.
Aztán egyszer arra gondoltam, hogy ugyanezt kipróbálom marhával is, csak a rizs helyett tésztát fogok főzni hozzá. Jó háromszoros időszükséglettel kalkuláltam, hiszen a marha nem adja magát olyan könnyen. A tervezett folyamatnak meglehetősen az első felében, a második felöntés lefőzése közbeni ellenőrző kevergetésnél azonban arra lettem figyelmes, hogy a hús megpuhult: ellenállás nélkül dől ketté a fakanál éle alatt.
Itthon hirtelen nem is értettem, hogy a kiköltözésem előtt miért nem csináltam ezt sokkal gyakrabban. Úgyhogy vettem csirke mellet, és nagyon hamar beugrott, hogy vajon mi lehetett az ok. Kipróbáltam különböző henteseket és egyéb boltokat, és mindegyikkel az lett a tapasztalatom, hogy egy órát simán főzni kell a már megsütött húst ahhoz, hogy egyáltalán emberhez méltó konzisztenciájú étel készüljön, de omlós ennyi idő alatt még abszolúte nem lesz. Lesz viszont – esetenként – kissé büdös, kissé kellemetlen ízű. Nem romlott, csak valami olyan „minőségű”, mint ami miatt a birkahúst szokás kerülni, csak csirke változatban.
Marhát is csináltam, az se lett jó. A marhának kuktában kellenek órák, és sokszor még akkor is el lehetne vontatni egy vitorlázórepülőt a stramm izomrostokkal, olyan jól tartja magát a hús. Úgyhogy részemről a marha kérdés nagyjából le van zárva: nem fogok órákat szánni ilyesmire.
Amúgy lehet tudni, hogy mi van a háttérben. A marha, amihez különösebb felhajtás, extra ismeretek, kaviár árak és satöbbi nélkül hozzá lehet jutni, az egy, a továbbiakban már kihasználhatatlan, megöregedett és kizsigerelt tejmarha porhüvelye, aminek az elfogyasztása egyszerű kármentés, a megsemmisítés egy kellemetlen módja. Ezeknek a húsoknak az állatkertekbe kéne jutniuk, meg kutya- és macskatápokba.
Ehhez képest nem elég, hogy a boltokba kerül, hanem – legalábbis itt a környéken – olyan hentesekhez, akik amúgy minden modoros külsőségben eljátsszák a hazafias, bölcs gasztrosámán szerepét, és úgy mutogatják ezt a takarmányt, mint valami díjnyertes bort, és van pofájuk a szemembe nézve kéretlen tanácsot adni, hogy hogyan készítsem el; és a tanács nem az, hogy tökmindegy, csak kuktában főzzem négy és negyed órát, aztán próbáljak meg rágás nélkül lenyelni annyit, ami az életfunkcióim fenntartásához kell.
Amíg nem voltam itthon, a házban minden ment tovább a maga útján. Az udvarszintről egy nő megörökölt egy lakást itt, a harmadikon. Annyival boldogabb, amennyivel magasabbra költözött. Van egy francia bulldogja, azzal mennek meglátogatni a szintén a harmadikon lakó férfit.
A férfi semmit nem változott. Nincs sok haja, de az ugyanannyi, a kora bármennyi lehet ötvennyolc és hatvankilenc között. A cipője olyan keményen kopog a gang járólapján, mint egy női magassarkú, de az ütem persze a járására, a habitusára rímel. Mindig úgy közlekedik a gangon, mint aki észrevett valami szokatlant, előre nyújtja a nyakát, így igyekszik egyre élesebben látni a meglepetés tárgyát, ahogy lassan közeledik felé.
A mellettem lakó nőnek van egy kőarca, meg egy kedves, mosolygós. A gangon, az ablakom előtt mindig az előbbit alkalmazza, de ha vendégei vannak, azokkal más ember. A legutóbbi kis beszélgetésünk óta én is a mosolyban részesítettek közé tartozom. Ekkor ismertem be, hogy gitározni tanulok, amit ő nem írt a terhemre, noha hall mindent. Talán zenetanár lehet(ett), és örül, hogy próbálkozó személyemben egy emberrel kevesebb kerül majd pokolra. Remélem, nem gyengül meg a hitében akkor sem, amikor beszerzem az elektromos gitárt.
A sarkon túl társbérlők laktak. Egy szabad lelkű lány, meg egy szórakozott angol professzor. Ők nincsenek sehol. Helyette van egy férfi meg egy csaj. Ők sem tűnnek egy párnak (az előzőekről azt hittem), de attól még lehet, hogy ez a helyzet. Vagy a lakás tárbérlőket vonz.
A másik sarokban szépen megnőtt az elköltözésemkor még apró gyerek. Szerintem most mehetett iskolába. Az anyuka testes, medvecsontú. Nyáron összeszedett valami sérülést, imbolygós bicegéssel áramlik el az ablakom előtt az arcán mindig valami végtelen, belülről fakadó, ábrándos, nyugodt mosollyal. A kislány külsőre inkább az apjára hasonlít: cingár. Indiánszökdelésben, vagy más, unortodox módon közlekedik. Mindig vidám. Még akkor is, ha az apjával van, aki állandóan leállítja, a kezét rángatja, rászól. Az apa boldogtalansága kétszáz méterről is látszik. Állandóan apró csomagokat hord ide-oda a gangon. Talán a lifthez viszi őket, nem tudom, de az összes elférne egy menetben is. Az anyát egyáltalán nem érdekelte, amikor nyitott ablaknál gitározni hallott, a kislány elvarázsolva, konkrétan tátott szájjal, elkerekedett szemekkel nézett be, mint aki egy mesekönyv százegyedik oldalára csöppent, az apa pedig megdöbbenéssel kapta oldalara a fejét. Kicsit olyan volt, mintha azzal vádolna, hogy a gitározás lehetőségét az ő gimnazista éveiből vettem el.
Szemben balra még mindig a pedáns, egyenes derekú fazon lakik, és még mindig a nála húsz évvel idősebbnek kinéző barátnője él vele. Előbbi semmit nem változott, utóbbi még öregebbnek néz ki. Különösen erős a kontraszt, amikor a délutáni nap szórt fényében a szatyrok alatt görnyedve lépkedő nőt várja a szálfatermetű, kipihent úr nyugodtan állva a lakásuk ajtajában.
Jobbra szemben az excentrikus, nyugalmazott hippy család lakik még mindig, és talán mindörökké. Az ajtajuk piros. Az anya csak ritkán köszön, a fiú meg róla mintázza a közösségi viselkedés eszményképét. Haverok járnak fel hozzá. Egytől egyig olyanok, akiket lányos szülők a biztonság kedvéért preventíve kasztráltatnának, ha tehetnék. A férj (vagy partner a vadházasságban) a legszimpatikusabb. Vele úgy köszönünk egymásnak, mintha régen jó haverok lettünk volna. Egyszer nemrég majdnem beszélgettünk is, de részeg volt, és a jelek szerint, ha részeg, akkor nem kásássá vagy artikulálatlanná válik a beszéde, hanem egyszerűen olyanná, mintha szépen beszélne egy nyelvet, amit viszont én nem ismerek. Lehetne akár észt is. Megvan még a lány is, még mindig csak feketét visel, mint aki halálvágynak öltözött farsangkor, de amúgy boldognak tűnik.
Alattam is megnőtt a gyerek, meg született egy következő is. A szülők együtt voltak gyerekek. Meg is maradtak annak, főleg az apa, és az egész életük úgy hangzik a falakon keresztül, mint akiket hirtelen, a gimnázium második osztályának elvégzése után családdá varázsoltak, és ez alatt összeroppantak. A feleség ordít a gyerekkel és a férjjel, a férj a feleséggel és a gyerekkel, a gyerek meg persze vagy velük a szüleivel ordít, vagy rendes, elmebeteg, hányásig sikítós, földhözverős hisztit celebrál. Ha csinál valamit, az rossz, ha kérdez, az baromság; eddig még mindig csak lecseszni és leállítani hallattam. Aki felé csak szeretet árad, az a csecsemő. Sajnos meggyőződésem, hogy ez addig fog csak tartani, amíg lábra nem áll, és beszélni nem kezd. Addig megfigyelőként tanulhatja, hogy mi lesz aztán az élet rendje.
A negyediken, a szemben lévő oldalon lakik a kétméteres pár. A mellettük lévő lakás is az övék, azt bérbe adják, és kellemetlenül sokat kopogtatnak az ajtón, pedig a lány, aki ott lakik, nem tűnik veszélyesnek, vagy megbízhatatlannak. Mióta így megugrottak a lakásbérleti árak, valahogy még tekintélyesebbnek érzik magukat belülről, de kifelé ez inkább csak egyfajta döbrögiesedésként jelenik meg.
Meg van a srác a harmadikon. Jó darabig nem volt itt. Most aztán akkor jön, amikor mások mennek, akkor megy, amikor mások jönnek. Hol rövidgatya és futópóló van rajta, hol öltöny. Vagy valami a kettő között. A sötétítő függönyét nemtörődöm behúzni, látni lehet, hogy fekve néz filmet, vagy olvas, vagy (ülve) gitározik. Bármelyik előfordulhat bármikor.
Egy barátom megkért, hogy, ha tehetem, adjak vért egy rokonának úgynevezett irányított véradás keretében. Azt válaszoltam, hogy részemről ok, viszont – ha jól rémlik gyerekkoromból – AB Rh+ vagyok, és kérdés, hogy így is releváns-e a dolog. Kiderült, hogy igen, majd az enyémet letárolják, és csereberélnek máshonnan megfelelőt.
Magyarul a végig sem gondolt „A” terv helyett, miszerint persze felajánlom a segítségemet, de az rajtam kívül álló okokból aztán mégsem fordulhat gyümölcsözőre, hirtelen a „B” terv élesedett: konkrétan vért kellett adnom. Ilyet még sose csináltam, mivel elég következetesen, preventív defenzióval kerülöm a tűszúrásos helyzeteket.
Bepakoltam a hátizsákomba a két biciklizárat, meg a fülhallgatómat arra az esetre, ha a visszaúttal kapcsolatban kezdeti bizonytalanságok merülnének fel, hogy akár egy teljes album végighallgatásával adjam magamra a gyújtást. Megérkezve szembesültem vele, hogy kulcsot nem sikerült hoznom a zárakhoz, úgyhogy felvittem a bringát a recepcióra, és megkérdeztem, hogy ott tudom-e hagyni valahol bent. A nő kifelé mutatott a kapun, hogy igen. Erre azt válaszoltam, hogy nincs záram, úgyhogy nem hagynám kint, mire meglepetésemre kiderült, hogy elsőre értette a kérdésemet, és nem az utcára mutatott, hanem a kapun belül az előtérre.
Bent felvették az adataimat, és előre megkaptam a fél literes ásványvizet, meg a csokis nápolyit. Utána az ujjbegyemből vettek egy kis vért. A gyűrűs ujjamról a kisujjamra továbbítottam a kezdeményezést, azzal az indokkal, hogy azt ritkábban használom gitározás közben. Ebben ki is egyeztünk. Aztán eszembe jutott, hogy adhattam volna a jobb kezemet is, most meg már látom, hogy tökmindegy az egész, mert már amúgy sem látszik semmi. Egyúttal az is kiderült, hogy határeseti vérszegény vagyok, azaz 132 a nem tudom miben kifejezett hemoglobin értékem, ami az orvos mérlegeléséért kiált, hogy adhatok-e vért.
Megjött közben az orvos is, és adhattam. A folyosó utolsó szobájába, ahova ugye a mese szerint eleve szigorúan tilos lenne egyáltalán bemenni, na ott veszik le a majdnem fél liter vért az embertől. Innentől a vérvételeknél szokásos ügymenet következett, csak időben rendesen elnyújtva. Lefújtak vagy ötször fertőtlenítő spricnivel, elkötötték a felkaromat, majd persze belém döftek egy ordenáré átmérőjű tűt. Ekkor csevegtünk egy kicsit, majd az összes dolgom annyi volt, hogy pumpálgassak a kezemmel. Ugye az az egyik olyan mozdulat, amit tűvel a könyökhajlatban ép értelmű ember nem csinál, de hát megkértek. Dicsérték a technikámat, pedig – nem panaszként mondom – maroklabdát sem kaptam, mint a kettővel mellettem fekvő nő. Az adag végéhez közeledve lelassultam egy kicsit, nem igazán akart tovább folyni a vérem, amit én a magam részéről életrevaló reakciónak értékelnék, de a nővér más szempontokat vett figyelembe, és lazított a kötésen, valamint gyurmázni kezdte a felkaromat, hogy az utolsó cseppeket is lefejje rólam.
Az események után kaptam egy jókora vattacsomót, hogy azt szorongassam, majd pár perc heverészés után elmehettem. Kiültem a folyosóra, rápillantottam a biciklire, és komótosan megettem a nápolyimat, meg legurítottam a fél vizet, és mivel semmi különöset nem éreztem, úgy döntöttem, hogy akkor hazatekerek.
Az út hazafelé végig enyhén emelkedik, de csak két kilométerről van szó. Az egész mégis pont olyan volt, mint ha előtte már mentem volna egy jó negyvenest enyhe szembeszélben. Illetve most úgy néz ki, hogy egy kicsit fájni fog a fejem, úgyhogy zárom soraimat, és betöltök egy szalonnás rántottát.
Már mentünk pár megállót, amikor meghallom a jól ismert mondatot: Jegyeket és bérleteket kérem felmutatni ellenőrzésre. Felnézek, egy térdnadrágos figura az sárga pólóban, a karszalagját behajtott könyökén igyekszik tartani.
Ketten ha fel tudják mutatni a bérletüket, a harmadiknak, egy koraötvenes háziasszonynak nincs semmije, úgyhogy az ellenőrzés eddig tart. A nő hangját nem hallom, valószínűleg csak motyog, arca a kifejezéstelen és a zavarban lévő között imbolyog. Együtt leszállnak az ellenőrrel, aki már készíti a papírmunkának valót, de a nő nem túl gyorsan, de annál elszántabban, behúzott nyakkal, és arcán a félelem és a sértettség keverékével konokul megy végig a járdaszigeten, majd át a zebrán, és fel a kis utcán a kertes házak felé.
Az induló villamosból látom a szomorú, tehetetlen ellenőrt. Szemmel láthatóan naponta számtalanszor van ehhez hasonló élménye, hogy ő testesíti meg a formátlan hatalomszerűség belülről rothadó fekete lelkét. A jelek szerint úgy döntött, ilyenkor inkább hagyja a francba az egészet. Az emelkedő kis utcán felfelé kaptató nő arca most már a sértettség és a diadal elegyének jegyeit veszi magára. Mintha sikerült volna kiállnia egy olyan természettől fakadó jogáért, amitől mégis mindig megpróbálják megfosztani.
Egyelőre nem olyan bátor, hogy a lopáshoz való alanyi jogát a boltban is megpróbálja érvényesíteni. Ott valahogy furcsa lenne, ami a villamoson természetes. Esetleg majd egy egyhetes, az egész kerületre kiterjedő áramszünet idején.
Az edzőteremben, ahova most járok néha kicsit több a tréner, mint az alapértelmezett látogató. Relatíve lassan állt össze a kép, mert először azt láttam, hogy szemmel láthatóan haladó férfiak és nők egymásnak segítenek olykor a legegyszerűbb gyakorlatok kivitelezésében is, majd azt, hogy valamivel később ezen interakciók segített szereplője szakértőként lép fel egy ránézésre kezdő teremlátogatóval szemben.
Azóta fél szemmel, kedvtelésből figyelem a jelenséget, mivel nekem ez egyfajta csoda. A gyúrásban tényleg nincs több, mint amit az ember egy ebben kicsit előrébb járó haverja maximum három alkalom alatt el tud mutogatni. Aki ezen túl (illetve szerintem egyáltalán) fizet ilyesmiért, az az idióta-sznob mátrix egy vagy több mezőjét foglalja el.
Tegnap volt először, hogy fülhallgató nélkül mentem edzeni, így nem csak kép-, hanem hangelemzést is tudtam végezni. Vagy négy edző dolgozott éppen, többen közülük egyszerre két-három nebulóval. Az oktatás dióhéjban abból állt, hogy a tanulók bénáztak, mire a tréner – leggyakrabban a költői kérdések eszközéhez nyúlva – megalázta őket. Most mit csinálsz? Te hallottad, amit mondtam? Vagy akár: Te hülye vagy?
Az én meglátásom szerint ennek a dolognak két oldala van: egy szomorú, meg egy annál valamivel szomorúbb. Eleve méltatlan, hogy egy ember természetesnek tekinti, hogy így beszélhet egy másik emberrel – pláne úgy, hogy az még fizet is neki ezért. De ennél sokkal lehangolóbb volt látni a tanítványok reakcióját. Olyanokat válaszoltak, hogy „Ó, bazmeg, de hülye vagyok tényleg”, meg „Nem igaz már, hogy mindig elbaszom”, stb, illetve készségesen nevettek az edző, az ő kárukra elsütött viccein, meg magukon és egymáson.
Kívülről nézve egyértelmű a képlet. Van a befutott, olvasni nem feltétlenül tudó, de valóban negyvenhatos bicepszű sikerember, akinek az ügyfélkapcsolati tanfolyam elvégzését igazoló oklevelét egy Schwarzegerrel közös fénykép helyettesíti, és vannak az erre a státuszra vágyó, szoftverhibás fiatalok, akik a remélhetőleg bekövetkező siker egy bizonyos fokán boldogan kezdik majd játszani a mester szerepet, azaz alázgatni a még be nem érkezett szerencsétleneket. A séma híresen működik a hadseregben, az autóvezetői tanfolyamokon, az iskolai kollégiumokban, satöbbi.
egypercesek 