Angust mindenki hülyének nézte. Az a típus volt, aki számára nem volt egyértelmű, hogy ha mindenkinek csinálni kellett valamit, az rá is vonatkozik. Ő volt az, aki a legváratlanabb pillanatban a lehető legtriviálisabb kérdéssel szakította félbe az előadót. Sokszor aztán kiderült, hogy a beszélő nem számított pont erre a kérdésre, és végül nem tudott érdemi választ adni a felvetésre. Furcsa barátom ilyenkor egykedvűen vette tudomásul, hogy nem lehet tudni, az adott dolog éppen mit is jelent pontosan, és feszülten figyelt tovább, hátha a későbbiekből össze tudja rakni a választ. A többiek azonban csak megerősítve látták Angusról alkotott ítéletüket, hiszen újra megválaszolhatatlan, azaz rossz kérdést tett fel, amivel megint csak azt bizonyította, hogy az istennek se akarja érteni, amit mások magától értetődőnek vesznek.

Legyen önkritikánk: Gőgös lendületünkben legtöbbször csak bólintunk a nekünk túl egyszerű részletekre, és csak a lényeget, a megoldást, a kulcsot várjuk türelmetlenül. Vagy egyszerűen szégyelljük, hogy nem értünk valamit. Hogy nem értünk mindent. Pedig a lényeget csak úgy lehet megtalálni, ahogy Angus keresi. A magához őszinte olvasó már most is pontosan érti, hogy miről beszélek, de álljon itt egy konkrét példa, egy megtörtént eset.

Tizennégy éve már, hogy elkísértem barátomat pár vidéki útjára: házat keresett magának. Jónéhányat megnéztünk; volt köztük szép, jó, kicsi és nagy, mindenféle. De volt egy köztük, amiről mindketten éreztük, hogy ez lesz az igazi. Nem túl nagy, borostyánnal benőtt kúria volt, évszázados patinájú kerttel, óriási tölgyekkel, még abból a korból, amikor a házakat örök időkre építették. Az elrendezése hibátlan. Minden ott volt, ahol az ember várta. Tökéletes volt.

De a házvásárlás nem szerelem dolga, hanem üzlet, ezért hűvös tárgyilagossággal kérdeztük a tulajdonost a részletekről. Alaposan meglepett a válaszával. Azt mondta ugyanis, hogy a házat kicsivel több, mint száz éve kísértetek lakják, és kötelességének érzi, hogy ezt a tudomásunkra hozza. Nem akar becsapni senkit, már csak meg akar szabadulni ettől az átoktól, és régen megtanulta, hogy nem a pénz teszi boldoggá az embert.

Ahogy felocsúdtam első meglepetésemből, és láttam az úr szemében, hogy egyrészt nem tréfának szánta, amit mondott (azaz elhiszi saját szavait), másrészt kicsit sem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla, hatalmába kerített az érzés, hogy nyert ügyünk van: ez az ember egy idióta, öröm lesz vele üzletet kötni.

Mr. McMormick (így hívták az idős urat) azt javasolta, hogy töltsünk el egy éjszakát a házban (ha nem haragszunk, ő nem tart velünk), hogy – az általa említett körülmény tükrében – megalapozott döntést hozhassunk a vásárlást illetően. Én azt kérdeztem, hogy megvizsgáltathatjuk-e szakemberekkel az ingatlant (csöveket, vezetékeket, vizesedést, stb.). Mr. McMormick rögtön bólintott. Angus pedig megint pár olyan kérdést tett fel, amit senki más szájából nem tartottam volna elképzelhetőnek: – Milyen tetteket írnak a kísértetek számlájára? Bántalmaztak-e fizikailag valakit az utóbbi huszonöt évben? Okozták-e közvetve vagy közvetlenül valakinek a halálát?

Én nem lepődtem meg azon, hogy Angus megint meglepett, de Mr. McMormick szemmel láthatóan még soha nem hallotta ezeket a kérdéseket. Így aztán soha nem is gondolkodott rajtuk. Némi rövid, döbbent csend után, mivel nem bonyolult dolgokról volt szó, szépen megválaszolta őket. Megtudtuk, hogy egy családról van szó, akik egy tűzvészben vesztették életüket. A feleség és a gyerekek bennégtek a házban, az éppen hazaérkező családfőt pedig egy leszakadó, égő gerenda sújtotta halálra, miközben szeretteit próbálta megmenteni. Éjszakánként jelennek meg (a tűz is éjjel volt), és hajnalig kísértenek. Jelenlétük egyszerűen borzalmas, elviselhetetlen, noha nem tesznek semmit a szó cselekvő értelmében, csak bejönnek a hálószobába, és beesett szemeikkel bámulnak áldozatukra anélkül, hogy egy szót is szólnának, de mégis valami várakozással a szemükben. Tehát fizikailag nem bántanak senkit, de dacolni a helyzettel emberfeletti és mindmáig megoldatlan feladat.

Angus megköszönte a választ, és megkaptuk a kulcsokat, hogy ott töltsük az éjszakát. A helyi étteremből rendeltünk vacsorát, amit csak a kapuig hoztak, nekem kellett lemennem érte. Miután ezt elköltöttük, begyújtottunk a kandallóba, és egy darabig kísértethistóriákkal szórakoztattuk egymást, aztán olvasgattunk egy kicsit, de végül nem maradt más hátra, mint lefeküdni aludni. Azt javasoltam Angusnak, hogy aludjunk a kétágyas szobában, így ha bármi történik, annak mindketten tanúi leszünk: nem kell, hogy azt gondoljuk, a képzeletünk játszik velünk. Elmosolyodtam, és hozzátettem, hogy az az igazság, hogy be is vagyok rezelve valamelyest, ezért is jó lenne, ha nem nagyon válnánk szét. (Végül minden helyzetben előhozakodom a teljes igazsággal, ami az esetek nagyobbik részében egyáltalán nem válik hasznomra. Éppen ezért a terveim között szerepel, hogy megszabaduljak e kényszeres szokásomtól).

Pár perccel később felmentünk a szobába, gondosan bezártuk az ajtót, és nyugovóra tértünk. A fárasztó nap után még aggodalmaim ellenére sem okozott gondot, hogy hamarosan álomba szenderüljek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő múlva, de léptek zajára riadtunk fel. A ház igen jó állapotban volt, de falépcsői úgy nyikorogtak, ahogy arra ebben a helyzetben egyáltalán nem lett volna szükség. A léptek közeledtek, mi szinte egyszerre ültünk fel, és tágra nyitott szemeinket az ajtóra meresztettük. A Hold vékony sarlója alig valami fényt adott, inkább csak az árnyékok különbségét láttuk, ahogy szemünk valamelyest hozzászokott a sötét szoba látványához. Ekkor úgy nyílt ki az ajtó, mintha be sem zártuk volna. Síri csendben, lassan haladt a számára kijelölt íven, és csak a végén nyikordult egyet.

Egy ötven körüli, kopaszodó, alacsony férfi lépett be kopott háromnegyedes szövetkabátban, majd egy kicsit fiatalabb nő követte, nyomában két gyerekkel. A nő is olyan ruhát viselt, amiket a száz évvel ezelőtti képeken lehet látni, a kislányon fodros kis ruha volt, a fiún pedig az a gyerekeknek való öltönyféle, amin azok a furcsa zsebek vannak, és sapka dukál hozzá. Mintha saját fényük lett volna, úgy láttuk őket. Nem világítottak persze, csak mintha jobban visszaverték volna a Hold sápadt fényét. Lassú mozdulatokkal megálltak a két ágy előtt, és eddig a semmibe révedő tekintetüket Angusra, majd rám emelték. Egyszerre mozgott a szemük, bőrük szürkés volt és pergamenszerű. Olyan szag lengte körül őket, mint amit a kriptákban lehet érezni.

Olyan elemi félelem tört rám, amilyet még soha életemben nem éreztem. Megbénulva bámultam látogatóinkat, miközben olyan kilengéssel reszkettem, hogy ülve maradnom is emberfeletti erőfeszítésembe került. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leléptem az ágy mellé, felálltam, és elindultam az ajtó felé, akár keresztül a velőtrázó kompánián, az sem érdekelt, ha át kell törnöm közöttük, de egyetlen nyomorúságos lépés után megmerevedtem, kifutott minden vér a fejemből, és visszahanyatlottam az ágyra. Zokogni kezdtem volna, de valamiféle idegen vihogás lett belőle, mintha nem is a saját hangomat hallanám, kezemmel eltakartam az arcomat, és arra vágytam, hogy ébredjek fel. A kísértetek mindeközben mereven néztek, mint valami kísérleti állatot, ami számukra jól ismert, de a terveik végső célja szempontjából jelentőséggel nem bíró viselkedést produkál.

Ahogy újra összeszedtem magam annyira, hogy felnézzek, a kislány lépett felém, holtsápadt arcán mereven kérdő, hideg kifejezés. Felemeltem a kezem, hogy szóljak valamit, de nem jutott eszembe semmi, illetve hang sem jött ki a torkomon. Ekkor Angus hangját hallottam meg, akinek a jelenlétéről (talán érthető módon) teljesen megfeledkeztem. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Angus Fergusson vagyok, ő pedig – intett felém – Morgan Bertwick. A kislány megállt, és vele együtt az összes szellem, az egész család Angusra meredt, mintha eddig ők sem vették volna észre, hogy ő is a szobában van. Nem szóltak semmit, de a férfi arcán átsuhant valami. Valami érzés. Nem tudom, hogy Angus észrevette-e, mindenesetre megint ő szólalt meg: – Mi az oka a látogatásuknak? – kérdezte az általam már jól ismert, ártatlan érdeklődéssel a hangjában.

A válasz mintha nem is a hangok hullámain, hanem egyenesen az agyunkba érkezett volna, de mégis úgy emlékszem rá, mint valami rekedtes suttogásra, amit hűvös, dohos szellő kísért valahonnan a hátuk mögül. A férfi válaszolt először: – Egy helyen kellene nyugodnunk. Egy család. – mondta, majd a felesége – talán magyarázatként – hozzátette, hogy Goeorge jó ember. – Ezek szerint jelen pillanatban nem ez a helyzet? – kérdezte Angus. A férfi csak bólintott, a nő szemében pedig fény csillant – talán a reményé. – Ha egy helyen nyugodnának, mi történne? – tette fel barátom a logikus kérdést. – Megtérhetne a lelkünk – szólt a férfi, majd az egész család sarkon fordult, lassan az ajtó felé indultak, és ahogy kiléptek rajta, beleolvadtak a homályba. A lépteik hangját csak egész halkan hallottuk, majd a kis recsegés is beleveszett az éjszaka csendjébe.

Másnap a tervezettnél valamivel később ébredtünk; úgy látszik, a kimerítő élmény hatására hajnaltól mégis sikerült egy kicsit bóbiskolni. Délelőtt megtudtuk Mr. McMormicktól, hogy a férfit annak idején a többiektől külön, a kert hátsó részébe temették el a pap iránymutatása alapján, mivel nem volt egészen tisztázott, hogy az ominózus éjszakát miért nem töltötte otthon, ahogy az kötelessége lett volna, és ahogy ha cselekszik, akkor talán a tragédia sem következik be.

Száz szónak is egy a vége: Angus megvette a házat. De olyan kevés pénzért, amit azért nem írok le, mert hihetetlenebb lenne e kis történet minden más részleténél. Az adásvétel hivatalos részének lezajlása után, a birtokbavételt követően Angus exhumálta a férfi holttestét (az ásásnál, de csak az ásásnál én is segítettem neki), és elhelyezte a családja mellé, ahova vágyott. A helyi sírkövesnél csináltatott egy táblát, amire az egyszerű, de jelentéssel teli „Itt nyugszik együtt a MacGregor család” feliratot vésette. És MacGregorék tényleg ott nyugodtak: soha többé nem tértek vissza a házba.

Béla bácsi és Ivon nagyon szerették egymást. Béla bácsi hetvenhárom éves volt, Ivon három. Az öreg vasárnaponként gyakran Iványiéknál ebédelt, noha nem voltak rokonok, csak egyszerűen egy házban laktak. Az ötlet alapvetően a feleségé volt, de a férjét sem zavarta a dolog, mert őt is szórakoztatták Béla bácsi furmányos történetei, régi időkbe visszarepítő anekdotái.

De Iványit mindez nem akadályozta meg abban, hogy – a háta mögött – tréfát űzzön idős barátjukból. Kedves szomszédjuk ugyanis mintegy százhatvan kilót nyomott a mérlegen. Apja sokszor elmondta Ivonnak – aki koránál fogva nagyjából mindent készpénznek vett –, hogy ennek a rettenetes súlyfeleslegnek az lesz az eredménye, hogy Béla bácsinak egy rosszul sikerült leguggolás alkalmával szét fog repedni a feje. Vagy esetleg cipőkötés közben.

Ivon előtt szinte filmszerűen lejátszódott a jelenet, olyan élénken képzelte el a sajnálatos eseményt. Ezért minden alkalommal, amikor Béla bácsi szuszogva az ebédlőasztalhoz ereszkedett a székre, Ivon lélegzetét visszatartva izgult, nehogy éppen most következzen be a tragédia. A bácsi egyszer az előszobában elgurult aprópénze után igyekezett hajolni. A kislány felsikoltott, gyorsan felvette az érmét, és könnyes szemmel kérte idős barátját, hogy soha többet ne csináljon ilyet.

Amikor Béla bácsi a WC-n ülve, egy szétrepedt agyi ér következtében meghalt, Ivon szülei – egyébként nagyon helyesen – csak annyit mondtak lányuknak, hogy hóhajú pótnagypapája álmában elköltözött a Mennyországba, hogy a régi korok családjainak lecsóit is mind megkóstolhassa. Apja azt is hozzátette, hogy öröm az ürömben, hogy a másvilágon már nem kell feje szétrepedésétől tartania, ott ilyesmi nem történik.

Elég későn kezdtem el biciklizni. Akkor, amikor elköltöztem a falunkból. Egyedül Harvonek bácsinak volt biciklije. Neki viszont több száz. Mégsem engedte meg senkinek, hogy akár csak egy pillanatra is felüljön bármelyikre.

Tulajdonképpen az összes bicikli az övé volt a faluban. Alig tudta hova tenni őket. Én még nem éltem, amikor egyszer elhatározta, hogy megveszi az összes kétkerekűt a faluban. Sokan persze nehezen álltak rá a dologra, de ilyenkor olyan árat kínált, amit esztelenség lett volna visszautasítani. Így aztán szép sorban elfogytak a kerékpárok, Harvonek bácsi pedig a környéken tartotta a szemét, hogy ha valaki venni akart egy új biciklit, akkor megelőzhesse, vagy rálicitálhasson.

Amikorra meghalt, kétféle ember maradt a településen: aki soha nem tanult meg biciklizni, és aki már túl öreg volt hozzá, hogy újra elkezdje. Az átutazóknak egyáltalán nem szokott feltűnni, de így lett a miénk az egyetlen falu az országban, ahol nincsenek kerékpározók az utcákon, nincsenek biciklik a kocsma előtt, se sehol máshol.

Mindig is itt laktam ebben a házban. Itt voltam gyerek, kamasz, pályakezdő, osztályvezető-helyettes, minden. Angyalka néni is mindig itt lakott. A földszinten. Ahogy bejövünk a kapun, rögtön jobbra, a mögött az ajtó mögött, amiről minden nem itt lakó azt hiszi, hogy az csak valamiféle tároló, vagy nem is ajtó, csak dísz. Pedig ajtó. Angyalka néni egyszobás lakása van mögötte, és az ablakai arra a kis hűvös, sötét, nedves kertre néznek, amit még réges-régen körbeépítettek ezekkel a magas házakkal, és nincs bejárata sehonnan, csak az ablakokból lehetne kimászni oda, de nem mászik ki senki.

Én vagyok az egyetlen, aki a házból valaha látta Angyalka nénit. Ez még akkor történt, amikor kisiskolás voltam, és egyszer elmaradt az utolsó óránk pénteken, és hamarabb, illetve váratlanul értem haza. A levélszekrényeknél hirtelen szembe találtam magam Angyalka nénivel. (Neki valamiért nem volt levélszekrénye, hanem a postás mindig a felső sor tetejére tette a neki szóló leveleket). Megijedtünk mind a ketten, de köszönni, szólni sem volt időm, mert a barna otthonka csak lebbent egyet, és a néni már el is tűnt az ajtó mögött. Az ajtó mögött, aminek mindig nyitva volt az a hosszúkás kis szellőző ablakocskája, ahonnan Angyalka néni minden mozgást szemmel tartott.

Mert Angyalka néni mindig figyel. Télen-nyáron nyitva van a kisablak az ajtón, áporodott szag szivárog belőle, és tudjuk, hogy ő lát minket, lehet hallani a műszálas otthonka surranását, de abban a barnás fényű, tompa homályban – ami valósággal odaszívná az embert, ha hagyná magát – a nénit látni soha nem lehet. Viszont lehet érezni. Én legalábbis érzem, hogy néz engem, de hiába nézek be a kisablakon, én nem látom őt. Csak ő lát engem. Ahogy megyek fel az emeletre, tudom, hogy a hetedik lépcsőfok az, ahonnan már nem láthat. Addig kalapál a szívem, de csak azért sem gyorsítom meg a lépteimet. A nyolcadik lépcsőfokon meg szoktam könnyebbülni. Sokszor azt veszem észre, hogy a kaputól alig vettem levegőt, és a füleimet szinte az ajtó felé fordítom végig, pedig egyébként egyáltalán nem tudom mozgatni őket.

Ahogy ma hazajöttem, csak akkor döbbentem rá, hogy nem érzem az áporodott szagot, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy csukva van a kisablak. Ekkor vettem észre azt is, hogy nem érzem azt sem, hogy a néni figyel engem. Egy darabig álltam az ajtó előtt, aztán elindultam lassan felfelé, de a hatodik lépcsőfokon megálltam. Ott meg azt vettem észre, hogy nincsenek visszafordítva a füleim, és nem is tudom mozgatni őket. Ez a péntek ennek ellenére, vagy éppen ezért, valahogy ugyanolyan, mint az a sok-sok évvel ezelőtti, amikor megláttam. De több ilyen péntek nem lesz. Érzem.

Tisztelt lakástulajdonos!

55-75 m²-es lakást vennék a környéken; készpénzzel fizetek. Kérem, csak akkor hívjon, ha Ön nagy bajban van, és sürgősen pénzre van szüksége.

Üdvözlettel

Akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt dolog a telefon. Az üdülőtelepen is egyetlen csupasz, épp csak az eső ellen védett nyilvános készülék volt, ami előtt – értelem szerűen – mindig hosszú sor kígyózott.

A harmadik voltam a sorban, amikor egy középkorú hölgy lélekszakadva rohant az utca végéről, és egyenesen a sor elejére ment. Alig kapott levegőt, zihálva mondta a sorban elsőnek, hogy kéri, engedje maga elé, mert a házának a kéménye le fog dőlni, reggel még semmi baja nem volt, de mostanra úgy meggörbült, mint egy kifli, és már látszik, hogy érthetetlen, hogy eddig is mi tartotta egyben. A tűzoltókat akarja hívni. Felénk fordulva, és tekintetünket keresve jelezte, hogy kérését hozzánk, kicsit hátrébb állókhoz is intézte, a távolabb állók pedig maguk gondoskodtak róla, hogy ők is hallják.

Kis morajlás támadt, de az első helyen álló úr, rövid megfontolás után, de tulajdonképpen azonnal igent mondott, és mi sem ellenkeztünk, a hátrébb morgók sem mondták, hogy ne. A hölgy közben kifújta magát, és már normálisan lélegezve köszönte meg a kedvességünket, majd mivel az épp telefonáló végzett, a készülékhez lépett, és gyorsan tárcsázott.

– Szervusz Mártikám! Én vagyok az. Nem fogod elhinni, hogy mit hallottam az Irmától, de ne szakíts félbe, csak figyelj, mert most nem fogok tudni sokáig beszélni…

Az arcuk ugyanazokat a vonásokat örökölte ki tudja milyen régről. Olyanok voltak, mint két tojás. Egy albatroszé és egy rigóé. Az anya medveszerű, vaskos, szinte durva, a lány madárcsontú, vékony, csaknem áttetsző bőrű.

A púposra pakolt bevásárlókocsit a lány tolta. Illetve pontosabb talán azt mondani, hogy ő küzdött vele. Egész testével nekifeszült, hogy elindítsa, majd oldalról próbálta megakadályozni, hogy a kifelé lejtő járdáról az útra guruljon. Ehhez a művelethez kicsit hátra kellett dőlnie, és be kellett rogyasztania vékonyka lábait, hogy hátizmai megfeszítésével, elfehéredő ujjakkal tartsa vissza a tehetetlen tömeget. Arckifejezése a fizikai erőkifejtésen kívül valami általános, egy egész életről és talán egy egész életre szóló, reményvesztett fáradtságról árulkodott. Nagyon lassan haladt az autó felé.

Az anyja mellette lépkedett furcsa sutasággal, amiről nem tudtam megállapítani, hogy csak egymást akadályozó vaskos combjai okozzák-e, vagy valami évtizedes – nyilván a nehézatlétika valamely ágának gyakorlása közben szerzett – sportsérülés. Akárhogy is, ügyet sem vetett lánya erőfeszítéseire, csak kifejezéstelen arccal bámult az ég alja felé.

Egyszer csak azonban, amikor a kis vézna épp újra elakadt, mert a kocsi eleje kiperdült, ő pedig épp, hogy csak meg tudta akadályozni, hogy lehuppanjon a szegélyről, az anya odalépett, és azt monda: – Na várj csak! – és a kocsi felé nyúlt. A lány engedelmesen várt, az anya pedig az egyik kezébe fogott egy fürt banánt a pakk tetejéről, hüvelykujjának egyetlen gyakorlott mozdulatával letörte az egyik gyümölcsöt, és ahogy továbbsétált, rögtön jókora falatokban enni kezdte. A lány megkerülte a kocsit, irányba fordította az elejét, és oldalról testével tartva, az elejét és a végét is fogva terelgette tovább, amerre anyja ment.