– Legszívesebben egész nap, megállás nélkül beletúrnék a hajadba, beszívnám az illatát, gyengéden harapdálnám a füledet, össze-vissza csókolnám a nyakadat, meg a szádat, és…

– Jaj, az nagyon jó lenne! Csak ha például vesszük mindjárt a hétfőt, amikor az összevont értekezlet szokott lenni… Meg általában is: ez az egyteres iroda… Szóval attól félek, hogy furcsán venné ki magát, vagy hogy kínos lenne valahogy.

– Hát igen. Ez nekem is eszembe jutott. Ki kell találnunk valamit.

– Igen. Gondolkozzunk rajta.

– Ez rendben is lett volna. De a srácot szó szerint, úgy ahogy mondom, konkrétan Rontó Pálnak hívták. Úgyhogy meg is mondtam neki, hogy ne haragudjon, én sem állítom, hogy ez több lenne valami rossz előérzetnél, vagy hogy bármi személyes problémám lenne vele, de amíg én vagyok a műszaki osztály vezetője, ő nem fog itt dolgozni, az biztos.

Én nem hiszek a körülmények szerencsétlen alakulásában. Az emberek ezzel mentegetik magukat saját maguk előtt, ha nem tettek meg mindent a boldogulásuk érdekében, aztán meg törvényszerűen elbuknak. Én abban hiszek – G.B. Shaw-val egyetértve –, hogy az ember tűzzön ki célokat, és szükség esetén alakítsa a körülményeit olyanná, amelyek között sikert érhet el. Soha, egyetlen pillanatra sem tévesztem szem elől ezt az alapelvet, amikor az épp ma száz éves családi vállalatbirodalmunkat irányítom.

– Juhász Nóra vagyok. Miben segíthetek?

– Rohadt szemétládák! Megint emeltétek a tarifákat, de persze az ügyfélnek nem szóltok, basszátok meg!

– A legutóbbi két számlalevelében, illetve az országos napilapokban olvashatta a tájékoztatást. Sajnálom, ha elkerülte a figyelmét.

– Elkerülte bazmeg! De hát ezt is akartátok, nem?! Apróbetű! Hátsó oldal! De mondok én neked valamit. Apám is, anyám is rendőr. Na? Van neked fogalmad róla, hogy milyen két rendőr gyerekeként felnőni?! Hát mit fogok mondani nekik, ha megkérdezik, hogy mi ez a szar?! Hogy velem bármit meg lehet csinálni?! Erre nem gondoltok! Sunyin apróbetűztök, meg sajnáljátok! De kíváncsi lennék, hogy anyám elé oda mernél-e állni! A kurva életbe, nem bírom tovább, érted?! Értitek már?!

– Ö. Higgye el, hogy nagyon sajnálom… De… Halló. Itt van még? Halló!

A kávéházba lépve rögtön megláttam őket. A huszonnyolc körüli srác és a valamivel fiatalabb lány egymással szemben ült az egyik kis asztalnál. Odamentem hozzájuk, és elnézést kértem a késésért. Ahogy az előttük fekvő kockás papírra pillantottam, hozzátettem: – Meg sem kérdezem, hogy ti vagytok-e a Pacifista Világszövetségtől. Elmosolyodtak. A papíron egy lejátszott amőba mérkőzés látszott, ahol mindkét játékos a körrel volt.

 

Ha fejlett empatikus képességekkel megáldottnak gondolod magad, próbáld átélni annak az embernek a szorongatott helyzetét, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy legbensőbb titkait kibeszélhesse valakinek, akit aztán – éppen emiatt – meg kell ölnie.

– Egyetlen darab kolbász volt a paprikás krumplimban…

– Illetve akkor kettő, mert én is megettem egyet.

– Nem. Ugyanarról a kolbászról beszélünk…

Giuseppe – maffiózóként – csak arra vágyott, hogy ha eljön az ideje, csendben, nyugodtan halhasson meg, nem tucatnyi fülsiketítően kereplő géppisztoly záporozó golyói által szétszaggatva. Amikor valóban eljött az utolsó délutánja, egyetlen lövést kapott hátulról – egy hangtompítós fegyverből. (Meg egy másikat persze, a biztonság kedvéért). Barátai úgy emlékeztek az esetre, mint olyanra, ami figyelmességével a könnyekig meghatotta volna Giuseppét, ha a fejlövés késedelem nélküli és irreverzíbilis volta ebben meg nem akadályozta volna.

– Azt megértem, hogy azok után, hogy hónapokon át hiába próbáltad megmenteni saját magától, elengedted a kezét. De hogy benne hagytál egy kis papírost, amin csak az állt: naugye…

– Nézd. Én az őszinteség híve vagyok. Nem azé a „módszeré”, hogy van valami problémánk, de nem mondjuk el, hanem rágódunk rajta, aztán ebből egy csomó feszültség jön ki végül, a másik meg nem is tudja, miért. Érted?

– Azt hiszem.

– Szóval nem akartam szólni, de engem eléggé bánt, hogy neked Maseratid van…