– Nem mondtam, hogy elmehetsz – szólt ellentmondást nem tűrőn az anya. – Itt ülsz szépen, amíg legalább én be nem fejezem a vacsorát – tette hozzá nem kevésbé határozottan. A kisfiú lemondón nézett maga elé, kezeit az ölébe ejtette, és várta, hogy vége legyen. Az ablak mellett ült, szemben anyjával. Csak az anya evett, Karcsi nem. Az esti utcát bámulta, meg a szemben lévő ház sötét és kivilágított ablakainak összevisszaságát. Anyja hol fiára nézett idegesen, hol azt figyelte, hogy melyik ablakot nézi vajon, és miért pont azt, de nem szólt semmit.

Egyszer csak a kisfiú mintha már nem csak úgy bámult volna, hanem egy bizonyos ablakot nézett, ahol épp most gyúlt világosság. A hentes bácsi érkezett haza. Először csak egészen halvány fény derengett fel a lakásban, ahogy az előszobában felkapcsolt villany fénye beszűrődött a konyhába, aztán amint a húsipari dolgozó levette a cipőjét, egyenesen a tűzhelyhez ment, és felkapcsolta a villanyt. Egyszemélyes asztala pont az ablaknál volt, a tányér már odakészítve. Begyújtotta a tűzhelyet, két edényt tett fel. Az egyikben nokedli volt, a másikban – amennyire ilyen távolságból meg lehetett mondani – csülökpörkölt.

A férfi két külön fakanállal kavargatta őket folyamatosan. Nagy lángot használt, látszott rajta, hogy egyre türelmetlenebb. A kavargatás rövid szüneteiben hol szalvétát készített ki magának, hol a sört vette elő; egyetlen pillanatot sem hagyott veszendőbe menni. Néhány perc után egy-egy falatnyit vett a nokedliből és a húsból is. Kicsit megfújta, és a szájába vette. Karjai ernyedten hullottak le két oldalán (de továbbra sem engedték el a fakanalakat), csukott szemeit a mennyezet felé emelte. Pár másodperc mozdulatlanság, illetve gyengéd rágás után nyelt egyet, majd szinte kapkodni kezdett: felkapta a tányért az asztalról, beleborította a nokedlit, és rá a pörköltet. Aztán nagyon lassan, óvatosan, előrehajolva lépkedett vissza az asztalhoz, hogy a színültig telt tányér tartalmából egyetlen morzsa, egyetlen csepp se menjen veszendőbe. Az utolsó lépés helyett még jobban előredőlt, karjait előrenyújtotta, és minden idegszálát egy cél szolgálatába állítva, a vízszintest mindvégig tartva, nagyon lassan letette a tányért, majd egyetlen mozdulattal becsusszant az asztal mögé, és leült a székre. Kezébe fogta a villát, és nagy lendülettel célba vette a rakás közepét, de az utolsó pillanatban mégis visszahúzta az evőeszközt, kissé talán ingerülten felállt, a hűtőhöz lépett, és egy üveg uborkát vett elő. Visszaült, és végre beleszúrta villáját a nokedliből és csülökpörköltből álló hegybe, előrehajolt, és szinte ráhúzta magát a falatra. Megint az égnek emelte fejét, majd újra és újra lesújtott, közben bal kezével uborkákat vett ki sorban egymás után az üvegből és harapott belőlük, meg sört ivott, és közben csóválta a fejét, mint aki nem hiszi, hogy ekkora élvezetet megérdemelhet, és nem lassított, amíg el nem fogyott minden (minden), a nokedli, a pörkölt, az uborka és a sör. Ekkor hátradőlt, mint aki épp egy mamutfenyőt vágott ki, és kilazította az övét. Nem mozdult percekig, csak a fejét csóválta meg időnként.

Karcsi mindent látott. Végig az egészet. Üveges szemekkel meredt anyjára, és nyelt egyet. – Na, kérsz mégis egy kis csülökpörköltet, kisfiam? – kérdezte az anyuka, Karcsi pedig csak bólintott. – És uborkát – tette hozzá.

Dani részegen sem volt soha agresszív, nem hogy normális körülmények között. Alapvetően csendes srác volt, de nem az a klasszikus magának való típus, inkább csak valamelyest zárkózott. Aki nem volt közömbös iránta, az kedvelte. Elsősorban sajátos humoráért, csendes, jól eltalált, de soha nem bántó megjegyzéseiért. Sajnos – és ez éppenséggel nem volt teljesen szándékai ellen való – nem ismerték elég jól. Ha ismerték volna, minden egészen máshogy alakul.

Egy borongós februári estén az egész társaság Daniék szobájában gyülekezett. Elkezdték az ivást, ahogy mindig szokták, hogy mire elindulnak a kollégiumból, felhőtlen, mindenen átsegítő jókedvük legyen. Nem tudni miről lehetett szó, mielőtt Dani visszaért a zuhanyzóból, egy törölközővel a dereka körül, de ahogy belépett a helyiségbe, hirtelen mindenki elhallgatott. Ő nem törődött vele, pontosabban fel sem tűnt neki a csend. Átvágott évfolyamtársai között, és fellépett az ágyára, hogy a magasan a falra erősített szekrényéből kivegye a ruháit, amikben a buliba fog menni. Ekkor egyszer csak Krisztián lerántotta róla a törölközőt, és erősen megmarkolta a heréit.

Dani egész testében megrándult, ösztönösen odakapott kezével, és meg akart fordulni, de nem tehette: Krisztián nem engedte. Nem lazított a fogáson, és kaján vigyorral az arcán azt mondta, hogy sajnálja, de csak akkor tudja elengedni, ha elénekli a Himnuszt. Dani próbálta lefeszíteni Krisztián kezét, de az erre csak erősített a szorításon. Dani a többiekre nézett, de ők csak mosolyogtak, mintha azt mondanák, hogy szintén nagyon sajnálják, de a szabály az szabály, nem tehetnek semmit, a Himnuszt el kell énekelni. Dani, mintegy jelezve, hogy érti ugyan a tréfát, de azt színvonalon alulinak, és kellemetlenül közvetlennek érzi, intett Krisztiánnak, hogy engedje el végre, majd mivel az nem engedett, határozott, sőt vészjósló hangon meg is kérte, hogy legyen vége az ostoba tréfának.

De Krisztián elszántsága ettől csak növekedett. – Isten áldd meg… – kezdte megjátszott kisiskolás hangon, irritáló vigyorral az arcán előénekelni a Himnuszt. Dani erre igazán megdühödött, és újra elkapta Krisztián kezét, de az olyat szorított a heréin, hogy az átható fájdalom a gyomrán át egészen a torkáig sugárzott. Becsukta a szemét, és várt. Azt remélte, hogy vége lesz ennek a rémálomnak, hogy szól valaki, hogy legyen vége, de a sűrű csendet csak egy-egy halk kuncogás törte meg. Ahogy Krisztián újra dúdoláshoz látott, Dani becsukta a szemét, és halkan énekelni kezdte a Himnuszt.

Furcsa volt, hogy nem sietett vele, nem tűnt úgy, mint aki minél gyorsabban túl akar esni a dolgon. Az ütemet és a dallamot akkurátusan tartva, de színtelen, élettelen hangon énekelt. A többiek már nem kuncogtak, már nem annak látták az egészet, mint pár perce, de még mindig nem akadt egy sem közülük, aki azt mondta volna: Legyen elég. Dani az utolsó sorhoz érkezett, az utolsó szótagra pedig Krisztián is újra bekapcsolódott, de azt egy kicsit tovább kitartotta, majd elengedte Dani heréit, és teátrális mozdulattal jelezte: ennyi volt az egész, minek kellett ebből ekkora ügyet csinálni.

De ezt a mozdulatát már nem fejezhette be olyan elegánsan, ahogy akarta, mert Dani végre meg tudott fordulni, és rögtön Krisztián arcába térdelt. Nem találta telibe; a rúgás lecsúszott a bal járomcsontján, de ahhoz elég volt, hogy Krisztián hanyatt dőljön az ágyon. Dani azonnal ütött egyet az állára, majd megpróbálta a lengőbordáinál megfogni megdöbbent évfolyamtársát, de az nem egészen sikerült: egy rövid reccsenő hang után ujjai lecsúsztak. Krisztiánt és a többieket egyaránt váratlanul érte Dani reakciója, ráadásul ahogy meglátták az arcát, moccanni sem tudtak, de még csak megmukkanni sem, nem hogy barátjuk segítségére sietni. Dani összeszorította a száját, szemei a semmibe meredtek, de végtelen gyűlölet és elszánás izzott bennük. Végül a karjánál fogva lerángatta az ágyról a most már rémült Krisztiánt, és ütötte, rúgta ököllel, könyökkel térddel a fiút, az arcán, a gyomrán, a mellkasán, ahol csak érte. A többiek csak addigra eszméltek, mire Dani térddel beleugrott Krisztián mellkasába, akinek ettől bennszorult a lélegzete, kidülledtek a szemei, és kétségbeesetten próbált belélegezni, de csak sípoló hangot hallatott, mintha csak egy szívószálnyi keresztmetszeten jutna levegőhöz. Rángott pár ijesztően nagyot, aztán szembogarai felszaladtak homloka felé, és elvesztette az eszméletét. Mikor Danit lerángatták a fekvő testről, nem állt ellen, csak bámult a semmibe, zihált, és nem szólt egy szót sem. A többiek sem.

Mivel Krisztiánnak az egész testét beborító vérömlenyeken kívül eltört összesen 7 bordája, a bal karja, alsó állkapcsa és jobb arccsontja, valamint leszakadt a lépe és májburok repedést is kapott, a dolog bíróságra került. A bíró végighallgatva a tanúvallomásokat és tanulmányozva az igazságügyi orvosszakértő jelentését – röviden összefoglalva – arra a következtetésre jutott, hogy a megtorlás összehasonlíthatatlanul súlyosabb volt a kiváltó oknál, illetve aki ilyen bestiális cselekedetre képes, az komoly veszélyt jelent a társadalomra, és így egész korábbi tartózkodó élete is csak vihar előtti csendnek tekinthető, tehát börtönben a helye.

Krisztián nem halt meg, de maradandó károsodást szenvedett. Négy hónapjába és egy keresztfélévébe került, mire úgy ahogy lábra állt. Danit tisztázatlan körülmények között, alighanem valami rosszul elsült beavatási „szertartás” során agyonverték a börtönben.

Ragaszkodtam hozzá, hogy lengőajtókat szereltessünk fel, és felírattam rájuk, hogy “HÚZNI vagy TOLNI”. Órákon át tudtam nézni, ahogy a vendégek – ahelyett, hogy egyszerűen húzták vagy tolták volna – zavartan olvasgatták a két feliratot felváltva, miközben tapodtat sem mozdultak.

Viktor komótosan, de nagyon pontosan dolgozott. Ismert minden fogást, minden trükköt. Mindig alig láthatóan elmosolyodott, amikor egy olyan fogósabb munkafázison haladt keresztül, amit mások nagy valószínűséggel elrontottak volna. Ez még azelőtt volt, hogy jobb karját – azon a helyen, ahol korábban a védőrács volt – beadagolta az aprítóba.

Nem hiszem, hogy azt a házat bárki furcsának találta volna. És a lakóiban sem volt semmi szokatlan: egy egyszerű idős házaspár élt ott. De én nem tudok így tekinteni rájuk. Nem, amióta tudom, hogy mik történtek ott.

Évekkel ezelőtt egy nyári éjszakán, nem tudom megmondani, hogy miért, de egyszer csak azt éreztem, hogy oda kell mennem ahhoz a házhoz, és be kell néznem az ablakon. Pedig nem láttam semmit, nem hallottam semmit, ami alapján legalább magamnak megindokolhattam volna, hogy mit keresek ott. Az ablak alatt volt egy ingatag, nagyméretű tégla. Mintha direkt azért lett volna odakészítve, hogy ráálljak, és benézzek a szobába. Így is tettem.

Egy egyszerűen berendezett helyiség tárult elém. A hátsó falon, bal oldalt egy ajtó, a jobb sarokban, a fal mellett egy régi nagy ruhásszekrény, a kettő között egy nem túl széles franciaágy. Az ágyban pedig két idős, alvó ember. Egy házaspár. Hanyatt feküdtek, kezük összekulcsolva mellkasukon, álluk lehanyatlott, szájuk tátva. És én csak bámultam őket, valahogy nem tudtam elszakadni a látványtól. Pedig igazából nem is volt mit látni.

Sötét volt odabent, ezért nem láttam jól, de valami mozgolódás támadt körülöttük. Számomra is homályos, hogy milyen, de a vége az lett, hogy ahogy egyre jobban meresztettem a szemem, azt vettem észre, hogy egy-egy macska terem valahonnan (nem felmászik vagy odaugrik) a két idős ember lábánál. És rám néznek. A férfi lábánál egy hatalmas kandúr, a nőénél pedig egy kisebb nőstény. Mindkettő olyan fekete, hogy már szinte fénylettek. Egyenesen a szemembe néztek. Olyan érzésem volt, mintha kérdeztek volna valamit, és most a választ várnák. Ezzel hosszú percek mentek el, míg nem a kandúr egy h hangot nem bocsátott ki halkan, elnyújtva, és továbbra is mélyen a szemembe bámulva. Ez már igazán kísérteties volt, de én nem mozdultam. Nem mintha bátor lettem volna, hanem eszembe sem jutott. Talán képtelen is lettem volna mozogni. Meg voltam babonázva.

Hirtelen a két macska felállt, egy ugrással a párkányon teremtek a két oldalamon, majd egy újabb szökelléssel kiugrottak a kertbe és eltűntek az utca felé. Ekkor, mintha tényleg varázslatból ocsúdtam volna, megráztam magam, és leléptem a tégláról. Aztán mégis visszaléptem, és újra benéztem az ablakon. A két öreg ugyanúgy aludt, mint előtte. Elindultam a kapu felé, és ekkor jutott először eszembe, hogy végig háttal álltam az utcának, bárki megláthatott.

Normális ember ilyen esetben azonnal eliszkol, és megpróbálja kiverni a fejéből a furcsa históriát, de én az utcán kóvályogtam, mint aki vár valakit. Jó pár óra telhetett így el, bár meg kell mondjam, az időérzékem cserbenhagyott. Aztán az utca végén megjelent a két macska, és sietősen a ház felé tartottak, de ezúttal ügyet sem vetettek rám. Könnyedén beugrottak az ablakon, és eltűntek a szoba sötétjében. Újra az ablakhoz mentem, felálltam a téglára, benéztem, de nem láttam semmit, csak az alvó házaspárt. Hazamentem.

Másnap nem akart álom jönni a szememre, végig az egy nappal korábbi eset járt a fejemben. Nem tehettem mást, megint odamentem. Az események pedig szóról szóra megismétlődtek: benéztem, ott aludt a két öreg, mint akik fel vannak ravatalozva, megjelent a két macska gyakorlatilag a semmiből, bámultak rám, mint akik válaszra várnak, aztán az a borzasztó h hang, majd eltűntek, és pár óra múlva visszajöttek.

És ez így ment összesen nyolc alkalommal. Tudom, mert július 1-én volt az első alkalom. És a kilencedik alkalom is ugyanígy kezdődött, hogy megjelent a két macska. De ezúttal sokkal tovább néztek rám kérdőn, közben idegesen, türelmetlenül mozgolódtak, majd ahogy a párkányra ugrottak, újra rám néztek, de akkor már nem kérdőn. Üres volt a tekintetük. Megnéztek maguknak, és elmentek. Én megint kimentem az utcára, de ezúttal hiába vártam, a két macska nem jött vissza. Már hajnalodott, mikor eluntam a várakozást és hazabotorkáltam.

Másnap megint elmentem, a két öreget ugyanúgy az ágyban találtam, de a macskák nem kerültek elő. Harmadnap sem. Aztán dél körül megéreztük a hullaszagot.

Strikt úr egyetlen rendes gyereket ismert életében. Halkszavú, kötelességtudó, szorgalmas srác volt, sokat olvasott és jól tanult. De egy nap ő is kért egy biciklit a szüleitől.

Amikor a munkája hasznosulásáról kérdezték, azt mondta:

– Olyan, mintha homokba hugyoznék… vért.

Értsd meg, hogy az igazi művészet csakis fájdalomból születhet – mondta furcsa, szinte kérlelő hangon, és tudtam, hogy a háta mögött, a kezében dugdos valamit.

 

Szilveszter elképzelhetetlenül gazdag volt. A bölcsességével szerezte a pénzét, meg persze szerencse is kellett hozzá. Végignézte, ahogy nagyszülei és szülei végiggürcölik az életüket, mégsem jutnak semmire. Aztán a saját bőrén is tapasztalta az iskolában, majd kényszervállalkozóként, végül mint egyszerű alkalmazott, hogy nem a jókból, az érdemesekből lesz a sikeres, a gazdag. Sőt. Mintha direkt fordítva működne a világ. Aszerint a mechanizmus szerint, ahogy a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények pedig egyre szegényebbek lesznek.

Ahogy így okoskodott, egyre hanyagabbul végezte a munkáját, nem törődött már vele, hogy mit ad ki a kezéből. Arra jutott, hogy csak annyit tesz, hogy épp ki ne rúgják, és elkezd inkább lottózni. Az tiszta sor. Nincs okos, vagy rátermett játékos, nem lehet többet tenni, nem lehet precízebben játszani, mint ahogy mindenki más teszi. Így aztán bánkódni sem lehet rajta, ha a kiváló kitöltés dacára nem övé lett az öttalálatos. Ijesztő lenne ugyan összeszámolni, hogy hány év vánszorgott el ólmos léptekkel, míg végül megütötte a főnyereményt, de végül mégiscsak nyert kétmilliárd forintot.

Persze még aznap felmondott a munkahelyén, kisvártatva vett egy házat medencével és egy 500 lóerős autót, majd még egy házat csak úgy, és általánosságban véve is elkezdte szórni a pénzt, utazgatott, mulatott megállás nélkül, felesleges luxuscikkekre áldozott súlyosabbnál súlyosabb összegeket, újra és újra, majd megint.

Sokan azt gondolhatják önök közül, hogy Szilveszter felelőtlen vagy ostoba volt, hogy nem tanúsított önmérsékletet, vagy hogy csak költötte a pénzt, de nem gondoskodott róla, hogy az fialjon vagy egy vállalkozás alapjait teremtse meg. Nincs igazuk. Szilveszter veszélyes játékot játszott, de tudta, hogy mit csinál. A nagy nyereménye utáni hét péntekén is ellátogatott a lottózóba, ahogy mindig is szokott, és beadta a szelvényét ugyanúgy, mint azelőtt. És így tovább, soha a későbbiekben sem hagyott ki egyetlen hetet sem.

Könnyen szerzett vagyonának nagyjából a végére ért, amikor újra szerencséje lett. Ezúttal hétszáz-milliót nyert. De nem is ez tette igazán boldoggá, hanem az, hogy az elmélete beigazolódni látszott: nem az arra érdemeseké a szerencse, hanem direkt fordítva működik a dolog. Nyilván kitalálták már, hogy a második főnyeremény után sem hagyta abba a lottózást. A négyeseket és egyéb kisebb nyereményeket nem számítva, nyolcvanhat éves korában bekövetkezett haláláig további négy alkalommal vitte el a főnyereményt, egyedülállóként a történelemben. Igaz, a többi lottónyertes rendszerint nem játszik tovább az első nyereménye után. De azok nem is bölcs emberek, nem olyanok, mint Szilveszter volt.