Címke: fikció

Nem elégedett meg

Férfiak között már az is nagyon ritka, hogy valaki egyszerre két vagy több dologra tud koncentrálni. Kamill pont ilyen férfi volt. De a természet nem elégedett meg ennyivel, amikor különleges tulajdonságokkal ruházta fel.

Kamill a szó szoros értelmében is kétfelé tudott figyelni. Kétfelé tudott nézni. Szemeit egymástól függetlenül tudta mozgatni, és pontosan tudta, hogy mit lát az egyikkel, és mit a másikkal. Számára a térlátás, amikor ugyanoda nézett mindkét szemével, csak egy lehetőség volt a számtalan közül. Bal szemével kérdően nézett arra, akitől épp tudakolt valamit, a jobbal pedig körbepásztázta a többieket, időnként pedig a monitorra pillantott, hogy ellenőrizze részvényei aktuális árfolyamát. Máskor az egyik szemével ugratott valakit, a másikkal pedig jelezte a többieknek, hogy le ne lőjék a poént idő előtt. De az is rutinfeladat volt számára, hogy olvasgatott, miközben egy egészen más szöveget gépelt.

Annak idején kancsalként kezdte. Sokat csúfolták érte, de (vagy éppen ezért) a féloldalasan leragasztott szemüveget elutasította, és inkább úgy döntött, hogy nem próbál meg igazságot tenni két szeme között, hanem megadja a lehetőséget mindkettőnek. Így tulajdonképpen ő maga harcolt meg különleges tulajdonságáért, és mellesleg eredeti problémáját is megoldotta, hiszen – ha éppen ahhoz volt kedve – egyetlen pontra is képes volt irányítani tekintetét.

De ahogy a természet nem elégedett meg egyetlen különleges képesség adományozásával, Kamill sem érezte úgy, hogy mindent elért. Elfojthatatlan vágyat kezdett érezni, hogy a kaméleon másik híres képességét is magáénak tudhassa: a színváltást.

Fejagy

Talán nekünk sem tanulság nélkül való annak a dinoszaurusz fajnak a története, amely – sok másikhoz hasonlóan – két aggyal rendelkezett. Egyet a csípője tájékén hordott, egy másikat pedig a fejében. Az előbbi az alapvetőbb, vagy ha úgy tetszik, alsóbb rendű funkciókat irányította: a keringést, általában a belső szerveket, a mozgást, stb. A koponyában lévőt – leegyszerűsítve – a mi úgynevezett szürkeállományunkkal azonosíthatjuk: a gondolkodásért, a józan ítéletért, a tanulásért, stb. volt felelős.

Az eredeti evolúciós haszna minden bizonnyal az lehetett ennek a megoldásnak, hogy az alapvető funkciók komolyabb sérülés esetén is megmaradhattak, túléléshez segítve az egyedet. Nincs bizonyíték ugyanakkor arra, hogy a két agynak szerepe lett volna abban, hogy ez a faj gondolkodó, sőt kooperatív társadalmat létrehozó és működtető lények összességévé emelkedett. De hogy nyomtalanul eltűnt az idő történetében, abban feltétlenül.

Az történt ugyanis, hogy minden általuk elkövetett hiba, gyarlóság vagy gonosztett (akár jogi) magyarázatakor arra hivatkoztak, hogy a fejagy elvesztette kapcsolatát a szervezet többi részével, az adott szörnyűség tehát nem a vádlott bűne, hanem egy csípőből jött tévedés, egy kivédhetetlen szervi sajátosság eredménye.

Egy idő után felelősségre vonták persze az ilyen okfejtést elfogadó bírókat, akik hajlottak is rá, hogy bűnösségüket – bizonyos módon – elismerjék. Mentségükre azt hozták fel, hogy fejagyuk elvesztette kapcsolatát szervezetük többi részével, így a vitatott ítéleteket úgymond csípőből hozták, azaz – jó szívvel és jogi értelemben – nem vonhatók felelősségre miattuk. Hivatalosan ettől a pillanattól számítjuk a faj kipusztulása történetének végjátékát.