Ne haragudjon, hogy megszólítom, de van egy rendkívül kedvező ajánlatom az ön számára. Megdöbbentően olcsón tudok adni…

Kérem, ne fáradjon, csak az idejét vesztegeti velem. Mindenem megvan, nincs már szükségem semmi többre. Sőt, most hogy ezt kimondtam, most jövök rá, hogy igazából el kellene kezdenem megszabadulni a dolgaimtól, elajándékozni mindent, amire nincs szükségem, amiről csak azt hittem, hogy kell a boldogsághoz.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert én meg – beható és többszörös önvizsgálat után – azt kell, hogy mondjam, nálam éppen fordított a helyzet, napi gondokkal küzdök, és van egy hosszú listám, csak itt a fejemben, hogy mi mindenemnek kellene még lennie ahhoz, hogy egyáltalán azt mondhassam, hogy nincs semmi különös a birtokomban. Nem gondolja, hogy akkor mi ketten… akár az is lehet, hogy nem véletlenül találkoztunk, és…

Nézze. Ez egy nagyon hosszú, nagyon nehéz, magányos út, aminek a során lépten-nyomon egyszerű megoldások délibábja vakíthatja el az embert, de én már megtanultam, hogy ezeknek a csábításoknak ellen kell tudni állni, és konokul kivárni, kikristályosítani magunkban az igazi utat. Ha nem haragszik, most mennem kell.

Rendhagyó jogi eljárás végére került pont a mai napon a Központi Kórházban. Néhai Fignár Oszkár egy gépelési hiba miatt ujjászületett Handler István jobb kezén. Fignár kitartó munkával éjjelente, amikor Handler aludt, saját vérével írt kérelmet az Újjászületési Bizottságnak. Az elkészült levelet a nyitott ablakon pöckölte ki. Hogy az végül célba ért, csodával határos.

Az Újjászületési Bizottság a hibát elismerte, a bíróság pedig elrendelte Fignár megszabadítását jelenlegi létformájától. Az ítélet értelmében kórházban, műtéti úton távolították el Fignár Oszkárt Handler István jobb kezéről. Handler újságírói kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az ítélet elfogadásában nagy könnyebbséget jelentett számára, hogy balkezes, és Fignár kisujjként született újjá.

A riporter félig a kamera felé fordulva, a szikkadt korlátot fogva lépdelt felfelé a rozoga lépcsőn. Marhabőr cipője alatt fáradtan nyikordultak a lépcsőfokok. A verandára érve megállt az ajtó előtt, és a kamera felé fordult. Mögötte teljes egészében láthatóvá vált a pókhálós ablakú, kiszáradt, fényét vesztett faház.

– Kedves nézőink! – szólalt meg – Dr. Jack Keplorkian meglehetősen későn, 1996-ban vonult nyugdíjba. Maga mögött hagyta az egyetemi katedrát, de nem hagyta maga mögött élete egyetlen szerelmét, a matematikát. Sikerült kinyomoznunk, hogy ebbe, a hátam mögött látható – nyugodtan mondhatom – egyúttal isten háta mögött elhelyezkedő házikóba vonult vissza a százkettedik születésnapját épp ma ünneplő tudós, hogy a világ zajától távol, minden figyelmét a Poincaré-sejtés megoldásának szentelhesse.

– Hölgyeim és uraim! Ez – ha a nyugdíjba vonulás előtti időt nem számítjuk – húsz év befektetett munkát, húsz év koncentrált figyelmet, húsz év küzdelmet jelent. Kérem, próbálják meg elképzelni az elszántságnak, az elhivatottságnak ezt a fokát! Próbálják meg elképzelni az egybefolyó hétköznapok és észrevétlenül elsuhanó, akár a maihoz hasonló ünnepnapok végtelen sorát, amelyek Dr. Keplorkian számára jelentőségükben mind eltörpülnek a mindent elhomályosító életcél roppant fényéhez képest.

– Most rövid reklám következik, de önök már most is szavazhatnak egészen a program első felének végéig. A képernyő alján láthatják a telefonszámot, és a kérdést: „Eláruljam-e Dr. Jack Keplorkiannak, hogy a Poincaré-sejtést Grigorij Perelman 2002-ben már igazolta?”. Igen vagy nem? Kérem, szavazzanak, és el ne mozduljanak a képernyő elől! – emelte fel a riporter az ujját, és a bejárati ajtó felé fordult, a képernyőn pedig pár perc reklám következett.

Csendes Endre megette ízetlen ebédjét lent a menzán, és most fent ült az asztalánál. Csuklott. Minden csuklásnál kis nyilallást érzett a torkában Legszívesebben kihányt volna mindent, vagy még jobb lett volna egyszerűen csak kiizzadni. Nem csak ezt az ebédet, nem csak a mai napot. Mindent. Hirtelen eldöntötte, hogy beteget jelent. Ez nem is hazugság: legalább három hete levert, köhög, kimerült, állandóan fázik. Három hete? – kezdett gondolkodni, és rájött, hogy a köhögésen kívül minden más kellemetlenség olyan régóta áll fent, hogy nem is emlékszik, mikor kezdődött az egész.

– Nézze – mondta a kezdő benyomását keltő orvos a vizsgálat végeztével – Nem akarom megijeszteni, de félek, hogy… Szóval mégiscsak jobb félni, mint megijedni… ezért én most elküldöm a mintát szövettanra, mert ez a torok nem tetszik nekem. Várjuk meg az eredményt, és reméljük, hogy csak egy csúnyább megfázás az egész. Most mindenesetre maradjon otthon, kiírom, és a jövő héten megkeresem az eredménnyel.

Csendes Endre meg volt lepődve. Furcsa módon nem azon, hogy lehet, hogy rákos, hanem azon, hogy ez mennyire nem vágja mellbe. Gyalog ment haza, az úton köhécselt, és mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Az egyik sarkon, a gyalogos-pirosnál ácsorogva vette észre, hogy van valami a kezében. Egy gyűrött, tenyere izzadságától nyirkos papírdarab. Az orvos által felírt recept volt az. Csendes csak nézte a papírt, mint valami földönkívüli tárgyat, meg se próbálta elolvasni. Amikor zöldre váltott a lámpa, gyűrt rajta egyet, és kidobta a lámpapóznára erősített szemetesbe.

Kulcsával nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, kiürítette a levélszekrényét, és a tucatnyi reklámot rögtön kidobta. Pár számlalevéllel a kezében lépett be a liftbe. Otthon leült a konyhaasztalhoz, és felnyitotta őket. Az egyik az éves gázelszámolás volt. Kisebb havi részleteket állított be, mert meg volt szorulva, és abban bízott, hogy egy év alatt javul a helyzete, de sem új állást, sem béremelést nem kapott. A levél szerint most egy jókora pótösszeget kellett befizetnie. Ha ezt megteszi, akkor megint pont nullán van, ahogy az egész rohadt életben, ahol mindig valami kisebb-nagyobb bajra tartalékol, hogy csak azt túl tudja élni. És a kisebb-nagyobb baj mindig jön is. Az egész semerre nem tartó élete sem más, mint egy kisebb-nagyobb baj.

A következő hetet pizsamában töltötte. Le se zuhanyozott, boltba se ment, hanem rendelte az ételt, noha tulajdonképpen nem engedhette meg magának. Nem érdekelte. Egész nap döglött az ágyban, vagy a kanapén, és hagyta, hogy gondolatai össze-vissza repkedjenek. Az életéről gondolkodott. Hogy van-e ennek így értelme. És arra jutott, hogy nincs. Az élete egy permanens fáradság, egy szolgálat, lépéskényszerek véget nem érő láncolata. Megfelelni a lakástulajdonosnak, a főnökének, a szomszédainak, az összes ember kicsavart értékeinek. Közben már se ideje, se ereje azon gondolkodni, hogy ő mit szeretne, mit csinálna, ha azt tehetne, amit akar. Torkig volt az életével. Azon kapta magát, hogy várja az orvos hívását, és azért szorít, hogy pozitív legyen a szövettan eredménye.

A hívás meg is érkezett, de az orvos nem akarta a telefonban elmondani, hogy mi a helyzet. Csendes ezt jó jelnek vette. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és bement a kórházba. – Nos, Csendes úr – kezdte az orvos – Sajnos nem a legjobb híreim vannak. Ugye két mintát vettünk, mert ilyenkor a pontosság, pontosabban a bizonyosság mindennél pontosabb… öö, fontosabb. És hát sajnos mindkettő pozitív. Önnek komolyan előrehaladott torokrákja van.

Csendes ezúttal nem lepődött meg azon, hogy nem vágja mellbe a dolog, de egy furcsaságot mégis tapasztalt magába tekintve. Azt érezte, hogy örülnie kellene, hiszen valami furcsa módon épp ezt akarta hallani, de amit érzett, az nem kifejezett öröm volt, hanem az elégedettségnek valami soha nem tapasztalt formája. Ilyen lehet – morfondírozott magában – amikor valakinek, egy sikeres embernek egyszerűen csak jól mennek a dolgai, amikor eltervez valamit, és az szépen meg is történik? Amikor egy kis szerencsére van szükség, és tényleg szerencsésen is alakulnak a dolgok? Ez az, amikor az ember az élet hullámainak a tetején lebegve utazik, és nem azok alatt, levegő után kapkodva, a szemébe folyt vízen át kémleli kétségbeesetten kapálózva a közelinek tűnő, de elérhetetlen szárazföldet? Nem is figyelt az orvosra, csak elvette a feléje nyújtott prospektust, mintha csak rutinból cselekedne egy már ezerszer eljátszott színdarabban.

Hazafelé menet, életében először, szabadnak érezte magát. Hirtelen rádöbbent, hogy felmentést kapott minden kötelezettsége alól. Úgy nézett az emberekre, mint az érettségivel először végző a még a megpróbáltatás előtt álló társaira. Hirtelen barátságosnak tűnt minden. Életében először a világ szerves részének érezte magát. Mindig is az volt, csak ezt nem látta be, nem ismerte fel a jelentőségét. Rákkal, vagy anélkül, teljesen mindegy, illetve nem mindegy, hanem épp az a lényeg, hogy rákkal együtt is az, és ha meghal, akkor is megmarad valahogy a világ részének lenni… Képtelenség elrontani, azaz izgulni sincs min. Hirtelen eszébe jutott, hogy gyorsan végrendelkezik. Rövid végrendelet lesz, nincs ugyanis semmije, csak annyit akar leírni, hogy hamvasszák el, és a poraira ültessenek egy fát. Mondjuk diót.

Szinte eufórikus hangulatba került. Már diófaként képzelte el magát nem messze egy meseszép tótól, egy kedves faházzal a partján, aminek a meleg fényei este mézszínű csillámlással terítik be a langyos vizet. Köhögve lépegetett, de nem zavartatta magát. A köhögés ritmusát meglovagolva szinte dallamosan járt, még a kezével is jelezte az ütemet, mintha dobolna; a csuklás volt a cintányér. Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog, és ahogy körbenéz, mosolyt, és örömet keres másokban is. Ahogy így forgatta a fejét, egyszer csak meglátta az elképzelt házat a tó partján egy utazási iroda kirakatában.

Ez már több volt, mint amikor az embernek jól mennek a dolgai, mint amikor sikerre van ítélve. Ez már jel. Az idő megszűnt létezni, Csendes számára egyszerűen nem volt jelentősége annak, hogy negyvenhét borzasztó (vagy akár semmilyen) éven van túl, és csak hónapjai vannak hátra, tudta, hogy ezek a hónapok lesznek az igazi élete, ami most fog történni vele, az lesz számára az örökkévalóság. Bement az utazási irodába, és megtudta, hogy épp ma reggel mondták le a házat; pedig három hónapra vették volna ki. Csendes elővette a vészhelyzetekre tartogatott hitelkártyáját, átnyújtotta, és csak annyit mondott – Egyszerűen írja át az én nevemre. – A terv egy pillanat alatt kész volt. A hitelkeret elég volt a ház kibérlésére, még egy vacsorára való is maradt, a be nem fizetett lakbérből, számlákból, és a fizetésből maradt pénz meg fedezi a felmerülő egyéb kis költségeket erre a kis időre.

Ahogy megérkezett a tó partjára, úgy érezte, mintha hazajött volna. Ledobta a cuccát, fürdőnadrágot vett, és lubickolt egyet a langymeleg tóban. Most is fájt a torka, most is köhögött, ami azt illeti egyre csúnyábban, de nem érdekelte. Beleköhögött a vízbe, ez volt a kilégzés, a belégzés meg csak a szokásos. Sima ügy. Az úszásba szinte belerészegülve kitántorgott a partra, és lerogyott a dús pázsitra. Hanyatt feküdt, kezét-lábát széttárta, és hagyta, hogy a Nap sugarai átjárják, hogy csukott szemhéján át a színné változott otthonosság árassza el. Igen, ez volt az. Otthon érezte magát a háznál, otthon érezte magát a világban.

A háznál töltött összes többi napja nagyon hasonlított erre az elsőre. Reggel elég korán kelt. Egyszerűen kedve volt korán felkelni. Még csak nem is arról volt szó, hogy nem akarta elvesztegetni hátra lévő kevés idejét. Csak így tűnt természetesnek. Gyümölcsöket evett, rengeteget úszott, fetrengett a fűben és napozott, főzött magának. A számítógépet csak esténként kapcsolta be. Távoli tájak, különleges állatok és növények után böngészett, de legjobban a világegyetemről szeretett olvasni, és képeket nézegetni. Úgy érezte magát, mintha egy nagyon befogadó, pont neki való társaságba invitálták volna. – Jupiter? El se hiszi, mennyire örülök, már rengeteget hallottam önről.

Az egyetlen kellemetlenség, ami ezekben a hónapokban zavarta, a hetenkénti bevásárlás volt. Egyszerűen nem talált olyan napot vagy napszakot, amikor ne lettek volna túl sokan a boltban, és ez egyszerűen dühítette. A köhögése is felerősödött, a torka is szúrt, és noha – ahogy belegondolt – mindenezek a háznál is részei voltak az életének, bent a városban valahogy egész más megvilágításba kerültek, egész más léptéket kaptak. Az egész túl sok volt. A hajszolt arcok, a tülekedés, a türelmetlenség, a mohóság, az élet igazi értelmére vak tömegek fojtó masszája. Eleinte már a hazafelé biciklizés közben elmúlt az egész, aztán egy újabb hétig nem is gondolt rá, de ahogy a hetek múltak, minden bevásárlás egy kicsit nehezebb lett, és mindig egy kicsit később sikerült megnyugodnia.

Ez az alattomos hangsúlyváltás a nyaralás utolsó előtti bevásárlása alkalmával tűnt fel Csendesnek. A pénztárnál állt a sorban, ahogy megértette, és egyúttal – mint aki hirtelen kijózanodik – az is eszébe jutott, hogy az idill nem tart örökké, hanem nagyon is a vége felé közeleg. Az örökkévalósággal való eggyé válás hirtelen távoli képtelenségnek tűnt. Csendest hideg verejtékpára lepte el, hirtelen úgy érezte, mint aki egy gránittömb belsejébe szorult, és a mázsás súly nem csak fentről nyomja lefelé, hanem minden irányból készül összeroppantani. Megmarkolta a bevásárlókocsi fogantyúját, és halkan, szárazan köhögni kezdett, de csakhamar már hangosan és görcsösen köhögött, egyre hosszabb, egyre keservesebb hullámokban. Az emberek először igyekeztek nem tudomást venni róla, aztán arcukon undorral húzódtak félre, majd lassan majdnem mindenkinek egyértelművé vált, hogy itt sokkal-sokkal nagyobb baj van, mint hogy kínosságról lehetne beszélni. Csendes előtt elhomályosult a világ, minden erejét arra összpontosította, hogy ne kontrollálatlanul essen össze. Úgy ahogy sikerült belegömbölyödnie az esésbe, a térdét hallotta koppanni a kövön, de nem érezte. Kezét maga elé tartva csuklott előre, és elterült a két pénztársor között. Minden elhomályosult előtte, csak a koszos járólapot látta maga előtt, és azt, ahogy végre sikerült egy mély levegőt vennie, hogy a száraz lehullott morzsák táncolva megindulnak a szája felé.

Megváltozott a fény, árnyak jelentek meg, aztán Csendes a szokatlan szagokra lett figyelmes, majd a morajlást is meghallotta, és rájött, hogy eddig aludt, vagy nem volt eszméleténél, és… kórházban van – nyugtázta, ahogy kinyitotta a szemét. Ágya lábánál egy orvos, és jó pár másik, fehérköpenyes férfi és nő állt. – Jó reggelt! – kezdte az orvos – Hogy van? Emlékszik, mi történt magával? – kérdezte, de nem várt válaszra (és Csendes sem szólalt meg), hanem folytatta – Ami azt illeti, elég érdekes eset a magáé, kollégák, ebből sokat fognak tanulni. Röviden: tegnap, ahogy most gondoljuk, magának pánikrohama volt. Ez persze egy magára nehezedő óriási súly érzetében, fulladásban, légzési görcsökben, végső soron pedig egy köhögési rohamban manifesztálódott. Nézze. Ez részben nyilván orvosi kompetencia. De, és most talán magam, mint orvos ellen beszélek, ez életfelfogás kérdése is. Én nem azt mondom, hogy ezt egyszerű legyőzni, de azért már most is megemlítek valamit magának. A pánik egyfajta elveszettség érzés, annak az érzése, hogy a világ agyonnyom minket, hogy nem csak, hogy rajta kívül, hanem egyenesen alatta vagyunk. Ezzel szemben a helyzet az, hogy mi szerves részei vagyunk a világnak. Pont olyanok, mint egy papucsállatka, vagy mint a Jupiter. És ez ennyire egyszerű. Leéljük az életünket, és kész. Közben semmi különös nem fog történni, minden azon múlik javarészt, hogy mi mire figyelünk. Nincs miért pánikolni. Nem olyan egyszerű meghalni. – Az orvos megpróbálta elharapni a mondata végét, de már késő volt, kicsúszott a száján. Azért magabiztosan folytatta. – Megnéztem a kórtörténetét a rendszerben, és beszéltem a kezelőorvosával is. Magát gégerákkal diagnosztizálták, ha jól látom, ráadásul kétszeresen, és cáfoljon meg, ha tévedek, de semmilyen kezelést nem vett igénybe, legfőképpen nem kezdett el kemoterápiára járni, hanem helyette elutazott? Mi volt a terv? Varázsnövényeket falatozva akart meggyógyulni? Rákból?! Vagy épp ellenkezőleg, meg akart halni? Akárhogy is, az előbbi jött össze: pánikrohama volt, irritált a torka az állandó köhögéstől, majd utána járunk, hogy ez mitől van, de ez visszavisz minket az életszemlélet kérdéséhez, és egyelőre nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy maga jelen pillanatban minden jel szerint nem rákos.

Csendes oldalra fordult, felhúzta a lábait egészen a mellkasához, és hagyta, hogy az orvos szavai lassan eljussanak hozzá. Az elvesztett állás. A be nem fizetett lakbér. A villany. A gáz, és a gáz meg egyszer, meg még egyszer. Az, hogy most nem nullán van, hanem jelentős mínuszban. Hogy igazából most van a baj, amire mindig tartalékolni szokott, és most nincs semmi tartaléka. Gombóc kezdett nőni a torkában, és minden gondolatra egy újabb szúrást érzett.

Erika egészen felhúzta a lábát, úgy ült a konyhaszéken, mint egy kis cinke. Kávésbögréjét két tenyere közé fogta, és hunyorogva nézett ki az udvar magas fáira a felkelő nap ellenfényében, amikor csöngettek.

Nem várt senkit, és kíváncsi sem volt rá, hogy ki lehet az, inkább valami homályos rossz érzéssel töltötte el a váratlan esemény. Ivott még egy langyos kortyot a tejeskávéjából, szorosabbra húzta köntöse övét, és egészen lassan az ajtóhoz óvakodott, hátha az illető elunja a várakozást. De a sötét árnyék nyugodtan állt a tejüveg másik oldalán.

Erika kinyitotta az ajtót, és ugyanabban a pillanatban azt hitte, el is ájul. A halál állt a küszöb másik oldalán. Nem mintha fekete lebernyeget viselt volna, vagy kasza lett volna nála, de Erika egyszerűen tudta, hogy a halállal áll szemben.

A férfi a feketétől csak egy egészen halvány árnyalatnyival világosabb, sötétszürke öltönyt viselt, és kezében egy bőrtáskát tartott. Arcára egy pillanatra meglepetés ült ki, de ugyanilyen hamar el is illant. – A férjét keresem – szólalt meg meglepően kellemes hangon, és nyugodt, érdeklődő arckifejezéssel várt a válaszra. Most Erika lepődött meg. Mindenre számított az utóbbi pillanatokban, de erre nem. – A férjem épp ma egy éve halt meg – mondta halkan, és másodszor érezte úgy, hogy lábai nem tartják meg.

Az öltönyös férfi Erika könyöke alá nyúlt, bekísérte a konyhába, és leültette éppen oda, ahonnan egy perce állt fel, majd maga is helyet foglalt vele szemben. – Őszinte részvétem – mondta, és ha letörtnek nem is tűnt, őszintének igen. Erika szemébe nézett, és a táskájából elővett egy bőrfedeles valamit, valószínűleg jegyzetfüzetet, és nyugodtam átfutotta az ott látottakat. Amikor ezzel végzett, eltette a bőrfedeles valamit, és így szólt. – Sajnálom, hogy így elrontottam a reggelét. Hiba csúszott a rendszerbe. Mondanám, hogy ilyen még sose fordult elő, de hát elő szokott fordulni.

Erika kezdett egy kicsit magához térni. Arra gondolt, hogy az események abszurd láncolata aligha fog megszakadni, és meglepve tapasztalta, hogy a halál egészen más, mint amilyennek képzelte. Persze nem ismeri, de ránézésre nem tűnik veszélyesnek… azaz nyilván veszélyes, lényegénél fogva az, de talán kínzásra, fájdalomra, vérre nem kell számítani. Magát is meglepve megszólalt. – Akkor most ennyi? Úgy értem visszamegy, hogy hiba történt, illetve megy a következő címre? – kérdezte a férfit. Az egy kicsit felhúzta a szemöldökét, és mintha (de ez nem biztos) el is mosolyodott volna egy nagyon kicsit, mint akinek imponál, hogy a nő mer kérdezni. – Hogy ilyenkor mi van, az nincs kőbe vésve. Mondjuk úgy, hogy van egy csomó irányelv, részben persze egymásnak ellentmondók. Úgyhogy most kell kitalálni, hogy mi legyen. – A férjemet vissza tudja hozni? – Sajnálom, de nem. – És akkor most engem kell elvinnie? Azaz valakit mindenképpen el kell vinnie, és… hát én vagyok itt? – kérdezte Erika, de rögtön meg is bánta, hogy kinyitotta a száját. Nem akarta tudni a választ. Ha meg kell történnie, inkább történjen meg gyorsan, váratlanul. A férfi ezt vagy megérezte, vagy nem, mindenesetre válasz helyett felállt, és először megállt Erika mellett, majd járkálni kezdett a konyhában.

Erika ettől mégis félni kezdett, gondolatai és érzései kontrollálatlanul csapongtak. Feltűnt neki ugyanakkor, hogy a férfi járkálás közben mindig a látóterében marad, soha nem lép a háta mögé. Ezért furcsa módon hálát érzett. Úgy érezte, hogy ez nem egyszerű véletlen, vagy szerencse, hanem figyelmesség. Végül újabb kérdésre szánta el magát, és úgy döntött, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, ez lesz az utolsó. – Létezik túlvilág?

A férfi megint Erika szemébe nézett, megint azzal a megfejthetetlen, de semmiképpen nem ellenséges, vagy rémisztő arckifejezéssel, és ahogy megszólalt, lassan közelebb lépett. – Ez nehezebb kérdés, mint gondolná, és nem is beszélhetek róla. Azért pár dologra talán rá tudok mutatni, ha ez segít – mondta, és még egy kicsivel közelebb lépett. – Ha van túlvilág, az biztosan nem olyan, mint amilyennek képzeli, vagy amiket leírtak róla olyanok, akiknek, persze önhibájukon kívül, semmi tudásuk nem lehet róla. Például, ha csak ezt a ma reggelt nézzük, azt mondhatnám, hogy jellemző. Ahogy az életre is jellemző, vagy ahogy, ha belegondol, a természet működése is hemzseg a tulajdonképpen ehhez hasonló esetektől. Szoros és tág értelemben is.

A férfi itt elhallgatott, és pár pillanatra maga elé meredt, mint akinek egy operatív döntést kell meghoznia. – De azt javaslom, hogy ne húzzuk tovább az időt. Egyrészt nem sokra megy a homályos utalásaimmal, másrészt rengeteg dolgom van még. Egyetlen utolsó mondatot engedjen meg – tette hozzá, és egészen közel hajolt Erikához. Az illata kimondottan kellemes, sőt vonzó volt, de egy légópince hidege sugárzott belőle. – Az örökkévalóság körbevesz minket. A részei vagyunk. Így vagy úgy, de mindig. Aki ezt életében nem tudja megérteni, és ez a többség, az a lényeget nem értette meg. És nincs második lehetőség. – Az utolsó mondatokat a férfi már olyan közelről suttogta Erika fülébe, hogy az ajka hozzáért a nő fülének finom bőréhez. Erika az utolsó szavakat úgy hallotta, mintha egy álomban kiáltották volna feléje valami végtelen, üres, fekete messzeségből. Aztán minden megszűnt létezni.

A szomszédban lakó idősebb hölgy talált rá. Nyitva volt az ajtó, bement hát rajta, mert rosszat sejtett. A fiatal nőt a konyhaasztalra borulva találta egy fél bögre kihűlt tejeskávé mellett. – Erika! – kiáltotta, és megrángatta a vállát. Erika görcsösen emelkedett fel az asztal lapjától, mint aki levegőtlen rémálomból ébredt. Zavartan nézett körbe, majd a szomszéd asszonyra. Az csípőre tette a kezét, és folytatta a rikoltozást. – Na itt a vége! Most szépen velem jön, és rendesen megetetem! Nem lehet kávén élni, az isten áldja meg! Hát muszáj ennie, nézzen magára, mindjárt teljesen elfogy. Azért ájult el, mert annyit se eszik, hogy egy órára elég legyen felkelés után. Na majd adok én magának tepertőkrémet, hogy megemlegeti!

Könnyekkel a szemünkben, megindulva értesítjük mindazokat, akik a szorítottak érte, hogy Bertelendi István hosszan tartó, súlyos, de méltósággal viselt betegsége után ma hajnalban, életének ötvennyolcadik évében meggyógyult.

A két terrorelhárítót feszélyezte a hirtelen beállt csend. Kifogytak a katonatörténetekből. Így, hogy a sorkötelezettséget réges-rég eltörölték, az őrség feléig eltartott a téma, de nem tovább.

– Na mi legyen? – kérdezte egyikük – Barkochbázzunk?

– Jól van! – vágta rá a másik örömmel, pedig nem is tudatosult benne, hogy talán a megelőző órákban felelevenített katonatörténetek egy mélyebb bugyrába bocsátkoznak le éppen – Gondoltál?

– Igen.

– P-vel kezdődik?

– Aha.

– Rákérdezhetek?

– Aha.

– Princípium?

– Az…

És megint csend töltötte ki az őrbódét.

Kettejük közül még ő bírta jobban magát, és ez így volt már vagy hat-hét éve. Vagy lehet, hogy több, mint tíz? Végül is mindegy. Az évek így a vége felé mind egyformák, csak talán egyre gyorsabban történik minden, de ez is mindegy, mert amúgy is régóta túl gyors minden, és egy ponton túl már nem számít, hogy pontosan mennyivel. Megfigyelőként venne részt az életben, de már azt se tudja, mit is kellene megfigyelni, csak saját, egyre szűkülő hétköznapi jelenére koncentrál.

Tíz óra van, a reggeli síkosságot felemésztette a nap egyre bágyadtabb fénye: itt az ideje elindulni. Nemrég még szégyellte a „konyhás néni cipőt”, de ez az egyetlen, amiben meg tudja tenni a rá váró bő egy kilométert. Udvarszinti lakásából kisétál a kapuszínbe, megáll a kapu előtt, és vár, amíg jön valaki, és kinyitja. Ő is meg tudná csinálni, de ha nem muszáj, nem kockáztat: megcsúszhat, erősödhet a vállfájása, meghúzhatja a hátát vagy a derekát. Szerencsére hatvankét lakás van a házban, pár percenként jön-megy valaki. Most sincs másként, egy fiatalember készül belépni, és ahogy meglátja a nénit, int, hogy jöjjön csak, és tartja az ajtót.

A néni kijut az utcára, és jobbra fordul. Mindig balra szokott fordulni. Balra van a cipész, a kisbolt, a zöldséges, az újságos, minden, az egész környék kis központja. Igazából egy bejáratott útvonala van csak, azon tesz meg valamelyes távolságot attól függően, hogy épp milyen nap van, hogy zsemlét vesz vagy újságot. Több mindent is el lehetne intézni egyszerre, de nehéz lenne, így meg legalább majdnem minden nap kimozdul, nem hagyja el magát.

Jobbra fordul, és kissé jobb kezében lévő botjára nehezedve, bal kezében a drapp műbőr táskája fénye vesztett fülét markolva iparkodik apró lépésekkel a sarok felé. A botot megszokta. Nem tud igazán ráterhelni: nem bírná se a csuklója, de a válla, megtartani se tudná magát, de valami homályos biztonságérzetet mégis ad, illetve legalább be lehet akasztani a lengőajtók résébe, oda lehet lendíteni a zárni készülő fotocella elé. A táskában csak a legszükségesebbek vannak. Igazolványok, a szívgyógyszer (a többit nem szedi), egy kitöltetlen karton cetli, hogy kit kellene értesíteni, ha történne vele valami, egy jó pár éves fél tábla étcsokoládé, ha hirtelen elszédülne, leesne a cukra, pár textilzsebkendő, egy fejkendő, toll, papír, és két váltószemüveg. Jelen esetben egy olvasó, és egy beltéri általános: az utcára valót viseli éppen. Orrnyergén és füle mögött a három szemüveg együttes lenyomatába mindhárom szemüveg úgy illeszkedik, mintha csak egy pillanatra tolták volna fel őket a ráncos homlokra.

A néni átmegy a zebrán. Ez egy szerencsés kereszteződés. A járdaszegély megsüllyedt, de nem túl ferde, azaz elég könnyű lelépni róla, és ugyanez a helyzet a másik oldalon, ráadásul a gyalogos lámpa sokáig zöld. Innentől tulajdonképpen egyetlen tömbnyi a távolság, de az egy kilométer hosszú. A járda folyamatosan nagyon enyhén lejt, jobbra többsávos, forgalmas út, balra a rég bezárt irodaház fakó tömbje feketére kormolódott, betört ablakok szomorú sorával, a kerítés és az épület között sorsára hagyott, a túlélésért mindenre képes csalános, ecetfás dzsungellel.

Innen kezd minden egyre nehezebbé válni. Párszáz métert haladva eljut addig a távolságig, amit egyébként oda-vissza szokott bejárni, és szíve, lábai, de még a botot szorongató keze is jelzi: „Hé! Többről nem volt szó”. Pedig több, mint a fele van hátra. Minden lépés egyre nehezebb, a lábszára lüktetve sajog, minden újabb méteren mintha ki akarna robbanni a konyhás néni cipőből, egyre sekélyebben tud lélegzetet venni, mintha tüdejét langyos víz töltené fel lassan.

Meg kell állnia. Nem is baj, szüksége lesz minden erejére. Ahogy kimerültsége kicsit csillapodik, újra lépegetni kezd, és elhatározza, hogy most már nem áll meg a zebráig. De a tömb vége felé hirtelen elbizonytalanodik. Egy felállványozott házat lát. Ez tavaly még nem volt itt. Úristen! Olyan furcsa az egész. Lehet, hogy eltévedtem? – riad meg egyszerre, de nem áll meg, olyan lendülettel megy tovább, mint akinek már mindegy, ha ezt a tévedést elköveti, maradék ereje már úgysem juttatja célba. Agya lázasan kutat valami biztonságot adó részlet után, és ekkor észreveszi a saroképület kapuja felett trónoló tógás szobrot. A volt könyvtár az! Ezek szerint mégis jó helyen jár. Hogy bizonytalanodhatott így el? Fogalma sem volt, merre járhat, holott alig távolodott el otthonról, és több, mint öt évtizede ugyanott lakik.

A második zebra egészen más, mint az első volt. Kétszer két sávos út, középen villamossal, és a zöld lehetetlenül rövid. Szívdobogást kap, ahogy a közelébe ér. Épp piros a láma, legalább van egy kis ideje pihenni. Ahogy megáll, észreveszi, hogy az iménti ijedtség vonta el a figyelmét sajgó lábáról, és az most megkettőzött erőszakossággal tolakszik figyelme középpontjába, és az éles lüktetés egyre intenzívebbé válik. Markolja a botot, és próbálja elhessegetni a rátörő szédülést. A szemét nem csukhatja be, akkor biztos kifordulna a sarkából a világ. Igyekszik lassan, mélyeket lélegezni, legyőzni a reflexszerű késztetést, hogy kapkodni kezdje a levegőt. Megfordul a fejében, hogy be kellene kapni egy kocka csokoládét, de inkább keres egy fix pontot, egy villanyoszlopot, és azt nézi meredten, míg a gyengeség és a szédülés nem csillapodik. Jó lesz az a pár falat majd egyszer máskor, amikor végképp szükség lesz rá.

A gyalogoslámpa zöldre vált. A néni elindulna, de a lába nem engedelmeskedik. Egyszerűen nem mozdul. Ez harmadszor fordul elő az utóbbi pár hétben. A háziorvosnak nem említette. Szégyellnivaló az egész. És érthetetlen. Mintha egyszer csak valami titkos kulccsal nyíló procedúrává válna valami, ami korábban mindig magától ment. Ösztönösen felszegi a fejét, tekintetét az út másik oldalára szegezi, és sikerül elindulnia, de közben eszébe jut, hogy értékes időt vesztett, így már nem fog a zöld lámpa oltalma alatt átérni a túlsó oldalra. Anélkül, hogy megállna (nehogy megint gond legyen az elindulással), kis kört ír le, és visszalépeget a járdára.

Újra hosszú várakozás következik, amíg a villamos elmegy, majd az autók is először balra nagy ívben, majd szembe át. Zöld! De megint nem mozdul a láb, sírni lenne kedve, de erőt vesz magán, megint a másik oldalra veti a tekintetét, és számolni kezd: egy, kettő, botjával meglegyinti a saját lábát, és háromra sikerül elindulnia. Minden lépés, mintha parázsba csapódna, de nem lehet megállni, lassítani sem lehet, át kell érni. A síneken nem jön ki a lépés, a konyhás néni cipő orra a sín vájatába jutna, így – mivel meg nem állhat – elaprózza a lépést.

Már túl van félúton, amikor a zöld villogni kezd. A szemből jobbra kisívben fordulók egy kicsit messzebbről indulnak, és jól láthatják őt, illetve a sínek felé van helyük bőven hátulról kikerülni. Szinte felnevet örömében, hogy az átkelés a jelek szerint ha még éppen nem is sikerült, de sikerülni fog: a nehezén túl van. Csak most érzi, hogy állkapcsa egészen idáig egy merő görcs volt.

Átér, és már nem áll meg, bármilyen csábító is a gondolat, hanem akaratát és erejét megfeszítve megy tovább, egészen el a sarkon túl a második házig. Ott megáll. A kapunak támasztja a botját, előveszi a táskából a beltéri általános szemüveget, és annak tokjába csúsztatja a kintit. Felveszi a beltérit, és kissé hunyorítva nézi a kapucsengőt. Göcsörtös ujját végighúzza a névsoron, és megáll az övével megegyező vezetéknévnél. Megnyomja a gombot. Szinte rögtön beleszól egy reszketeg, de bizakodással teli hang. Már ott ülhetett a kaputelefon mellett egy ideje az előszobában. – Igen? – Én vagyok az! – feleli a néni – Boldog születésnapot! Tompa reccsenés szól a kaputelefon hangszórójából, majd sípolás. A néni megmarkolja a botját, és bemegy a kapun.