Nekem valahogy az esik kézre, pontosabban az esik jól, ha a riffjeimen belül legalább egyszer némítok egyet, de attól sem riadok vissza, hogy ezt minden akkordváltásnál megtegyem. Eredetileg nem volt ezzel semmi különösebb célom, de azt vettem észre, hogy ez feszesebbé, élesebbé teszi a zenét.

Legalábbis akkor, amikor az ilyesmi zenekarban történik, amikor a basszusgitár folyamatosan gondoskodik arról, hogy a groove le ne üljön, és ugyanezt teszi a dob is, az énekről nem is beszélve. Mivel viszont én nem vagyok kiegészülve az említett zenészekkel, de feszességet is akarok, meg a zenét leültetni se, ki kellett találnom valamit.

Ki is találtam. Illetve előjött valami magától. Ahogy az egyik riffemet játszottam, és kicsit hozzáképzeltem, hogy itt, a némítás alatt amúgy a többiek mennének tovább, valahogy ösztönösen elkezdtem szimulálni ezeket az elképzelt zenészeket, és a némításba pengettem.

És az egész – legalábbis, ahonnan én hallgatom – nem ment igazán a feszesség rovására, bár nyilván szinte eldönthetetlen, hogy ez valóban így van, vagy csak abban az elképzelt univerzumban, amit megpróbáltam emulálni. A dolgot kipróbáltam a Hell Ain’t a Bad Place To Be-vel is, és azon a szinten mindenképpen működik, hogy engem be tud lelkesíteni, és felakadt szemekkel ütve a ritmust el tudom szórakoztatni magam nagyon sokáig.

Ami a felakadt szemeket illeti, miután láttam, hogy a begyakorolt riffjeim elég jól mennek odanézés nélkül, óvatosan megpróbáltam azokat is bevonni, ahol helyenként nem korrekt akkordot, hanem csak mondjuk egy kéthúros középendítést játszom, és az is ment.

El is könyveltem, hogy ez szinte több, mint amit vártam, mert egy kicsit most sem értem, hogy hogy tudom így, vakon eltalálni mondjuk a negyedik és az ötödik húrt, de mellette lévőket nem, amikor eszembe jutott, hogy vannak olyan riffjeim is, amiknél cseles sorrendben egy-egy húrt is pendítek a rendes akkordok mellett. Megpróbáltam, és ezek is mentek – persze időnként hibával.

Azt hiszem, fogok csinálni egy hosszabb felvételt csak úgy magamnak, ahol mindenfélét játszom majd, ami eszembe jut, és a visszahallgatásból talán pontosabb képet nyerek, hogy hol tartok. Ugyanis ezeken a célzott felvételeimen (mint ez a fenti is) még mindig rosszabb vagyok, mint egyébként.

Azon is rajtakaptam magam, hogy játék közben odasandítottam a monitorra, és átfutottam egy cikk első felét. Ennek közvetlenül semmi haszna vagy értelme nincs, viszont mintha azt jelezné, hogy egyrészt a gitározás, mint mozgás kezd mélyebben beépülni a készségkészletembe, másrészt úgy tűnik, javul a figyelem megosztási képességem is. Ez azért jó hír, mert eddig el se tudtam képzelni, hogy egy dalban mondjuk be tudjak vokálozni két szót anélkül, hogy a kezeim ki ne esnének a szerepükből. Most már el tudom. Szerintem kezdem kiérdemelni a kompresszor effektpedált és a rendes mikrofont.

Emellett nem hanyagolom az akusztikus gitárt sem: vannak riffek, amik odavalók, sokkal hitelesebben szólnak, mint az elektronikuson. Miközben e körül jártak a gondolataim, megnéztem egy kezdőknek szánt akusztikus gitár youtube-os review-ját, ahol többek között azt emelték ki, hogy a filigrán(abb) húrok miatt mennyivel könnyebb a játék rajta.

Az enyémet – főleg, mióta megvan az elektronikus – amúgy is brutálisnak érzem, ráadásul az eredeti húrok vannak rajta az elszakított vékony E-n kívül, ami – egy nagyon olcsó gitárról lévén szó – jó eséllyel nem a művészi önmegvalósítás inkubátora. Úgyhogy teszek egy próbát a húrcserével.

Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy ha valaki becsukott szemmel, oda se nézve tud gitározni (vagy bármilyen hangszeren játszani), az a valami, és akinek néznie kell, az sehol nincs. A saját példámon is látom, hogy ez nincs így.

Először azt történt, hogy könnyíteni akartam egy kicsit a nyakamon, ami sajnos fáj a gitározástól. Fogtam magam hát, és normális testhelyzetbe helyezkedtem, amiben nem látom, hogy mit csinálok, és úgy játszottam egy, már begyakorolt akkordsoromat.

Meglepően simán ment: az ujjaim maguktól találtak oda, ahova kellett, és hamar azon kaptam magam, hogy a szemeimet be is csuktam, és a tapintást, a hallást kezdem sokkal intenzívebben használni. Ha úgy hallottam, hogy kicsit mellényúlok, vagy egyéb hibát követek el, eszembe se jutott megnézni, hogy mit csinálok, hanem módosítottam a csuklóm vagy a pengető szögén, esetleg a pendítés erején.

Nem nagyzolni akarok, amikor azt mondom, hogy szavakkal nem tudom leírni, hogy ez milyen élmény volt, csak azt mondom, hogy egy másik, párhuzamos világban találtam magam, ahol én magam és az ujjaim is képzeletbeliek vagyunk, és a zene a valóságos.

Gyakran pengetem az egyik klasszikus blues futamot. Szeretem, mert jó, mert könnyű játszani, és mert még így is, vagy éppen ezért(?), nagyon jól lehet hallani a különbséget a jó és nem elég jó játék között, ami jó alkalom arra, hogy megfigyeljem magam, és fontos apróságokat tanuljak.

Ezúttal eleve „vakon” álltam neki, és szinte ösztönösen próbáltam kiküszöbölni egy, engem a saját játékomban zavaró körülményt. (Hoppá, de jó leírni ezt a mondatot ahhoz képest, hogy bő egy éve bizonytalan voltam benne, hogy melyik a gitár eleje, és melyik a hátulja). Ez pedig az volt, hogy az E utáni némítást esszenciálisnak éreztem ahhoz, hogy feszes legyen a futam, de aztán amikor effektíve némítottam, valami közben elveszett, megtört.

Azt tapogattam ki, hogy nem némítok teljesen, hanem az E húrt hagyom kipengeni, vagy esetleg az A-t is. Vigyorogva pengettem tovább, ahogy hallottam, hogy olyasmi történik, amit szerettem volna. Ez már több annál, mint hogy eltalálom a hangokat, ebben már benne van a saját interpretációm az adott témáról.

Plusz egy jó hírem a magam számára: kitaláltam egy futamot, amit viszont csak töredezve és nyögvenyelősen tudtam eljátszani, mert a suspended E akkordhoz át kellett fognom a normál E-ről. Úgyhogy fizikai korlátaimat feszegetve megpróbáltam köztes megoldást találni. Este ott hagytam abba, hogy ez gyanús, hogy nem lesz lehetetlen. Másnap meglepően jól ment, és arra számítok, hogy holnapután már bekerülhet a komfortzónámba.

Megint összeütöttem egy dallamsort, amit ha elkezdek játszani, egészen bele tudom lovallni magam, ezért azt gondolom, hogy ha ez még dobot is kapna, meg basszusgitárt, akkor az igencsak groovey lenne.

Ugyanezt eljátszottam az akusztikuson is, és több meglepetés is ért. Először is persze más a hangzás, másodszor „otrombább” a hangszer, azaz keményebben kell lefogni, ami miatt automatikusan pengetni is keményebben kezdtem, és az egész fizikaibbá vált, ami miatt egész testtel kezdtem részt venni a mozgásban, ami a pengetésben csúcsosodott ki, és mindez úgy belehajtott a groove spirálba, hogy ki se akartam jönni.

Különösen ez óta az eset óta megint gyakran a kezembe veszem az akusztikust. Az elején azt éreztem, hogy a vaskosabb nyaka, meg a keményebb, feszesebb húrok miatt sokkal nehezebb rajta játszani. Aztán rájöttem, hogy ez a durvaság nagyobb szabadságot ad nekem, és a finomabb régiókban ezért nagyobb a mozgásterem. Az elektromoshoz képest viszont elég balta módon mentek a felpendítések. Mivel a pengető fogásán nem lazíthatok, kizárásos alapon a csuklómra kezdtem figyelni, és sikerült ellazítanom. Ezt az új trükköt aztán az elektromoson is kamatoztatom.

Télen – értelemszerűen – nem tartottam nyitva az ablakot naphosszat, viszont most, hogy volt egy melegebb periódus, igen. Elsétált az ablak előtt egy lány, aki hasonló helyzetben legutoljára nyáron hallott. Felszaladt a szemöldöke, és elismerően ajakbiggyesztett, csak úgy maga elé. Hát igen, a rock’n’roll nem áll meg télen sem, tavasszal meg pláne nincs az az isten.

Most, illetve innentől kell nagyon észnél lenni. Eddig mindent tisztán játszottam, azaz a „clean channel”-en, de most fordulóponthoz érkeztem. Kiötlöttem egy futamot, amiben rendes akkordok mellett kéthúros pendítéseket is használok. Nem mindig éreztem úgy, hogy igazán jól szól, úgyhogy elkezdtem kapcsolgatni a clean és az overdrive csatornák között, sőt, a hangszedőkkel is variálni kezdtem. Itt éppen az ovedrive csatorna adta ki magát a legjobban a nyaki hangszedőkkel.

Most ezt az alapbeállítást használom, de pár riffemnél egyértelmű, hogy a tiszta csatorna, illetve az összes hangszedő bevonása az optimális választás, úgyhogy hogy ezzel ne kelljen annyit bajlódnom, inkább elkezdtem a finomabb húr- illetve pengetőkezelést forszírozni. Egész közel jutottam az általában kívánatosnak mondható hangzáshoz, és így a technikám is fejlődik, elkezdek veszteni a balta-jellegemből, és talán lassan megindulok valami magasabb, átérzettebb szint felé.

De. Annyi már kiderült, hogy szükségem lesz egy kompresszor effektpedálra, és ezt sem fogom elkapkodni, mert most még idejekorán beleolvastam a témába, és rengeteg az apró buktató, sokféle a vélemény, de az igazi kockázat az, amire páran rögtön figyelmezettek, amikor említettem nekik, hogy gitározni kezdek. Az ugyanis, hogy ebbe a kiegészítő vásárlás verembe rendesen bele lehet esni. Csak még egy effekt, csak egy kicsit ilyenebb hangzás, csak még egy elem a sorban, stb. Magamat ismerve azért nem rettegek igazán, illetve változatlanul a saját technikám tökéletesítését tartom a fő csapásiránynak.

Ami pedig az első bekezdésben említett futamot illeti, ott is van újdonság-szerűség. Úgy kezdődött, hogy eszembe jutott, hogy a duplahúros pendítést nem a második ütemre teszem, hanem a harmadikra, ami sajátos dinamikát ad a riffnek, nehezebb unalmasnak találni a dallamot, stb. Aztán ahogy belelovalltam magam a pengetésbe, és felgyűlt egy kis extra elsütnivaló energiám, természetesen adódott, hogy az üres részt töltsem fel. Úgyhogy dupláztam a pengetést, aztán tripláztam, majd egy szándékolt extázis során minden ütemre pendítettem (látható, hogy az ütem definíciója kapcsán van egy kis zavar a fejemben), hogy a végén ugyanezt a módszert visszafelé alkalmazzam, és lecsengessem a számot. De még ez sem volt elég, sikerült ráakadnom egy lezárásra is. Na ezt az egészet, noha még mindig laptop mikrofonnal van felvéve egy olyan pengetés, amit abszolút nem gyakoroltam még be, mégis nevezhetem szinte-dalnak. Ez már nem csak egy riff, ez már valahonnan tart valahova (és a felvétel óta sokkal jobban is játszom már).

Ezen kívül a napok fejleménye, hogy egy sorozat szemrevételezése közben kettős élmény ért. Hallottam egy főcímdalt, ami nagyon tetszett, és közben azt éreztem, hogy én milyen rohadt messze vagyok attól, hogy ezt a számomra kissé szokatlan hangulatot elő tudjam állítani, de ugyanakkor már éreztem is magamban a lehetőség csíráit. Summa summarum megpróbáltam kitapogatni csak úgy hallás után, hogy mi folyhat az adott számban, és megint az történt, hogy egy olyan területre tévedtem, aminek az alkotóelemeit máskor, más összefüggésben használtam már, de most új megvilágításban látom a dolgokat, ez megint egy ösvény, amiből majd továbbiak nyílnak, lesz még errefelé látnivaló. A most készülődő dallamot már eleve úgy kezelem, hogy megpróbálom valami nagyobb egységbe illeszteni, dinamizálni, felhozni, levezetni.

Úgy érzem, hogy erősen közeledem ahhoz a ponthoz, ahonnan nem fogok tudni érdemben tovább fejlődni tanár nélkül. A Dirty Deeds-zel egyre jobban boldogulok, de még mindig baromira fáraszt – mármint fizikailag. Jó hír viszont, hogy még relatíve intenzív fáradtság mellett sem romlik annyira a teljesítményem, mint amennyire vártam volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy a teljesítményem valami baromi jó lenne.

Közben rájöttem, hogy a gitározós oldalak tabjai magánvélemények, és az általam megvizsgált esetek döntő többségében power chordokat használnak, amivel három gondom van. Az első, hogy az eredeti dalt nem úgy játsszák, ezért aztán nem is úgy hangzik, ahogy kéne, de nagyon nem. Ennyi erővel ráspollyal is játszhatnék öntöttvas radiátoron. A második, hogy szerintem a power chord technika azért egy kicsit olyan a rendes akkordokhoz képest, mint marokra fogni a ceruzát. A harmadik meg az, hogy az iménti sznob véleményem ellenére, még csak nem is megy könnyebben, mint a rendes akkordozás. Így viszont nyugodt lélekkel hagyom a francba.

Most a Play Ballon dolgozom. Sajnos sokadszor futok bele abba, hogy a hajamra kenhetem a már ismert akkordjaimat, mert az eredetiben egy kicsit másképp játsszák. Rendszerint úgy, hogy még egy húr el van némítva, amivel megint problémám van, szám szerint kettő. Egyrészt újra kell tanulnom, hogy például a módosított G-ről C-re ugorjak. Egyszerűen nem ez a séma van az ujjaimban; az az egy ujjnyi eltérés pont borít mindent. Másrészt a – jelen esetben – elnémított első húr hangja nekem / nálam baromira hiányzik a hangzásból. A hangmagasság stimmel, de ahogy a következő, alapértelmezés szerinti akkordot pendítem, az mintha egy másik, zsebrádión leadott dalhoz tartozna. Az eredetiben semmi hasonló, hangzásbeli, teltségben megmutatkozó különbség nincs. Feltételezem, hogy valahol valami beállítás áll a háttérben. A clean-ről overdrive csatornára váltva ez a disszonancia csökken, de a hangzás egésze is alpáribb, tehát nem érzem megoldásnak. Jó lenne, ha az oktatóvideókon szánnának pár kockát arra, hogy mit min hova csavargattak.

Madártávlatilag mindeközben arra jöttem rá, hogy túlságosan az akkordokból indulok ki, azokat tekintem az építőkockáimnak, és alig jut eszembe eltérni tőlük. Ha igen, az a véletlen műve, amit aztán inkább nem építek be sehova, mint igen. Többek között oda kéne eljutnom, hogy kreatívabban tudjak hozzáállni a dallamgyártáshoz, és a fejemben lévő ötletet folyékonyabban tudjam lefordítani a gitárnyakra. Most még vaktában próbálkozom inkább, és jóval ritkább, hogy egy, a fejemben születő dallamötletet próbálok megszólaltatni. Egyszerűen kitapasztaltam, hogy mik harmonizálnak egymással, és azok környékén keresgélek.

Arra jutottam, hogy egyelőre nem fogom a tökéletességet hajhászni a daltanulásban, hanem ha megvan a dallam, a ritmus, és élvezni tudom a saját játékomat, akkor azt elfogadom határesetnek, és lépek tovább – persze azzal, hogy a már megtanult dalt újra és újra előveszem. Azaz minden nap. Ez két dalnál megy, mint a karikacsapás, harmincnál már gond lesz. De előbb érjünk oda.

A Dirty Deeds Done Dirt Cheap lett a második választottam. Azt mondják (és igazuk van), hogy itt az a nehéz, hogy rohadt gyorsan kell visszatérni az alapakkordra (E) a többiről, ami különösen a G-nél lehet fogós feladat. Hát én mióta megtaláltam a kétujjas G-t, azóta messze a kedvencem, fogom mindenhonnan mindenhová, úgyhogy ezzel abszolút semmi gondom nem volt.

Volt helyette a D-ről visszatéréssel. Erre a problémára emlékszem korábbról is. Akkor felhoztam annyira, hogy meg tudom csinálni, de ahogy dallamok után tapogatóztam, nem igazán került elő gyakori kombinációként az E-D reláció, úgyhogy eléggé elfelejtkeztem róla. Egy hete szívok vele.

Olyan tempóban kell váltani a kettő között, hogy a kudarcélmény az első napjaimat idézi. Az előírt tempót tartva esélyem sem volt: vagy ocsmányul mellényúltam, vagy lemaradtam. Úgyhogy megint lebontottam a problémát alkotóelemeire, és szépen elkezdtem gyakorolni ezt a konkrét váltást. Amúgy nagyon érdekes, hogy ez akár könnyű is lehetne, mert az egyik ujjat fel se kell emelni, csak csúsztatni kell, de kurvára nem könnyű mégsem, mert közben a nyak körbeöleléséhez szükséges csuklószögön is fordítani kell. (A gitárváltáson kívül főleg ennek tudom be, hogy most már nem az ujjvégeim jelzik a támadóidő lejártát, hanem az alkarizmaim. Egyik este még tikkeltek is). Persze elkezdett jobban menni, ráadásul úgy, hogy közvetlenül e részgyakorlás után már maga a riff is kicsit jobban ment, de másnapra azért jóval kevesebb maradt meg a haladásból. Ezért elkezdtem forszírozni a tempót, de egyszerűen az történik, hogy egy ponton túl már nem megy, és nem látom, hogy ez a pont érdemben kitolódna. Azért ma is fejlődtem. De hát hetek fognak elmenni egyetlen nyitóriffel?! Még csak nem is a dallal magával?! Bele se megyek, hogy ezeken az iszonyú szűk időhatárokon belül az eredeti előadók lubickolnak, mintha három hét szabadságuk lenne, és teszik-veszik a hangsúlyt, a kizengetést, satöbbi. Én, ha időre ott vagyok a húrokon, már a levegőbe öklözök.

De van nagyobb gond is. Megvettem a vállhevedert. Innen tudom, hogy a gitár, amit vásároltam – szerintem – konstrukciós hibás. Csúnyán nyaknehéz. Erről olvastam is, de ott a fórumozók azt mondták, hogy igen, de nem olyan vészes, őket a színpadon nem akadályozza semmiben. Hát engem akadályoz az, hogy ha elengedem a nyakat, akkor a térdemig hullik. Vannak erre megoldások, most érdektelen, hogy mik, de ez sajnos konstrukciós hiba. Megnéztem képeken az eredeti Gibson SG-t, és azon messzebb van a felfogó szem. Nyilván nem véletlenül. Aki az Epiphone-nál erre azt mondta, hogy szuper, piacra vele, azzal élete végéig három számmal kisebb alsógatyát hordatnék.

Egyébként egész héten beteg voltam, szombattól csütörtökiig minden rohadt nap egyre szarabbul. Levegővételnél éreztem és hallottam, ahogy a trutymó szörcsög a légcsövemben, de kilégzésnél, és köhögésnél semmi. Annyit ittam, amennyire fizikailag képes voltam. Ez délután háromig folyamatosan takonnyá transzformálódott, érdemben hugyozni csak ez után kezdtem el. Amikor elhatároztam, hogy oké, akkor lefekszem aludni, az amúgy permanens torokfájás egy speciálisan rohadék, egy ponton szúrós díszítőelemmel egészült ki. Ha meg úgy voltam vele, hogy akkor oké, így kár próbálkozni az alvással, elmúlt. Mindegy, aludni se így, se úgy nem tudtam. Így persze sportolni sem volt esélyem egész héten, ami már önmagában is frusztrálna, de így, a lakásban rohadva négyzetesen dühítő. Mindezt csak azért említem ebben a bejegyzésben, mert azt remélem, hogy meghatározó szerepe van abban, hogy nem jutottam semmire a gitárral.

Jól haladok a Highway To Hellel, tulajdonképpen el tudom játszani, csak erre még konkrétan teljes egészében nem került sor, csak az egyes riffeket fűzögettem egymáshoz, és ha például ahhoz érzek kedvet, hogy a refrén alatti röptetős menetbe jobban belemerüljek, akkor nem számolom az ismétléseket, hanem berepülök.

Ugyanez a riff irányította rá (újra) a figyelmemet arra, hogy a groove elérésének feladata nagyjából teljes egészében előttem áll – már ami a saját riffek, dallamok kiötlését illeti. Van pár olyanom, ami energikusan hullámzik, de a döntő többség inkább csak odáig jutott, hogy elfogadható dallama és ritmusképlete van, de nem emeli el a hallgatót a földtől.

Mentségemre szolgáljon, hogy a zenecsinálást nem is magányos műfajként képzelem el, hanem valahogy úgy, hogy a rám – nem meglepő módon a zenében is – jellemző vonalasság énekkel, és a többi hangszerrel körülburkolt együttes hangzással adná ki az egészet. Azt gondolom, hogy úgy fényesebbnek tűnne, amit csinálok. Ezzel együtt egyértelmű feladat, hogy saját jogon is szert tegyek a groove előállításának a képességére.

Pár másik dalba is belenéztem, és ugyanazt tapasztaltam, mint a Highway To Hellnél, hogy nem egészen úgy játsszák, ahogy gondoltam. Nyilván egy akkord többféleképpen is előállítható. Az új lefogásokat úgy-ahogy megtanultam, de őszintén szólva – remélem a szofisztikált technikai háttér hiánya miatt – fakóbban szóltak, mint az eredeti. Úgyhogy mertem egyedi lenni, és saját magam ötlöttem ki, hogy hogyan és mennyire térek el a „hivatalos” akkordoktól.

A dolog ugyanakkor további oknyomozásért kiált, ugyanis, ahol az eredeti előadók egyszerűen organikusan átsiklanak D-ről G-re, ott nálam érződik egy, a pillanat tört részéig tartó szünet. Nem kések le az ütemről, de van egy folytonossági hiány. Az ő akkord verziójuk szerint rövidebb utat kell bejárni, és kevesebb ujjat elemelni, de úgy egyrészt ugye életlenebb a hangzás (mármint ugye az én előadásomban), másrészt még akkor is marad egy kis lyuk.

A hangfelvétel eddig is problémás terület volt, de az új felállásban még inkább az. Ha a notebook túl közel van, az olyan, mintha Sokol rádióra kötöttek volna egy atomerőművet, ha túl távol, akkor meg olyan, mint szégyellős előadó kezében a gyermek akusztikus gitár. Erre persze egy profi mikrofon a válasz, ahogy a zenetanulásom organikus folytatása is magában foglalna egy tanárt, de ezeket már tényleg a luxuskiadások közé sorolom, úgyhogy egyelőre vagy kitalálok valami elfogadható áthidaló megoldást a hangfelvételre, vagy nem veszem fel, amit játszom.

Újraolvastam, amit gitározás témában összeírtam az elmúlt háromszázhatvanöt napban – ugyanis durván egy éve vágtam bele. A várt katarzis tulajdonképpen elmaradt, mert nem az történt, hogy elmosolyodhattam korábbi magamon, és a profi zenész álszerénységével legyinthettem volna a távoli múlt árnyaira.

Persze a tehetetlen, irányíthatatlan ujjaimra meredés már a múlté, az akkordváltások is simábban és gyorsabban mennek, illetve jobban tudom kezelni a dinamikát, kis mértékben a ritmust, illetve annak lüktetését is. De. Az újraolvasás beleverte az orromat abba a ténybe, amit magamtól is tudtam, de így még szembetűnőbb és tanulságosabb az egész.

Az történt ugyanis, hogy az igazán nehéznek tűnő mumusokkal való foglalkozást egy idő után elsumákoltam. Sokat szenvedtem a twelve bar blues-zal, aztán gondoltam, félreteszem egy időre, majd ott is hagytam, félretéve. Nem tanultam dalokat. Elhanyagoltam a dobra gitározást, bár azt gondolom, hogy enélkül is érzem a ritmust, sokszor lábbal, vagy akár egész testtel diktálom magamnak, de ezzel az együtt zenélés egyik alapkövét kerülöm meg, ami nem jó.

Jó viszont, hogy nem adtam fel, és hogy élvezem a dolgot. Ez utóbbi (meg igazából az előbbi is) pont abból fakad viszont, hogy amikor már túl sok kudarcot éreztem összegyűlni, édesebb vizek felé eveztem, és ott merültem el. Így is tanul az ember. Így is egyre mélyebbre és mélyebbre vésődnek a mozdulatok, egyre élesebb a gitár érzése a kezemben (akkor is, ha épp nincs ott). Ha dúdolok magamban egy dallam ötletet, már a gitár nyakát is látom, és érzem, ahogy majd lefogom a húrokat. Maximum időnként kicsit meglepődöm az elképzelt és a való világ közötti különbségen. De ilyenkor is tanulok. Így jöttem rá például, hogy a Let Me Put My Love Into You egyszerűen a sztenderd alá van hanglova: nem csoda, hogy az istennek nem találtam el korábban. (Én most is normál hangolásban játszom mindent; nem olyan, mint az eredeti, de az arányok stimmelnek).

Mindent összevetve mégis azt kell, hogy mondjam, hogy meg vagyok elégedve. Tudom, hogy ez pszichés alapon lehet, de egyszerűen érzem, ahogy pezseg az agyam, ahogy minden problémához frissebben állok, ahogy a bal kezem szinte egyenrangú társa a jobbnak. Elmúlt az, hogy csak reggel tudok gitározni. Megy már késő este is. Ezzel az a gond, hogy felpörget, aztán nem tudok aludni.

Szóval egy kicsit nehéz eldönteni, átérezni, hogy ez az egész, ameddig eljutottam, ez sok vagy kevés. Hogy optimista legyek, azt mondom, hogy relatíve sok, hiszen tényleg az abszolút nulláról indultam: a saját gitárom volt a legelső, amit életemben először, negyven évesen megpendítettem.

Végül úgy döntöttem, hogy ezt az összegzést meg se írom, mert oké, hogy eltelt egy év, de azon kívül, hogy a Napot közben körbejártuk, ennek komolyabb jelentősége nincs. Aztán a napokban, onnan kiindulva, hogy az egyik riffemből leállás nélkül megyek már át egy másikba, továbbléptem abba az irányba, hogy nem tudom, hova megyek át, hanem csak elindulok valamerre az adott hangnem megfelelő hangjaira lépegetve, néha látok előre egy vagy két hangot, néha nem, és ebből időnként egész pofás dallamok bukkannak felszínre, ilyenkor felcsillan a szemem, belelovallom magam, és azt veszem észre, hogy egész sokáig tudom is, hogy mit csinálok, tervem is van, és jól is hangzik, aztán megint elhagyom a felvett szálat, hátha találok egy újat.

Ez volt az az esemény, ami végképp abba az irányba kezd mutatni, hogy valami mégis történik. Leírva tehát ez úgy néz ki, hogy egy év alatt az abszolút semmitől eljutottam az improvizáció csírájáig. Vadiúj rácsodálkozás, hogy milyen gyorsan tudtam váltani az akkordok között, és hogy többször, amikor azt hittem, most nagyon otrombán mellényúlok, végül nem is hangzott olyan rosszul.

Többen javasolták, hogy amikor ilyeneket írok, akkor mellékeljem, hogy miről beszélek. Hát jó. Erről, erről meg erről.