Nem először sikerült valamit hallás után lejátszanom, de ezúttal mégis minőségileg történt máshogy a dolog. A „hallás után” mondjuk nem azt jelenti, hogy hallok valamit a rádióban, és a refrén harmadik ismétlésénél már együtt játszom, hanem „csak” azt, hogy egyébként ezerszer hallott riffekre rá tudok találni külső segítség nélkül.

Ezt most a „Let Me Put My Love Into You”-val sikerült elkövetnem, aminek számos hozadéka volt. Először is megpróbáltam már százszor, de valahogy nem állt össze, úgyhogy az, hogy ez sikerült, szinte katarzis.

Korábban is kísérleteztem felfelé telibe pengetéssel, de valahogy rárögzültem egy ritmikus képletre, ami a pendítések hosszát illeti, itt viszont egy másfajta arányra volt szükség. Mivel ezt a számot is tökéletesen hallom a fejemben, folyamatosan próbáltam utánozni, és egyre jobban sikerült. Közben arra jöttem rá, hogy talán ez az egyik legnyomósabb érv amellett, hogy végre dalokat kezdjek el megtanulni, mert így bele lehet merülni egy más által teremtett koherens világba, és meg lehet érezni, hogy mi folyik ott, és az ezzel kapcsolatos mozdulatok, ritmusok, időtartamok beépülnek az eszközkészletembe.

Ezen felül rögtön két saját riffel is előálltam, amiket emez ihletett. Ezt is érdekes látni, hogy ez hasonlóan megy, mint amikor olvas, majd ír az ember.

Ettől függetlenül persze a vak kísérletezést, dallam- és ritmuskeresést is folytatom, ami közben szintén érdekes dologra lettem figyelmes. Próbálkoztam valamivel, ami nem akart többre menni egy használható kezdetnél, úgyhogy továbbálltam, de egyre kevesebb eredménnyel. Egyszer csak eszembe jutott, hogy jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még jó volt. Ekkor esett le, hogy ilyet nem szoktam csinálni, hanem ha egy ötletből nem lesz semmi relatíve folyamatos próbálgatással, akkor egészen máshol keresgélek.

Azért is szoktam máshol keresgélni, mert igazából elfelejtem, hogy pontosan mit is csináltam korábban. De most emlékeztem. Erről eszembe jutott, hogy tulajdonképpen baromi sok mindenre emlékszem, hiszen a riffjeimet játszom, és fejlesztgetem őket. És ezek mind a fejemben vannak úgy, hogy amúgy  szerintem több, mint tíz éve nem próbáltam megjegyezni semmit.

Erről meg az ugrott be, hogy múltkor mentem valakihez, és persze nem emlékeztem a kapucsengő kódjára. Elővettem a telefont, hogy kikeressem korábbi levelezésekből, meghívókból, de nem sok kedvet éreztem a dologhoz. Fel is hívhattam volna a vendéglátót a kapuból, de mégis úgy döntöttem, hogy megpróbálom előszedni a fejemből az információt. Fogalmam sincs, hogyan, de elő is szedtem. Lakáskód, négyjegyű belépési kód, minden stimmelt. Erre a fejleményre nem nagyon találok más kéznél levő lehetséges okot, mint a zenetanulást.

A végén egy újabb, az emberiségnek érdektelen, de nekem óriási lépés. Eddig, ha elrontottam egy riffet, akkor vagy leálltam, vagy tartottam a ritmust, és pár melléhúzás vagy szünet után visszatértem. (Ez utóbbi a javasolt metódus, mert zenekarban egy ilyen helyzet túlélhető, de a ritmusból kiesni és/vagy leállni, halálos bűn). Most az egyik rontásnál, egyszerűen felismertem, hogy az egy másik riffembe vezet, úgyhogy mentem arra tovább. Aztán ezt már tudatosan is elkezdtem csinálni, és ha az egyiket eleget pengettem, szépen átcsúsztam egy másikba, és így tovább. Amik eddig ösvények voltak a fejemben, amiken vigyázva, a lábam elé nézve lépdeltem, azok most kezdenek kis útrendszerré tágulni, valamik elkezdtek összeérni, és biztos vagyok benne, hogy ez is olyasmi, amit majd az improvizálásnál lehet használni.

Mindig is volt egy Casio pontosságú belső órám. Gyerekkoromban fel tudtam kelni tetszőleges időpontban úgy, hogy közben nem kellett nézegetnem, hogy mennyi van még hátra – bár nem aludtam olyan mélyen, mint egyébként tettem volna. Időnként ma is szórakozom olyanokkal, hogy megpróbálom megtippelni, hogy hány perce állok a villamosmegállóban, vagy mennyi ideje volt az utolsó hívásom a telefonon, és a legtöbbször félperces pontossággal találok be.

Mivel én motivált vagyok, és jókedvemben gitározom, nekem nem olyan fontos, de elvileg mérni szokták, hogy egyes trükkök gyakorlásával mennyi időt töltenek a zenélni tanulók. Egyszer én is kíváncsi lettem, hogy éppen mióta gyakorlok, amiből arra is szerettem volna következtetni, hogy egy nap nagyjából mennyit tölthetek gitározással, de ekkor rádöbbentem, hogy fogalmam sincs. Ha belemerülök a gitározásba, azt sem tudom, hogy hat vagy negyvenhárom perce pengetek.

Amúgy mostanában megint sokat gyakorlom a már meglévő riffjeimet azzal a kiegészítéssel, hogy megpróbálom tökéletesíteni őket. Tökéletesednek is. A tulajdonképpeni kedvencembe betettem egy extra, kéthúros pendítést, ami ad egy extra lendületet anélkül, hogy az élességéből elvenne. Rendkívül boldog vagyok tőle. Egy másik riffemet eddig úgy játszottam, hogy sokszor némítottam az akkordok között, amivel egyfajta pattogósságot értem el. Ezt most folyékonyabbá alakítottam úgy, hogy a benne lévő egyhúros pendítések a még zengő akkord hangjára ülnek rá, és ezeket együtt váltja a következő akkord. Egy némítást hagytam benne, ami így sokkal nagyobb jelentőséget nyer. Ráadásul ez sem lett vérszegényebb, hanem egyszerre lett bővérűbb és maradt feszes.

Játszom a pengetési mintázatokkal is. Egészen elképesztő, hogy például ha két ütem alatt titi-tát vagy tá-titit(?) pendítek, annak radikálisan más lesz a húzása és a hangulata. Hiába ugyanaz az akkord, felületes hallgató két teljesen külön zenei részletet érzékelne. Ez a hangsorokkal kombinálva újabb felfedezéseket hozott. Botlottam szomorkás, magyaros hangulatba (amit nem fogok erőltetni), és olyanba is, ami olyan vidám felütésben végződik, mintha Tom Pettynek írtam volna, hogy énekeljen utána valami frappánsat.

Sokat használom az üres pendítést is, azaz azt, amikor a húrok lefogása nélkül pendítek egyet, legtöbbször két másik akkord közé szúrva. Ez is nagyon hálás dolog: gyorsabbnak tűnük tőle, megbolondítja a dallamot, és harmónia szempontjából majdnem mindig a helyén van. Ez utóbbiról nem tudom, hogy szándékolt tulajdonsága-e a gitárnak, vagy „csak” a felépítéséből adódik, vagy tök véletlen az egész, de akárhogy is, zseniális, hogy van.

Miután az akkordozástól már megint fájtak az ujjvégeim, gondoltam, akkor skálázok egy kicsit, mielőtt végképp kiesik a gitár a kezemből. Így is tettem, de egyszer csak megvariáltam a skálát, és beletettem pár meglepőnek szánt ugrást. Az így létrejött dallam baromira megtetszett, és ez megint egy áttörés, mert próbálkoztam már a környéken, de semmi értékelhető nem került ki a pengetőm alól. Most meg, ezidáig először el tudom hinni, hogy egyszer még fogok tudni játszani az akkordok világán kívül is, sőt, lehet, hogy szólózni is fogok tudni.

A megtalált mintát aztán megállás nélkül pengettem újra és újra, egészen addig, amíg jóformán testen kívüli élményben nem sikerült részesítenem magam, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy úgy látom mozogni és dallamot csiholni az ujjaimat, mintha egy filmet néznék. Még az is megtörtént, hogy miután erre az élményre rácsodálkoztam, nem rontottam el, hanem újra felfedeztem az összefüggést a saját ujjmozgásom és a hallható dallam között.

Aztán tulajdonképpen pihenés nélkül, a sajgó ujjvégekkel nem törődve elkezdtem az egyik kedvenc riffemet pengetni. Azt, amelyikbe a legkönnyebben tudok belemerülni. Egy idő után elkalandoztak a gondolataim, és először azt vettem észre, hogy a skálából származtatott dallam lehetséges variációin gondolkodom fejben elképzelve, hogy merre mennék vele, majd azt, hogy eszembe jut, hogy ebből talán egy számot is fel lehet építeni. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a riff mindeközben ugyanúgy szól a háttérben, és el kellett telnie egy-két másodpercnek, mire leesett, hogy ezt én csinálom.

A zeneelméletben van egy csomó meglepő dolog, olyasmi, amit az ember a józan eszére támaszkodva soha nem gondolna, mert hallható, hogy az nem úgy van. És akkor kiderül, hogy de, csak az agyunk sok mindent elintéz, csoportosít és észlelés-érzetté alakít anélkül, hogy tudnánk róla.

Az ember például azt gondolná, hogy ha két, egymástól több oktávra lévő E-t megpendítünk, akkor a kettő között, középen elhelyezkedő hangot fogjuk hallani. És nem. Kifejezett tanácsra megpengettem a hatodik, vaskos E húrt a G húr második bundját is lefogva és pendítve, majd nem is tudom milyen várakozásokkal elkezdtem a G húron mozogni. Két csoda is történt.

Először is kiderült, hogy hiába pendítem mindig ugyanazt az üres E-t a változó G húri hangok mellé, minden hang kellemes és harmonikus lesz. Ehhez persze a második csoda is kellett: az, hogy mindenféle tervezés és gondolkodás nélkül sikerüljön csak a megfelelő hangokat lefognom, és nem tévedni a disszonánsan hangzókra. Pillanatok alatt dallamok születtek.

Ezen kívül, mivel itt két nem szomszédos húrt kell egyszerre pendíteni, a hüvelyk és mutatóujjam begyeinek összecsippentő mozdulatát alkalmaztam, ami bársonyosságot ad a hangzásnak, ezt a bársonyosságot pedig a vastag E még jobban beburkolja, a G sajátos zengése meg megfűszerezi.

Vagy közvetlenül erről jutott eszembe, vagy pár, nem tisztázott asszociációs lépés után jutottam a következő lépésig, nem tudom, de elővettem egy vaskosabb pengetőt. Kezdőknek a vékonyat ajánlják: megengedőbb a durvább mozgású bizonytalan kézzel. Ezt alá is írom, amikor utoljára próbáltam a keményebbet, olyan voltam vele, mint egy orángután a szemöldökcsipesszel, de ez mostanra alaposan megváltozott. Persze elsőre, a kifinomultabb elemeket is tartalmazó riffjeimnél erősen oda kellett figyelnem, hogy ne legyek túl durva, de aztán hirtelen egész más megvilágításba került a vékony pengető, amit eddig használtam.

Azt éreztem, hogy ott nem én voltam a helyzet ura, mintha a végső mozdulatot, ami ugye pont a pengető és a húr találkozása, valami gátló közegben kéne megtennem. A hangzás is egész más a vaskosabb pengetővel: a pengetés zaja gyakorlatilag eltűnt, és a húrok is vastagabban és melegebben szólnak – pont ahogy tulajdonképpen nagyon régóta szerettem volna. Szóval megint fejlődésen kaptam magam: egy haladóbbaknak ajánlott metódus jobban kézre esik, mint egy kezdőknek szánt.

Plusz egy zeneelméleti érdekesség. Az agyunk az egyes hangszereket főleg a hang feltámadásának első pillanata alapján dönti el. Ha ezt az első pillanatot mesterségesen lecsippentik – például a gitárhangról – és egy zongorát teszik a helyére, akkor az egészet zongorának fogjuk észlelni, még ha lesznek is rafináltabb fülűek, akiknek valami gyanús lesz, csak nem tudják, mi az.

Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem megvonalkázni egy A4-es lapot, hogy végre felrajzolhassak egy szimbolizált gitárnyakat, rajta a létező összes hanggal, és remélhetőleg valami vizuálisan is megragadható mintázattal, hogy mindezek egymáshoz képest hol helyezkednek el.

Már javában benne voltam a folyamatban, amikor eszembe jutott, hogy talán más is gondolkodott már hasonlóban. És tényleg: egy csomó képet találtam, ami a gitárnyak hangjait tárgyalja, de érdekes módon mindegyikből hiányzott egy részlet, amit a sajátomba magától értetődően, mint a tulajdonképpen legfontosabb elemet tettem bele.

Engem ugyanis nem csak az, sőt, nem elsősorban az érdekel, hogy hol mindenhol vannak mondjuk C hangok, hanem az is, hogy melyik C-k pontosan ugyanazok, mint egyes másikak, és melyikek vannak egy-egy oktávval odébb.

Amint berajzoltam a hangokat, elkezdtem szín- és formakódokkal ellátni őket. Minden hangnak lett egy saját színe (például az E sárga), a teljesen azonosakénak meg saját formája is (például bekarikázott). Szépen le is pengettem őket, és elképesztő volt hallani, hogy a jól hallhatóan azonos frekvenciájú hangnak más-más húron játszva egész más jellege van, amivel nyilván nagyon komolyan lehet árnyalni, díszíteni, és személyessé tenni a gitárjátékot.

Közben arra is rájöttem, hogy a régóta ujjgyakorlatként használt skálázás is egy moll skála, aminek a mintázatát most igyekszem közös nevezőre hozni azzal a leírással, ami az egy húron való pengetést ábrázolja. Nagyon úgy néz ki, hogy ehhez újabb rajzokra lesz szükségem.

További, illetve örökéletű nehézség, hogy ha pl. egy oktávot akarok ugrani, nem tudom egyszerűen az ujjaimba memorizálni a megteendő távolságot, mert a bundok távolsága a törzs felé közeledve egyre kisebb. Gondolom, jó pár „alapesetet” kell majd bevésnem csak úgy magában, aztán majd ezeket bővítem szükség szerint.

Egyetlen húron skálázva elég könnyen bele tudok szaladni elfogadhatónak hangzó dallamokba, de amint mondjuk ugyanazokat a hangokat négy húron próbálom elérni, rögtön elvesztem a fonalat – hiszen nem látom olyan egyértelműen, hogy most fölfelé vagy lefelé megyek, a térben megtett távolságot látni nem segít a hangban megtett távolság előre megérzéshez. Ezzel is elleszek egy darabig, azt gondolom.

A zeneelmélet gyorstalpalóm huszonöt leckéjéből most vagyok az ötödiknél…

Noha a szokványos akkordokból is végtelen számú kombináció hozható ki – mert például ugyanaz a hang teljesen másként hangzik különböző hangok társaságában –, mégis úgy éreztem sokszor, hogy amit egy adott helyre szeretnék pendíteni, az egyszerűen nem szerepel a készletemben. Úgyhogy fogtam a relatíve legközelebb álló akkordot, és megnéztem, hogy ha teszem azt kihagyom belőle a legmagasabb komponenst, akkor véletlenül nem azt kapom-e, amit megálmodtam. (De).

Innen vérszemet kaptam, és elkezdtem vadászni az ilyesmire, és olyan riffeket kezdtem csiholni, amikben bizonyos helyen csak pár (vagy akár csak egy) húrt pendítek meg, hogy pont az a magasság és zengés jöjjön elő, ami legjobban illik a kiszemelt helyre. (Nem tudom, mi ennek a fizikai, zeneelméleti vagy bármilyen más oka, de például a G hangnak van egy unikális minősége, egy olyan zengése és húzása, amit más hangok nem tudnak. Esetleg az A valamelyest).

Eközben egyrészt megtanultam, hogy eddig már ismert akkordokat úgy fogjak le, hogy az egyik (vagy másik) húrt csak némítom. Ugyanaz a kéztartás, de az ujjaknak más az összjátéka. Örömmel nyugtáztam, hogy ez csak rövid ideig volt furcsa, aztán megszűnt a beidegzett kényszerem, hogy minden húrt alaposan leszorítsak. Szerintem ez egy fontos tanulási pont, ennek még fogom hasznát venni: egyre szabadabbak, egyre függetlenebbek lesznek az ujjaim.

Másrészt arra lettem figyelmes, hogy ahogy a speciális lefogásokat keresgéltem, és kisebbnél kisebb változtatásokat eszközöltem nem egészen megelégedve a részeredménnyel, sokszor visszajutottam az eredeti akkordhoz, és arra jutottam, végül az fog a legjobban passzolni. Változatlanul úgy vagyok vele, hogy engem leginkább az egyszerű riffek indítanak be: minél cifrább, cizelláltabb valami, annál alacsonyabb az energiaszintje. Ez szerencsés körülménynek tűnik: Így nem kell annyira és/vagy olyan sokáig megszakadnom, hogy egyről a háromra jussak.

Mindeközben kicsit hanyagoltam a 12 bar blues shuffle-t, de a napokban visszasompolyogtam, és láttam, hogy azért csak leülepedett valami a korábbi kínlódásból, és megint jobb vagyok egy parányival – valahol a statisztikai hibahatáron. Az új riffjeimet egyre többször játszom dobgép kísérettel, és ez is egyre jobban megy. Amikor egybeolvadni nem tudok a ritmussal, akkor legalább segít tudni, hogy merre járok. A legjobb hír, hogy visszahallgattam korábbi felvételeimet, és úgy látom, hogy jobban játszom, mint korábban, és tökmindegy, hogy mennyivel: egyáltalán a tény nagyon tetszik. Így szükségképp el fogok jutni valahova. Csak baromi lassan, de ez nem zavar. A lassú víz trükkjével tervezem felmorzsolni az ellenállást.

Ma elhatároztam, hogy rátámadok az egyik mumusomra, és dobgépre fogom előadni az egyik szerzeményemet. Persze nem ész nélkül: a legkönnyebben játszható riffet szemeltem ki a célra, ami egyébként a kedvencem is, mert szerintem – jó eséllyel nem függetlenül az egyszerűségétől – ennek van az egyik legjobb húzása (groove-ja).

Eltartott egy darabig, mire belőttem a megfelelő tempót. A youtube-on azt tanultam, hogy ha valami jól hangzik, az jó. Ezt az elvet alkalmaztam a sebességre is, és annyira állítottam a bpm-et, amennyinél úgy éreztem, hogy ez a természetes tempója ennek a riffnek.

Azt kell, hogy mondjam, óriásit dobott a dolog a „számon”: sokkal jobban hangzik, sokkal intenzívebben késztet mozgásra. Még úgy is sokkal jobb, hogy a dob – mivel egy web-dob géppel generálom, majd a laptop saját mikrofonjával veszem fel – igazából kisméretű faliórának hangzik.

A még ennél is sokkal örömtelibb hozadék viszont az, hogy a dobot végre egyszerre tudtam élvezni és használni: berántott a groove-ba, és önkéntelenül ütöttem a lábammal a ritmust, ami egyrészt nem járt semmilyen erőlködéssel, másrészt a segítségemre is volt, hogy pont akkor pendítsek, amikor kell, addig tartsam ki az egyes hangokat, amíg azok kívánják, satöbbi.

Már vannak ötleteim, hogy hol és hogyan kéne bekavarni a dobolásba, hogy még jobb húzása legyen a riffnek, már aláképzelek egy basszusgitárt, a gitár dallamát kiegészítő dallammal, meg egy másik gitárt, ami együtt szólna az enyémmel, épp csak egy meghatározott ponton játszana mellé egy kis cselt, aztán visszatérne a fődallam kebelére.

És mindez rendes dobbal, nálam (lényegesen) jobb zenésztársakkal, és korrekt felvevő technikával egész biztosan új szintre emelkedne. Addig még van egy kis dolgom a többi riffel, a dinamikával, meg az akkordozáson kívüli gitár univerzummal, de szépen lassan, könyörtelenül elvánszorgok odáig.

Gyártom az újabb riffeket, közben automatikusan mélyülnek az akkordváltások, amiket aztán egyre több dallam kombinációban tudok úgy elsütni, hogy nem nulláról kell felgyakorolnom. Ez eddig szuper, de.

Egyrészt a 12 bar blues shuffle-lel még mindig alig haladok, pedig már rég a kéthúros verziót kéne ostromolnom, másrészt a dobra / adott ritmusra játszást is csúnyán hanyagolom. Röviden: elgyalogoltam egy olyan irányba, amitől még a legtöbb relatíve instant sikerélményt remélhetem, és kissé lusta vagyok nekimenni a komolyabb kihívásoknak.

Írtam már, hogy ugyan felfedezem a saját személyiségem leképeződését a játékomban, de azt azért még messze nem mondhatom, hogy itt bármi akár tudatos, akár szabadon kiáramló önkifejezésről lenne szó.

Azért véletlenül, és nem a legszerencsésebb módon, de mégiscsak sikerült belenyúlnom egy sajátos élménybe. Vannak ugye azok a gitárosok, akik úgy bele tudnak simulni az énekes hangjába, hogy elmosódik, hol ér össze, illetve válik szét a kettő, akik géppisztoly kerepelését, elfojtott sikkantást vagy kuncogást tudnak csiholni a húrokból.

Nekem ilyesmi sikerült. Persze tök véletlenül, és kicsiben, de én akkor is az eredménylistámra írom. Egyszer, majd tudatosabb gitárosként fel fogom használni, ha sikerül megtalálnom a helyét. Az történt, hogy az egyik fel- és lependítéseket kombináló riffembe éltem éppen bele magam, amikor a pengető hirtelen beakadt felfelé, amikor pedig oda nem épp szántam pendítést.

Az egész olyan hatást keltett, mint ha egy renyhe garat szindrómás operaénekes belégzéskor véletlenül a torkára szippantotta volna a nyelvét, ami elzárta a levegő útját, és az oda kívánkozó hangok közötti csendbe egy fullasztó horkantás tolakodott volna. Az egész annyira váratlanul ért, hogy a belefeledkezett játékból egész testemben megrándulva emelkedtem ki, mintha arra ébredtem volna, hogy nem sikerült levegőt vennem. Ekkor éreztem meg igazán, hogy egészen addig elég jól sikerült összeolvadnom a gitárral. Még ezen a ponton sem estem ki a ritmusból, de aztán mégis röhögnöm kellett, ami végül csak kibillentett.