Egészen meghökkentő lassúsággal, de haladok a 12 bar blueszal. Nem világos, hogy miért, de jobban megy, ha a tenyéréles tompítással pengetem, és nem „szabadon”. Megfigyeltem azt is, hogy hol lehorgonyzom a kisujjamat a húrok alatt, hogy nem, és úgy tűnik, hogy az utóbbi esetben megy jobban a dolog, de azért itt még elég sok az esetlegesség, meg az általános ügyetlenség, úgyhogy akármi is lehet a helyzet. Annak viszont örülök, hogy a kisujj lehorgonyzására, mit mozdulatra, illetve kéztartásra magamtól találtam rá, és utána ugrott be, hogy ja, ezt mintha láttam volna már a youtube-on.

Ami viszont biztosnak tűnik, az az, hogy jobban megy ez a szimpla húros pengetés, ha előtte akkordoztam egy kicsit (vagy akár sokat), a saját „szerzeményeimet” „előadva”. Ilyenkor az ott már megélt groove-ból át tudok menteni valamennyit, és kicsit életre kel, jobban hömpölyög a játékom.

Ez utóbbi egyébként megint olyan dolog, amit ésszel és akarattal közvetlenül nem lehet megfogni, ahogy látom. Hogy a groove hullámzani kezdjen, valami egészen elképesztő pontossággal kell összehangolni a húr lefogást és elengedést a pendítéssel. Ha erre baromira rákoncentrálok, egész közel tudok kerülni, de mindig ott marad egy kis lyuk, bármilyen parányi is. Amikor viszont sikerül érzésből játszanom, akkor kisimul minden. Na ez nem fordult még elő négynél többször.

Van ezen kívül még az is, hogy gyanús, hogy erősem számít, hogy milyen szögben áll a pengető a kezemben. Áll valahogy magától is, és ez mintha általában jó is lenne, vagy legalábbis ehhez alkalmazkodtam egyebekben, de amikor kipróbáltam, hogy kicsit jobban rálapítom a húrra, akkor jobban ment. Aztán meg rosszabbul. Szóval itt is kísérleteznem kell még.

Miközben a 12 bar blues shuffle-lal egészen minimális, az észlelhetőség határán táncoló haladást produkáltam, bánatomban véletlenül rájöttem, hogy egy akkordot úgy is többféleképpen lehet pengetni, hogy a húrokon való áthúzás közben hova teszem a hangsúlyt. Mondjuk egy riff A mollal indul, és úgy is végződik, de míg az első akkordot csak simán pendítem, a záróakkordnál keményebben adok a mély húroknak, így az nagyobbat üt úgy, hogy mindeközben azt is hallani lehet, hogy ez is egy A moll, meg azt is, hogy ez az A moll mégis más.

Nekiláttam a következő leckének, ahol a 12 bar blues shuffle tovább bolondítása a téma. Így vettem észre, hogy – mivel az utóbbi időben az akkordokba mélyedtem bele – itt nekem az alapjaim is súlyosan inognak, úgyhogy először is nekiálltam gyakorolni az E, A és D húrokon.

Egészen meghökkentően lassan haladok vele. Először is az ujjak terpesztése, és eleve a kéz szöge a gitáron annyira kiforgatott, hogy először miden futam után sajgott a kezem, most – pár nap múlva – meg minden harmadik-negyedik után. (Innen visszafogni az akkordokra olyan, mint büntetőtáborból hazamenni a fűtött öröklakásba).

És még mindig nem megy jól. Elvétve sikerül tökéletesen. Általában a lefogásokkal van gond: ottfelejtem az ujjam, ezért rossz hangot pendítek, vagy részlegesen felejtem ott, és ezért tompa pengés a büntetés vagy azért mert nem fogtam le elég határozottan. Valamivel ritkábban a pendítésbe csúszik hiba, és luftot pendítek, vagy beakadok a játékban lévő vagy a mellette lévő húrba. Meg hát olyan is van, hogy egyszer csak nem tudom, hogy mi is van, és megállok, vagy kiesek a ritmusból, vagy mi.

Pozitívumként azt tudom felhozni, hogy – mivel a pentaton skálát viszonylag sokat gyakoroltam – a pengetésemre tulajdonképpen nem kell figyelnem, hanem egyszerűen, gondolkodás nélkül eltalálom az épp illetékes húrt. További jó hír, hogy a közbe-közbe be-becsúszó rossz lefogásokat sokszor menet közben tudom korrigálni úgy, hogy az nem hallatszik, azaz nem megy a játék rovására.

Ami leginkább aggaszt, az mégis az, hogy az ujjaim egyszerűen nem elég hosszúak ahhoz, hogy úgy fogjam le a hatodik húrt, hogy alatta semmihez ne érjek. Sőt. Az ötödiknél is ugyanez a helyzet. És míg a többi körülmény esztelen mennyiségű gyakorlással legyőzhető, ennek nem tudom, milyen következményei lesznek még.

Új módszerem van: nekiállok nagyjából ész nélkül pengetni föl-le, aztán váltok egy akkordot, amiről azt gondolom, hogy jól fog hangzani, tartom a ritmust, belecselezek a pengetési mintázatba, aztán meglátom, mi sül ki belőle.

Most már többedszerre egy – szerintem – baromi jó dallam, rendes groove-val. Több olyan riffem is van már, amivel saját magamat be tudom bolondítani, és azt veszem észre, hogy verem a lábammal a ritmust, plusz egyre durvábban pengetek, ahogy belelovalom magam, aztán amikor észreveszem, hogy a pontosság rovására kezd menni a vehemencia, visszaveszek, és a riffről le nem szállva elkezdek a dinamikával kísérletezni, és szinte kívülállóként nézem, ahogy az ujjaim teszik a dolgukat. Amikor visszahallgatom, hogy mit műveltem, szintén önkéntelenül ütöm a ritmust a lábammal.

Azt is észrevettem, hogy gondolkodás nélkül variálom azt, hogy egy-egy akkordot hagyok kizengeni, vagy lefojtom. Mikor erre rácsodálkozom, kipróbálom máshogy, és rájövök, hogy az volt a legjobb, ahogy zsigerből csináltam. Ez szerintem már annak a csírája, hogy ki fogom tudni fejezni magam a zenén keresztül.

A jazzes könyvben ugye volt az is, hogy az a jó, ha az ember érzésből, zsigerből, és nem fejből, gondolkodva játszik. A fentieken felül erre szívmelengető példa, hogy az egyik riffnél azt a cselt vetettem be kicsit magamat is meglepve, hogy a záró hangot az addig két részre osztott ütemben háromszor pendítem le. Egyszerűen imádom hallgatni, szerintem az adott riffnek ez egy masszívan savas-borsos része. De ami itt a lényeg, megérzésem szerint ez klasszikusan olyan dolog, amit átgondoltam rohadt nehéz lehet csinálni, hanem csak úgy sikerülhet, ha egyszerűen beleugrik az ember.

A felvételeket visszahallgatva azért erősen hallom, hogy nem vagyok még rendes zenész, a gitárom nem egészen része még a testképemnek, satöbbi, de ez egyrészt javulni fog, másrészt egyelőre szabadon szebben játszom, mintha tudom, hogy most fel is veszem.

Ma egy újabb megerősítésben is volt részem. A szomszédom kérdezte a gangon összefutva, hogy én gitározom-e. Mondtam, hogy igen, én próbálkozom, és azon vagyok, hogy az idő előrehaladtával ezt egyre kisebb tortúra és egyre nagyobb élvezet legyen hallgatni. Erre ő úgy reagált, hogy igen, emlékszik arra is, amikor még csak gyakoroltam. (Vegyük észre a különbséget kettőnk észlelésében!).

Most egy olyan riffet ötlöttem ki, amit az eddig megszerzett képességeimmel elég nagy biztonsággal tudok eljátszani. Úgyhogy neki is álltam pengetni, és azon kaptam magam, hogy csukott szemmel vigyorogva úgy taposom a ritmust hozzá, hogy még a térdemre támasztott gitár is mozog, de akkor se nyúlok mellé, hanem csak úszom az árral. Fel is vettem a „művet”, hogy visszahallgassam, és a felvételből az derült ki, hogy nem csak hogy rajta vagyok a ritmuson, hanem eggyé váltam vele.

Ez egyrészt azért jó hír, mert sikerült behabzsolnom egy kis flow élményt, másrészt meg azért, mert – ahogy a jazzes könyvben olvastam – zenészek állítólag szokták kérdezgetni egymást például koncertjeik kapcsán, hogy hogy álltak az idővel. És én most erre túlzás nélkül azt tudnám mondani, hogy baromi jól. Úgy tűnik, hogy ha ezt elkapja az ember, akkor azt érzi is, és nincs mit méricskélni, mert elmosódik a határ, hogy most én csinálok valamit jól, vagy szerves része vagyok valami tőlem függetlenül létező univerzumnak.

És ez akkora élmény, hogy az egyébként elképesztő röptetést nyújtani képes zenehallgatást is négyzetesen üti.

Találtam egy valag új akkord kombinációt, mert rájöttem, hogy az E minor nem kvázi felesleges, ahogy eddig gondoltam, hanem sokkal inkább egy varázsszer, és pont beillik egy csomó helyre, ahol kedvem lenne játszani egy E-t, de az valahogy nem adja ki magát. Az ilyen felismerésektől és rácsodálkozásoktól már eleve folyamatosan úgy érzem magam, mint a légzősokkot kapott gyerek karácsony másnap reggelén, amikor rájön, hogy a Lego autója nem csak kanyarodik, hanem sebességet is tud váltani, erre most meg – egy korábbi rádöbbenésemet újra átélve – arra jöttem rá, hogy egy-egy lefogott akkord külön húrjait (a lefogás elengedése nélkül!) az akkord mögé pendítgetve további elképesztő harmóniák jönnek elő úgy, hogy még elrontani is nehéz – ha az ember kicsit odafigyel, hogy a hang mikor íveljen felfelé, meg lefelé. Eddig is szerettem volna masszív technikai alapokra szert tenni, de most még motiváltabb vagyok, mert ha már ilyen jó dallamokat találok gyakorlatilag jókedvemben, akkor mekkorát szólhat, ha nem nyúlkálok mellé, tudok játszani az intenzitással, illetve pontos vagyok, mint egy atomóra?! Kénytelen vagyok végigcsinálni.

Már vagy öt-hat olyan melódiát ötlöttem ki, amik szerintem baromi jól hangzanak, sőt, nekem sláger gyanúsak. Már csak meg kéne tanulni konkrétan zenélni hozzá, meg másokkal zenélni, meg zenét szerezni, mert a fő motívum mellett azért szükség lesz a ritmus szekcióra is, meg ami az ének alatt szól…

Szóval örömmel látom, hogy abba a stádiumba jutottam, amikor kezembe veszem a gitárt, és próbálgatom a különböző akkordokat egymással, amíg valami értékesbe nem botlok, abba belemélyülök, aztán fel is veszem.

Közben olvasom a Goosnargh által ajánlott könyvet, ami elvileg nem az én súlycsoportom, mert főleg jazz improvizációt emleget, de ezzel együtt nagyon élvezem, mert értem, hogy miről beszél. Ez alatt azt értem, hogy találkoztam a problémával, illetve felismertem egy-egy dolog jelentőségét, vagy ami még remekebb: magamtól jöttem rá, vagy csináltam dolgokat, miközben tanultam, gyakoroltam. Kezd olyan érzésem lenni, mintha tulajdonképpen zenész lennék – még ha ez egyelőre inkább a hipochondriával van is rokonságban, nem a művészettel.

Persze nehézségekkel is szembesülök. Amint belököm a dobgépet, be is feszülök egyúttal, és noha úgy érzem, hogy jól tartom a ritmust magamtól, ha szól a dob, valahogy elszáll a belső nyugodt erő, amiből addig táplálkoztam. Még rosszabb lehet a zenésztársak neheztelő tekintete.

Még nagyobb a baj a pengetési mintázatok esetében. A tananyagban eddig nem találkoztam olyannal, ami nehézséget okozott volna, de amint dobos „segítséggel” próbálkozom, egyszerűen leblokkolok, és hiába tudom az eszemmel, hogy melyik ütésre jönne a felpendítés, egyszerűen szétesem. Úgyhogy most belustulva gyártom a slágerfoszlányokat.

Ja, még valami. Talán azért, mert a feszes dupla pendítésekre kattantam rá, de mindennek, ami kikerül a kezem alól, van egy sajátos jellege. Ezt meg is értem, sejtettem, hogy a zene is olyan, amiben az ember maga jut kifejezésre, csak az a gondom, hogy én nem pont így szeretnék zenélni. A szerzeményeim – legalábbis általam előadva – úgy hangzanak, mint valami befelezett mulatós klezmer, amire a medvetánc a legadekvátabb reakció, ahelyett, hogy feszes, mámorító energiabombák lennének, amitől a csillagok közé szállna a boldog hallgató. Remélem, ez csak azért van, mert még messze vagyok attól, hogy megtaláljam a saját hangom, és nem azért, mert valami alapvetően nem stimmel velem.

A nyaralás előtti napon elmentem beállíttatni a gitárt, hogy amikor visszajövök, biztosan kész legyen. Az üzletben és műhelyben(?) azt mondták, hogy még aznap zárásra meglesz. Visszamentem hát az üzlet részbe, és kipróbáltam egy Les Paul szerű Epiphone-t. Az általános vélekedéssel szemben, miszerint elektromossal egyszerűbb az élet, nem tűnt sokkal könnyebbnek rajta a játék: egyszerűen csak más volt. Úgy volt könnyebb, hogy a húrokat nem kellett akkora erővel lefogni, de ez még így is a tökmindegy kategória; azért a gitározás során nem a fizikai erőm szabja a korlátokat.

Az eladó figura nagyon kedves volt, de nagyjából használhatatlan. Vagy általánosságban válaszolgatott, vagy konkrét hülyeséget mondott, pontosabban a saját szokásait objektív igazságként próbálta meg „eladni” nekem. Például rögtön kivette a kezemből a saját lágy pengetőmet, és egy keményet adott a kezembe azzal, hogy ezzel lehet keményen megpengetni a húrokat. Én úgy tapasztaltam, hogy a lággyal is nagyon keményen meg lehet pengetni, viszont kezdőként nekem valahogy jobban esik a rugalmassága. A kéztartásosom is javított. Azt javasolta, hogy nyújtsam ki a nem pengető (középső, gyűrűs és kis) ujjaimat, különben beleakadnak a húrokba. Hát nem, számtalan kisebb-nagyobb problémám között soha nem szerepelt az, hogy az ujjaim beakadtak volna, viszont ezzel a kéztartással rögtön, plusz azonnal érezni kezdtem, ahogy az alkar feszítő izmai feleslegesen vannak terhelve. Ha ínhüvely gyulladást kéne produkálnom, valami ilyesmivel próbálkoznék.

Az áruszemle után is maradt vagy két és fél óra eltapsolni való időm a városban, úgyhogy hőség elleni védőitalként vettem egy üdítőt, meg benéztem egy használt neopréneket áruló boltba. Itt kaptam a hívást – bő fél órával az üzletből való távozásom után –, hogy kész a gitár.

Visszamentem, de a hangszerizélő muksó nem volt ott, úgyhogy megint az üzletben kötöttem ki. Egy tátott szájú srác kérdezgette az eladót, és klasszikus gitárokat vett a kezébe. A kérdéseire nem emlékszem, de a benyomásra, amit keltettek, igen. A srác még nálam is kezdőbbnek tűnt, és az eladó ezt nem ismerte fel, erősen specifikus válaszokat adott, és semmi madártávlati képet.

Úgyhogy közbeléptem, és megkérdeztem a srácot, hogy mostanában kezdte-e. Hihetetlenül hangozhat így olvasva, de a srác erre a kérdésre nem tudott megfelelni, úgyhogy visszavettem a szót, és elmondtam, hogy én mostanában vágtam bele, úgyhogy nem értek hozzá érdemben, de annyit mindenképpen javaslok, hogy csodálkozzon rá a fémhúros akusztikus gitárokra is, mert más a nyakuk, és sokaknak épp az esik jobban kézre.

Amit láttam az arcán, azt nem igazán tudtam értelmezni. Egyrészt megköszönte a tippet, másrészt vagy csodálkozott, vagy tényleg újat hallott, nem tudom. Annyit mondott, hogy van nekik otthon három gitárjuk is, de azt hiszi, hogy nem valami jók. Közben leemeltek neki egyet (megint egy klasszikus, nylon húrost), amit úgy fogott kézbe, mint csimpánz a logarlécet, majd túljátszott szerénységgel, de súlyosan meggyőző technikai tudással, parádésan játszani kezdett fingerpicking módra.

Közben megjött a gitárjavító ember. A gitárom olyan lett, mint a nagykönyvben, már ami a húrmagasságot illeti, de szerintem lehetne írni olyan könyvet, ahol ez a magasság még egyenletesebb. Mindenesetre részben a pillanatokkal korábban szerzett tapasztalatomból kiindulva nem akartam okoskodni, meg amúgy is sokkal jobb lett a gitár. Este még hülyére gitároztam magam, aztán elmentem nyaralni.

A nyaralás óta kis túlzással megtáltosodtam. Sorban fedezem fel az egymással harmonizáló akkordokat, eléjük pattintok egy-egy szimpla húrt, rácsodálkozom, hogy a G akkord milyen jól harmonizál milyen sok mindennel, próbálom kombinálni a dallamaimat különféle pengetési mintázatokkal, felveszem, amiket kitaláltam, nehogy elvesszenek, ha elmúlna a varázs, de úgy tűnik, hogy a varász nem múlik, hanem alighanem szintet léptem.

Ami a rock’n’roll részét illeti a dolognak, eddig ugye két húrt szakítottam el (jó, hangolás közben), illetve ma szétrepedt a lágy pengetőm, úgyhogy most közepessel nyomom, de nem szeretem: vennem kell egy csomaggal lágyat. Igazából van még kettő, de sehol nem találom őket. Justin (Guitar) arra jött rá, hogy a capokat és a fél pár zoknikat egy és ugyanaz a személy tűnteti el. Feltételezem, hogy én is vele állok szemben.

Most meg az ujjal, azaz nem pengetővel, azaz – egyelőre – négy külön ujjal pengetés került sorra a leckék között. Az zeneelméleti szempontból balta emberek, mint én, ilyenkor csodálkoznak rá, hogy a lefogott akkordok húrjai külön pendítve is szépen szólnak, és egymás után játszva is kitűnően harmonizálnak, valamint ha mindez nem lenne elég, a más akkordba váltás utáni egyhúros pengetés is jól hangzik. Elképesztő. Lehet, hogy egyszer ez a sok kis felismerés-sziget össze fog érni valami egésszé, és ha ugyaneddigre technikailag is fel fogom tudni vértezni magam, még érdemben zenélni is meg fogok tanulni. Mondom: elképesztő.

A D és A környéki késleltetett akkordok (D-sus, A-sus) esetében kellemesen megleptem magam, hogy milyen gyorsan tudok váltogatni közöttük. Itt arról van szó, hogy az ember a kisujját leteszi és felveszi, illetve ugyanezt csinálja a gyűrűs vagy középső ujjával – attól függően, hogy „rendes” vagy „minor” akkordról van szó. Ezek variálásával nagyon kellemes kis dallamtöredékeket lehet produkálni, úgyhogy elég sokat szórakoztam már vele, és maradéktalanul élveztem.

Aztán továbbmentem a tananyaggal, és olyasmit láttam megint, amire magamtól is ráéreztem már korábban: a base note intézményét. (Tudom, hogy köcsögség ezeket angolul megnevezni, de így tanulom őket, és nem találtam magyar fordítást. Lehet, hogy egyszerűen alaphang?). Ilyenkor az ember, mielőtt pendít egy akkordot, előtte pendít egy szimpla húrt is, ami alapesetben mélyebb, mint az akkord maga, és jól hangzanak együtt.

Az adott leckében, vagy dalban, ahol ez felmerült, a tanár elárulta, hogy meg lehet ezt variálni úgy is, hogy pl. E akkord előtt az ember előbb A-t pendít, másodszorra meg E-t, és ezt váltogatja. Sajnos erről nekem az jutott eszembe, hogy akkor ez úgy igazán frankó, ha egy ilyen kör után ugyanezt az A akkorddal is megcsinálom. Hogy az egész tényleg jól hangozzon, úgy éreztem, hogy nem szabad hagyni kipengeni a hangokat, hanem a jobbkezes némítás trükkjét kell alkalmazni, hogy minden szépen külön hallható legyen.

Na ez az elv. A gyakorlat az, hogy így a következőkre kell figyelnem. A ritmust tartva jól fogjam le az akkordot, először a magasabb base note-ot pendítsem, majd némítsak, majd a teljes akkordot, és némítsak, majd a mélyebb base note-ot, és némítsak, de ekkor persze el kell emelnem a hüvelykemet a legvastagabb húrról, majd visszatenni, majd váltani az E akkordra, és nem eltéveszteni, hogy nem mindjárt egy telibe pendítéssel kezdek, hanem egy szimplával, és azt se a legvastagabb húron, ami pedig ösztönösen adná magát, hanem az ötödiken, és most épp, hogy nem kell némítanom semmit, majd vissza az A akkordra, stb.

Mindez elvétve jön össze. Vagy elrontom a sorrendet, vagy kizeng az egész, vagy csak a vékony húrok, és elfedik azt, aminek dominálnia kellene a hangzást, vagy némított húrt pendítek, stb. Azzal vígasztalom magam, hogy a szopás a tanulás jele, azaz ilyenkor épp tágítom a képességeimet – csak konkrétan nem látszik, hogy tágulnának.

Jó hír ugyanakkor, hogy újra elkezdtem dobgépre pengetni elsősorban 12 bar blues shuffle képletű dolgokat, és azt vettem észre, hogy lényegesen gyorsultam a korábbiakhoz képest. Az F7 eddig lehetetlennek tűnő némítása az adott módon, azaz hüvelykujjal továbbra is lehetetlennek tűnik, viszont kitaláltam egy másik módszert, ahol a gyűrűs ujjammal némítom az eggyel feljebb lévő húrt. Hát nem hozott azonnali zajos sikert az ötlet, de szerintem ennek működnie kell, mert mi más működne.

Ezt még amúgy sem gyakoroltam agyon, mert igyekszem örömöt vételezni ebből az egészből, és egy adott mennyiségű szopás után inkább visszasomfordálok ismerősebb vizekre, és már rendesen begyakorolt akkordokat variálok különböző sorrendben és pengetési mintázatokkal.

Közben fejlődök power chordban is, illetve hallás után sikerült lepengetnem először szimpla húron, majd power chordban, majd több húr használatával egy egyszerű, de fülbemászó dallamot. Persze csak a dallam egyszerű. Eredetiben baromi jól szól, az én előadásomban épp, ha felismerhető. Csak hát nem egy ismert dal.