Miután belefáradtam a némítós lefogásokba, átálltam a pentaton skála gyakorlására, meg eszembe jutott, hogy elhanyagoltam a powerchordokat is. Valószínűleg alapvetően a skálázás miatt történhetett, hogy míg korábban komoly gondot okozott, hogy a nyakon a törzs felé haladva egyre sűrűbben jönnek az érintők, így nem tudtam fix tartással átcsúsztatni az ujjaimat, azaz mellényúlkáltam, ez most megy magától, és értetlenül, de örömmel látom, ahogy az ujjaim ezt saját hatáskörben megoldják.

Amikor aztán ebbe belegémberedtem, visszatértem a némítós játékhoz, és ott is komoly haladást észleltem, ráadásnak meg egész jó dallamtöredékeket fedezek fel, és úgy látom, hogy a különböző pengetési mintázatokat is hamar tudom produkálni, sőt, én magam is kísérletezek velük, és már van olyan, hogy egymással jól együttműködő akkordokkal – szűk határok között, de – jóformán improvizálok.

A következő kihívás a C és F7 környéki váltások korrekt begyakorlása az új lefogással, ami főleg az utóbbi esetében elég tartósan tűnik lehetetlen közelinek. Ugyanígy a suspended D-k, meg A-k is erősen kihívásosak az új kéz és ujj tartással: a korábban már profinak tűnt kisujjamnak alig van helye, és minden más kézporcikám is úgy van beerőszakolva a helyére, hogy a kisujjam már moccanni is alig tud. Na de volt ez így korábban is, és sikerült kikecmeregni belőle.

Adós vagyok továbbá magamnak a rettegett F-ből és F-be akkordváltásokkal is. Viszont még 13 lecke, és a végére érek a kezdő tanfolyamnak, aminek a vége felé olyan címeket láttam, mint alap blues improvizáció. Most jutottam el oda, hogy már érzem, hogy be kell állíttatnom a nyakat, illetve a húrmagasságot, mert kezdek nem én lenni a szűk keresztmetszet.

Hát… az eddig már „prímán” abszolvált váltások is szarul mennek sokszor, teljesen kész vannak az ujjhegyeim, meg már a hüvelykem töve is fáj, kiderült, hogy a beégetettnek hitt pozíciók csak fixen vannak – úgy ahogy – beégve, azaz a némítós trükk miatt elfordult kezem nem találja meg a helyét olyan könnyen (azaz rohadt nehezen találja meg), arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha ne adj isten felállva akarnék gitározni (megmondom, mert próbáltam: gond lesz), azaz az a behuzalozás az agyban, amire türelmesen várok, hogy állva, fekve, ülve, odanézve, nem odanézve állandóan rajta legyen a mentális térképemen a gitár nyaka, mintha a testem meghosszabbítása lenne, még kurvára odébb van, illetve per pillanat, mintha távolodna is.

Már javában saját kezdeményezésből hoztam játékba a kisujjamat, amikor kiderült a húrnémításos dolog. Így tegnap megint a start mezőn találtam magam, de ma már meglepően könnyen sikerült az új kéztartásos pozíciók némelyikében is használnom.

Most az F7, meg a C környékén tűnik lehetetlennek az új tartás hatékony, pontos és gyors használata, de holnap nyilván ez is lehetségesnek fog majd tűnni.

Extra nehezítés, hogy a gitárom elég hangos, amit alapvetően jó dolognak tartok, de most épp itt vannak a festők, és ahogy az ő fejükkel próbáltam gondolkodni, arra jutottam, hogy az egyszerű dalok csupasz gitárkíséretének, illetve az akkordváltásoknak a zaja nem növelné a komfortérzetüket, illetve kívülállók számára csak nehézkesen tudnám elmagyarázni, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen jó, és óriási haladás, meg egyébként is, örüljenek, hogy nem hegedülni tanulok.

Szóval miattuk halkabban „játszom”, amit már amúgy is terveztem, mert lassan túl kell lépnem azon, hogy a húrok eltalálásának örülök, és be kell izzítanom olyan komponenseket is, mint a hangerővel, dinamikával való variálás.

Az „A” tervem az volt, hogy ugyan létezik az a megoldás, hogy például az A akkord lefogásánál a bal kezem hüvelykjével elnémítom az E húrt, én ezt mégsem fogom alkalmazni, hanem majd csak az ötödik húrtól pendítek, és akkor tökéletesen fog szólni. Ami azt illeti, nem is voltam egészen sikertelen a terv végrehajtásában, de ahogy egyre inkább dalokat is igyekszem játszani, kiderült, hogy annyi minden másra is kell figyelni (ritmus, fel-le pendítések megosztása, erő, stb.), hogy a pendítés kezdőpontjának precíz megtalálása már pont sok.

Úgyhogy most átálltam arra, illetve elkezdtem átszoktatni magam, hogy mindig telibe, vagy legalábbis ne halálpontosan pendítsek. És tényleg: sokkal jobban át tudom adni magam a ritmusnak, meg a pendítés mintázatának. Persze mivel nincsenek hosszú ujjaim, most arra kell figyelnem, hogy az első húrt ne némítsam véletlenül, ahogy a gitár nyaka gyakorlatilag a markomban van, és nincs már hely ívelgetni tulajdonképpen egyik ujjammal se.

Ez azt is jelenti, hogy bizonyos szempontból megint újra kell tanulnom az akkord váltásokat, amit viszont nem bánok, mert rendesen belejöttem a gitár tanulásba, és mindennapos esemény, hogy teljesen más helyen és körülmények között ugrik be valami ötlet, amit ki akarok próbálni, és alig várom, hogy a kezembe vehessem a gitárt.

Sajgó ujjak már nem állítanak meg, csak akkor hagyom abba a gyakorlást, ha drasztikusan romlik a teljesítményem: ilyenkor veszem tudomásul csak, hogy elfáradtam. Már önállóan is elkalandozom. Sokadszorra fordul elő, hogy egy ideig nem nézek rá a tananyagra, hanem elmélyítem, amiben bizonytalan vagyok, majd amikor ebben épp stagnálok, elkezdek próbálkozni máshol, például megnézem, hogy egy kicsit odébb fogva milyen hangokat tudok előcsalni, és azok hogy hangzanak az eddigiekkel, meg ilyesmi. Aztán úgy döntök, hogy veszem a következő leckét, ami pont arról szól, amire épp magamtól jöttem rá.

Kiderült, hogy nem csak akkordok vannak, hanem pengetési mintázatok is, azaz rendesen meg lehet variálni, hogy a négy ütem közül hány le- és felpendítés legyen, és pláne, hogy mikor. Ha ezt összebolondítom azzal, hogy hagyom kipengeni a hangot, vagy jobb tenyéréllel elnémítom közvetlenül az akkordváltás előtt, akkor egyetlen, vagy pár akkordváltásból is olyan univerzum nyílik meg, hogy elképesztő.

Miután két mintázatot vettem a vonatkozó leckékből, szinte öntudatlanul elkezdtem újabbakat kipróbálni, és miközben el se hittem, hogy ez mennyit számít, mosolyogva süppedtem a flow élménybe, és a sajgó ujjaim is mintha valaki másnak fájtak volna, annyira nem befolyásolt semmiben. Ha hozzá nem értő kérdezett volna, hogy mit csinálok, azt mondtam volna, hogy improvizálok, te szerencsétlen, nem látod?!

Egyúttal arra is felfigyeltem, hogy az aktuális leckét olyan jól veszem, mintha előre készültem volna, szóval fajsúlyos sikerélmények érnek most már naponta.

Ugyanakkor, hallgatva egyszerűnek tűnő dalokkal erősen meggyűlik a bajom. Lehet, hogy csak három-négy akkordot kell variálni bennük, de amit megpendítek, azt ki kell tartani, majd hirtelen elnémítani, és nagyjából ugyanabban a pillanatban átfogni és keményen megpendíteni a következőt, ami persze az összes ujj mozgásával jár.

Az ütemek háromfelé osztásának akadályát viszont lassítás nélkül vettem. Nem tudom, hogy ettől csak én féltem – mert rendesen elfelezni valamit nem kaland, de a harmadolásnak azért mellé lehet nyúlni – és a zenében ez megy magától, vagy az eddigi ráfordított idő és energia hálálta meg magát. Munkahipotézisnek egyelőre az utóbbit fogadom el.

Azt figyeltem meg, hogy noha egyes akkordokat relatíve gyorsan tudok már váltani, azt nem egyenletes ritmusban, illetve folyamatosan teszem, hanem párosával, ami döccenést okoz, így pedig zene nem lesz belőle. Úgyhogy elkezdtem erőltetni azt, hogy a csipogó metronóm ütemére váltogassak.

Közben, hogy hátha akad valami új tanulnivaló a frusztráló elakadás mellé, továbbmentem az online leckével, és ott pont az következett, hogy ritmusra erőltessem a váltásokat, azaz soha abba ne hagyjam a pengetést akkor se, ha épp nem sikerült lefognom elég jól a megfelelő akkordot.

A tananyag javaslata alapján fogtam a három egymáshoz lefogásban legközelebb álló akkordot, és elkezdtem forszírozni őket. Fel is vettem, és azt hallottam, hogy néha eltérek a ritmustól, amikor pedig nem, akkor hajszálnyival megelőzöm a metronómot.

Rájöttem, hogy ez részben azért történhet, mert a saját pendítésem miatt nem hallom a csippanást, azaz végül is magamtól kéne úgy tudnom a ritmust, mintha dobos nem is lenne a környéken. Áttértem egy online dobgépre, és már jobban hallottam, hogy mi történik, és ami fontosabb: így már zenének hangzott, amit csináltam.

Többször előfordult, hogy sikerült egyfajta katatón állapotba küldeni magamat, és úszni egy kicsit azzal a zenével, amit én magam produkáltam. Korábban, ha lábbal is próbáltam dobolni, azt csak eggyel több odafigyelnivalóként éltem meg, és abszolút nem segített. Amikor viszont sikerült bepörgetnem magam, akkor érdekes módon ugyanez jött magától. Sőt ilyenkor főleg a jobb lábammal ütöttem a ritmust, amin ugye a gitár nyugszik, meg a felsőtestemmel és belengtem, de csodálatos módon mindez semmilyen zavart nem okozott, mert az egész mozgásnak a gitár és én egyszerre voltunk a részesei, ami tényleg kitűnő érzés, ráadásul kívülről úgy is tűnhet nem szakavatott szemek számára, mintha az egész ettől nagyobb teljesítmény lenne, mint ami.

Aztán arra jöttem rá, hogy nekem az a legnagyobb segítség, ha a pendítéseim közben is kapok egy kis támpontot. Először ösztönösen megdupláztam a lábritmusomat, aztán ugyanezt rábíztam a dobra is. Pár beállítási kísérlet után ott kötöttem ki egyelőre, hogy a negyedek közé cintányért kérek.

Most továbbmentem más akkordváltásokkal is, és azt kell, hogy mondjam, hogy olyannyira haladok, hogy az előbb még a rettegett C-G-C-G váltásokkal is megvolt az első sikerélményem 68-as bpm-nél.

Jobban megy a Smoke on the Water is, felvettem mellé a Hell Ain’t a Bad Place to Be-t is, de erős a gyanúm, hogy ezekhez, illetve az itt alkalmazandó (ujjhegyes helyett) ujjbegyes lefogáshoz már tényleg tré a gitárom. Azért ezen a vonalon is tovább araszolgatok, hátha majd az elektromos gitár beszerzésekor szintet lépek.

A bluesos tanácsot megfogadva (köszönöm) rákeveredtem egy videóra, ami az úgynevezett blues shuffle módszert mutatja be, és ugyan az oktató aljas módon – noha kezdő leckéről van szó – bevonja a kisujjat is, de mégis csak utána tudom csinálni, és konkrétan zenének hangzik, ami kikerül a kezeim közül.

Kis zavart okoz, hogy a hüvelykujjam befordító izma nagyon hamar kimerül – egyrészt valószínűleg azért, mert azzal próbálom ellensúlyozni a kisujjam gyengeségét, másrészt mert a legmélyebb hangzású verziónál (E) ráadásul az ötödik, azaz a második legvaskosabb húrt kell vele lefognom.

Elkezdtem a Smoke on the Watert gyakorolni, hogy az eddigi erőfeszítésekhez valami olyat adjak, ami közben a fejlődésemet ténylegesen érzékelni tudom, és legalább egy kis fényt megláthatok beszűrődni az alagút végén, azaz pár pillanatra olyan illúzióm lehet, hogy effektíve zenélek. De nincs ott semmi fény.

Ezt a hallásra végtelenül egyszerű dalt sokféleképpen lehet pötyögni. Van először is egy egyhúros verzió. Még itt is komoly gondot okozott a tempó tartása, és csúnyán idegesített, hogy efölötti igyekezetem minden más rovására ment, azaz például szarul fogtam le a húrt, ami ettől falsul szólt, vagy belependítettem a következőbe is, satöbbi.

Elkezdtem bejátszani több ujjamat is, hogy így rövidítsem le a bejárandó távolságot, ami egyfelől bejött, másfelől meg egy jó ideig csak a pontatlanságomat fokozta, ahogy a mutatóujjamtól távolodva egyre gyengébbek a képességeim. További problémát okozott, hogy annak a hangja, ahogy elhúzom az ujjamat a húrról, nagyon csúnyán hallatszott, és ölte a „zenét”.

Vagy két hete szopok ezzel, és csak ma jutott eszembe, hogy a pengetővel némítsam el a húrt, amíg a következő lefogást abszolválom. Ezzel most többé-kevésbé meg vagyok elégedve. A dallam és a ritmus is stimmel, nincsenek zajok. Csak hát az egésznek van egy boci boci tarka jellege.

A következő fokozat az, amikor az ember még egy húrt (az ötödiket) bevon a játékba. Ezek a pendítések már igazibbnak hangzanak, nem csak a dallam, de a hangzás is közelebb van az eredetihez – nyilván ahhoz mérten, hogy én akusztikus gitárral próbálkozom. Ezzel együtt rögtön nem várt nehézségek bukkantak fel.

Ahogy jövök a gitár teste felé a lefogásokkal, szűkülnek a közök, azaz nem elég átemelni az ujjaimat rögzített tartással, hanem folyamatosan csökkentenem kell a távolságot, visszafelé meg persze az eredeti terpesztésre növelnem. Mindezt persze úgy, hogy közben a lefogások pontosak legyenek, és a tempó se roskadjon össze. De a lefogások sokszor nem pontosak, és a tempó összeroskad. Rohadt sokat gyakoroltam; nem vagyok jobb.

Nem baj, van egy harmadik séma is, állítólag az, ahogy ezt a szerzők maguk is játsszák. Ez már tényleg jól hangzik, még az én préselt fás gitáromhoz is passzol, aminek fémes beütésű csengése van a drágább fák organikusabb hangzásával szemben – amit én amúgy egyáltalán nem bánok.

Itt már eleve a szűk tartományban zajlik az egész, azaz az egyes lefogásoknál a félrenyúlás nem lehet nagyobb egy milliméternél, ráadásnak hol a negyedik és ötödik, hol a harmadik és negyedik húrokat kell pendíteni. Na ez párszáz próbálkozásból még soha, egyetlen egyszer sem jutott odáig, hogy minden stimmelt volna. Lefogni is istentelen nehéz pontosan, de ráadásul tempóban maradva a jelenlegi állás szerint teljesen lehetetlennek tűnik. Ennél és az előzőnél is probléma a zaj, amit az ujjam elemelése kelt, de itt nem tudok vele semmit kezdeni.

Miután ezzel rendesen szétfrusztráltam magam, új ötlet után néztem, és azt találtam, hogy az általam már ismert D-C-G akkordokat használva egész fülbemászó dallamokat lehet csiholni. Van például mindjárt az, hogy D-D-C-G, D-D-C-G, és így tovább. Ezeket szépen le tudom fogni, de váltani közöttük csak rohadt lassan tudok. A videó, ahonnan a jól hangzó példát láttam, nagyjából 100-as bpm-mel operál, én meg valahol negyvennél stagnálok – ha minden jól megy. Van ez a tempó, ahol ezt elő tudom adni, de amint megpróbálok gyorsítani, széthullik minden, egy kicsit se tudok hozzátenni a sebességhez, mert rögtön valamelyik másik paraméter rovására megy a dolog. És a tempó rohadt fontos. Ha nem stimmel, rá se lehet ismerni a dallamra, egyszerre minden hiányzik a hiába eltalált hangok mögül, az egészből hiányzik valami elengedhetetlenül szerves összetevő.

Magamtól is kitaláltam (de értelmesnek tűnő netes szakértők is azt mondják), hogy le kell bontanom a problémát, úgyhogy fogtam az egyes váltásokat, és elkezdtem bevésni őket, hogy inból menjen. Mindezidáig semeddig nem jutottam ezzel se.

Az egyetlen kis sikerélményem az az utóbbi napokban, hogy a G-t időnként már le tudom fogni úgy is, hogy a kisujjamat használom hozzá. Ez elsőre egyáltalán nem ment, a kisujjam semennyire nem engedelmeskedett, ha erővel, a másik kezemmel konkrétan pozícióba rángattam, a középső ujjam mászott el, és ez így ment. Egyébként a G pontosan így kezdődött eleve, csak akkor a középső ujjamról nem tudtam elképzelni, hogy fel tudja venni a kívánt pozíciót úgy, hogy a többi ujj is helyén legyen.

Megnéztem a JustinGuitar féle oktatómódszeren kívül pár másikat is, és mind szarabb. Általában az van, hogy egy tapasztalt gitáros elfelejtve, hogy harminc éve milyen nehézségekkel szembesült, olyan trükköket ad elő, ami az ő huszonkét centis ujjaival könnyednek tűnik, de valójában annyira nehéz, hogy az ezzel próbálkozó garantáltan nem jut a sikerélmény legparányibb morzsájához sem.

Szintén egy neten talált tanácsot követve rendszeres időközönként fel fogom venni, amit művelek, hogy legyen valami többé-kevésbé objektív képem arról, hogy haladok-e egyáltalán bármennyire is. A Smoke on the Water előadásomat még ez előtt vettem fel arról álmodozva, hogy majd később milyen vicces lesz visszahallgatni a korai ügyetlenkedést.

Addig is legalább annak tudok örülni, hogy nem valami túlfinomított gitárt vettem, hanem csak egy harminc fontosat: az ember mégis könnyebb szívvel veri szét apró szilánkokra, ha minden kötél / cérna szakad.

A Youtube-on láttam egy videót arról, hogy hogyan kell kiválasztani az első akusztikus gitárt. Ez nekem ugyan már okafogyott, de valami egészen másra felkaptam a fejem. Kínos, hogy magamtól erre nem jöttem rá.

Az egyik figura azt állította, hogy a gitár feltalálója balkezes volt. Ezt ugye nem tudjuk, mert a nyakas-húros zeneszerszámok története erősen a régmúlt előttre nyúlik vissza, de józan ésszel belegondolva könnyen lehet, hogy tényleg ez a helyzet.

Az emberek döntő többsége jobbkezes. Ők fognak az ügyesebbik kezükbe egy pengetőt, és innentől kezdve az kis túlzással egy csíptetővel felszerelt kampó is lehetne: sokkal több finommozgásra nem lesz szükség a használata során. Nem úgy, mint az ügyetlenebbik bal kézzel, amivel viszont minden ujj pozícióját és erejét külön kell tudni szabályozni, és az egész nyakon fel-alá rohangászni, és más és más pozíciókban újra és újra lefogni. Ki lenne az az önsorsrontó idióta, aki az összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladatot nem azzal a kezével végezné, amelyik erre százszor alkalmasabb?

A dolgot persze árnyalja, hogy könnyen lehet, hogy a kezdetek kezdetén a pengetés is jó pár ujj bevonásával zajlott, és nem egy pöcökkel – ahogy ma is létezik ilyen technika. Ezt én nem próbáltam, de gyanús, hogy még így is a lefogás a nehezebb, összetettebb.

Úgyhogy itt emberek súlyos milliói szívnak extrán azzal, hogy a bal kezüket erőltetik – még ha az agy plaszticitásának ez nyilván nagyon jót is tesz. De a legrohadékabb sors itt is a balkezeseké. Lenne a világon egyetlen dolog, ami rájuk van optimalizálva, de azt kiveszik a kezükből, és adnak bele helyette egy úgynevezett balkezes gitárt, hogy ők is ugyanannyit szívjanak, amit a jobbkezesek.

Ma vettem észre, hogy már markolászom a gitárt egy ideje, de még mindig nem fáradtam el. Nem mérem az időket, de annyi biztos, hogy ez szintlépés.

Újra visszatértem a legegyszerűbb akkordváltáshoz, és mintha mégis működne a korábbi elméletem, miszerint minden gyakorlás meghálálja magát, azaz abban is jobb leszek, amit konkrétan nem gyakoroltam. Harminckettőt produkáltam.

A többi akkorddal még maximum húszig jutok, de ezt egyszerűen volumennel fogom legyőzni, azaz addig csinálom, amíg bele nem szervül az ujjaimba. A mérésnél még nincs áttörés, de a sima gyakorlás közben egyre gyakrabban fordul elő, hogy elkap a gépszíj, és korábban nem tapasztalat tempóban váltogatok – amíg ki nem zökkenek egy mellényúlással vagy egyéb zavarral.

További jó jel, hogy szinte napról napra érzem, hogy ami előző nap még lehetetlennek tűnt, az ma már lehetséges, ami meg iszonyú nehéznek, az nem olyan vészes. Feltételezem, hogy az történik, hogy éjjel megerősítést kapnak azok az új idegkapcsolatok az agyamban, amiket forszírozok, így másnap onnan noszogathatom tovább a bennem születő zenészt.