A húrokon az ujjvégeimről leforgácsolódott bőrt fedeztem fel, fájdalmat már nem érzek, jönnek a bőrkeményedések, de a tompaság még mindig ott van. Ezek az objektív jelei annak, hogy viszonylag sokat van a gitár a kezemben.

Mert azon, ahogy „játszom”, mindebből nem sok látszik. Ott tartok, hogy ismerek hat akkordot, le tudom fogni őket elég szépen – amíg még nem fáradt a kezem, ami még mindig meglehetősen rövid időt jelent.

Váltani is tudok az akkordok között, de messze nem harmincszor egy perc alatt, ahogy kéne. A legkönnyebbel huszonhatig jutottam, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a többit hozom föl valamennyire, és nem csak ezzel az eggyel törődök.

Volt ugyanis is elméletem. Arra gondoltam, hogy a sokféle lefogás gyakorlásával az általános készségszintem is emelkedik majd, és azt fogom észrevenni, hogy azok a fogások is jobban mennek, amiket nem gyakoroltam hülyére. Ugyanezt gondoltam a legeslegelején forszírozott ügyességi ujjgyakorlatokról. Az elmélet látványosat bukott. A legkönnyebb akkordváltás húszra esett vissza (a többit le se mérem), az ügyességi gyakorlat pedig, amivel iskolai terminológiában talán a kettesig jutott, most értékelhetetlenül szarul megy.

A tananyagban most jön az, hogy mindezt (amit ugye nem igazán tudok) ritmusra kellene csinálni. Ez az extra kényszer, extra odafigyelnivaló gyakorlatilag nullára taszít mindent, amit eddig azt hittem, tudok valamennyire.

Lábbal ütni a ritmust állítólag segít rákattanni az ütemre, a metronóm meg ugyanezt szinte szívességként teszi. Engem – az iméntiekkel ellentétben – már ez utóbbi is erősen frusztrál: csak nagy ritkán sikerül az ütemet is, és fogásváltást is egyszerre abszolválni. A láb bevonása a dologba viszont teljes mértékben padlóra küld: rögtön nullára szétesik minden.

Van ritmusérzékem, soha nem okozott gondot az ilyesmi. Most se okoz, ha zenét hallgatok. „Zenélés” közben viszont az eddigi legsúlyosabb forrása a frusztrációnak. Egyből beugrottak az általános iskolai énekórák, ahol nem volt elég, hogy az öklendezésig gyűlölt magyar népdalokat kellett énekelni, ráadásként még szolmizálni is kellett hozzá.

Állítólag ez óriási segítség valakiknek valamiben; nekem csak extra teher volt, plusz egy dolog, amire oda kellett figyelnem. Gyűlöltem.

Tudom, hogy túl fogok jutni ezen, mert nem fogom ennyiben hagyni, de jelen pillanatban egyszerűen teljességgel életszerűtlennek tűnik, hogy az én kezeim közül valaha zene kerüljön elő, vagy hogy másokkal együtt tudnék játszani.

Újabb akkordokat igyekszem bevésni, és nem meglepve látom, hogy a váltások sokkal nehezebbek tudnak lenni, mint az első három esetében. Ez ugye azt jelenti – gondoltam először –, hogy gyakorlatilag végtelen számú ilyen váltást kell majd megtanulnom.

Aztán feltűnt, hogy csak bizonyos akkordok hangzanak jól egymással, illetve egymás után, mások meg nem, ezért ez utóbbiakkal nem lesz gond.

Utána meg az jutott eszembe, hogy lehet, hogy mégis lesz ilyesmi olyankor, amikor a gitárkíséret(?) odébb vált le- vagy felfelé úgy, hogy a dallam jóformán ugyanaz marad. Nem tudom, hogy hívják az ilyesmit, de gyakran hallani.

Érdekes tapasztalat, amikor mellényúlok, de a megpendülő hang mégsem fals, hanem kimondottam jól illik az eggyel korábbi mellé. Feltételezem, hogy az ilyesminek szerepe lehet a dalszerzésben is, bár ez elvileg egyre ritkábban kell, hogy előforduljon, és mire az ember dalt szerezne, ezen pont túljutott.

Említette az oktató, hogy majd az első komoly kihívás (azaz nekem a nagyjából a negyedik) az lesz, amikor az akkordok között kell váltani meglehetős sebességgel. Úgyhogy mielőtt tovább haladtam volna az anyagban, elkezdtem úgy találomra váltogatni ezt a három akkordot, amit eddig tudok.

Aztán megnéztem a következő epizódot, ahol kiderült, hogy a tananyag következő fejezete éppen erről szól. Azt mondja a figura, hogy általános iskolásokra fejlesztett ki egy módszert, amire állítólag vevők a gyerekek. A dolog egyszerű: egy perc alatt kell annyi váltást megpendíteni, amennyit bír az ember.

Ez az olyan kezdőknek, mint én állítólag tipikusan kilencszer szokott sikerülni. A célérték harminc. Ez kell ahhoz, hogy az ember játszani tudjon valamilyen szinten. Én tehát már előre edzettem, így az első mérésem tizenöt lett – legalábbis a D-A-D-A, stb. váltásokkal, ami talán a legkönnyebb, ezért egyelőre ezt favorizálom.

Először is bekészítettem a bal kezem ujjait a kezdő pozícióra, aztán indítottam az órát. Csak sokára vettem észre, hogy mennyire be vagyok feszülve, illetve hogy egyszerre igyekszem nézni az időzítőt, a bal, meg a jobb kezem munkáját, és közben persze gyors is szeretnék lenni.

Aztán eszembe jutott, hogy nem határidőre tanulok gitározni, úgyhogy lazítottam, és már nem nézem az időzítőt, hogy a gitározásra tudjak koncentrálni. Amikor elég jól sikerül belefeledkeznem, azon kapom magam, hogy az ujjaim már odanézés nélkül is relatíve pontosan teszik a dolgukat – persze ki tudok zökkenni, meg mellé tudok nyúlni elég könnyen. Így most huszonkettőnél tartok.

Nagyobb nehézséget okoz, hogy vakon eltaláljam azt, hogy hol négy, hol öt húrt kell pendítenem. Egyelőre erősen ritkább, hogy ez menne odanézés nélkül. Ugyanakkor a bal ujjaim kezdenek emlékezni a pozíciókra, és már olyan is van, hogy érzem, hogy most nem egészen jól fogom le, de kicsit jobban szorítva a hang stimmelni fog. A következő váltás után aztán már jól fogom le megint, és a két hang között szinte nincs különbség.

Egyértelműen kezdtem érezni tehát – egyelőre csak a bal kezemben –, hogy kezd kialakulni a nyaknak, a húroknak és az ujjaim helyzetének és erejének egy mentális reprezentációja az agyamban, illetve az ujjaimban, amiben lassan és ügyetlenül, de már kezdek úgy tudni navigálni, hogy közben egyre többször nincs is szükség a vezető érzékszervemre, azaz a szememre.

További beszippantós furcsaság, hogy az ujjbegyeim továbbra is mintha zsibbadtak lennének a nap egészében, amikor viszont gitározni kezdek, egy kezdeti kis fájdalom után jóformán olyan érzésem van, mintha ilyenkor térne vissza beléjük az élet, mintha ez lenne a természetes állapotuk.

Azt vettem észre, hogy gitározás közben annyira szorítom a húrokat, hogy nincs mit csodálkozni azon, hogy ennyire elfáradok. Elkezdtem ujjanként csökkenteni az erőkifejtést, hogy megtaláljam, mi az a minimális erő, ami már elég ahhoz, hogy tiszta hangokat pendítsek.

Óriási fizikai megkönnyebbülést érezve pengettem tovább az akkordokat egészen addig, amíg el nem kezdett valami fals hang is beszűrődni. Ez a szokásos ujj rálógáson kívül leggyakrabban attól volt, hogy a mutatóujjamat végül mégse szorítottam elég erősen, úgyhogy megnyomtam jobban, mire megint javult a hallható teljesítményem, de aztán megint hibák csúsztak be, és végül eljutottam odáig, hogy noha újra igen erősen nyomom, megint hamis hangok szűrődnek be, de már úgy elfáradt a kezem, hogy nem jön visszajelzés az ujjaimról, hogy pontosan mi is a hiba. Ilyenkor jön a pihenés.

Rendkívül lassan haladok, de azért nem nulla sebességgel, és úgy néz ki, hogy noha – különösen estefelé – nevetségesen hamar elfáradok, másnap mintha egy kicsit magasabbról tudnám kezdeni.

Az ujjhegyeimből már majdnem elkezdett kiállni a fagyás érzet, így viszont tovább tudtam „játszani”, amitől megint csak fáj a gyakorlás végére, és zsibbadt azon kívül, de mindent összevetve mégis érzek egy olyan tendenciát, mintha lassan belátnák az ujjaim, hogy ez most így fog menni egy darabig, úgyhogy kelletlenül, de kezdenek hozzászokni a gondolathoz.