A körte, amíg a fán van, savanyú, kemény, ehetetlen. Ha lehullott, két nap alatt elrohad. Akkor kell puha tenyérrel a gyümölcs alatt állni, amikor épp magától esik le. Ekkor egy a háromhoz az esélyünk, hogy a szóban forgó darab ízletes. Mindent összevetve nem javaslom a körtével való foglalkozást.

Most van az, hogy meg kell állnom egy pillanatra, és kicsit jobban odafigyelni a dolgokra, komolyabban venni magam, meg a körülöttem lévő világot, hogy megtaláljam benne a helyem, hogy ne a fejemet épp egy köddé foszló lehetőség után fordítva száguldjak el a következő mellett, hogy végre lehetőségként tekintsek az életre. Heteken át sorra, párosával dobáltam be a sütőbe az elősütött zsömléket, és csak most jutott eszembe, hogy fel kell szúrni őket, és sajtot kell tuszkolni a belsejükbe. Gondolkozz, az istenit, figyelj már oda!

Hallom egy ismerősömtől, hogy a kertjében csak most érett meg az első paradicsom. Eléggé meglepett, mert annak idején a Gusztiék kertjében is nőtt a piros zöldségből pár tőnyi a kerítés tövében, és amikor érettségi után a matematika feladatgyűjteményekből rakott máglyán szalonnát sütöttünk, már javában számolatlanul faltuk hozzá a savas-édes koktélparadicsomokat.

Egy kávézó – sok egyéb tényező mellett – akkor tud a szívemhez nőni, ha emlékeznek rám, tudják, hogy mit szoktam inni. A munkahelyem menzáján is van egy sarok, ahol nem magamnak csinálom a kávét, hanem kérnem kell, illetve lehet. Mondjuk hat dolgozóból, akik a pult mögé szoktak rotálódni, egy figura tudja, hogy mit iszom az esetek 98%-ában. A többieknek minden találkozásunk az újdonság erejével hat.

Azért sem vagyok könnyű eset, mert már-már betegesen ragaszkodom bizonyos józan megfontolásokhoz. Ujjbegyemen az édesítővel várom, hogy a pohárba engedjék a kávémat, hiszen a forró folyadékban reális esélye van feloldódni, míg a hideg tejszínhab tetején ülve ez aligha sikerülhet neki. Ezért is minden egyes alkalommal külön kell szólnom, hogy várjanak egy pillanatot a tej meg a tejszínhab előtt. Mindig meglepetést okozok, és értetlenséget váltok ki.

De ma kisebb csoda történt. Egy ma először dolgozó srác önállóan felismerte az édesítős manőverem mögötti elképzelést, és elém tolta a poharat, amiért a többiek esetében szinte meg kell harcolnom.

Szintén szomorúan állok az előtt a jelenség előtt, amikor presszókávé rendelésekor megkérdezik, hogy csészébe, vagy két decis pohárba adják-e. Akkor legyen vödör.

Közép-kora gyerekkorom egyik legőszintébb gasztronómiai élménye az albán kagylókonzerv volt. Mindenféle megalapozott vagy megalapozatlan előítélettől mentesen kóstoltam meg, és rögtön levett a lábamról. Rákattantam, és nem győztem dobozszám falni.

Jutalomjátékom – kisebb, tojásrántotta, farmer szalámi és marha-májkrém dominanciájú időszakok által megszakítva – jó pár hónapig tartott. Aztán egy csípős téli estén vörhenyesre váltott az arcom, háromszorosára dagadt a szám, riadt, viszkető szemeimmel pedig alig tudtam rácsodálkozni az engem körülvevő világra, úgy fel voltak puffadva a szemhéjaim.

Bementünk az ügyeletre, ahol kaptam egy injekciót, meg egy tippet, hogy talán hidegallergiám lehet. Az orvos által felkínált egérutat kihasználva szívesen hazudtam volna egy szebb világot magamnak, de szüleim és én is tudtuk, hogy a kagylókonzerv a bűnös. Évekig nem ettem belőle.

Aztán jóval később újra átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, mégis megkockáztatok egy ismétlő kísérletet. Megettem egy teljes konzervet. Az íze, az omlóssága semmit nem fakult, ugyanolyan csodálatos volt, mint a sajnálatos esemény előtti időkben – illetve mint akkor. Mivel a legkisebb bántódásom sem esett, beláttam, hogy egy elszigetelt esemény hiszékeny áldozatává váltam, és nincs okom többé megtartóztatni magam ettől az örömforrástól. Ez éppen arra az időpontra esett, amikortól soha többet nem lehetett kapni az ominózus konzervet.

Azóta is elkötelezett híve vagyok a tengeri állatoknak mind természettudományos, mind táplálkozási vonatkozásban, de a kagylót speciel utálom. Nem szeretem az ízét, nem szeretem azt a kiirthatatlan inasságát, azt az ellenséges ruganyosságát. Csak azt a csodálatos albán kagylókonzervet szerettem.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Balázsnak mondták spanyolórán, hogy a Jamón iberico a pata negra (feketelábú) disznófajtából készül, aminek eleve magas különlegességi indexét még az étrendjével is fokozzák. Először árpán és kukoricán hizlalják, aztán füvet, gyógynövényeket és makkot etetnek vele. Mielőtt elvágják a torkát (vagy más, politikailag korrekt módon végeznek vele), már csak makkot kap.

Erről eszembe jutott, hogy az ilyesmihez nekem is lenne kedvem – ha a korán kelős, meg a kivégzős részt valaki megoldja helyettem. Az én disznóim is füvet ennének meg makkot, de fokhagymás spenótot is kapnának bőven, kedvenc italuk a gyömbéres sör lenne. Koradélutánonként pedig tíz évesnél nem idősebb, az elmúlt két tanév átlagában magatartásból legalább négyes gyerekek simogatnák álomba őket. Főleg ez utóbbi körülménnyel magyaráznám, hogy miért olyan istentelenül drága a belőlük készült sonka.