Címke: #gyomor

Tésztaparty

Szeretem a jó ételeket, és magam is ilyenek készítésére törekszem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az sem tragédia, ha épp nem a legprímább falatokhoz jut az ember. Egyszerűen tudni kell súlyán kezelni az elénk kerülő ételt.

Ha valami különlegesen finom, szeretettel, lelkesedéssel elkészített ételt eszem, az étkezés. Ha a munkahelyem menzáján ebédelek valami egyszerű, elhivatottság nélkül, de korrekt módon elkészített kaját, az evés. Ha elverem az éhségemet a Bundeswehr egy konzervjével, amiben a bevitt energia a lényeg, az íz pedig szinte mellékes, az táplálkozás.

Egyszer – megfigyelőként – részt vettem egy Balaton körüli futóverseny egy-két szakaszán. A szervezők a Zánkai Ifjúsági Tábor(?) területére intézték a szállásokat, estére pedig tésztapartyt ígértek. (A futáshoz jól passzol a szervezet számára könnyen és gyorsan hasznosítható szénhidrát bevitele). A végülis nem olyan rosszul hangzó rendezvény a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy tányér kenőccsé főzött spagettihez egy evőkanál félszintetikus tejfölt paccsantottak, majd a futók az egészet (sőt repetázni is lehetett) zsíros alumínium villákkal juttatták a szájukba. Na, ez a takarmányozás.

Rozmaring

– Akkor csináljuk úgy, hogy te mondod, hogy én mit csináljak, de nem nyúlsz semmihez: meg akarom tanulni. Vagy nem is! Egyből csinálom, és közben mondom is, hogy mit csinálok, te meg bólogatsz vagy csóválod a fejed. Ilyesmi. OK?

– Rendben. Én majd felrakom a vizet a spagettinek, meg intézem tovább is, azzal ne törődj.

– Tehát akkor felvagdosom a gombát, jó, kész, felteszem a teflon serpenyőt a lassú tűzre, ugye?, és akkor mehet bele az olaj… viszonylag sok kell bele, mert a gomba sokat felszív. Jó. Akkor ezt most bele is teszem, összeforgatom a fakanállal, és egy kicsit emelek a lángon, hogy épp egy leheletnyit megpiruljon a gomba… Addig akkor felkockázom a hagymát. Apróra, mert aztán a szószba nem kellenek nagy darabok, mert ugye az akkor már nem szósz. Ugye? Na, most gyorsan újra lejjebb veszem a lángot, és mehet rá a hagyma. Jó. Még egy kis olajat is teszek. Ezeket is összeforgatom, és akkor most mehet rá a fedő, hadd rottyanjon össze egy kicsit. Na, és megvettem a cserepes oreganot, meg a rozmaringot is. Akkor most ezekből vágok bőven, így ni. Elég ennyi? Na, akkor még ezt is hozzá… Tehát most ezeket – figyelve az ujjaimra – felvagdosom a lehető legkisebb miszlikre. Ezt ugye lehetne olyan mozsár szerűségben is azzal a kis bunkóval összezúzni, de így is kifő belőle az aroma, és szebb is, ha csak amúgy, darabosan van a mártásban. Ja! Megsózom gyorsan a gombát, meg a hagymát, hogy egy kis levet eresszen, és tulajdonképpen mehet is rá az oregano, meg a rozmaring. Na de most mi is jön? Ne segíts! Ja, tudom. A fokhagyma. Szétnyomom teljesen a nagykéssel, és aztán még jól felvagdosom, és mehet is bele. Összeforgatom gyorsan, de már veszem is elő a tejfölt, mert a fokhagyma hipp-hopp oda tud égni, és úgy meg keserű lesz. Jó, akkor most beleteszem a tejfölt, megkóstolom… Még egy kis só mehet rá, meg ugye az a kis – még mokkás kanálnyinál is kevesebb – cukor, és ezt is összekeverem, rottyantok egyet… És… És kész! Ugye? Ennyi?

– Igen. Na látod, sikerült megjegyezned elsőre. Pont így csináltam én is. Megjegyzem, nem lett valami jó. Szerintem ez a rozmaring mégis inkább csak a sült húsokhoz való.

Kiwi tejjel

Chefchaouenben különösen hangulatos volt a medina. Na de az új városrész is. Elképesztően sok fiatal volt este is az utcákon, bár egy idő után eltűntek a lányok, és nem sokkal később tulajdonképpen mindenki.

Mivel a marokkói konyhát helyrehozhatatlanul meguntuk, kimentünk a medina falain kívülre, és valami más után néztünk. Így találtunk egy pizzériát, pontosabban valami tésztaféléket adó gyorséttermet. Úgy rémlik, hogy a pizza is elfogadható volt, de nem ez a legkedvesebb emlékem. Hanem a turmixok.

Egy nagyon kedves úrnál adtuk le a rendeléseinket, aki olyan feszült figyelemmel hallgatott minket, mintha egy világvége elhárítási akció kiemelten fontos, soha meg nem ismételhető részleteit hoztuk volna a tudomására. Minden elhangzott tételt azonnal továbbított az annak elkészítéséért felelős szakembernek. Alapvetően kétféle turmix volt: a narancs, és a tej alapú. Nem emlékszem már mindegyik gyümölcsre, de biztos, hogy volt banán, kiwi, és talán eper is. Számos kombinációt kipróbáltunk, figyelve arra, hogy a lehető legtöbbféle turmix legyen egyszerre az asztalunkon.

Az első kör után eszembe jutott, hogy tudnom kell, milyen a tej alapú kiwi. De a kedves úr azt mondta, hogy ezt a kombinációt speciel nem javasolja. Ráhagytam, és kértem valami mást. De aztán, ha lehet, még hevesebben gyötört a kíváncsiság, hogy milyen lehet a tejes kiwi turmix. Újra felvetettem. Megint az volt a válasz, hogy nem javasolja. Azt mondtam, hogy én ennek ellenére ki szeretném próbálni – a saját kockázatomra. Erre úgy érvelt, hogy higgyem el, hogy nem jó, de én hajthatatlan voltam. Odament hát a turmixok készítésére szakosodott kollégához, és ismertette vele a helyzetet. Az megnézett magának, majd megingathatatlan elszántsággal a szemében azt mondta a főnökének (persze én csak a metakommunikációját tudtam értelmezni: karba tette kezeit és hátralépett egyet a turmixgépektől), hogy ő ezt a turmixot semmilyen körülmények között nem hajlandó elkészíteni. Az étteremvezető sóhajtott egyet, majd azt mondta nekem, hogy higgyem el, hogy a kiwi tényleg nem jó tejjel.

Így történt, hogy az az emlékem erről a helyről, hogy kis híján gyomorrepedésig faltam magam különböző, de egytől egyig elképesztően finom turmixokból. Miközben ezeket a sorokat gépelem, egy teljesen elfogadható kiwis joghurtot kanalazgatok ugyan, mégis elhiszem, hogy igazuk volt.

Méltányos kereskedelem – ma

A büfében egymás mellett lapult négyféle (gyümölcs)tea – ugyanabból a márkából. Közülük háromnak a tartalmára utaló neve volt, azaz a benne lévő(?) gyümölcsökről nevezték el őket, a negyedik viszont egyszerűen a Fair Trade címkét viselte. Tehát erről a termékről – nagy vonalakban – azt állítják, hogy úgy jutott el hozzánk jelenlegi formájában, hogy nem zsákmányoltak ki közben egyetlen országot, embert vagy termővidéket sem. A másik háromról nem állítanak ilyesmit.

Gombapaprikás

A tökéletes gombapaprikás elkészítéséhez nem kell semmilyen előképzettség vagy tehetség. Elég, ha az ember egyszerre hordja magában a féktelenséget, meg az önfegyelmet. A féktelenség ahhoz kell, hogy tegyen bele derekasan olajat (mert sokat felszív a gomba), hagymát (mert az kell a szafthoz) és pirospaprikát (mert – a gombán kívül persze – az a lelke, pontosabban az, ami a forró olajban kioldódik belőle). Az önfegyelem meg ahhoz, hogy ne kezdjen el variálni, hogy só helyett vegetát használ, hogy bort önt bele, vagy hogy más fűszerekkel kísérletezik, mint pirospaprikával. (Ez utóbbi természetesen nem feltétlenül vonatkozik az erőspaprikára).

Kávé

A hazaérkezésem utáni reggelen megittam az első itthoni kávémat. Az ébredést nem segítette érdemben, de alattomosan célzott rá, hogy újra itthon vagyok.

Marokkóban arra lettünk ugyanis figyelmesek, hogy az ottani kávé aromája mesébe illően gazdag, telt. Általában egydecis üvegpohárban szolgálják fel, tesznek mellé három kockacukrot, illetve létezik feketén és tejjel. Én ez utóbbi változatot részesítem előnyben. A fokozott élvezeti értékben biztosan szerepe van annak is, hogy a tej – amit időnként külön csészében hoztak ki – csak a kötelező (de arab környezetben nem magától értetődő) forraláson esik át. Nekem úgy tűnt, hogy Marokkóban egy liter tejből csak egy liter tej készül, és nem két liter reggeli ital, fél kg túró, és egy darab sajt – mint ahogy az nálunk elő-előfordul.

Most, hogy visszagondolok, alig láttunk teheneket… Amikre konkrétan vissza tudok emlékezni, azok egy várdombnyi szeméthegy lankáin legelésztek.

Tej

Szeretem a tejet, mindennap iszom legalább két bögrével. Ugyanakkor nagyon érzékeny vagyok a minőségére. Először a szagán érzem meg a minőségromlás olyan apró jeleit is, amelyek másik tizenhárom emberből tizenegynek észrevétlenek maradnak. Ezután következik az íz-aljasulás fokozata. Ez olyan rettenetes dolog, hogy nem is akarok írni róla.

Az utóbbi hetekben azt vettem észre, hogy mindegy, hogy dobozos, zacskós vagy friss (épp csak a kötelező forraláson átesett) tejet szagolok, valami nem stimmel vele. Lehet, hogy nekem büdös a tej?

Jóformán arabiata

Most már ugyan jóformán kapkodni kell, hogy épkézláb paradicsomhoz jussunk, de még mindig érdemes kipróbálni, hogy néhányat közülük forró vízbe dobunk egy rövid időre, hogy aztán könnyen lehúzhassuk a héjukat, feldarabolhassuk, és óvatosan hevített extra szűzolíva olajra dobhassuk őket. Aztán – szerintem – vágjunk ketté (vagy karikára – kinek hogy tetszik) olívabogyókat, és ezeket is öntsük a paradicsomhoz. Utána jöhet egy-két szétpasszírozott fokhagyma, és jó pár szem kettéhasított spanyol zöldbors. (Spanyol zöldborshoz úgy juthatunk a legkönnyebben, ha capri bogyó vásárlási szándékkal leveszünk egy üvegcsét a hűtőpultról). A szigorú bánásmódnak ellenálló paradicsomdarabokat meglapogathatjuk a fakanállal, miközben át- átforgatjuk az egészet, és sót, – ízlés szerint egy kevés cukrot –, és jelentékeny mennyiségű oreganot szórunk hozzá. Hagyjuk addig lassú tűzön, amíg többé-kevésbé homogén szósz nem lesz belőle. A hatékonyságot, mint alapértéket magukénak vallók közben eidami jellegű sajtot reszelhetnek, akik meg parmezánt akarnak rá szórni, azok üssék el önálló ötlet alapján azt a pár fennmaradó percet. Feltéve, hogy a spagettit vagy pennét már rég megfőzték.

Hullám

Úgy döntöttem, hogy véget vetek annak a gyakorlatnak, hogy tétlenül szemlélem, ha a dolgok rosszul alakulnak. Mostantól kezdve cselekedni fogok.

Régi probléma, hogy a szendvicsemből – nagyjából az utolsó harmadától – minden harapásnál egyre kijjebb csúszik a betöltött összetevő. Ebben oroszlán része van a majonéznek, de az nem járható út, hogy azt ne tegyek bele. Ezért ma hullámosra vágtam a zsemlét.

…

A módszer hatékonyságát 96%-osra taksálom: a rettegett jelenség csak az utolsó két falatnál lépett fel, így nem volt alkalma kezelhetetlen méreteket ölteni.