Nemesítés

A mai napig is csak nagyon kevesen tudják, hogy a csirkemáj és a csirkehús valósággal megnemesítik egymást. Különösen az utóbbi az előbbit. Nekem legalábbis mindig sokkal jobban ízlik a máj, ha a húsból is kapott egy kis zamatot.

Ugyanakkor nem szabad, hogy a birtokunkba jutott tudás felett érzett öröm a részletek felett való gondatlan elsiklásra hajlamosítson minket. Éppen ezért egy kevés kenyérszalonnát kell először is kockára vágnunk, és a csirkét csak ennek a zsírjára dobhatjuk rá. Süssük össze, közben szórjuk meg egy kis sóval. Egyelőre jóval kevesebbet tegyünk bele, mint amire összességében szükség lesz, mert a máj szívesebben sül só nélkül. Kisvártatva mehet utána a szintén felkockázott hagyma. Érdemes sokat beletenni belőle – feltéve, hogy hasonló az ízlésünk. Én egy paprikát is apró darabokra vágnék, és hozzácsapnám, de nem akarok erőszakoskodni. Az egészet – időnként átforgatva – süssük össze rövid lángon, lefedve. A dolog vége felé közeledve újra sózzuk meg – most már a véglegesnek szánt mennyiséggel.

További haszon

A mai rántott csirkemell és gombasaláta külön-külön is annyira sós volt, hogy fedezte az év hátralevő részére a só szükségletemet. Ennyivel is beljebb vagyok. De további hasznot is húzok a dologból, hiszen enélkül csak bajosan innám meg a napi adagként javasolt 2-3 liter folyadékot. Így ezen legkésőbb fél háromig túl leszek.

Összekevertem az egészet

Az úszás végeztével kifeküdtem egy kicsit a medence mellé napozni, hogy legyen mit mozgási energiává alakítanom a hazafelé útra. Mivel még semmit nem ettem, azon kezdett el járni az eszem, hogy mit fogok csinálni ebédre. Számbavettem az otthon található alapanyagokat, döntöttem, és felpattantam.

Olajat csordítottam az edény aljára, felkockázott hagymát ejtettem rá, és dinsztelni kezdtem. Rögtön utána gombát vágtam szeletekre, és ahogy megvoltam vele, azonnal rádobtam a már üvegesedni kezdő hagymára. Ezután a paprika következett. Továbbra is lassítás nélkül, kis karikákra vágtam azokat a kis rudacskákat, amiket szépítés nélkül talán rák-parizernek lehetne nevezni. Ezeket is beledobtam az elegybe, összeforgattam őket, és vegetát, meg kurkumát szórtam rájuk.

Az így kialakult mixnek hagytam egy kis időt, hogy levet eresszen, majd az kicsit le is főjön róla, aztán egy felkockázott paradicsomot dobtam utánuk, rá meg egy kis őrölt gyömbért. Kimértem egy kis rizst, beledobtam, és utána engedtem kétszer annyi térfogatú vizet. Összekevertem az egészet, és lefőztem a levének a javát. Az utolsó bő húsz percet láng nélkül töltötte, így a rizs mindent magába szívott, amit akart, de az egész is szaftos maradt.

Add csak ide

– Te engem ne csillapítgass! Ne gyere a mértékletességgel! Kettőnk közül én tudom, hogy egyáltalán mi az. Egész eddigi életemben mindig csak korlátoztam saját magamat. De ennek most vége, szépen el is felejthetitek, hogy volt ilyen! Úgyhogy add csak ide mind az ötven palacsintát! Meg a lekvárt, légyszi. És ne trükközz: meg fogom számolni!

Japán kaja

A Magyarországról hazautazott japán vezető rengeteg otthonról hozott kaját és alapanyagot hagyott a hűtőben és a fiókokban. Semmi magyar, vagy akár európai ételt nem találtunk. Volt alga, moszat, tészták azonosít(hat)atlan összetevőkből kikevert szószokkal, és állatok húsából készült zúzalékok. Nem értettük, hogy hogy lehet az, hogy idejön egy ember Japánból és úgy tölt itt éveket, hogy minden ételt otthonról hoz(at); feltűnően távoltartja magát a magyar konyhától. (Lehet, hogy ettől a konokságtól működnek a japán termékek?).

Mivel mi elvből elítéljük az ilyen korlátolt hozzáállást, kihasználtuk a számunkra különleges lehetőséget, és azonnal nekiláttunk, hogy szisztematikusan végigegyük, amit csak találunk. A japán nyelvű zacskókon látott képes használati utasításokat bogarászás után, az angol nyelvűeket haladék nélkül hajtottuk végre, és utána is csak annyit vártunk, hogy a vállalhatatlanul súlyos égési sérüléseket elkerüljük.

Az élmény – kevés számú részélménytől eltekintve – mindent összevetve rettenetes volt. Az elkészült ételek penetráns ízűek, gonosz barnák, viszolyogtató állagúak és olyan szagúak voltak, mintha – épp csak pár csepp – dögkút esszenciát eresztettek volna beléjük.

Azonnal, ellenszavazat nélkül mentettük fel a távol-keleti középvezetőt az általunk korábban megfogalmazott vádak alól. Ha neki ezek az alapízek (mégha az itteni zacskós kaják megfelelőiről van is szó), akkor a két konyha közötti távolságról szerzett tapasztalataink alapján pontosan el tudjuk képzelni, mit érezne, ha csülkös bablevest vagy túróstésztát kellene ennie.

Cukormentes

Ezen a héten úgy döntöttem, nem kockáztatok, és megvettem a lottószelvényt már ma. Visszafelé a sarkon észrevettem egy kis üzletet, amire a következő volt kiírva: Cukormentes sütemények, fagylaltok. Bementem.

– A „cukormentes” ugye csak a süteményekre vonatkozik? A fagyi normális?

– Nem, az is cukormentes.

– Ó. De azért jó?

– ? … Gyümölcscukor van benne.

– ? Aha. Akkor két erdei gyömölcsöst kérek.

Gyanús volt, hogy a minőséget firtató kérdésemre nem vágta rá egyből sértett szakmai önérzettel, hogy már hogy ne lenne jó, hanem gyakorlatilag megcáfolta a saját feliratát. Az a gyanúm, hogy ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy az édesítőszeres édességek sajnos jellegüknél fogva szarok. Ez – az így vagy úgy, de cukrot tartalmazó – fagyi egyébként finom volt.

Nyelvhal

Garda megkérdezte a halas pultnál álló nőt, hogy van-e még mondanivalója a nyelvhallal, illetve elkészítésével kapcsolatban. Annyi hasonló élményem volt már, hogy egy szaküzletben csak egy kicsit „túlkérdezek” azon, amit az értékesítőnek feltétlenül tudnia kell, és azonnal lefagy, zavartan mosolyog, vagy megpróbálja valami közhellyel elaltatni kóros kíváncsiságomat. Ez a hölgy is tágra nyitotta a szemeit, olyan arckifejezést vett fel, mint aki nem érti, hogy miféle kérdés ez, de a magától értetődő válasz így hangozna rá: hát hal bazmeg.

De Garda nem adta fel. Én már teljesen kivonultam mentálisan a helyzetből, de ő még valami olyasmi segítő kérdést fogalmazott meg, hogy mire kell ügyelni az elkészítésnél. Én csak arra lettem figyelmes, hogy a nő mégiscsak tud beszélni, úgyhogy el is kezdtem figyelni a szavait.

Elmondta, hogy a nyelvhal a legkeresettebbek közé tartozik az áruházukban. Fehérhúsú, vékonyra szelt filénként árulják. Nem száraz, és nem is zsíros fajta. Önmagában is nagyon gazdag az íze, ezért alapvetően arra kell figyelni, hogy ne nyomjuk el fűszerekkel saját karakterét, hanem hagyjuk kibontakozni. Megköszönte a vásárlást, és jó étvágyat kívánt hozzá.

Lehet, hogy mégiscsak több az értelmes ember a világon, mint amennyit én gondolok, csak aktiválni kell bennük az intellektust. Úgy néz ki, hogy ennek az eladónak az üzemmódját nem sokan próbálták meg átállítani, pedig érdemes lenne: nekünk is hasznunkra vált, és ő is jobban érezte magát tőle.

Oliva olajba dobtam petrezselymet, snidlinget és egy parányi halas fűszerkeveréket. Megszórtam sóval, aztán bekentem a laza masszával a szeleteket. Hagytam, hadd ácsorogjon magában, amíg megpucoltuk az újkrumplit, és előkészítettük a mártás hozzávalóit. A halat aztán csendes tűzön, szépen megsütöttük. Negyed óránál nem tartott tovább. A teflon serpenyőbe megint olaj került, megdinszteltem rajta a gombát, újhagymát dobtam rá, lestyánt és oreganot ejtettem bele (épp csak jelzésszerűen), és megsóztam (kicsit erősebben). Amikor jól összeértek, tejszínt csorgattam alá, és összerottyantottam. Közben a megpucolt, direkt kisméretű krumplikat bedobtam egy kimélyített serpenyőbe, és hirtelen sütöttem rájuk egy kis kérget, aztán csendesebb lángon sütöttem tovább, megsóztam és időnként átforgattam őket. Később kis vizet töltöttem alájuk, és átpároltam. Száraz fehérbort ittunk a kompozícióhoz.