Most kapcsolok, hogy az utcánkban lévő mindkét kínai kajáldában egy-egy csaj a főnök. Egészen eltérő karakterek, de közös bennük a magas üzemi fordulatszám, és hogy kétség sem férhet hozzá, ők tudnak mindent, és döntenek mindenben.

A mai rántott csirkemell és gombasaláta külön-külön is annyira sós volt, hogy fedezte az év hátralevő részére a só szükségletemet. Ennyivel is beljebb vagyok. De további hasznot is húzok a dologból, hiszen enélkül csak bajosan innám meg a napi adagként javasolt 2-3 liter folyadékot. Így ezen legkésőbb fél háromig túl leszek.

Van a fenyőmagnak egy ízösszetevője, ami értelmetlenné teszi a fogyasztását. De van egy másik is, ami miatt viszont mégis érdemes talán. Már megettem egy marékkal, de még mindig nem tudom, hogy mi legyen.

Ezen a héten úgy döntöttem, nem kockáztatok, és megvettem a lottószelvényt már ma. Visszafelé a sarkon észrevettem egy kis üzletet, amire a következő volt kiírva: Cukormentes sütemények, fagylaltok. Bementem.

– A „cukormentes” ugye csak a süteményekre vonatkozik? A fagyi normális?

– Nem, az is cukormentes.

– Ó. De azért jó?

– ? … Gyümölcscukor van benne.

– ? Aha. Akkor két erdei gyömölcsöst kérek.

Gyanús volt, hogy a minőséget firtató kérdésemre nem vágta rá egyből sértett szakmai önérzettel, hogy már hogy ne lenne jó, hanem gyakorlatilag megcáfolta a saját feliratát. Az a gyanúm, hogy ezzel nem kevesebbet állított, mint hogy az édesítőszeres édességek sajnos jellegüknél fogva szarok. Ez – az így vagy úgy, de cukrot tartalmazó – fagyi egyébként finom volt.

Garda megkérdezte a halas pultnál álló nőt, hogy van-e még mondanivalója a nyelvhallal, illetve elkészítésével kapcsolatban. Annyi hasonló élményem volt már, hogy egy szaküzletben csak egy kicsit „túlkérdezek” azon, amit az értékesítőnek feltétlenül tudnia kell, és azonnal lefagy, zavartan mosolyog, vagy megpróbálja valami közhellyel elaltatni kóros kíváncsiságomat. Ez a hölgy is tágra nyitotta a szemeit, olyan arckifejezést vett fel, mint aki nem érti, hogy miféle kérdés ez, de a magától értetődő válasz így hangozna rá: hát hal bazmeg.

De Garda nem adta fel. Én már teljesen kivonultam mentálisan a helyzetből, de ő még valami olyasmi segítő kérdést fogalmazott meg, hogy mire kell ügyelni az elkészítésnél. Én csak arra lettem figyelmes, hogy a nő mégiscsak tud beszélni, úgyhogy el is kezdtem figyelni a szavait.

Elmondta, hogy a nyelvhal a legkeresettebbek közé tartozik az áruházukban. Fehérhúsú, vékonyra szelt filénként árulják. Nem száraz, és nem is zsíros fajta. Önmagában is nagyon gazdag az íze, ezért alapvetően arra kell figyelni, hogy ne nyomjuk el fűszerekkel saját karakterét, hanem hagyjuk kibontakozni. Megköszönte a vásárlást, és jó étvágyat kívánt hozzá.

Lehet, hogy mégiscsak több az értelmes ember a világon, mint amennyit én gondolok, csak aktiválni kell bennük az intellektust. Úgy néz ki, hogy ennek az eladónak az üzemmódját nem sokan próbálták meg átállítani, pedig érdemes lenne: nekünk is hasznunkra vált, és ő is jobban érezte magát tőle.

Oliva olajba dobtam petrezselymet, snidlinget és egy parányi halas fűszerkeveréket. Megszórtam sóval, aztán bekentem a laza masszával a szeleteket. Hagytam, hadd ácsorogjon magában, amíg megpucoltuk az újkrumplit, és előkészítettük a mártás hozzávalóit. A halat aztán csendes tűzön, szépen megsütöttük. Negyed óránál nem tartott tovább. A teflon serpenyőbe megint olaj került, megdinszteltem rajta a gombát, újhagymát dobtam rá, lestyánt és oreganot ejtettem bele (épp csak jelzésszerűen), és megsóztam (kicsit erősebben). Amikor jól összeértek, tejszínt csorgattam alá, és összerottyantottam. Közben a megpucolt, direkt kisméretű krumplikat bedobtam egy kimélyített serpenyőbe, és hirtelen sütöttem rájuk egy kis kérget, aztán csendesebb lángon sütöttem tovább, megsóztam és időnként átforgattam őket. Később kis vizet töltöttem alájuk, és átpároltam. Száraz fehérbort ittunk a kompozícióhoz.