Címke: #gyomor

Banán

Tegnap a közvetlen életveszély elhárítása érdekében vettem egy három tagú banán fürtöt. Egyet meg is ettem közülük, és végül ugyan tényleg nem haltam éhen, de csalódott voltam.

Indiában találkoztunk kicsi, nagy, sárga, zöld és lilás(!) banánokkal. Közös jellemzőjük volt, hogy azon kívül, hogy mézédesek voltak, mindegyiknek volt egy, csak az adott típusra jellemző, de mindenképpen üde, kellemes aromája. Ezzel szemben az itt elérhető, zölden útnak indított, aztán érettnek tűnően megérkező, 25 cm-es banánok sajnos szarok. Ez egy kellemetlen különbség a két kultúra között – a mi hátrányunkra. Az, hogy valami nagy, és szép sárga, nálunk már pontot ér.

Lioba

Indiában sok eddig ismeretlen ételnévvel találkoztunk, amiket hosszasan betűzgettünk, találgattuk, hogy vajon hogy kell mondani. Dal, thali, uttapa, chapati, lassi, parota, stb. Most megnéztem az üzemi étkezdém mai ajánlatát, és váratlanul itt is ismeretlen kajára bukkantam: lioba szerepel az egyik menüben. Rövid töprengés után rájöttem, hogy ez a csoda egyszerű elütés. Liba lesz, de nem próbálom ki.

Comb

Kéne venni pár csirke felsőcombot, meg répát és almát. A combokat be kéne kenni vegetás, erősen tárkonyos, parányit mézes és mustáros páccal, és állni hagyni egy kicsit. Közben a répát meg kellene pucolni, és karikákra kellene vágni, jó pár fej hagymát fel kéne kockázni. A húsokat egy serpenyőben kicsit meg kéne kapatni, hogy ress külsőt nyerjenek, és később magukba zárhassák az ízüket. Egy jénai tálat ki kéne kenni, és beletenni a répát, majd ritkásan szalonnát kellene szórni rá, az egészre meg mehetnének a combok. Közéjük vékony, fahéjjal megszórt alma szeleteket dobálhatnánk. Az egész köré hullathatnánk a felkockázott hagymát, még egy parányi olajat loccsantanánk hozzá, és a csirkecombok tetejére egy-egy kis darabka vajat tennénk. Meg kéne sütni, és szintén sütőben készült, szeletekre vágott krumplit kéne enni hozzá, tejföllel.

Kínai étterem Ipswichben

Miután egy munkaügyből kifolyólag Londonból láttam a repteret, meg a metró aluljárót, majd az este Ipswichbe menő vonat ablakában tükröződni saját magamat, nem számítottam semmi kellemesre. Egyetlen eseménynek köszönhető, hogy nem lett igazam: másnap este elmentünk egy kínai étterembe.

Tizenketten, (angolok, újzélandiak, finnek, norvégok, magyarok) ültünk körül egy asztalt, és sorra került minden fárasztó ostobaság, ami ilyenkor szokásos. Ebből annyira vontam ki magam, hogy csak a kifejezetten hozzám címzett, konkrét kérdésekre voltam hajlandó válaszolni. Az egyetlen üdítő színfolt a beszélgetésben az volt, ahogy az angolok finom, igényes humorral versenyt gúnyolták saját politikusaikat.

Kínai sört rendeltem. Hasonlított a nálunk megszokottra, de nem volt olyan habos, az ízébe pedig mintha citrom keveredett volna. Kellemes, frissítő ital volt. Mind az öt. Tizenkettőnknek kihoztak összesen három tál, különböző, pálcikákra fűzött húsokból álló kombinációt, de csak olyan kóstoló mennyiségben. Csipegettem belőle, de egyáltalán nem sikerült jóllaknom. Amint végeztünk, szerencsére kihoztak még egy ilyen tripla kört, kicsit más jellegű húsokkal, illetve már rizs és tészta is volt. Külön szeretném megemlíteni a kacsacombot, amit olyan omlósra készítettek, hogy a csontról leroskadt a hús, ahogy a tál döccent az asztalon. Ezalatt a felvonás alatt már sikerült jóllaknom, ezért a további három fogáskavalkád már készületlenül ért, de kénytelen voltam mindent végigenni.

Közben iszogattam a söreimet. Az asztaltól három-négy méterre három pincér állt – egyenletesen elosztva. Amikor az első korsót üresen tettem vissza az asztalra, felnéztem, hogy el ne mulasszam a pillanatot, amikor kérni tudom a következőt. Ahogy felpillantottam, a velem szemben lévő pincér kérdő tekintetével találkoztam. Csak bólintanom kellett, hogy igen, kérem a következőt. A többi korsónál ugyanilyen flottul ment minden.

A tálak és a tányérok közötti nyúlkálások miatt riasztó disznóól jött össze az abroszon – kis megnyugvásomra nem csak előttem. Kiderült, hogy ez üzemszerű, mert kínos söprögetés helyett két-három fogásonként egyszerűen lerántották a felül lévő abroszt, és nekiláthattunk a makulátlannak. A végén forró, citromos oldószerrel átitatott damaszt kéztörlőket kaptunk, amivel maradéktalanul el lehetett tüntetni minden zsírt a kezünkről.

Hiába, enni kell

Velem szemben lakik egy pár. Visszatérő jelenet, hogy amikor a hozzávetőleg egy szűk tízessel idősebb csaj megjelenik a körfolyosón, kezében egy, a legközelebbi kínaiból hozott kajával, a srác már előre kinyitja az ajtót, és mosolyogva várja a nőt. Amikor az odaér, kiveszi a kezéből a dobozt, sarkon fordul, és bemegy. Partnere pedig utána siet, közben becsukja maga mögött az ajtót.

Lecsó?

Szórj szezámmagot a serpenyő aljára, és takarékon pirítsd egy kicsit, amíg épphogy elkezdenek barnulni. Önts rá olajat, és rögtön mehet hozzá a felkockázott hagyma. Innentől kezdve mindig legyen lefedve, amikor éppen nem nyúlkálsz benne. Dinszteld, miközben kevés, vékonyra szelt kenyérszalonnát, és kolbászt vágsz. Dobd rá őket, szórd meg viszonylag sok vegetával, mert később még megy bele anyag, és forgasd össze az egészet. Nemsokára beleejtheted a paprikát. Ezt viszonylag sokáig érdemes sütögetni (de végig csak takarékon), hogy jól összeessen és kiadja minden levét. Amikor kezdené lekapni, öntsd rá a felkockázott paradicsomot. Erről a kombinációról is főjön le a leve. Ha lefőtt, loccsants hozzá pár korty fehérbort, és azt is párold le róla. Hints rá nagyon kevés cukrot, illetve szükség esetén még egy kis vegetát, üss rá tojást, keverd össze, zárd el a gázt.

Márvány menyasszony

Tegnap este viszonylag hirtelen éhes lettem, és M-mel pont ugyanez történt, úgyhogy az ő ötlete alapján, az én ajánlásommal lementünk a Márvány menyasszonyba vacsorázni.

Már a bejáratnál egyértelművé vált a kiömlő cigányzene alapján, hogy bent nagypályás, magyaros vendéglátás folyik. Ennek ellenére bementünk, hiszen az igazán tanulságos esetek mind a komfort zónán kívül esnek meg. A rövidgatyánkon és a bringákon kicsit meglepődött a fogadó pincér, de a fal mellé leparkolhattuk a bicikliket, és készségesen mutatott egy szabad asztalt. Azért látszott rajta, hogy fel van készülve egy szabotázs akcióra: külső jegyeinkben mégiscsak jelentősen elütöttünk a célközönségtől.

A kerthelyiség tömve volt turistákkal, de volt egy magyar asztal is. Hangos nép(?)zene, aztán cigánymuzsika szólt a színpadról. A spanyolokkal ostort csattogtattattak, a németeket táncoltatták, a japánokkal bort itattak. Ez utóbbi akciónál kíváncsi voltam, hogy visszaélnek-e a híres japán alkoholérzékenységgel. De nem.

A nép- / cigányzenei együttes három hölgy tagja közül kettő egyértelműen külön bekezdést érdemel. Szerintem egy szépségkirálynő, és kétpetéjű, de rá egypetéjűként hasonlító ikerpárja lehettek. A cigányzenei blokk alatt a kedvencem a klarinétos figura volt, aki a cimbalmos legnagyobb rajongójának bizonyult: a komolyabb futamokat mindig elismerő ajakbiggyesztéssel nyugtázta, a boogie pedig az egész testét berezonálta, bár nem igazán látványos mértékben.

A közönség soraiban alapvetően kétféle ember volt – rajtunk, harmadikféléken kívül. Az első csoportba azok a korosodó férfiak és nők tartoztak, akik szinte az extázisig élvezték a rájuk irányuló figyelmet, meg a műsort; sőt arra is fel voltak készülve mentálisan, hogy felrángatják őket a színpadra. A másik csoportot az első csoport nőnemű leszármazottai alkották, akik alfa állapotban próbálták átvészelni az estét, és a fizikai fájdalom határáig unták magukat.

A jelenséget magyarként átélni mindenképpen tanulságos volt, hiszen láthattuk, hogy mi az az egyébként halott hagyomány, amit csak a turisták pénzéért tartanak életben. A világban máshol ilyesmik talán a bojtos sapkás őrségváltások, meg a hintós séták.

A személyzet egyébként profi, de nem igazán kedves, bár a ránk osztott koranegyvenes pincérnő talán háromszor is ránk mosolygott az este során. A kaja elfogadható volt, az árak nem túl elrugaszkodottak.

Tejföl gazdagon

Ma az úszás után – a közvetlen életveszély elhárítása céljából – megettem egy nem szeretettel készített, de nem kifejezetten rossz túrós rétest, aztán hazamentem ebédet csinálni.

Garnélarákot fokhagymás olajra dobtam, és rövid lángon kicsit kapattam. Aztán rászórtam egy kis fej felkockázott hagymát, és összedinszteltem a rákkal. Közben egy fél bödön tejfölt beoltottam vegetával, oreganoval, őrölt gyömbérrel és tárkonnyal. A rák alá néhányszor fehérbort loccsantottam; mindig csak annyit, hogy hamar lefőjön róla. Ráöntöttem a tejfölös mártást, és összeforgattam. Közben egy leheletnyi cukrot kapott, és ennél jelentősebb mennyiségű parmezánt.

Szarvacska tésztával és reszelt trappistával tüntettem el.

So long and thanks for all the fish

11 éves koromban elköltöztünk egy másik városba, így iskolát is kellett váltanom. Mindkét suliban menzás voltam. A váltás előtt egy külön épületbe, a Stadion étterembe jártunk át, aminek egyébként a gyerekek ellátásán kívül, egyéb funkcióját nem fedeztem fel. A berendezés, illetve az elrendezés is egyértelműen az önkiszolgáló jelleget erősítette. Ezen a menzán – valami homályos oknál fogva, de mindenképpen szokatlan módon – erőfeszítéseket tettek az egészséges táplálkozás terjesztésére. Így pl. minden második pénteken tonhal volt a főfogás, ami relatív iszonyt váltott ki a nebulók nem elhanyagolható hányadából. Nekem viszont a kedvenceim közé tartozott, ezért csak rajtam múlt, hogy mennyit eszem belőle. Márpedig én már akkor is úgy voltam vele, hogy ha csinál valamit az ember, azt csinálja rendesen. A reform(konyha) törekvések másik megnyilvánulása a desszertként értelmezett, persze mindig az idénynek megfelelő, és Magyarországon könnyen elérhető gyümölcs volt. A legsúlyosabb tétel – komolyan vehető versenytárs nélkül – a Túrórudi volt.

Az új iskolában, az általában megszokott módon, az épület földszintjének egy félreeső szárnyában volt a kajálda, ahol tonhallal soha nem találkoztam. Gyümölccsel sem. A tonhal hiányát sajnáltam, de mivel a pörköltek és sültek iránt is gyengéd érzelmeket tápláltam, a helyzetet nem éltem meg drámaiként.

Amik viszont ezután történtek, azoknak gyanúm szerint meglehetős szerepük volt abban, hogy később pesszimista emberré váltam.

Először egy szomorú kedd délben láttam meg, hogy az ebéd tejbegríz. Értetlenkedve néztem körbe, aztán vissza a tejbegrízre, aztán a többiekre. Az arcukról próbáltam leolvasni, hogy különös eseménynek számít-e, hogy ezzel – a maga kategóriájában amúgy általam is elismert – desszert jellegű készítménnyel alázzák meg az ártatlan gyerekeket. Mielőtt eltakartam a szememet, azt kellett látnom, hogy nemcsak, hogy nem ritka eseményről van szó, hanem kisebbfajta ünnepként élték meg, ha ez volt az ebéd. Az ebéd. Nem a desszert a tonhal után, hanem az ebéd.

Azt a péntek 13-át szintén soha nem fogom tudni elfelejteni, amikor a szokásos, reményvesztett sorbanállás közben, addig soha nem látott objektum került a szemem elé. Egy halványsárga téglatest, barna hártyával a tetején, leöntve egy kakaónak nevezett, de annál vizesebb konzisztenciájú, és mégis sötét színű folyadékkal. A hírhedt piskótakockával álltam szemben. Megkeményítettem a szívemet, és megint körülnéztem. Ugyanazokat a vidám, ünnepi arcokat láttam magam körül. Mindenütt. Azóta képtelen vagyok csodálkozni.