Simple is beautiful

Úgy látom, minden nagyobb kulturális (és hozzá tartozó földrajzi) egységnek megvan a maga irodalmi stílusa. A kelet-közép európai sajátságokat nem is akarom részletezni a csehektől kezdve, rajtunk keresztül az oroszokig, meg azt sem, hogy a nyugat-európai irodalom is családias, kézenfekvő a számunkra.

A dél-amerikai, az valami egészen más. Fülledtebb, cirkalmasabb, hevesebb. Egy dél-amerikai történetnek valahogy más az íve, a kifutása is. Az ember – innen, Európából – nem erre számít.

Aztán ott vannak az amerikaiak. Náluk meg épp az tűnt fel, hogy nem cirkalmazzák. Ezek keresik az egyszerű embereket, a poros, köznapi helyzeteket, beleadják egy suttyó szájába, egy tudatlan körülményeibe a mondanivalót. De ha az olvasó nem menthetetlenül sznob, nem bűnösen felületes, akkor ugyanaz a mélység markolja meg, mint az európai és dél-amerikai irodalom esetében. Nekem ez most nagyon megtetszett. Bátor, hiteles dolog úgy letenni az asztalra egy adag gyöngyöt, hogy barna papírzacskóba van csomagolva. Aki belenéz, látni fogja.

(Ken Kesey)

Eddig gondoltam végig az egészet, amikor beugrottak a japánok. Hogy a fentiek mind Európából bújtak ki így vagy úgy, ekkor vagy akkor. Ezért értjük őket. A hangsúly-eltolódások pedig azért vannak, mert ezek persze külön világok a maguk módján, ha a dolgok tövéig letapogatva közös gyökerekbe (Európába) is markol az ember.

Szóval, ami a japánokat illeti, még csak a Dobozembert olvastam Abe Kóbótól, meg pár japán filmet láttam, de ezekben nem hangsúlyeltolódások vannak, hanem a befogadhatóság határát feszegető, alapvető, paradigma szintű kulturális különbségek, amiknek érzem a létezését, de megragadni nem tudom őket. Lehet benyomásom, de a japánokkal közös alapokon nyugvó megértésben butaság lenne bízni.

Mi történik Kínában? Dél-Koreában? Ugye van közös gyökérzet Japánnal? Miről és hogyan írnak az arabok? Ezeket ki kéne deríteni. Addig maradjon a cím, amit korábban olyan jól kigondoltam.

Száz év magyány

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak most jutottam el életem első Garbiel García Márquez könyvéig; a Száz év magány-nyal kezdtem. Rögtön a könyv elején megtetszettek a furcsa, öntörvényű szereplők, akik a normálistól rendre valami egészen lényeges dologban, valami egészen komoly mértékben tértek el.

Márquez története igazán sodró. Engem az fogott meg a legjobban, hogy a teljesen hétköznapi események időnként furcsa, irreális színezetet kapnak, máskor szintén képtelen körülmények úgy simulnak az elképzelhetők közé, mintha mi sem volna természetesebb, megint máskor a kettő összekeveredik.

Erre az utóbbira – vagy végül is lehet vitatkozni, hogy melyikre is – hadd írjak egy konkrét példát is, annyira tetszett:

„Elsőnek Alvaro fogadta meg a tanácsot, hogy menjenek el Macondóból. Mindenét eladta, még a rabszíjra fűzött tigrisét is, amely az udvarról szokta megtréfálni a járókelőket, és örök érvényű jegyet váltott egy vonatra, amelynek nem volt végállomása”.

Szóval sok író a valóság keretei között izzad, hogy kifejezze, ami kikívánkozik belőle, Márquez viszont egy kópé mosolyával lépi át ezeket a határokat, aztán visszajön rajtuk keresztül; úgy mozog, mintha nem is lennének. Így aztán nincsenek is. És ez a szabadság-érzés átragad az olvasóra is. Nekem ez a pláne Márquezben. Kíváncsi lettem rá.

A jó és a szép

Sosem próbáltam titkolni, hogy Móricz Zsigmond művészetének befogadása gyakran komoly erőfeszítésembe kerül. Ennek számtalan oka van – és ezek egy részét nyilván magam sem látom. Amivel – az említésen túl – most nem akarok foglalkozni, az az idegesítő, felsőbbrendű bölcsességgel telinek hazudott népies nyelvezet.

Móricztól való tartózkodásom legfőbb oka a szükségből erényt kovácsolni próbáló, büszke nyomorult attitűdje, hogy csak a fájdalmat, a szenvedést tekinti megfelelő és elegendő erkölcsi alapnak bármire.

Az ilyenfajta világlátásban különös hely jut a női nemnek is. Móricz női hősei egytől egyig deklaráltam csúnyák, vagy legalább jellegtelenek; bőrük száraz, testük aszott, szemük fakó, reményvesztett, és lehetőség szerint vért köhögnek. Ezzel szemben a szép lányok romlottak, lusták, áskálódók, pökhendiek. Eleve büntetést érdemelnek. További vizsgálatra szükség sincs, a szépség 100%-os bizonyossággal jár együtt az értéktelen bensővel.

A Ki szép, ki jó című novellában Mihály házasodni készül, ezért egy idősebb vasutas kollégájához kezd járni, akinek két lánya is van. Az idősebb jellegtelen, de dolgos, a kisebbik szép, de csak a cicomázkodáson jár az esze. Az előbbivel nem különösebben törődik, inkább az utóbbival tölti az idejét, évődnek, incselkednek; egyáltalán: azt az utat járják, ami aztán lánykéréssel szokott végződni.

De az út hosszú. Olyannyira, hogy az apa kérdőre is vonja, kenyértörésre kényszeríti a fiatalembert, aki erre azt állítja, hogy az idősebbik lányt akarja elvenni. A fiatalabbat, nem? – kérdezi az apa, és elő is keríti mindkettőt, hogy nehogy az eltévesztett nevek vigyék dűlőre a dolgot. De nem. Általános meglepetésre Mihálynak nem az a lány kell, akivel fél éven át szórakoztak, hanem a dolgos, akivel alig váltottak pár szót.

Erre mindenki megdöbben, a húg meg is sértődik. Mihály pedig – magyarázatként – kinyilatkoztat. A szép lány arra való, hogy szórakozzanak vele, a dolgos meg, hogy feleségül vegyék. Hát, egy önbecsüléssel rendelkező nő számára nem tűnik visszautasíthatatlannak ez a megalázó, sötét perspektívát ígérő ajánlat. De Móricz világában az idősebb lány határtalan boldogságot érez, és repesve várja a napnál világosabban sok keserűséggel kecsegtető, azaz definíció szerint erényes házas életét.

Az én világomban a két lány a bejelentés után kórusban, és magától értetődő egyetértésben kérdezné Mihálytól, hogy nincs-e kedve inkább elmenni a picsába.

A fáraó

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Elkezdtem olvasni Bolesław Prus – A fáraó című könyvét. Iszonyú nehezen kezdődött; ha óvatosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy nem olvastatta magát. Közismert tény ugyanakkor, hogy sok könyv unalmasan indul (ez akárhogy is, de hiba), de aztán valahogy elmélyül, az ember meg belesüpped, és onnantól kezdve úszik a vaskos sodrással.

Most tartok a 139. oldalon, illetve a 18. fejezetnél, és eljutottam odáig, hogy egyszerűen képtelen vagyok további bizalmat előlegezni a szimpla történetnek, az 1.0-ás jellemeknek, meg a kínzó részletességgel leírt öltözékeknek.

Ha tizenkét éves lennék, talán tudnám élvezni a végtelenül egyszerű cselekményt és személyiség-ábrázolásokat, de annyi idősen meg a 713(!) oldal verné ki a biztosítékot. A ruha bemutatókat meg ugyanígy gyűlölném.

Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Elolvastam az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvet. A szerző (Nigel Barley) egy kameruni törzsnél, a doajóknál szerzett tapasztalatairól ír nem annyira antropológiai igénnyel (nyilván úgy is írt a témáról), hanem a kíváncsi átlagember érdeklődésére számot tartó módon.

Tetszett a könyvben, hogy mind – a talán elsősorban régen szokásos – felsőbbrendűségi allűröktől, mind a vizsgált törzs kritika nélküli bálványozásától mentes. Egyszerűen (de humorral) bemutatja, hogy milyenek a doajók, miben különböznek tőlünk, hogyan gondolkodnak másképp, mint mi.

A legelgondolkodtatóbb rész az volt számomra, amikor kiderült, a doajók hogyan viszonyulnak saját környezetükhöz. A mi fejünkben olyan kép él a természeti népekről, hogy környezetük minden apró részletét kimerítően ismerik, tudják, melyik növény milyen nyavalyára jó, melyik állat milyen nyomot hagy, ha vemhes, ha sérült, ha hím, vagy ha nőstény.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezeknek az embereknek nincs külön szavuk például az oroszlánra, a leopárdra és az ocelotra. Csak leopárd szavuk van, minden mást ebből képeznek. Az oroszlán (hogy hím vagy nőstény, az már tökmindegy) idősebb nőstény leopárd. Az ocelot gyermek leopárd. Hasonlóképpen vannak a nyomolvasással: a szerző megfigyelése szerint csúcsteljesítményük az, hogy a kutya nyomát meg tudják különböztetni a motorkerékpárétól.

Cselekedeteiket elsősorban hitviláguk határozza meg, alapvetésük az, hogy ha az ősök csináltak vagy mondtak valamit, az – akár észérvek ellenében is – szükségképpen megállja a helyét. Éjszaka például nem teszik ki a lábukat a faluból a sok veszély miatt. Nem azért, mert valakivel valaha baj történt, hanem mert az ősök mondták. Az antropológus így csak a rendszeres éjszakai sétái során lehetett egyedül. Soha nem esett baja.

Mindent összevetve ennek a törzsnek be van vésve, hogy véletlenül se fedezzenek fel semmit, ki ne próbáljanak valami újat, el ne gondolkozzanak valamin, hogy lehetne-e másként is. És ez olyan dolog, ami – ezek szerint – generációk tucatjain keresztül újra és újra átadódik, és alapvetően meghatározza, hogy egy nép mire viszi, hogy hogyan lesz képes reagálni az őt érő kihívásokra.

Az átváltozás

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Rászántam magam, kinyitottam az olvasókönyvet, és olvasni kezdtem: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Olyanformán lepődtem meg, hogy szemöldököm ugyan felszaladt, de megszakítás nélkül olvastam tovább. Az legalábbis szokatlan, hogy egy kötelező olvasmány első mondta megdöbbentőbb legyen, mint bármi, amit addig olvastam, és fel sem merül a kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e, mi történik azután. Olyan kíváncsi lettem, hogy azonnal a végére akartam járni.

Kafka írása diákkorom egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. Lenyűgözött. Számtalan érzelmet és reakciót váltott ki belőlem. Először is arra emlékszem, hogy rengeteget röhögtem rajta. A teljességgel szokatlanon, a hihetetlenen, a groteszken nevettem. Ellenem szól, hogy a moziban sem akkor nevetek, amikor a többiek, de mellettem, hogy maga Gregor is elmosolyodik magán, illetve a helyzetén a novella egy korai pontján. Elismerem, hogy a történet alakulásának későbbi szakaszában nem lett volna korrekt ugyanezt elvárni tőle.

Rendkívüli módon élveztem, ahogy a szereplők megküzdenek a kialakult helyzettel, és közben az író szándékai szerint metszetet adnak az emberi természet egymással hadakozó késztetéseiről, arról, hogy ez a gyürkőzés mivé alakul, és nem mellékesen a korabeli társadalmi viszonyokról.

Elképedve láttam, hogy van olyan, hogy egy fiú tartja el az egész családját, a húga pedig minden otthoni teendőt végez, miközben a szülők hisznek benne, hogy ők a mártírok. Nagyon mély benyomást tett rám, hogy Gregor annyira eltökélten akarta törleszteni egyébként erre méltatlan apja adósságát, hogy bogárrá változása sem volt elég ahhoz, hogy feltegye a kezét: most nincs ötletem.

Mélységesen emberi volt – a szó rossz értelmében –, ahogy az apa haragudott a fiára, aki ilyen gyalázatos módon került ki a pénzkeresés terhe alól. Az anya vak kétségbeesése is tanulságos, ahogy mélyen megrázta fia tragédiája, annyira, hogy bármit megtett volna… feltéve, hogy az nem valódi teendő, nem használható segítség.

Ami a társadalmat illeti, arra kitűnő példázatot adott Samsa főnöke, aki egy rövid felvezetés után máris kijátszotta a hatalom kártyáját, és haladéktalanul jelezte Gregornak, hogy olyasvalakinek, mint ő, egyetlen elmulasztott reggel is az egzisztenciális értelemben vett véget jelentheti.

A húga, Grete volt az, aki példát mutatott emberségből, és empátiával viseltetett bátyja iránt, kitalálta gondolatait, teljesítette ki nem mondott kéréseit, noha undorodott testi valójától. Éppen ezért volt mindennél erősebb csúcs-, vagy éppen „mélypontja” az írásnak, hogy ő volt az is, aki megszabadító ideológiát hazudott magának és szüleinek, ami alapján nyugodt lélekkel sorsára hagyhatták családtagjukat: a féreg nem is Gregor.

Számomra egy új világ tárult ki ezzel a novellával. Az abszurd és a hétköznapi határán sodródva jutottunk el egy, a valódi szülői szeretetet nélkülöző család nyomasztó hétköznapjaitól annak szakítópróbájáig, melynek végére a fiú halála árán, és éppen ezért felkavaró módon mégis úgy tűnhet, hogy jobb idők következnek, olyanok, amikre soha nem került volna sor, ha Gregor azon a sorsfordító reggelen is úgy ébred, mint máskor.

Talán ekkor tudatosult bennem: én azokat az irodalmi alkotásokat szeretem, amik nem rágják a számba az egyetlen igazságot, hanem annak tagadhatatlan részleteivel kikövezett úton juttatnak el a végkövetkeztetésig: döntsd el te, hogy neked mi a tanulság.

André Gide

Reggelente olvasgatom André Gide – Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét. Kiderül belőle, hogy Gide szenvedélyesen hitt a kommunizmus eszméjében, és hazájában, Franciaországban, képviselte is azt. Könyvében az 1936-os Szovjetunióbeli látogatásáról számol be. Tiszteletreméltó, ahogy konokul őszinte marad magához és olvasóihoz, és rendre, szisztematikusan rámutat azokra a visszásságokra, amelyek hitén fájó sebeket ejtenek, de eszével megkerülhetetlenek. Vagy ez nem is olyan nehéz, mint ahogy nekünk tűnhet az alapján, hogy nálunk nincs egyetlen publicitáshoz jutó politológus sem, aki ezt a mutatványt meg tudná ismételni?

Ambrose Bierce – A barát és a hóhér lánya

Még nem végeztem Ambrose Bierce összes novellájával (amúgy – praktikusan – egy kötetbe gyűjtötték őket: Szukits Könyvkiadó, 2003.), de most, hogy A barát és a hóhér lánya címűt épp elolvastam, nem tudom már megállni, hogy le ne írjam erről az íróról, hogy nem elég, hogy nekem különösen tetsző, cinikus humorba hajló tárgyilagossággal tudott írni olyan dolgokról, amikről az ő idejében nem volt szokás így írni, nem elég, hogy történetei rendre sajátos fordulatot vesznek ahhoz képest, mint amire az olvasó számít, hanem az az elképesztő, hogy olyan ismeretei voltak az emberi természetről, hogy annak a teljes körét meg tudta rajzolni a mennyországtól a pokolig (vagy fordítva) – akár pár oldalon is.

A barát és a hóhér lánya – számomra – pontosan erről szól. Zseniális, ahogy Bierce mindösszesen csak az egyes szám első személyben mesélő főhős szavait használva juttatja felszínre a lelkében és agyában felrémlő kételyt, és ugyanakkor jelet ad az olvasónak azokról az érzésekről, melyeknek a főszereplő saját maga nincs tudatában. Kíváncsi lennék, a különböző olvasók hol veszik észre, hogy egy köríven követik az írót, ami csak egy bizonyos ponton záródhat be.

Könyvjelző

Hónapokkal ezelőtt hagytam félbe egy Karel Capek novelláskötetet (Az ellopott gyilkosság és más bűnügyi történetek), hogy néhány más könyvet elolvassak közben. Most újra elővettem, de hiába forgattam, sehol nem találtam benne a könyvjelzőt. Pedig mindig szoktam használni, csak gyerekkoromban tudtam olyasmiket megjegyezni, mint az oldalszámok. Nem maradt más, kinyitottam kicsivel a közepén túl, és elkezdtem beleolvasni az első sorokba. Sorban ugrottak be a történetek: emlékszem, ez is volt már, igen… Aztán az egyiknél csak olvastam tovább a második, majd a harmadik mondatot is, és így tovább. Ez volt az első, amit még nem olvastam. Kicsit belefeledkeztem, aztán feltűnt az aktuális oldalszám: 203. Visszalapoztam. Igen, a 200. oldalon kezdődött. Ezért is nem kellett könyvjelzőt használnom, mert azt, hogy 200, a hülye is meg tudja jegyezni.

Szocializmus kezdőknek

Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvében olvastam azt az egyébként bennem is bujkáló, illetve más összefüggéseiben homályosan megsejtett gondolatot, hogy az itthon legelismertebb íróink azért nem találnak értő olvasókra pl. Nyugat-Európában, mert írásaikban, a sorok között, annyi, csak általunk tudott, és így kimondani feleslegesnek ítélt alapvetés bújik meg, hogy egy nem közöttünk felnőtt ember, mint érthetetlen, de jelentőség nélküli részletek fölött, elsiklik felettük.

Milan Kundera nem követte el ezt a hibát(?) A lét elviselhetetlen könnyűségében. A regény több, alaposan átgondolt és kifejtett síkja között úgy beszél a szocializmusról, mint aki nem akarja túlságosan mély, később esetleg egyre kétesebb sikerű magyarázatokért kiáltó ismeretekhez juttatni a világ e témakörben nem érintett tájain élő olvasót.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: