Egészen véletlenül hozzájutottam A tuói főnök – Új-kaledóniai mesék és mítoszok (Európa Könyvkiadó, 1979) című könyvhöz. Abban a reményben nyitottam ki, hogy a mi mondavilágunktól alapvetően eltérő, ugyanakkor pár vonásában mégis hasonló történetekre bukkanhatok majd. Úgy tűnik, hogy beigazolódik a várakozásom, de a két kultúra közötti alapvető különbségek, vagy az írások születése óta eltelt idő miatt, netán a lejegyző pongyolasága vagy a fordítás potenciális esetlegessége okán van egy olyan érzésem, hogy nem egy malomban őrölök azokkal, akik egy csónakban eveznek azzal, aki ezekre az írásokra a kielégítő megértés megnyugvásával bólint.

Vegyük a vindói gyíkember esetét. Csak a főbb pontokat gyűjtöm össze, egyrészt mert ezek sorozata és a közöttük fellelhető(?) kapcsolat a lényeg, másrészt mert a szerző / író / lejegyző nem tett tettenérhető kísérletet arra, hogy stiláris elemekkel színezze a történetet.

Vindó településen él egy nagyapa és unokája, akik ketten azért híresek messze földön, mert az unoka (egyedül) lélegzetelállítóan szép. Egy asszony el is határozza, hogy megnézi magának őket. Kicsinosítja magát, fésűt rak a hajába, fehér szatyrot(!) a vállára, és felkerekedik. Ahogy a faluba érkezik, a két férfi kérdezi tőle, hogy miért jött. Elmondja, hogy a nagyapát és a szép unokát látni, mire kurtán közlik vele, hogy őt itt nem óhajtják. Erre az asszony megfordul és hazamegy.

Kisvártatva egy másik nő érkezik. Tőle is megkérdezik, hogy miért jött. Ő lényegében ugyanazt válaszolja, amit sikertelen kolleginája, de a legteljesebb megértésre talál: a nagyapáék azt mondják neki, hogy már várták, unokájuknak nevezik, és magukhoz hívják. A csaj ezután néhány hónapot él együtt az idős házaspárral (mint kiderült az öregnek van egy felesége), de a szép unokát nem láthatja. Egy napon az idős házaspár elmegy otthonról, a lány pedig ott marad fonni. Egyszercsak előkerül a híres gyíkember és leül a küszöbre. A lány odafut, és nekiesik egy késsel, szétszabdalja, illetve mellékbüntetésként az ízületeit csavargatja. Miután sikeresen feldarabolta, egy földkemencébe teszi, majd ő maga lefekszik a földre és vár, hogy fekete vagy vörös színű hangya fog-e először rámászni. Előbbi esetben valamit rosszul csinált, utóbbiban viszont minden a legnagyobb rendben van. Nem kell sokat várni, és jön a vörös hangya, a szétcincált gyíkember pedig szépfiúként újjászületve nyújtóztatja tagjait.

Visszaérkezésükkor a nagyszülők összedobnak egy gyors ebédet, és azt mondják a lánynak, hogy a kunyhóban lévő fiatal férfit neki kell ellátnia. A lány visszakérdez, hogy milyen férfiről van szó. Hát a gyíkemberről – mondják az öregek és megkérdezik, hogy nem látta-e véletlenül. A lány letagadja, és odaül a szépfiú (ex gyíkember ) mellé. – Akkor ki ez a férfi? – kérdezik. Erre a lány egy szót sem szól, hanem feláll, odamegy az idős házaspárhoz, megáll, majd visszamegy a férfihez és leül mellé. Ekkor a férfit kérdezik meg, hogy tulajdonképpen mi van. Az meg – kicsit eltúlozva a történteket – elmondja, hogy baltával esett neki ez a lány, de végülis megérte a dolog, mert most valahogy minden egészen más, például emberré vált tőle. Az öregek bólintanak, és azt mondják, hogy ezek szerint az asszony győzött véglegesen. A fiatalok összeházasodnak.

Az egész történetben egyetlen ok-okozati összefüggést sem jelölnek, nem utalnak semmi törvényszerűségre – egyetlen szóval sem. Így puszta találgatás részemről az alábbi pár állítás. 1.) Az első nőt azért küldték el, mert túlcicomázta magát. 2.) A másodikat valami alapján felismerték, és azért nevezték unokájuknak, mert tudták, hogy ő lesz a srác felesége. 3.) A fiú varázslat alatt állt, amit legegyszerűbben darabolással és az ízületek határhelyzetbe hozásával lehetett megtörni. 4.) A fekete hangya rosszat jelent. 5.) A vörös hangya jót jelent. 6.) Az, hogy a lány odamegy a nagyszülőkhöz, nem szól semmit, majd leül a csávó mellé, azt jelentheti, hogy érti a kérdést, és nem sérti meg a kérdezőket azzal, hogy nem válaszol, de inkább a szavaknál ékesebb gesztussal fejezi ki, hogy a csókához tartozik.

Eddig tartana a történet egy kezdő európai forgatókönyv-író gondozásában, de Új-Kaledóniában ilyenkor még nincs vége az események sorának. A házasoknak gyereke születik, majd egy mondaton belül nagy is lesz. Ekkor az anyjával elmennek sétálni. Az apa megkéri őket, hogy a vizesárokban ne fürödjenek, mert ott nemsokára halászni fognak; sőt lehetőleg el se menjenek otthonról. Anya és fia tehát fogják magukat, és elmennek a vizesárokhoz. Ott a gyerek megkíván egy rákot és addig rágja a muter fülét, amíg az ad neki egy darabkát belőle. Mikor hazamennek, az apa halszagot érez, és kérdezi, hogy mi történt. A felesége elmondja, mire a férj bepöccen, és élesen bírálja hitvesét azért, amit tett. A nej úgy elkeseredik, hogy pár percen belül sikeres, páros, kötél általi öngyilkosságot hajt végre fiával. Mikor a dédszülők kérdezik, hogy mi történt, a férfi elmondja, hogy megszidta a feleségét és a gyerekét egy, a vizesárokban fogott rák miatt. És az új-kaledóniai dramaturgia ökölszabálya szerint pontosan itt van vége a történetnek.

Most Gogoltól olvasom Az arckép című novelláját. Szeretem, ahogy meglep az abszurd ötleteivel. Az eleje felé egy bizonyos kép kerül – a való életben minimális eséllyel előforduló módon – a középpontba, ami megváltoztatja az azt megvásároló fiatal festő életét. (Egyesek azt mondanák talán, hogy ilyen nincs is). Aztán meghal a főhős, vagy legalábbis, aki eddig a legtöbbet szerepelt, akiről a novella látszólag szólt. Most jön a második rész. A lapok számát illetően kb. annyi van hátra, mint amin túl vagyok.

Ha belekezdek egy könyvbe, hol magam számára is észrevétlenül, hol tudatosan figyelem, hogy tetszik-e. Ha nem tetszik, várok valami kedvező jelre, ami ha végképp nem akar bekövetkezni, rövid vívódás után arra késztet, hogy félbehagyjam az olvasást.

Olvastam már Hrabalt, és nagyon jónak találtam. Most a Gyöngéd barbárok című gyűjteményt forgatom. Előítélettel kezdtem el: erősen sejtettem, hogy jó lesz. És tényleg. Általában körvonalazódik az emberben, hogy miért tetszik neki valami. Az íróknak lehet szeretni a nyelvezetét, a meghökkentő vagy ismerős helyzeteit, a részletes, vagy nagyvonalú, de találó leírásait. Hrabalnál azt vettem észre, hogy nem tudom, hogy mit szeretek benne tulajdonképpen. Többszáz oldalt faltam végig tőle, és még mindig nem tudtam volna megindokolni, hogy miért szeretem.

Aztán egyszercsak egyszerre több puzzle darab is a helyére került. Hrabal nagyon egyszerű szavakat használ, olyanokat mint bárki. Mint például valaki, aki 35 éven át dolgozott egy papírhulladékot, és közötte könyveket is bezúzó présgép kezelőjeként. Csak elkezd folyni belőle a szó vagy sorokon át tartó, vagy csak párszavas mondatokban. Úgy ír, mintha beszélne. Mintha mesélne. Úgy, mintha az ember a villamoson utazva egy kedves idős úr történetére kezdené el egyre jobban hegyezni a fülét, aztán már hallgatózását nem is leplezve közelebb hajolna, majd oda is ülne mellé, aztán a mese végén nézne körül, hogy elfelejtett leszállni.

Azért is olyan magával ragadó élmény Hrabalt olvasni, mert egy végtelenül szimpatikus emberről van szó. Az írásaiban elég gyakran esik szó erőszakról, mocsokról, vagy erkölcstelenségről. De olyan ártatlan kedvességgel veti őket papírra, hogy az ember elfelejt megbotránkozni, elfelejt ítélkezni, csak megtapasztalja a leírtakat úgy, ahogy vannak. Kommentárok, szokásos válaszok nélkül. Azért felejtünk el megbotránkozni és ítélkezni, mert Hrabal sem botránkozik meg és nem ítélkezik. Hrabal annyira jó ember volt, hogy még a Gyöngéd barbárokban leírt főnökére sem haragudott. Pedig a főnökre haragudni már igazán bocsánatos bűn lenne.

Egy antikváriumban vettem meg egy Bulgakov két írását tartalmazó könyvet (A fehér gárda; Színházi regény). 1977-ben adták ki úgy, hogy az elején, a tartalom szempontjából veszélytelen helyen két lap felső éle nincs elválasztva egymástól, illetve a könyv vége felé is össze van nőve az oldalak többsége. Tehát ezt a könyvet legyártották így, kikerült egy könyvesbolt polcára, megvették, de nem lapozták át, hazavitték, majd nem olvasták el, végül egy antikváriumba került. Én is megvettem, de szintén nem lapoztam át, hazavittem, elolvastam és a polcomra került.

Rosszul eltalált ajándék volt? Annyira nem tetszett az első írás, hogy a másodikra már nem maradt bizalom? Nem azért vették, hogy olvassák? Vagy sok másik könyvvel együtt vásárolták, és feledésbe merült?

A fehér gárda nekem sem(?) tetszett, de a Színházi regényből árad, hogy ugyanaz írta, mint a Mester és Maragitát. Az egyik kedvenc jelenetem egy kis elmélkedésre is okot ad arról, hogy az olvasónak mekkora szabadsága van úgy olvasni egy regényt, ahogy neki tetszik. Olyan üzeneteket dekódolhat belőle, ami adott esetben az alkotónak talán eszébe sem jutott.

Az egyik színhelyül szolgáló színház egy helyiségének falán számos portré lóg. A főhős sorba kérdezi kísérőjétől szinte az összeset – legalábbis azokat, akik nem tűnnek ismerősnek a számára. Schiller, Shakespeare és Dosztojekvszkij között a színház különböző rangú dolgozói (de nem feltétlenül színészek) kaptak helyet. El sem különítették őket, bármelyiküknek lehetett a szomszédja az irodalom egy-egy óriása.

Nekem elsősorban a jelenség valószerűtlensége tetszett: már önmagában is érdekes, hogy a kísérő és a főhős is meglepődés nélkül kezeli a fent részletezett összemosást, egyikben sem merül fel, hogy tulajdonképpen milyen furcsa egy kellékest egy lapon említeni irodalmi nagyságokkal. Aztán az is eszembe jutott, hogy ez szép gesztus lehet a színház felől a dolgozói irányába; olcsó, de kedves módja az elismerés kifejezésének. Bulgakov ugyanakkor talán a kisszerűségre, a címkórságra, a kivagyiságra akart utalni vele.

Időnként az interneten rendelek könyvet magamnak. Az egyik oldalon a kért könyv mellé ingyen kérhetek egy meglepetéskönyvet is. Kétszer tettem pipát a megfelelő jelölőnyégyzetbe, és mindkétszer kellemetlen volt a meglepetés. Pedig izgalmas dolog várni egy olyan könyvre, amiről nem tudom, hogy lesz-e köze ahhoz, amit rendeltem, vagy hogy ki, illetve milyen nemzetiségű lesz a szerzője, stb.

Mivel konokul hinni akarok benne, hogy a meglepetések alapvető természete mégis kellemes, egy antikvár könyv átvételekor körülnéztem a polcokon is, hátha rábukkanok valamire, amiről okom lehet azt gondolni, hogy jó lesz. Mivel az orosz szerzők művei, főleg a kisember-ábrázolások és a kelet-közép-európai életérzés egyébként nehezen megfogható jelenléte miatt, tetszeni szoktak, egy Tolsztoj könyvön akadt meg a tekintetem. Garin mérnök hiperboloidja volt a címe.

Hónapokig nem nyitottam ki, mert az rendben van, hogy Tolsztoj jó író volt, de az vajon véletlen-e, hogy erről az írásáról még soha nem hallottam? Nemrég rászántam magam, és adtam neki egy húsz-ötven oldalas esélyt. Nagyjából a legelején kiderült, hogy a könyv jó. Egy a ’20-as években játszódó sci-fi – krimiről van szó, amit elég nehéz letenni, mert a története sodró, a szereplői élesen megrajzoltak, és az egész mű irodalmilag is értékes: nem csak a kor technikai fejlődésről szőtt álmai és jóslatai látszanak belőle, hanem azt az érzetet is kelti, hogy a szereplők a könyvben játszott szerepükön kívül, általában a világról is gondolkodnak. Az egyik zseniális, de gátlástalanul célratörő szereplőt üldözők egyike (mert gátlástalan zseniből, meg üldözőből is több van persze, és a szerepek sem mindig egyértelműek, vagy ugyanazok), két hajsza között pl. ilyesmiken gondolkodik:

“– Nevetségesen, ostobán végződött az egész – felelte Wolf. – Nagyon rövid idő telt el még azóta, hogy az ember megszűnt négylábú lény lenni és sikerült a hátsó végtagjaira állnia. Túl nagy súllyal nehezedik még rá szellemi sötétségben eltöltött állati múltjának millió meg millió évszázada. Félelmetes dolog az emberi tömeg, ha nem vezérli egy nagy eszme. Nem szabad az embereket vezetők nélkül hagyni, mert akkor megint négykézláb akarnak mászni.”

Jó, hát el volt keseredve az üldöző, talán túlzott is egy kicsit, de nekem tetszik, hogy egyáltalán gondolkodik. Bármi másról, mint a közvetlen feladata éppen. Egy gyönyörű, intelligens, de az ún. rossz oldalon álló nő pedig pl. egy, az ügyhöz szorosan nem kötődő, nápolyi múzeumlátogatás alkalmával gondolkodott el a világ dolgairól:

“Mondhatnak amit akarnak, a régi Rómának és a reneszánsznak durva ízlése volt. Ezeknek az embereknek nem volt érzékük a cinizmus finomságai iránt. Megelégedtek a felhigított borral, lomhán csókolóztak dús keblű és erényes nőkkel, s izmaikkal és vitézségükkel kérkedtek. Önmagukat túlélt századok holt terhét cipelték magukkal, merő kegyeletből. Nem tudták, milyen érzés kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel robogni versenyautón. Vagy gépkocsi, repülőgép, villamosság, telefon, rádió, lift, divatos szabók és csekk-könyvek segítségével (hiszen tizenöt perc alatt annyi aranyat kaphat az ember csekkre, amennyit az egész ókori Róma nem ért meg), az utolsó cseppig kisajtolni az élet minden pillanatából a gyönyört.”

Gondolatainak igazságtartalma és relevanciája talán még vitathatóbb, mint a nyomozó kollégáé, de tetszik a bátorsága, ahogy él a jogával, hogy azt gondoljon a múltról és a köréje teremtett kultuszról, amit akar. Én egyszer a Varázshegy, illetve a Mario, a varázsló alapján kezdtem Thomas Mannt olvasni. De nem tetszett. Felszabadító volt rádöbbennem, hogy ha én azt gondolom róla, hogy nekem nem jó, akkor nekem nem jó. Nem kell olvasnom. Persze a kötelező olvasmányokkal sakkban tartott iskolások nincsenek ilyen könnyű helyzetben, de a szabotázzsal még ők sem kockáztatnak annyit, mint aki egy kanmedve kezéből akarja kicsavarni a málnát.

Elolvastam Karel Capek Kínos történetek című novelláskötetét. Röviden azt tudom mondani róla, hogy jó volt. Ha belegondolok, nekem főleg az tetszett az írásokban, ami máshogy történik, mint ami szokványos, illetve ami nem történik meg.

Például vadidegen emberek tisztázatlan körülmények között találkoznak egymással, és együtt szembesülnek egy elsőre megoldhatatlannak látszó rejtéllyel: egy hómező közepén kezdődő és végződő néhány lábnyommal. Az olvasó közben el sem tudja képzelni, hogy milyen épeszű megoldás létezhet egyáltalán. Semmilyen. Vagy legalábbis nem jönnek rá.

Vagy. Egy idős úr vendégségbe készül, de nincs vállalható inge, amit felvehetne. Van azonban valami homályos emléke, hogy mintha a múltkor is vett volna vagy hat darabot. Meg azelőtt is. Párszor. De akkor azok hol vannak? Vagy csak akart venni? Gyanakodni kezd, és feltöri a házvezetőnője szekrényét, ahol több ilyen garnitúra inget talál, plusz a volt felesége ruhatárának is egyfajta keresztmetszetét. (De miért nem kezd ezekkel valamit a házvezetőnő? Miért csak ellopja, aztán tárolja? – a szerk). A nő hazaérkezésekor látja, hogy átkutatták a holmiját és a titkára is fény derült. Nagyon bántja, hogy tolvajnak tartják.

Vagy. Egy ember meglepően könnyen megtanul repülni, még igazi rutint is szerez. (Egyszerűen úgy kell csinálni, hogy először pár hosszabbat lépünk, aztán már kicsit magasabbra is, és onnantól már tényleg semmi nehézség nincs benne, csak szállni kell 3-10 méteres magasságban). Mivel azért ez mégis különlegességnek számít, eldicsekszik egy testnevelő barátjának, aki persze szkeptikus. Abban maradnak, hogy egy különböző, a témában érintett szakértőkből álló bizottság előtt megismétli a mutatványát. Ahogy hozzálát, azonnal, majd ismételten többször leállítják, mert helytelenül lép, rosszul helyezi a súlypontját, stb. Szóval nem szabályosan, nem a fizikai és anatómiai törvényszerűségeknek megfelelően jár el. Néhányadik próbálkozásra aztán, teljes összpontosítással, sikerül egy olyan sutát „repülnie”, hogy a bizottság nem találja egyértelműnek, hogy nem ugrott-e inkább. Végül feladja a küzdelmet, és soha többet nem tud repülni.

Szinte mindegyik novellára jellemző, hogy a cselekmények általában a fejekben játszódnak, sokkal inkább azt látjuk, hogy ki mit gondol, hogyan vívódik, mit érez – és nem azt, hogy mit csinál, hova megy, stb. Megvizsgálom Hrabalt is.