Marokkóban is szokványos dolog, hogy amikor rá akarnak venni, hogy bemenjünk a boltjukba – csak úgy körülnézni (just look) – már valami árat is mondanak egy-egy a kínálatukban szereplő portékára. Ha kevés hajlandóságot mutatunk, akár nagyon gyorsan is mehet lefelé az ár. Olykor olyan mélyre, hogy már azt gondoljuk, hogy ezért már érdemes – csak úgy benézni.

Bent aztán, amikor már esetleg komollyá válik a vásárlási szándék – rutinunktól függően – vagy megdöbbenünk, vagy magunkat vádoljuk, hogy megint olyan utcába mentünk, ahol már jártunk párszor. Az történik ugyanis, hogy ebben a felvonásban megint jóval többet mondanak, mint amiről előzőleg beszéltünk. Mintha szó sem lett volna pénzről, főleg pedig konkrét limitről. Pedig mindig meg is ismételtettük velük, hogy akkor tehát azt állítod, hogy ez az áru nem kerülhet többe, mint pl.100DH. És a szemünkbe nézve, sőt egy kicsit bosszúsan, hogy minek így túljátszani, ha két (vagy több) úriember egyetért, meg is ismétlik.

Azt hiszem, ezt is meg tudom magyarázni. Vagy legalábbis találtam egy olyan megközelítést, ami érthetőnek mutatja a fent leírtakat. Szerintem az a megoldás, hogy itt több, egymást követő alku folyamatról van szó. Az elsőnek a tétje, hogy egyáltalán bemenjünk az üzletbe, hogy megnézzük, mit kínálnak. Hogy ezt a célt elérjék, elmennek szinte bármeddig, de legalábbis egy nagyon kedvezőnek ítélhető árig mindenképpen. Majd amikor céljukat elérték, és egy lépéssel közelebb kerültünk a közös sikerhez, az üzletkötéshez, minden kezdődik elölről. Hiszen a vásárlás maga, az már egy egészen másik ügy. Lehet, hogy olyan áru tetszik meg, amire addig nem is gondoltunk, vagy miután a saját szemünkkel láttuk, megértjük, hogy mégis sokkal többet kell adnunk érte, mint azt előzőleg, látatlanban hittük.

Marokkóban feltűnt, hogy amikor intettünk egy-egy félreérthetetlen gesztusokkal felénk közeledő embernek, hogy nem akarunk semmit venni, legyen akármilyen olcsó is, amit kínál, sokszor komolyan megsértődtek. Egyiptomban és Indiában sem szokás tudomásul venni, hogy nem akarunk vásárolni, de a dolgot mindig szigorúan üzletként fogták fel az ottaniak.

Marokkóban viszont többször is előfordult, hogy a szemünkre vetették fellengzősségünket, és kioktattak minket, hogy úgy álljunk hozzájuk, mint ember az emberhez. Csak beszélgessünk. Olyasmikről, hogy jól érezzük-e magunkat, honnan jöttünk, hogy tetszik az ország, az adott város… Meg hogy mennyit érne meg nekünk ez a szőnyeg / óra / papucs, stb.

Egy ilyen ívet vett eszmecsere után kézenfekvő a következtetés: ezek hülyék, és/vagy minket néznek annak. De megint felmerül a gyanú, hogy nem egészen erről van szó. Úgy tűnik, hogy az adásvétel az arab emberek között nem egyszerűen az, ami nálunk, hanem egy a régmúltban gyökerező szükséglet kulturális tényezővé szervesülése. A berberek például eredetileg más népektől elzárva, azoktól jelentős távolságot tartva éltek. Így, amikor mégis kapcsolatba kerültek velük, magától értetődő volt, hogy kereskedniük kell, azaz a nekik felesleges javakat számukra szükséges árukra kell cserélniük (persze akár pénz közbeiktatásával). Hasonló lehet a helyzet, nagyobb volumenben, Afrika és Európa találkozásánál. Ezek az adásvételek elkerülhetetlen részei voltak az emberek közötti találkozásoknak, és így az idők folyamán önálló, az árucsere puszta tényén túlmutató jelentőségre tettek szert – gondolom én.

Érdekes volt hallani egy huszonéves berber szállás-közvetítőnktől, ahogy egyik este beszélgettünk vele, hogy ő személy szerint azt gondolja, hogy – az alapértelmezéstől eltérően – akkor is lehetnek az emberek barátok, és emlékezhetnek egymásra jó szívvel, ha éppenséggel semmilyen üzletet nem kötöttek. A családi vállalkozás másik tagja, a srác unokatestvére, úgy tűnt, nem osztja fiatalabb rokona álláspontját , és a nem közvetlenül vásárlásra vagy eladásra vonatkozó kérdéseket vagy meg sem akarta érteni, vagy azonnal üzleti irányba kanyarította őket.

Ait Benhaddouban azon kívül, hogy különlegesen szép tájakat láttunk, ahogy a kimondottan kellemes kirándulásaink során felsétáltunk a környező hegyek némelyikére, megint olyan szerencsénk volt, hogy rácáfolhattunk két igaznak hitt közhelyre, és láthattunk valami szokatlant.

Ait Benhaddouban a fő attrakció a vár. Egyrészt igen jól néz ki már messziről is, ahogy egy hegy tetején trónol, másrészt a vár mellől körbenézve is gyönyörű a látvány. Alapvetően köveket lehet látni mindenfelé. Darabosakat, hegyeseket és lekerekítetteket, kicsiket és egész hegynyieket. Valami – számomra – érthetetlen oknál fogva azonban ezt a rengeteg követ semmiképpen nem használják fel építkezésre. Ehelyett vályogból dolgoznak, illetve beletesznek a mixtúrába mindent, ami a kezük ügyébe akad. Az egyik legpraktikusabb összetevő a trágya, és mindkét közhely leomlása is hozzá kötődik. Az egyik, hogy szarból nem lehet várat építeni. Kár is filozófiai vitába bonyolódni: a vár létezése önmagában cáfolja a tételt. A másik közhely bukását sem kellett mesterségesen erőltetni, miszerint szarba nem lehet szöget verni. Ennek az állításnak a tarthatatlanságára is empirikus bizonyítékaink vannak. Az igazsághoz tartozik, hogy az ilyen típusú építmények folyamatos karbantartást igényelnek. Elsősorban a szárazság, a nedvesség,és a hőingás árt nekik.

Ahogy lefelé gyalogoltunk a várhegyről, észrevettük, hogy egyes lapos kövek nem természetes módon elterülve, hanem rövidebb élükön állva pihennek a köves talajon. Közelebbről szemügyre véve őket rájöttünk, hogy sírokat látunk. Az álló köveken feliratokat láttunk – adott esetben évszámokkal ellátva, illetve több sír esetében sírhalom, illetve valamifajta áldozati tárgy is tartozott a fejfákhoz. A nálunk megszokott temetkezési szokásokra utaló jeleket csak zsidó temetőkben láttunk.

A marokkói medinákban (fallal körbekerített óvárosokban) általában óriási a nyüzsgés: járókelők mennek a dolgukra, árusok kiabálnak, stb. De minden ilyen utca, vagy inkább sikátor mellett / mögött eggyel-kettővel van egy másik, ahol adott esetben teremtett lélek sincs. Számomra valahogy hozzátartozik az arab életérzéshez az a jelenség, amikor az ember áttör a tömegen, két lépésenként oldalazva halad, megáll, elenged, még gyorsan elslisszol, mindezt folyamatos hangzavarban, majd az egyik kis utcán egyszercsak bevág jobbra, aztán fordul még kettőt, és mire 41 másodperc múlva hazaér, és magára csukja a háza / szállása ajtaját, tökéletes csend, nyugalom és egy mentatea várja.

Magyarországon sokan járnak fürdőbe. Vagy azért, hogy valamilyen betegségüket kúrálják, illetve az állapotukat javítsák, vagy azért, mert jó dolgukban nem tudják pontosan, mihez kezdjenek. Bármilyen harmadik ok a valójában fennálló második elrejtésére szolgál. Nekem is egy harmadik típusú okom van arra, hogy fürdőbe járjak. A marokkóiaknak azonban van egy negyedik. De ne szaladjunk előre.

Marakeshben a szállásunktól pár sarokra volt egy fürdő (Hamam). Tudtuk, hogy egészen más élményekkel kecsegtet, mint az itthoniak, ezért ki kellett próbálnunk. Ahogy beléptünk, rögtön széles gesztusokkal invitáltak minket beljebb, hogy csak vetkőzzünk, aztán bízzuk csak rájuk, megy majd minden magától, mint a karikacsapás. Mi azért először – ahogy azt minden ép értelmű ember teszi az arab országokban – az árak fixálásán kezdtünk fáradozni, mert feltűnt, hogy a táblára kiírt tarifák egész számú többszörösével dobálóznak a fürdő dolgozói.

Végül megegyeztünk, hogy bemegyünk, de masszázst nem kérünk, és nekiálltunk levetkőzni. Fehér csempe, 100%-os páratartalom és férfiak voltak mindenfelé. Rögtön a belső ajtóban meg kellett hoznom egy stratégiai döntést. Nem hoztam papucsot, ami a padlóra pillantva egy kis aggodalommal töltött el. De kedves vendéglátóink felkínáltak egyet, ami viszont szintén aggodalommal töltött el. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de végülis úgy döntöttem, hogy belebújok. Nyákos volt, és mintha puhára duzzadt volna a gőzben töltött évei alatt. Lassan lépegettem benne, próbáltam nem túlságosan ránehezedni, nem nyakló nélkül belebújni egészen a végéig, mert ha okkal vagy alap nélkül megneszelem, hogy egzotikus gombák és baktériumok bejáratott életközössége hódítja meg az ujjaim közét és/vagy a talpamat, pánikreakciókkal kell számolnom.

Beljebb mentünk. A fürdő nem állt másból, mint további egy helyiségből, ahol alsógatyás férfiak feküdtek a vizes kövön. A falak mellett csapok és vízzel telt vödrök sorakoztak. Nekünk is intettek, hogy feküdjünk le. Nehéz a mi kultúránkból érkezve, és az ottani infrastruktúrát látva hinni benne, hogy ez jó ötlet. Végül mégiscsak leültünk. A kezünkbe nyomtak egy-egy újságpapír-darabba csomagolt halszagú gépzsírt, és bíztatóan ránk néztek. Először azt gondoltam, hogy az a feladat, hogy minél kisebb felületen érintkezzünk a gyanús anyaggal, de kiderült, hogy ez a szappan. Újra előkerült a masszázsról szóló ajánlat, amit ugyan – látva, ahogy egy szakember épp ezt gyakorolja az egyik vendégen – őrültségnek tűnt elfogadni, de úgy tűnt, hogy enélkül valahogy a lényeg veszne el, úgyhogy ráálltunk.

Az elvi megállapodás megszületését követő hatodik másodpercben a minket kísérő félvak öregúr gatyára vetkőzött, továbbá egy nagydarab afro-afrikai rontott be a termecskébe, mi pedig egy kis feszültséggel az agytörzsünkben hasra feküdtünk. Négyen voltunk a két masszőrre, így végignéztük, ahogy a másik kettőt elintézik. Nekem még annyi extra feladatom volt, hogy D-t megóvjam a bevizeléstől, azaz jeleznem kellett a lelkes kisöregnek, hogy a részleges ínszalag-szakadásos bokáját kerülje el határozott mozdulataival.

A masszázst tulajdonképpen otromba mosdatásnak is hívhatnánk. Beszappanoztak (így derülhetett ki a feketés anyagról, hogy tulajdonképpen kitűnő tisztítószer), és egy sprőd kesztyűvel vörösre dörzsöltek minket, majd időnként megmutatták a megfeketedett kis bőrgalacsinokat, amiket lesodortak rólunk. Hát volt mit leszedni. Ugyanezt eljátszottuk háton fekve is, majd jópárszor leöntöttek minket még éppen elviselhetően forró vízzel, aztán mi is locsolgathattunk magunkat egy kicsit. A procedúra végén „Na, milyen volt?” arccal mosolyogtak ránk, mi meg „Végülis kurvajó volt” arckifejezéssel válaszoltunk.

Megtörölköztünk, felöltöztünk, fizettünk és elköszöntünk. Ahogy kiléptünk a kapun, a kisöreget láttuk utcai ruhában az ajtó mellett ülni, ahogy délelőttönként (minden bizonnyal) szokott, és a fekete figura, (mint egyértelművé vált, valójában a szemben lévő kis üzlet tulajdonosa) is eredeti helyén posztolt már. Teljesen feldobva és kicserélve lépkedtünk tovább.

Marakesh főterén esténként nem csak egyszerű és különleges ételekhez lehet jutni, hanem szellemi táplálékhoz is. Már délután gyülekeznek a sokszor vidékről érkező értékesítők, előadóművészek, szolgáltatók, stb.

Lehetetlen lenne számba venni, hogy hányféle ember mutatja meg magát esténként, úgyhogy leírom azokat, akik a legjobban bevésődtek az emlékezetembe. (Voltak persze táncosok, kígyóbűvölők, zsonglőrök, meg bűvészek, de ők nem okoztak nagyobb meglepetést, mint ami a szakmájuk szerint alapértelmezés szerint való).

Több fogorvost is láttunk. Onnan lehet megismerni őket, hogy egy kempingasztal mögött ülnek, amire kiteszik az oklevelüket, néhány otromba fogót, és párszáz, eddigi pályafutásuk alatt gyökerestől kihúzott fogat. Gondolom, annak jelentősége lehet (ha így volt egyáltalán), hogy ne legyen közöttük kettétört. Aki ebből a beavatkozás fajtából már minden előnyt kicsiholt magának, műfogsorok közül válogathat, hátha beleillik valamelyik a szájába.

Mások kevésbé drasztikus beavatkozással járó gyógyászati eszközöket kínáltak. Pl. valamilyen kenőcsöt. Az ilyen portéka értékesítése egy órákon át, folyamatosan meg-megújuló előadás és demonstráció keretében történik. A termékmenedzser magasra tartja a tégelyt, és hangosan dicséri, erősen gesztikulálva magyarázza, hogy nincs is talán olyan testrész és betegség, amire ne lenne jó. Egy szót sem értettünk belőle, de afelől nem volt kétségünk, hogy a legmagasabb színvonalú termékről, vagy még inkább csodaszerről van szó. Úgy láttuk, hogy a kör alakban elrendeződött hallgatóság is osztja véleményünket. De hiába győzött meg minket már a szavaival is, bizonyítandó, hogy nem a levegőbe beszél, magához intette segédjét, aki felhúzta az ingét és meztelen hátát kínálta kollégájának, aki erős mozdulatokkal bemasszírozta a krémet, miközben – ha ez egyáltalán lehetséges – még meggyőzőbben érvelt. És mit tagadjuk, a páciens tényleg úgy tűnt, mint aki egyre jobban van. És amikor egy óra múlva arra jártunk, akkor is kitűnően volt – már megint.

Ígéretes volt az a művész is, aki javarészt dobpergés kíséretében haladt egyre közelebb és közelebb a transzbaeséshez… de nekem végülis nem volt cérnám kivárni, hogy megérkezzen. Az ehhez hasonló előadások műélvezetét sokszor az zavarta meg, hogy megjelenésünkkel kiváltottuk a kalapozó ember megjelenését, és a katarzis eljövetele folyamatának „pause” módba állítását. Az előadást ugyanis addig nem folytatták, amíg nem fizettünk, vagy odébb nem álltunk.

A kedvenc műsorszámaimért azonban nem kértek pénzt. Ezek ugyanis mesék voltak. Természetesen egyetlen szót sem értettem belőlük (ezért is lehettek ingyen), de egyszerűen lenyűgözött, hogy milyen átéléssel, milyen gazdag arcjátékkal és testbeszéddel kísérik a történeteket. Az ott álló helyiek is teljesen el voltak ragadtatva, tátották a szájukat, elkerekítették a szemüket, felhördültek – mindig aszerint, amit a történet sodrása diktált.

Azt hallottuk (vagy olvasta valamelyikünk?), hogy ezeknek az esti kavalkádoknak a története az emlékezet kezdetéig nyúlik vissza. Nem tudom megítélni, hogy a TV vesz-e el közönséget ettől a tradicionális szórakozástól, de úgy tűnt, hogy többen nem nagyon férnének el az előadók körül. A csatornaváltás megfelelője pedig az, ha az ember odébbsétál pár métert, és belehallgat, mi folyik a szomszédos kör közepén.

Először azt hittük, hogy a szervezetlenség, az oda nem figyelés, a szabályok fontosságának elbagatellizálása megbosszulta magát, és (legalább) az egyik bódé kigyulladt Marakesh főterén. Aztán kiderült, hogy csak annyi történt, mint minden este, azaz komolyabban nekiálltak főzni a több tucat, ideiglenesen felállított kis kifőzdében. A tér fölött vastag gőzfelhő gomolygott kifogyhatatlan tartalékokkal.

Körbejártuk mindegyik kis és nagy étkezdét. Nagyképűen lépdeltünk el a szokványos, turistáknak való helyek mellett, és egyre szűkebb köröket kezdtünk leírni egy bizonyos hely körül, ahol – nem mellesleg – többféle hal is volt, de ami igazán megfogott minket, az az égnek meredő szomorú birkafejek csoportja, a virágszirom mintájára elhelyezett birkaagy installáció, és a dromedárorr volt.

Az volt a taktikánk, hogy nagy biztonsággal megvacsorázunk, és csak aztán leszünk hajlandók kockázatot is vállalni, így különböző húsokkal és halakkal kezdtük. Mivel asztaltársaink a pite jellegű kenyerükkel nyúltak a húsért, és az így készült kis csomagokat kapták be, nem volt kézenfekvő, hogy evőeszközhöz jussunk. Hamar megértették ugyan, hogy mit szeretnénk, de egy kis időbe és szervezkedésbe telt, mire kerítettek is pár villát, amiket gondosan megmártottak a vezetékes víz híján telepített, az egész estére való mosogatásra, kézöblítésre és egyéb tisztogatásokra való 80 literes vizeshordóban. Amiből egyetlen cseppet sem vesztegettek el. Már előttünk sem.

A dromedárorra mutattunk, hogy igazolják vissza, tényleg jól látunk. Nehéz volt egyébként eltéveszteni, mert szépen látszott a sivatagban igen hasznos zárható orrcimpa. Mégis sikerült: tevemell (camel breast ) díszlett a tálcán. (Valójában dromedár; a teve a két púpú rokon). Nem baj, a lényeg, hogy valami egzotikus legyen, így kértünk belőle. Az állag- és ízpróba szerint dromedártüdővel álltunk szemben. Nem lettem a szerelmese, de korrektebb ételnek találtam, mint a nálunk ismert szalontüdőt. Nagyon omlós, könnyű (mármint alacsony sűrűségű) szaftos étel volt.

Hogy megszerzett lendületünk el ne haljon, kisvártatva elszántan ültünk egy csigázó előtt. Nem pontosan tudom, hogy a franciák hogy csinálják, de egy-két fontos részletet tudni vélek. Először is kiveszik a csigát a házából, és megszabadítják a zsigerzacskójától, mert a belekre, azok tartalmára és egyéb belső szervekre igazán semmi szükség nincs. Az így maradt színhúst visszatuszkolják a mészvázba, majd annak nyílását valami fűszeres, zsemlemorzsát is tartalmazó keverékkel tömik be.

De Marokkóban ez lényegesen egyszerűbben megy. A csigákat forró vízbe dobják, és jó étvágyat kívánnak hozzá: Kis tálkákba merik, adnak hozzá egy-egy fogpiszkálót, és kész. Ha röviden kellene jellemeznem az így készült ételt, azt mondanám, nem volt jó. Legalább azt a zsigerzacskót érdemes lett volna kivenni. Szerintem.

A Dades völgyben, a kanyargó folyó helyének partján, kisebb sziklákon csak a gravitáció által összetartott kis szobrocskákra lettünk figyelmesek. Voltak olyanok is, amik egyetlen letett kőből álltak, csak éppen olyan helyen, ahova külső akarat nélkül nem pottyanhattak, meg olyanok is, amik jónéhány különböző méretű és formájú darabból épültek. Egészen sajátos hangulatot kölcsönöztek a tájnak és a szorosban tett sétának.

Az volt az érzésünk, mintha naiv művészek, vagy azok csoportjai gyakorolnák szabadidős hivatásukat, sőt még talán üzengetnek is egymásnak a kőhalmaikkal. Kézenfekvő volt, hogy nekünk is ott kell hagynunk kezünk nyomát.

Számtalan koncepció létezhet műalkotások létrehozására. Mi a spontaneitáson keresztül, mintegy áramlásként megnyilvánuló kifejezésmódot választottuk, és úgy döntöttünk, hogy minden különösebb szervezkedés nélkül, csapatmunkában köveket fogunk egymásra rakni, majd ha úgy érezzük, hogy a szobor már nem kevés, de még nem sok, befejezettnek tekintjük. Ahogy rácsodálkoztunk művünkre, azt láttuk, hogy önkénytelenül is valami lélekkel rendelkezőt próbáltunk megformálni. Valami élőlényt. A már ott lévő többi szobor kivétel nélkül nonfiguratív volt.

A szállodában megtudtuk, hogy a kis kőrakások nem „öncélú” alkotások, hanem egy-egy eltávozott lélek üdvözülését szolgálják, illetve emléket állítanak nekik. Így a mi szobrunk – mondjuk azon, funkcióját túl kis mérete miatt be nem töltő házzal rendelkező csigáknak állít emléket, akik a mindenkori száraz időszakokban váratlanul a völgyben találják magukat (noha ott nem honosak), és a lehetetlen körülmények miatt elpusztulnak.

A marokkói gulyást tajinnak (ejtsd: tazsin) hívják. Lépten-nyomon ezt lehet kapni, és úgy tűnik, hogy a helyiek is eszik. Az ősi szokások szerint agyagedényben készül, a gyakorlatban hamarabb megvan kuktában.

Kettő plusz egyféle verzióban készül: marha- vagy csirkehússal, illetve hús nélkül. A húst az edény közepére teszik, és középpontosan szimmetrikusan körberakják zöldségekkel: répával, krumplival, olívával, esetleg padlizsánnal, vagy egyéb, a kezük ügyében lévő növénnyel.

Sajnos az elkészítésük során konok következetességgel ragaszkodnak bizonyos hibák elkövetéséhez. Ebből is kettő plusz egy van. A marhahúsnak az esetek döntő többségében még az előtt megkegyelmeznek, hogy omlósra főtt volna. Ezt magabiztosan meg tudják oldani az agyagedényben és a kuktában egyaránt. Hogy a csirkét ilyen módon rontsák el, ahhoz jóformán kapkodni kellene, így inkább azt a módszert választják, hogy fognak egy egész csirkét, aztán valamilyen éles és/vagy súlyos eszközzel lecsapnak belőle egy akkora darabot, amit az edénybe szánnak. Nem válogatnak aszerint, hogy a vendég szimpatikus-e, vagy éppen meg akarják leckéztetni; egyszerűen szerencse dolga, hogy far-hát jut egy kis szárnyával, vagy két comb egy fél mellel. Ahogy sikerült lesújtani.

E két konyhatechnikai trükk után, a továbbiakban a módszer mindkét (plusz egy) esetben azonos: gyakorlatilag nem használnak sót.

Ez az étel annyira elterjedt, és olyan kevés alternatívát kínálnak a kiváltására (pl. kuszkusz marha- vagy csirkehússal, illetve vegetáriánus módon), hogy két hét után – más körülmények között betegesnek számító – vágyódást éreztünk a pizzák, spagettik és hamburgerek(!) után. Hasonló utazásból hazaérkezve ugyan szívesen szoktam visszatérni a megszokott ételeimhez, de az utolsó pillanatig élvezni szoktam a helyi konyhát. Ezúttal nem így történt.

Marakeshben – jó szokásunkhoz híven – megálltunk egy olyan kajáldánál, ahova kizártnak tartottuk, hogy a helyieken kívül bárki más beteszi a lábát. Beültünk az elhanyagolt, zsíros kis helyiségbe, és az étlapként funkcionáló, nylonba csomagolt papírlapot tanulmányoztuk, amikor az étterem vezetője udvariaskodva odalépett hozzánk, és jelezte, hogy sokkal méltóbb lenne hozzánk, ha kiülnénk a délelőtti napra, az étkezde elé, ne üljünk itt a sötétben. Szabadkoztunk, hogy jó ez nekünk itt, de kedves erőszakkal kivitte az asztalunkat, így – székeinket kísérve – végül mégis kiültünk az utcára. A tulajdonos örült.

Arra gondoltunk, hogy ez bizonyára reklám kell, hogy legyen: ahova a kedves, messziről jött vendégek beülnek, az biztos kitűnő hely. Aztán elkezdték felmosni az üzletet. Magyarul egyszerűen útban voltunk.

Nem kis kommunikációs nehézségek árán megrendeltük korai ebédünket, és várni kezdtünk. De jó ideig nem történt semmi. Felénk sem néztek, még a kávékat sem hozták ki. Úgy tűnt, hogy mindenki a takarítás egy-egy részfeladatával van elfoglalva. Közben odajött hozzánk az egyik szomszédos étterem egy alkalmazottja, és azt javasolta, menjünk át hozzá, mert ott finomabb a tajin (helyi specialitás, később, egy másik írásban lesz róla szó) és van kuszkusz. Mondtuk, hogy már elköteleztük magunkat, illetve rendeltünk is. Erre ő azt állította, hogy ezektől ugyan hiába, mert nekik gyakorlatilag semmijük nincs. Kópéságnak tűnt a dolog, de azért ránéztünk a tulajra. Nem cáfolta a képtelen vádat, hanem szomorúan nézett maga elé. Gyanakodni kezdtünk, és végül mégis felálltunk a helyünkről, mire emberünk újabb rendelés felvétellel akart kedveskedni, mintha eddig nem kértünk volna semmit. Általános és kölcsönös értetlenség bontakozott ki, majd megkérte egy az utcán közeledő basic english képes ismerősét, hogy értse meg, mit akarunk. Kiderült, hogy a látszat ellenére a szakács dolgozik az ügyünkön. És csakugyan, hamarosan megkaptuk az ebédünket.

Volt, akinek ízlett a magáé, volt, aki kevésbé volt elégedett. Mikor már egy ideje mindannyiunk szemmel láthatóan végzett a táplálkozással, megjelent egy másik úr, és arckifejezésével és mozdulatával kérdezte, hogy elviheti-e a tányért – rajta a maradékkal. Á intett, hogy igen. Erre az úr egyik kezével megfogta a tányért, a másikkal belemarkolt a kuszkuszba, összenyomta, hogy kisebb helyet foglaljon, és újra belemarkolt, majd az egészet úgy betömte a szájába, hogy oldalt potyogott belőle. A méretes falatban sajnos volt egy korábban rághatatlannak ítél mócsing is. A mozdulatsort párszor megismételte, miközben úgy kémlelt körbe, mint a hét napja nem evett kóborkutya, akinek attól kell tartania, hogy elorozzák zsákmányát. (Öltözéke alapján nem annyira koldus volt, mint inkább az utca középsúlyos értelmi fogyatékosa). Aggodalmában át is szaladt az utca másik oldalára, és riadt tekintettel folytatta a falást, majd mikor végzett, beiramodott egy kapualjba.

Az igazi pincér kissé zavart mosollyal figyelte a történteket, de hagyta, hogy amaz véghezvigye komplett tervét, és csak utána ment oda a tányérért. Aztán összeszedte a mieinket is.

Az igazi pincér kissé zavart mosollyal figyelte a történteket, de hagyta, hogy amaz véghezvigye komplett tervét, és csak utána ment oda a tányérért. Aztán összeszedte a mieinket is.