A típus gyerekkorban alakul ki jellemzően túlféltő és/vagy domináns szülők károkozása nyomán. Ez nem azt jelenti, hogy számos felnőtt ne tartozna ide. A gyerekeket otthon, vagy az iskolánál szedem fel. Mikor beülnek, nem szólnak egy szót sem (a legtöbbször a köszönést sem kockáztatják meg), hanem a hátsó ülésen gubbasztva várják, hogy mi fog történni.

Nem is történik semmi, amíg meg nem kérdezem, hogy hova szeretnének eljutni. Erre a leggyakrabban kisebb ijedtség a reakció, hiszen ők azt hitték, hogy minden magától meg fog történni, anélkül, hogy ők bármit is csinálnának. Aztán persze (legtöbbször) még az ilyenek is tudják, hogy hol laknak, vagy melyik iskolába járnak, és amikor ezt elárulják nekem, láthatóan meg is könnyebbülnek egy kicsit, mert amúgy nem gondolták volna, hogy ez menni fog.

Ha hazaviszem őket, sokszor csak az utcát mondják be, amivel nincs is gond, mert a számozás sokszor nem logikus, vagy egyszerűen nem létezik. Bevett gyakorlat, hogy a célterületen kapok egy jelzést, hogy a postaládánál, vagy a ferde tujánál álljak meg, satöbbi. Na de nem a típus képviselőinél. Őket már eleve a tükörből vizsgálom, és amikor megijednek, hogy jaj, mi történik, most mi lesz, akkor tudom, hogy túlmentünk.

Rákérdezek, és megerősítik. A megfordulás után kifejezetten megkérem őket, hogy szóljanak, ha odaértünk, vagy adjanak bármilyen jelet. Ezt kisebb nehézségekkel meg is teszik, és a végére jutunk az ügyletnek, de én igazából soha nem tudok betelni a megdöbbenéssel. Egy rosszabb napomon az egyiknek ki fogok tölteni egy papírt, hogy „Sajnálattal értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük együttműködésre csak igen-igen alacsony szinten alkalmas”.

Elméletem szerint, ahogy fent is említettem, a típus felnőtt képviselői a szülők áldozataként kezdik, de nem zárom ki, hogy született idióták is vannak közöttük, specifikusabban olyanok, akik nem érik fel ésszel, hogy nem minden ember fejében ugyanaz van, mint az övékében. Arról pedig végképp nincs fogalmuk, hogy ez mekkora szerencse az emberi faj számára.

Már nyolcvan méterről látom, hogy ez előre fog ülni, beszélgetni akar, esetleg kommentálni a forgalmi helyzeteket. Úgy is van, bemondja a nevét, és mivel nem ellenkezem, már fészkeli is be magát az első ülésre, lábai közé nagy gonddal egy bőrbevonató dákótokot tesz. Az egyik billiárd klubba akar menni.

Lóarc, hosszú, sárga lófogak, bütykös, nyúlánk ujjak, senyvedt, kiszikkadt test, kissé púpos hát. Játszhatná a lepukkant rókát bármelyik gyerekek ijesztegetésére kitalált mesében: van valami viszolygást keltő a mosolyában, valami feszült hamisság.

Persze a billiárdról beszélünk. Nem ismer magánál jobb játékost. De az emberek ezt nem tudják róla előre, azaz nem nézik ki belőle. Érzelmek sora hullámzik át az arcán, amikor ezeket mondja. Látom, hogy sérti, hogy nem nézik ki belőle, és látom, hogy hájjal kenegeti, amikor a döbbenetet olvassa le az legyőzöttek arcáról.

Általában addig ügyeskedik, bár ez sosem tart igazán sokáig, amíg valaki, jellemzően egy önbizalommal telt suhanc, egy frissen érkezett diák, ki nem hívja. Innentől kezdve nem sokat taktikázik, hanem azonnal, és haladék nélkül megsemmisíti az ellenfelét. Azaz a végén mégis csak csavar egyet, és az utolsó pár lökést előre bemondja. Megvárja, amíg az áldozat hangot ad neki, hogy az képtelenség, hogy azt meg tudja csinálni, aztán megcsinálja.

Nem mindenkivel ilyen, csak aki megérdemli, aki emberkedik, aki megpróbálja semmibe venni. Itt is: az emberkedésnél, meg a semmibevevésnél kinyílnak a szemei, árad belőlük a düh, de ahogy a döbbenet ecsetelésére tár át, gyermeki öröm ömlik szét az arcán, és sátáni kacaja betölti az utasteret.

És azon gondolkodott-e már, hogy profi legyen? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, hiszen ha egyszer mindenkit legyőz, miért ne élne meg belőle fényesen. Egy pillanatra megdöbben, olyan az arca, mintha az derült volna ki, hogy tudom, hol volt és mit csinált akkor, amikor azt hitte, egyedül van. Gyanakvás, és mintha árnyalatnyi félelem futna át a vonásain.

Persze, hogy gondolt rá – mondja – de egyrészt igazából most sem a pénzért csinálja, még ha elő is fordul, talán nem is olyan ritkán, hogy pénzben megy a játék. Másrészt meg úgy döntött, hogy inkább a helyi közösséget szolgálja, utat mutat pár fiatalnak, tanítja őket, sőt, felkészíti őket arra, hogy ők maguk versenyszerűen játsszanak.

Egészen rossz kedve lett, ahogy ezt ecseteli, nem is mosolyog, majd rám néz azt kémlelve, hogy elhiszem-e, amit mond. Én pedig elismerően biggyesztem a számat, hogy ez derék hozzáállás, és a megnyugvásából látom, hogy jól végeztem a dolgom, és úgy látja, fogalmam sincs, hogy mindkettőnknek hazudik. Azáltal, hogy azt hiszi, hogy engem át tudott verni, a maga számára is hihetőbbé válik, hogy tényleg a segíteni akarás vezette, és nem a kishitűség, vagy a képességeinek az elmeséltnél relatívebb volta bénította meg a profivá válás rögös útja felé kacsintva.

Jókedvét visszanyerve részletekbe megy, és számomra már érthetetlen szakmai részletességgel ecseteli pár különösen kegyetlen győzelmét, ahol a nagyképű, gyanútlan senkiháziak egytől-egyig megsemmisítve hullanak a porba, és somfordálnak el előle, vagy fizetik hajbókolva az italát.

A kocsiból kiszállva vívódik egy kicsit. Láthatóan nagyvonalúnak is akar látszani, de költeni se szeretne. Végül nevetségesen kevés borravalót ad, és lebbenő ballonkabátjában sietve, mint valami lecsúszott illuzionista tűnik el a terem sötétjében.

Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.

A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza. 

Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban. 

Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék. 

Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek. 

Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom. 

A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről. 

Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.

Évekkel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy ki hogy cselekedne egy abszolút reménytelen helyzetben. A konkrét példa egy elszabadult autó volt talán, ami kiengedett kézifék és sofőr nélkül gurul gyorsulva a gondolatkísérlet résztvevője felé, aki párhuzamosan parkol, és hogy az előtte és mögötte álló autók közül kikanalazza magát, jó hét másodpercre lenne szüksége, míg a becsapódásig sajnos csak kettő van hátra. 

Én azt mondtam, hogy a rendelkezésemre álló időt a teljes káromkodási spektrumom felölelésével tölteném, vagy még csak ennyit se tennék, de a hét másodperces manőversorozatot biztosan nem kezdeném meg. Barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ő minden erejével azon lenne, hogy kiszabadítsa az autóját a baj útjából még akkor is, ha tudva tudná, hogy ez fizikailag nem lehetséges. 

Ez az eset jutott eszembe, amikor egy késő-középkorú úr ült be hozzám, és az előttünk álló három perces úton megpróbált megtéríteni. Nyilván hitt a csodákban. Nem tűnt papnak, de talán valami kisebb egyházban lehetett a hierarchiában középen elhelyezkedő megmondóember.

Először azt kérdezte, hogy szoktam-e olvasni, majd az igenlő választ csak mint logikai kapcsot felhasználva rákérdezett egy bizonyos könyvre, hogy azt olvastam-e. Volt is a keze ügyében egy szemléltető példány a Bibliából, amit fürkésző tekintettek a látómezőmbe tolt. 

Ezen a ponton udvariasan jeleztem neki, hogy ha a megtérítésemre akar kísérletet tenni, úgy korrekt, ha az elején megmondom, hogy pocsékba fog menni az a sok Joule energia, amit erre szán.

A szeme se rebbent, hanem keresztkérdéseket kezdett feltenni, amire én viszontkérdésekkel, illetve pontosítások kérésével reagáltam, majd a valóság és az észlelő viszonyára irányítottam a figyelmét sejtetve, hogy az utóbbi hat az előbbire. Sajnos, és megbocsáthatatlan módon nem emlékszem a pontos részletekre, de az egésznek a hangulata olyasmi volt, mint egy barátságos semi contact küzdelemé: Igyekeztem maximálisan felhasználni minden energiáját, és a felém irányított ütéseit lágyan megfogtam, és fokozatosan tompítva őket elnyeltem, és/vagy pár fokkal félre vittem. 

Én egyre jobban élveztem a dolgot. Vitapartnerem hangulata alakulásának megítélésében viszont nem vagyok biztos. Végig nyugodt maradt, talán csak egyszer fújtatott egy szinte észrevehetetlent, és a végén mosollyal búcsúzott. De nem mondta, hogy gondolkodjak azokon, amiket mondott, és borravalót sem kaptam.