Együttműködési készség

A típus gyerekkorban alakul ki jellemzően túlféltő és/vagy domináns szülők károkozása nyomán. Ez nem azt jelenti, hogy számos felnőtt ne tartozna ide. A gyerekeket otthon, vagy az iskolánál szedem fel. Mikor beülnek, nem szólnak egy szót sem (a legtöbbször a köszönést sem kockáztatják meg), hanem a hátsó ülésen gubbasztva várják, hogy mi fog történni.

Nem is történik semmi, amíg meg nem kérdezem, hogy hova szeretnének eljutni. Erre a leggyakrabban kisebb ijedtség a reakció, hiszen ők azt hitték, hogy minden magától meg fog történni, anélkül, hogy ők bármit is csinálnának. Aztán persze (legtöbbször) még az ilyenek is tudják, hogy hol laknak, vagy melyik iskolába járnak, és amikor ezt elárulják nekem, láthatóan meg is könnyebbülnek egy kicsit, mert amúgy nem gondolták volna, hogy ez menni fog.

Ha hazaviszem őket, sokszor csak az utcát mondják be, amivel nincs is gond, mert a számozás sokszor nem logikus, vagy egyszerűen nem létezik. Bevett gyakorlat, hogy a célterületen kapok egy jelzést, hogy a postaládánál, vagy a ferde tujánál álljak meg, satöbbi. Na de nem a típus képviselőinél. Őket már eleve a tükörből vizsgálom, és amikor megijednek, hogy jaj, mi történik, most mi lesz, akkor tudom, hogy túlmentünk.

Rákérdezek, és megerősítik. A megfordulás után kifejezetten megkérem őket, hogy szóljanak, ha odaértünk, vagy adjanak bármilyen jelet. Ezt kisebb nehézségekkel meg is teszik, és a végére jutunk az ügyletnek, de én igazából soha nem tudok betelni a megdöbbenéssel. Egy rosszabb napomon az egyiknek ki fogok tölteni egy papírt, hogy „Sajnálattal értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük együttműködésre csak igen-igen alacsony szinten alkalmas”.

Elméletem szerint, ahogy fent is említettem, a típus felnőtt képviselői a szülők áldozataként kezdik, de nem zárom ki, hogy született idióták is vannak közöttük, specifikusabban olyanok, akik nem érik fel ésszel, hogy nem minden ember fejében ugyanaz van, mint az övékében. Arról pedig végképp nincs fogalmuk, hogy ez mekkora szerencse az emberi faj számára.

Napszemüveg

Az első reggeli fuvar egy éjjelnappalitól indul. Beállok a bejárat elé, benézek, hogy ki lehet az. Egy flegma nő biccent, úgyhogy megnyomom a gombot, hogy a gyors kiérkezésemmel majd a sor elején várhassam a következő kapást.

De a nő nem mozdul, majd mégis, mint akinek csak később esik le, hogy jelet kapott. De nem a kocsihoz jön, hanem csak a pulthoz lép, és vásárolgatni kezd. Nyugtázom, hogy nem ő lesz az, és próbálom megbecsülni, hogy mekkora eséllyel kell majd a központtal bajlódnom, hogy megmagyarázzam a képernyőről talányosnak tűnő helyzetet.

Közben felteszem a napszemüvegemet: a felkelő Nap hamar kisárgult, és már a házak teteje fölül vakít. Behuppan a nő, és nem szól semmit. Aztán majdnem megmondja, hogy hova akar menni, de mégis elharapja a szót, gyanakodva néz rám, és szinte vallatótiszthez való hangon kérdezi, hogy minek vettem fel szemüveget. A Nap ellen védekezem vele – mondom neki. Milyen Nap?! – vágja vissza fokozódó gyanakvással, és nem úgy, mint aki arra utal, hogy Angliában senki nem látta még a szóban forgó csillagot.

Gördülékenyebb indulásra számítottam, úgyhogy egyszerűen rámutatok a Napra, és szóban is megismétlem, hogy arról beszélek. Erre ő azonnal a kilincsért nyúl, és testbeszédével azt sugallva, hogy elég neki az ilyesmikből, hol van az megírva, hogy neki ezzel kell megküzdenie, puffogva kiszáll. Én meg megnyomom a fuvar vége gombot, és rábiggyesztek a rögtön feljövő következőre. Szerencsére csak pár saroknyira van.

A billiárdjátékos legendája

Már nyolcvan méterről látom, hogy ez előre fog ülni, beszélgetni akar, esetleg kommentálni a forgalmi helyzeteket. Úgy is van, bemondja a nevét, és mivel nem ellenkezem, már fészkeli is be magát az első ülésre, lábai közé nagy gonddal egy bőrbevonató dákótokot tesz. Az egyik billiárd klubba akar menni.

Lóarc, hosszú, sárga lófogak, bütykös, nyúlánk ujjak, senyvedt, kiszikkadt test, kissé púpos hát. Játszhatná a lepukkant rókát bármelyik gyerekek ijesztegetésére kitalált mesében: van valami viszolygást keltő a mosolyában, valami feszült hamisság.

Persze a billiárdról beszélünk. Nem ismer magánál jobb játékost. De az emberek ezt nem tudják róla előre, azaz nem nézik ki belőle. Érzelmek sora hullámzik át az arcán, amikor ezeket mondja. Látom, hogy sérti, hogy nem nézik ki belőle, és látom, hogy hájjal kenegeti, amikor a döbbenetet olvassa le az legyőzöttek arcáról.

Általában addig ügyeskedik, bár ez sosem tart igazán sokáig, amíg valaki, jellemzően egy önbizalommal telt suhanc, egy frissen érkezett diák, ki nem hívja. Innentől kezdve nem sokat taktikázik, hanem azonnal, és haladék nélkül megsemmisíti az ellenfelét. Azaz a végén mégis csak csavar egyet, és az utolsó pár lökést előre bemondja. Megvárja, amíg az áldozat hangot ad neki, hogy az képtelenség, hogy azt meg tudja csinálni, aztán megcsinálja.

Nem mindenkivel ilyen, csak aki megérdemli, aki emberkedik, aki megpróbálja semmibe venni. Itt is: az emberkedésnél, meg a semmibevevésnél kinyílnak a szemei, árad belőlük a düh, de ahogy a döbbenet ecsetelésére tár át, gyermeki öröm ömlik szét az arcán, és sátáni kacaja betölti az utasteret.

És azon gondolkodott-e már, hogy profi legyen? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, hiszen ha egyszer mindenkit legyőz, miért ne élne meg belőle fényesen. Egy pillanatra megdöbben, olyan az arca, mintha az derült volna ki, hogy tudom, hol volt és mit csinált akkor, amikor azt hitte, egyedül van. Gyanakvás, és mintha árnyalatnyi félelem futna át a vonásain.

Persze, hogy gondolt rá – mondja – de egyrészt igazából most sem a pénzért csinálja, még ha elő is fordul, talán nem is olyan ritkán, hogy pénzben megy a játék. Másrészt meg úgy döntött, hogy inkább a helyi közösséget szolgálja, utat mutat pár fiatalnak, tanítja őket, sőt, felkészíti őket arra, hogy ők maguk versenyszerűen játsszanak.

Egészen rossz kedve lett, ahogy ezt ecseteli, nem is mosolyog, majd rám néz azt kémlelve, hogy elhiszem-e, amit mond. Én pedig elismerően biggyesztem a számat, hogy ez derék hozzáállás, és a megnyugvásából látom, hogy jól végeztem a dolgom, és úgy látja, fogalmam sincs, hogy mindkettőnknek hazudik. Azáltal, hogy azt hiszi, hogy engem át tudott verni, a maga számára is hihetőbbé válik, hogy tényleg a segíteni akarás vezette, és nem a kishitűség, vagy a képességeinek az elmeséltnél relatívebb volta bénította meg a profivá válás rögös útja felé kacsintva.

Jókedvét visszanyerve részletekbe megy, és számomra már érthetetlen szakmai részletességgel ecseteli pár különösen kegyetlen győzelmét, ahol a nagyképű, gyanútlan senkiháziak egytől-egyig megsemmisítve hullanak a porba, és somfordálnak el előle, vagy fizetik hajbókolva az italát.

A kocsiból kiszállva vívódik egy kicsit. Láthatóan nagyvonalúnak is akar látszani, de költeni se szeretne. Végül nevetségesen kevés borravalót ad, és lebbenő ballonkabátjában sietve, mint valami lecsúszott illuzionista tűnik el a terem sötétjében.

Sáskanász

Szarul néztek ki mind a ketten. Még épp nem annyira, hogy kettesből se vegyem ki a váltót és továbbguruljak, de majdnem. Egyértelműen be voltak rúgva, és vélhetően a fordulatszámukat is növelték valamivel. 

A csaj nagydarab, ordenáré perszóna, a csávó szürkéskék bőrű, riadt szemű kanveréb – ennek megfelelő csontozattal. Nem tudták rögtön megmondani, hogy hova akarnak menni, a csaj inkább azt firtatta, hogy kedves embernek tartom-e magam. Mondtam, hogy jobbára igen. Ezzel megelégedett, és elpanaszolta, hogy nem mindenki ilyen, mert például az előző sofőr egyszerűen kivágta őket a kocsiból; nincs ma már tisztelet, és kellem az emberekben. 

Már ekkor sejtettem, hogy annak a sofőrnek igaza lehetett, de azért elindultunk. Egy kicsit elbíbelődtek azzal, hogy a célpontot kitalálják, aztán amikor egyenesben voltunk, a csaj elkezdett az eddig néma csávóval foglalkozni. 

Összeszorított fogai között sziszegve vette a nagy levegőket, és az így nyert nyomást ordításra használva kérdezte a srácot, hogy szereti-e, szeretni fogja-e egy perc múlva is, szeretni fogja-e holnap is. Mindeközben irdatlan testével valósággal maga alá temette áldozatát, aki meglehetős sikerrel próbált meg ponttá szűkülni a bal hátsó ajtó fogantyúja táján, és az egész jelenetből csak riadt szeme villant ki időnként, illetve nyöszörgése hallatszott, valamint az, amikor bocsánatért esdekelt – egy számomra nem világos tette, vagy folytatólagosan elkövetett bűne miatt. 

A bocsánatkérés viszont csak még jobban feldühítette a nőt. Rámászott a csávó arcára, és így ordított: Nézz a szemgolyómba! (Look into my eyeball!). De a srác nem mert, inkább hadarva kérte a bocsánatot, meg a kegyelmet, de a csaj ettől lett csak igazán dühös, és azt ismételgette, hogy „unalmas”, akárhányszor a csóka résnyire nyitotta a száját. 

Kérte még a fiút, hogy az adja oda a kibaszott szerelmet, ami jár neki, amit megérdemel, ne a sok szart, meg bántást, amit egyébként szokott, és amit kurvára nem érdemel meg, ne untassa, hanem tegye oda magát most már, és érezze a csaj, de rögtön, hogy  itt komoly érzésekről van szó, de ha inkább verekedni akar a srác, arról is lehet szó. 

Ezen a ponton a figura a pánikroham tüneteit kezdte produkálni – teljes joggal. Bennem is nőtt a feszültség, a domináns lehengerlés és a vergődés már szó szerint a kasztnit rázta, és épp úgy döntöttem, hogy most jött el az idő, hogy én is kivágjam őket a kocsiból, amikor észrevettem a GPS-en, hogy már csak két kanyar van hátra. A jó hír közlésével ki tudtam zökkenteni a nőt. 

Amikor nagyjából megérkeztünk, a nőstényördög kiszállt, és telefonálni kezdett a házszám ügyében, továbbá kiderült, hogy pénz, az nincs náluk. A csávó azt mondta, hogy ő addig a kocsiban marad, hogy lássam, nem akarnak elmenni fizetés nélkül. Egész testében reszketett, és ömlött róla a verejték. Suttogva mondta nekem, hogy a csaj milyen borzasztó (she’s horrible), és hogy gyűlöli. Hát nem tudtam jó szívvel azt mondani, hogy ugyan, ne túlozz. 

Közben meglett a házszám, és az onnan kilépő fickó fizetett is rendesen, de nála kevésbé lelkes embert soha nem láttam még, ahogy a vendégeit mérte végig. Mindent összevetve azt kell mondanom, hogy erősen nyomasztó volt az élmény. A „családon belüli” erőszaknak olyan esetéről volt itt szó, amiben ha gyerek szerepelt volna, egyértelműen ki kellett volna hívnom a rendőröket. (Az angol domestic violence kifejezőbb ebben az esetben). 

Nem szoktam mások nemi életén morfondírozni, de ebben az esetben nem tudtam kikerülni, hogy a gondolat megtaláljon. Ilyen körülmények között és általános hangulatban elképzelhetetlennek tartok egy karakánul kitartott merevedést, de még ettől függetlenül is (vagy éppen ezért) biztos vagyok benne, hogy a csóka a könnyű sérülésektől a maradandó károsodásig tartó skálán kell, hogy számoljon a következményekkel, de egy rossz pillanatban elsuttogott „bocsáss meg” vagy jajszó akár a halálához is vezethet.

Az öreg kocsmajáró

A típus képviselői leggyakrabban hatvannál idősebbek, vagy úgy néznek ki, és egy kocsmánál szállnak be. Innen vagy egy másik kocsmába mennek, vagy ha az már végképp lehetetlen: haza. 

Mivel a kocsmáknak csak egy tört részét ismerem névről, kénytelen vagyok megkérdezni, hogy nagyjából merre találom a célobjektumot. Erre mondanak egy másik kocsmát a közelben, vagy bármit, ami eligazíthat olyasvalakit, akinek élénk emlékei vannak arról, hogy mi merre volt 1976-ban. 

Miután így nem jutunk dűlőre, nem titkolják csalódottságukat, és mondani ugyan soha nem mondják, de a sóhajukból és a tekintetükből hibátlanul ki lehet olvasni, hogy keservesen fáj nekik, hogy nem egy magukfajta a sofőr, akivel fél szavakból is megértik egymást olyan szubkulturális témákban, amire mondjuk én egyetlen szótagot sem szívesen szánnék. 

Abban szoktunk maradni, hogy akkor majd mondják, hogy merre menjek. Az első kereszteződésnél világossá válik, hogy nem fogják mondani. Megkérdezem hát, aztán a másodiknál is, és így tovább, végig az összes elágazásnál. Először kurta szavakkal válaszolgatnak, azaz „kérem” nélkül, ami itt különös parasztságnak számít, aztán már csak mutogatnak, hogy merre menjek. 

Előfordul, hogy telefonhívást kapnak. Ez azért gond, mert a típus képviselői szélsőségesen alkalmatlanok arra, hogy egyszerre többfelé figyeljenek. Én is az vagyok egyébként, de azért vezetni, és verbális közléseket feldolgozni azért tudok egyszerre. Ők nem. Telefonálás közben hiába szólok hozzájuk, hiába nézek rájuk, mutatom kérdőleg, hogy erre-e, nem reagálnak. Alighanem száraz bottal is böködhetném a szemük fehérjét, akkor se zökkennének ki. Ilyenkor egy vakrepüléses szakasz következik, amikor az ösztöneimre, vagy homályos feltevéseimre hagyatkozom. 

A megérkezéskor kiderül, hogy lett volna olyan kézenfekvő közismert hely vagy jelként értelmezhető dolog (landmark), amit ha bemondott volna, az egész nyögvenyelésre nem lett volna szükség. De hát épp ezért nem mondta be, azt akarta, hogy bukjak meg azon a vizsgán, ami azt firtatja, hogy belső körös vagyok-e. Érdekes módon a végén adnak borravalót. Valószínűleg azért, hogy megmutassák, hogy ugyan be is panaszolhatnának az irodánál, de nem teszik, mert híresek a vendégszeretetükről. 

Időnként megpróbálom oldani a hangulatot, illetve manipulálni ezeket az embereket. Nem bonyolult: vagy benyögök pár nagyöregtől hallott tereptárgyat, miközben az irányt kérdezem, vagy a focira terelem a szót. Az attitűdváltozás egészen meghökkentő. Úgy változik meg a hozzáállásuk, mint az őrkutyának, akivel határozatlan idejű kolbász-ellátmányi szerződést írok alá. Ilyenkor a borravaló is több, viszont nekem ez elég nagy fáradság, meg hát végül is a jóindulatukra sem tartok igényt, úgyhogy őszintén szólva ritkán szánom rá magam.

Ravasz

133A… Az utca csak 131-ig tart, de van valami gettó-sarok a végén, behúzódom oda. Ki is bukkan egy olajos bőrű, kappanbajszú srác a nedves, düledező téglafal egy résébe dugott ajtó mögül. Nincs bal lába valamivel térdtől lefelé, van viszont két mankója, amit egyelőre nem valami ügyesen használ. Odatámolyog a kocsihoz, még kikerül egy vélt vagy valós tereptárgyat (én mindenesetre nem látom, mi az), majd beül. Lodge lane a cél. Elindulunk, és csakhamar motyogni hallom a srácot. Csak néz előre, de egy idő után feltűnik, hogy hozzám beszél. Elmondja, hogy Szaúdi Arábiából jött, nagyon rossz az angolja, és valamit a lábáról, amit nem értek, meg hogy az orvosi ellátás itt nagyon jó – a hüvelykujját elismerőleg felfelé tartja. A Lodge lane-re kanyarodva visszaveszem a tempót várva, hogy egyszer csak szól, hogy itt álljunk meg, vagy kanyarodjunk be. De nem szól, egykedvűen néz maga elé. Kérdezem, hogy tovább egyenesen? Azt olvasom le az arcáról, hogy nem tudja. Mondom neki, hogy ez a Lodge lane, attól a háztól kezdve meg már más a neve. Ó, akkor álljunk meg akárhol itt – mondja a tények ismeretében. Megállok, és azt mondom neki, hogy három font. Erre hamiskásan visszamosolyog, hogy úgy értem, kettő kilencven? Ebből látom, hogy nem először járta be ezt az útvonalat, és feljebb szokott kiszállni. Ha nem jövünk le végig az úton, akkor valóban annyi lenne – mondom neki – ő meg ad három húszat, és elköszön. Mi volt ez? Életvezetésszerű ravaszkodás? Titokzatosság-mánia? Elismerést várt a furmányosságáért?

Több rossz kisfiút is el kellett már vinni a doktor bácsihoz

Úgy jött ki a lépés, hogy a múltkori történetem ihletője állandó kuncsaftom lett – legalábbis amíg az iskola tart. Reggel, mikor meglátom az utcanevet, már tudom, hogy ő lesz az, a házszámra is emlékszem: 86. 

Az első két alkalommal megkérdezte, hogy találkoztunk-e már. Először azt mondtam neki, hogy nem, másodszor azt, hogy igen, éppen tegnap. Az ajtó már nyitva van, mikor begurulok a parkolóba, a kisfiú másodpercekkel később megjelenik, odasiet a kocsihoz, bekopog, és megkérdezi, hogy ülhet-e előre. Mondom neki, hogy felőlem igen, csak kösse be magát. Így is tesz, aztán elkezd sebességet váltani (mire én persze kinyomom a kuplungot) és ülést állítani. Megtanultuk, hogy melyik sebesség hol van, hogy akiknek hat sebességes autója van, az jó eséllyel csak felvág – bár én is tudnék egy hatodik fokozatot használni. Azt is tisztáztuk, hogy az „R” a hátramenet, és nem az ötödik után jön. 

A műszaki alapismeretek elsajátítása után általában megjelenik a bátyja vagy öccse, ránézésre képtelenség megmondani, melyik a fiatalabb. Szerintem kétpetéjű ikrek. Szóval a másik srác csendes, csak akkor szól, ha kérdezik, vagy fontosnak érzi, amit mondani akar, vagy baromságnak tartja, amit a fivére épp mondott vagy kérdezett. 

Az elől ülő megállás nélkül beszél. Ami az eszébe jut, kimondja. Elmondja, hogy milyen húsokat evett (birkát még nem). Megkérdezi, hogy én milyeneket ettem. Elmondom neki. Akkor belemegyünk a részletekbe (közben megérkezik az anyjuk, beül hátra, és elindulunk). Azt kérdezi, hogy a McDonaldsban szeretem-e a nem tudom már milyen kaját. Mondom neki, hogy én a McDonaldsba csak vizelni járok, esetleg iszom egy kávét, és neki is ezt javaslom, persze a kávé elhagyásával. 

Felvilágosítom, hogy amit ő ott csirkeként eszik, az nem egészen az, plusz rengeteg sót és cukrot töm magába, amitől csak még szomjasabb lesz, így az újabb üdítő kikönyörgésével úgynevezett ördögi körbe hajszolja magát. Erre a zöldségekről kezd kérdezgetni, és egyúttal elmondja, hogy ő melyikeket szereti (gyakorlatilag mindegyiket), mire én mondom neki, hogy az jó, mert a legkülönfélébb vitaminokkal vannak tele, plusz könnyű és finom, tiszta haszon az egész. 

Mi a helyzet a sajtokkal – kérdezi ekkor. Szeretem-e. Nagyon is, mondom, és ő is hasonlóképpen van vele, majd elkezd konkrét márkákat sorolni, hogy melyikkel hogy állok, úgyhogy megpróbálom elvágni a dolgot azzal, hogy a gyümölccsel keverteket nem szeretem, ami rögön fölveti a kérdést, hogy van-e valami problémám a gyümölcsökkel általában. Nincs. Neki se, sőt. 

De nem mindenki van ezzel így, mondja, és terhelő vallomást tesz az öccsére, aki képtelen megérteni, hogy a mind a zöldség, mind a gyümölcs finom. Hirtelen az is eszébe jut, hogy az öccse még a sajtot se szereti. Az öcs elmormol egy kurvaanyádot a bajsza helye alatt, én meg elmondom, hogy a sajtban az a pláne, hogy fehérje és kalcium is van benne, azaz arra is jó, ha távlatilag izmosak szeretnének lenni, és a csontoknak is a hasznára válik. 

Az anyja és az öccse végig néma. Alighanem ez adatik meg nekik a közös légtérben töltött időből, amikor nem őket faggatja vagy árasztja el a fejéből kijövő dolgokkal. Áttérünk az optimális útvonal megbeszélésére, illetve a konkrét útvonaltervre. Minden kanyart előre bemond – ha épp nem jut más eszébe, ha igen, akkor azt mondja. 

Az út kábé tíz-tizenkét percig tart, de a reggeli forgalommal súlyosbítva annyit vesz ki belőlem, mint egy hat órás műszak. A napok alatt lassan rájövök, hogy még akkor a legkevésbé fárasztó, ha én magam diktálom a témát, illetve én beszélek. 

Arra jutok hát, hogy a legjobb, ha egy mesével kötöm le a figyelmét. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki megállás nélkül beszélt, és még olyan is volt, hogy – igaz, nem alaptalanul, de – megvádolta a testvérét. Hiába könyörgött neki az anyukája, meg az öccse, csak nem hagyta abba a dumálást. (Ja, egyik alkalommal rímet faragott arra, hogy „el fogunk késni, de ezt csak viccből mondom”, és ezt elismételte nagyjából harmincszor). 

Nem volt hát más választása a kisfiú szüleinek, hanem elvitték a srácot a doktor bácsihoz, aki már előkészített szikével, valamint tűvel meg cérnával várt rá. Felvágta a kisfiú kis ajkait fent is, meg lent is, aztán összetapasztotta őket, és jól bevarrta a tűvel meg a cérnával. Ha csak simán összevarrja, azt könnyű visszacsinálni, márpedig a kisfiú szülei kiszámolták, hogy a kisfiú hat éves létére már lebeszélte azt a mennyiséget, ami az egész életére volt szánva.

A rossz kisfiút a doktor bácsihoz viszik

Nagyon sok gyerek betegesen szeret játszani az ablakemelővel. A szülők általában nem szólnak rájuk, vagy ha igen, annak az eredménye azonos azzal, mintha nem tették volna. Ilyenkor az szokott a vége lenni, hogy egyszerűen letiltom az utasok ablakemelőit, ami mindig tanakodásra készteti a gyerekeket, de érdekes módon soha nem jönnek rá, hogy közöm van ahhoz, ami történt. 

Ma egy nagyon érdeklődő kisfiú ült be, és rögtön a rádió környékén is állítgatásokba kezdett, és persze az ablakemelő sem maradhatott érintetlen. Errefelé elég korán, öt éves korban iskolába küldik a gyerekeket, rajta is kis kék egyenruha volt. Arra jutottam, hogy elég fiatal ahhoz, hogy egy mesével vonjam el a figyelmét a rosszalkodásról. 

Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy rossz kisgyerek. Az a kisgyerek amint beült egy autóba, rögtön az ablakemelőt kezdte babrálni, és hiába kérte a taxis bácsi, vagy az anyukája, csak nem hallgatott egyikre sem. Még olyan is volt, hogy ez sem volt elég neki, és még a rádiót is állítgatni kezdte. 

A taxis bácsik, és a kisfiú szülei is nagyon szomorúak lettek emiatt, és a legnagyobb sajnálattal, de nehéz döntésre kellett elszánniuk magukat. Fogták a kisfiút, és elvitték a doktor bácsihoz, aki nagyon is jól tudta, hogy mi járatban vannak, ugyanis már sokat hallott a kisfiúról. 

Elővette a legnagyobb fecskendőjét, és a legnagyobb tűjét. Ekkor persze a kisfiú nagyon megrémült, és könyörögni kezdett, hogy ne tegyék ezt vele, innentől már mindig jó lesz, de a szülei megannyi csalódás után már nem tudtak hinni neki, így aztán lefogták, és a doktor bácsi először az ügyesebbik jobb karjába, aztán pedig a balba adott egy-egy szurit. 

Már maga a szúrás is rettenetesen fájt, de ami utána következett, az aztán tényleg borzasztó volt: a kisfiú keze lebénult, és nem tudott már se gombokat nyomogatni, se potmétereket csavargatni, sőt, tulajdonképpen úgy általában rosszalkodni sem tudott már többé. 

A trükk bevált, és a kisfiút nagyon is lekötötte a mese. Elkerekedett szemekkel hallgatta, és közben nem nyúlt semmihez. Amikor megérkeztünk az iskolához, köszönés nélkül szállt ki. Remélem, nem neveletlenségből tette, hanem csak mert arra koncentrált, hogy minden részletre pontosan emlékezzen, amikor majd elmeséli a történetet a kis pajtásainak.

A világ legnehezebb nyelve

Egy régebbi, angol kollégám éveken át élt Svédországban. Azt mesélte nekem, hogy a svéd nyelvet tökéletesen bírja, ami nem csak az ő érdeme, hanem attól is van, hogy az gyermekien fejletlen, egyszerű nyelv. Ilyet már hallottam az angolról is, de ezt el se árultam a kollégának, hanem csak finoman rákérdeztem, hogy lehet-e, hogy vannak a svédnek olyan mezsgyéi, ahol ő még nem járt. Jelezte, hogy érti a kérdést, de higgyem el: a svéd nyelvben tényleg nincs több. Bólintottam, és fejben betettem a figurát a magas önbizalmú korlátoltaknak fenntartott fakkba. 

Nem azért mondom, de itt sokan dicsérik az angolomat, ami jó esetben talán olyan lehet, mint a fent említett csóka svédje. Sokak szemében ez a teljesítményem a valósnál nagyobbnak tűnik. Rengeteg – ami azt illeti, egyszerűbb – embertől hallottam itt Angliában, hogy az angol a világ legnehezebb nyelve egyrészt a sok akcentus, másrészt az írás és ejtés különbözősége miatt. Akik így nyilatkoznak, azok maguk egyetlen más nyelvet sem beszélnek. 

World_Languages_by_Number_of_Speakers.png

Néha megerősítést várnak tőlem, amire én úgy isten igazából képtelen vagyok, és inkább olyasmiket szoktam mondani, hogy az elboldoguláshoz már elégséges szintre azért nem olyan pokolian nehéz eljutni, aztán ennyiben maradunk. 

Egy utasom az eddig szokásosan lefolyó beszélgetést megtoldotta azzal, hogy ő rengeteget olvasott Magyarországról (is). Itt persze megkérdeztem, hogy na és miket. Erre sejtelmes mosollyal megcsóválta csak a fejét, mint aki csak jelezni akarja, hogy többet tud annál, mint amit hallani szeretnék, és azt mondta, hogy nagyjából mindent tud, és ebből a mérhetetlenül óriási halmazból a II. Világháborút és a bűnözést emelte ki. 

Itt nem is időztünk többet, hanem – tévesen – azt mondta, hogy az akcentusom osztrák, és a barátnőjéhez fordult, mintegy kérdőleg, hogy az megértette-e, hogy miről van itt szó (szomszédos országok), és felismeri-e a jelentőségét (én nem). A csaj úgy nézhetett, ami kielégítette a figurát, úgyhogy az belemelegedett a nyelvek témájába. (Kisebb összeget fel mernék tenni arra, hogy a figura nem tudott a magyar nyelv létezéséről). 

Elmondta, hogy tehát az angol a legnehezebb nyelv, utána jön a kínai, és a japán, a többi ehhez képest nem is érdekes. Érdekes viszont, hogy a legtöbben a spanyolt beszélik a világon (valójában ugye híresen a mandarint / kínait), és hogy ez az állítása ne csak a levegőben lógjon, az egyébként portugál nyelvű Brazíliát hozta fel példának, majd hozzátette még Bolíviát, és végül elárulta, hogy nincs értelme egyenként sorolni a spanyolajkú országokat: egész Dél-Amerika ilyen. Megint a barátnőjére nézett, és – Észak-Amerikát viszonyítási pontként felhasználva – elmagyarázta neki, hogy Dél-Amerika merre van. 

Tény, hogy az angolok nincsenek könnyű helyzetben, ami az idegen nyelvek elsajátítását illeti. Akárhova mennek, ott a helyiek inkább előbb, mint utóbb meg fognak próbálni angolul kommunikálni velük – és az sikerülni is fog. Ugyanakkor kénytelen vagyok lustaságra is gyanakodni, mert Magyarországon is ismertem olyan embert (jó, mondjuk ő ír volt), aki egy évtized alatt sem jutott messzebb a „keszenem szepen” és „djónapot” szókészletnél. Itt, Angliában mostanra viszont már tényleg tucatnyi emberrel beszéltem, akik három, öt, tíz éveket el tudtak tölteni úgy Németországban, Spanyolországban és egyéb helyeken, hogy semmit nem tanultak meg az adott ország nyelvéből azon túl, ami egy váratlan fordulatoktól és buktatóktól mentes sörrendelésén túlmutatna.

Hinni a csodákban

Évekkel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy ki hogy cselekedne egy abszolút reménytelen helyzetben. A konkrét példa egy elszabadult autó volt talán, ami kiengedett kézifék és sofőr nélkül gurul gyorsulva a gondolatkísérlet résztvevője felé, aki párhuzamosan parkol, és hogy az előtte és mögötte álló autók közül kikanalazza magát, jó hét másodpercre lenne szüksége, míg a becsapódásig sajnos csak kettő van hátra. 

Én azt mondtam, hogy a rendelkezésemre álló időt a teljes káromkodási spektrumom felölelésével tölteném, vagy még csak ennyit se tennék, de a hét másodperces manőversorozatot biztosan nem kezdeném meg. Barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ő minden erejével azon lenne, hogy kiszabadítsa az autóját a baj útjából még akkor is, ha tudva tudná, hogy ez fizikailag nem lehetséges. 

Ez az eset jutott eszembe, amikor egy késő-középkorú úr ült be hozzám, és az előttünk álló három perces úton megpróbált megtéríteni. Nyilván hitt a csodákban. Nem tűnt papnak, de talán valami kisebb egyházban lehetett a hierarchiában középen elhelyezkedő megmondóember.

Először azt kérdezte, hogy szoktam-e olvasni, majd az igenlő választ csak mint logikai kapcsot felhasználva rákérdezett egy bizonyos könyvre, hogy azt olvastam-e. Volt is a keze ügyében egy szemléltető példány a Bibliából, amit fürkésző tekintettek a látómezőmbe tolt. 

Ezen a ponton udvariasan jeleztem neki, hogy ha a megtérítésemre akar kísérletet tenni, úgy korrekt, ha az elején megmondom, hogy pocsékba fog menni az a sok Joule energia, amit erre szán.

jvsd.jpg

A szeme se rebbent, hanem keresztkérdéseket kezdett feltenni, amire én viszontkérdésekkel, illetve pontosítások kérésével reagáltam, majd a valóság és az észlelő viszonyára irányítottam a figyelmét sejtetve, hogy az utóbbi hat az előbbire. Sajnos, és megbocsáthatatlan módon nem emlékszem a pontos részletekre, de az egésznek a hangulata olyasmi volt, mint egy barátságos semi contact küzdelemé: Igyekeztem maximálisan felhasználni minden energiáját, és a felém irányított ütéseit lágyan megfogtam, és fokozatosan tompítva őket elnyeltem, és/vagy pár fokkal félre vittem. 

Én egyre jobban élveztem a dolgot. Vitapartnerem hangulata alakulásának megítélésében viszont nem vagyok biztos. Végig nyugodt maradt, talán csak egyszer fújtatott egy szinte észrevehetetlent, és a végén mosollyal búcsúzott. De nem mondta, hogy gondolkodjak azokon, amiket mondott, és borravalót sem kaptam.