Címke: #utasok

A szerencse, meg a kovács

Amit mi annak idején a vasfüggöny mögül tehetetlenül figyeltünk, az – mint azóta kerek perec kiderült – a nyugati társadalmak és gazdaságok egyik legprosperálóbb korszaka volt. Ahogy elvileg mi is a kontinens szerencsésebbik felében megszokott rendszerhez jutottunk, az persze húzni kezdte a szalagot, és nem mondanám, hogy most épp kétségbeejtő például Nagy-Britannia helyzete, de azért van jó pár aggodalomra okot adó tendencia – ha a régi szép időket vesszük bázisul. 

Tucatnyi utasom számolt be arról, hogy a nyolcvanas években, tizenhat évesen, vagy kicsivel később abbahagyta az iskolát, majd eldöntötte, hogy a lába előtt heverő négy-öt munka közül melyiket válassza. (Azért volt csak négy-öt – teszem én hozzá – mert másik öt-hat olyan lett volna, ami csak pakisztáni, indiai, és egyéb, a volt gyarmatbirodalomból származó embereknek nem volt túl büdös). Ha nem tetszett neki, sztrájkolt a haverjaival, vagy fogta magát, aztán nézett egy másikat, és így tovább. 

Nagyon fontos, Magyarországról nézve abszurdnak hangzó körülmény, hogy Angliában ezeket a dolgozó embereket elég tisztességesen meg is fizették. Ez konkrétan azt jelentette, hogy akinek volt egy ilyen állása (és ilyen az lehetett, aki akart ilyen állást), az utazhatott nyáron Spanyolországba vagy Olaszországba, a boltban nem kellett nézegetnie, hogy mi mennyibe kerül, és a lakáshitelét is szinte automatikusan kapta meg, majd fizette ki mondjuk két évtized alatt úgy, hogy a hétköznapokban ez nem jelentett semmi komolyabb nélkülözést. 

Ez a nagy generáció most nyugdíjas, és – ahogy én érzékelem – elég élesen két csoportra oszlik az alapján, ahogy magát és a gyerekeit látja. Az első csoport számomra szimpatikusabb, mert emberibb a hozzáállásuk, és a helyzetfelismerő képességük is magasabb szinten áll. Ők szerencsésnek érzik magukat. Feltűnt nekik a relatív mákjuk, amikor például Indiában jártak, meg feltűnik nekik akkor is, amikor a mai fiatalokra néznek.

retired-activities-office-masthead.jpg

Belátják, hogy most nem négy-öt állás jut egy pályakezdőre, hanem 20% a 16-24 évesek munkanélküli rátája. Mindez úgy, hogy közben már az angolok is hozzányúlnak olyan munkákhoz, amik pár éve a korábban említett nációkon kívül csak a kelet-európaiaknak volt elég jó. 

A másik csoportja ezeknek a nyugdíjasoknak az, aki elmondja ugyan, hogy milyen könnyű volt állást kapnia képzetlenül is, és hogy rögtön bele is ugrott egy lakáshitelbe, de aztán ezen a körülményen elegánsan továbblendülve egész munkásságát úgy summázza, hogy az életét keményen végigdolgozta, fizette a hiteltörlesztését (lásd fent, hogy milyen körülmények között), és most a jól megérdemelt pihenését tölti. 

Ennek a csoportnak a képviselői egyfajta értetlenséggel, sőt, olykor megvetéssel tekintenek a mai fiatalokra, akik nem jutnak egyről a kettőre. Egy rádiós sorozatban olyan családok tagjaival beszélgetnek, ahol ez a kettősség fennáll. Az apa mondja, hogy ő a maga részéről szeretne végre Ciprusra költözni a feleségével, ahogy azt mindig is tervezték, de a huszonéves gyerekeik még mindig a nyakukon vannak. 

A szülők ugyan meg tudnának venni ott egy házat, de az gazdaságilag nem lenne racionális, hogy ezt a mostanit egyszerűen itt hagyják úgy, hogy a gyerekek nem tudnának bérleti díjat fizetni érte, ahogy más tudna, ha kiadnák, de nagyon úgy néz ki, hogy még csak fenntartani se bírnák. Az apa itt nem titkolja a csalódottságát, hogy neki, az omnipotens, született sikerembernek hogy születhetett egy tehetetlen fasz fia, meg egy tehetetlen picsa lánya. 

A magyar olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy de hát ha a szülőknek van bőven pénzük, amit viszont a haláluk után csak üggyel-bajjal tudnának élvezni, akkor miért nem segítik ki a saját gyerekeiket. Egyszer személyesen is beszélgettünk egy amúgy nagyon kedves, és intelligens idős úrral, aki szintén nem áll rosszul, hogy majd mit hagy a lányára. A kérdésen úgy meglepődött, mint ahogy én lennék meghökkenve, ha tőlem azt kérdezték volna, hogy mit hagyok egy kalapból húzott volt óvodás társam kisebbik fiára. Az idős végül azzal hárította el a kérdést, hogy a lánya köszöni, jól megvan a maga lábán is. A figurának amúgy épp Cipruson van háza – az itteni mellett. 

Megérzésem szerint ennek a második nyugdíjas halmaznak tagjai egész egyszerűen nem értik meg, hogy ők igen erős hátszélben futották a rekordjukat annak idején, a mostani ellenszél pedig Ciprusról nem érződik, és/vagy érdektelen. Ők úgy vannak vele, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy velük épp a fordítottja történt: a szerencse kovácsolta őket.

Pokol és mennyország

Nem sokkal voltam a derekam lerobbanása után. Hat órát tudtam vezetni, aztán már nem ment a kuplungolás, ki kellett szállnom, és a küszöbön nyújtani a lábamat, hogy tehermentesüljön az ideg. Innen, ha ezt minden fuvar után megcsináltam, volt még két óra bennem, mire újra a hátamra kellett feküdnöm. 

Ebben az állapotban külön kis morfondíroznivaló, hogy mihez kezdjek majd idős hölgyek bőröndjeivel, amit ők biztos nem tudnak megemelni, viszont nekem se szabadna. Plusz sajnos be kell segítenem azoknak az utasoknak is, akik túl ostobák ahhoz, hogy egy adott térfogatot akár kockákkal telepakoljanak: a lehető legesztelenebb sorrendben tuszkolják be a cuccaikat, és mindent (mindent) úgy tesznek be, mintha az lenne az utolsó darab. 

Vannak azok is, akiktől a kocsit féltem (pedig ezen már túltettem magam viszonylag régen). Ők olyan hatékonysággal találnak be a csomagtér nyílásába egy babakocsival, kerekes bevásárló-kocsival vagy valamilyen fémvázas objektummal, amit egy életre érdemes ember a tű foka és a bolyhosított mászókötél relációjában is megsemmisítően szégyellnivalónak érezne. Össze-vissza verik a fényezést, a kárpitot és a műanyag elemeket. 

És van még az udvariasság. Ez már csak az én hibám, igyekeznem kell levetkőzni. Ennek a berögzülésemnek megfelelően szálltam ki akkor is, amikor láttam, hogy utasom valami zacskóval vesződik. Nem is tűnt túl nehéznek, igaz, nem is gondolkodtam az egészen, csak megszokásból cselekedtem. 

Mosolyogtam, köszöntem, és kinyitottam a csomagtartót. A nő fel volt spannolva, szervezkedett az anyjával, újabb zsákok kerültek elő, majd legnagyobb bánatomra jénai tálak, fazekak és egyéb edények következtek. 

A nő abba a fajtába tartozott, aki ha megneszeli, hogy segítségre számíthat, teljesen elengedi magát, sőt, hálálkodni se hálálkodik különösebben: neki ez jár. A fazekak és egyéb edények pácolt húsokkal, mártásokkal, meg minden szarral voltak tele. Természetesen nem záródtak érdemben, és nem fértek el a csomagtartóban: az utastérbe is kellett pakolni gazdagon. Az ülésre szemeteszsákokat teregettünk. 

A célpont helyét a nő nem pontosan sejtette, de hogy merre menjünk, azt jobban tudta. Ahogy a negyedórás pakolásokkal lenni szokott, az út maga az alapdíjas távon belül ért véget. Közben annyi derült még ki, hogy utasom annyi parfümöt locsolt magára, ami figyelmeztetési fokozatú vegyi fegyvernek minősült. De legalább elnyomta a páclevek szagát. 

Egy kicsit beszélgettünk az álláskeresésről, meg az ő németországi munkájáról, de csak olyan futtában, mert nagyon izgult, hogy elég jól fog-e kinézni a partin, ahova a pácokat visszük. Konkrétan megkérdezte, hogy szépnek látom-e. 

Udvariasságból, és a borravaló reményében szinte habozás nélkül vágtam rá, hogy nagyon is. Pedig egy embernél, akinek a feje akkora (még ha ez a csontozatával arányban is áll), mint egy barnamedvéé, nem értelmezzük a szépség fogalmát. 

Úgy vezettem, hogy ki ne loccsanjon semmi, és eléggé elszomorított, hogy a hölgy nem érti, hogy ez mindkettőnk érdeke – persze én főleg magamért tettem. Ő ugyanis leginkább sietett volna, és őszintén nem érdekelte, hogy nekem majd hány deci taknyot kell kiitatnom a csomagtér kárpitjából vagy az ülésből. 

Azért nemsokára megérkeztünk. A nő kipattant, és rögtön szervezkedni kezdett, vidám társai legyeskedtek körülötte, amíg nem intettem, hogy lehet megmarkolni a fazekakat. Ez nagyon meglepte őket, de végül csak ráálltak – bár jobbára használhatatlanok voltak, ami, ha belegondolunk, nem kis dolog egy ennyire alap feladatnál. 

Én főleg azokkal a darabokkal foglalkoztam, amikre különösen figyelni kellet, hogy ki ne loccsanjanak. Eközben vettem észre, hogy finom utasom lerúgta a küszöb műanyag burkolatát, miközben kiszállt. Nem nagy ügy, sokan megteszik, rutinból teszem vissza a helyére. 

Én csak a járdára hordtam a cuccokat, úgyhogy sokkal hamarabb kiürült a kocsi, mint ahogy megtelt. A nőnek sikerült megoldania, hogy ne érjen semmihez. A fuvar ugye alapdíjas volt, azaz a rászánt idővel is kalkulálva olyasmi volt az órabérem, mintha elmentem volna vért adni, majd az érte járó sört és virslit visszautasítottam volna. A kettőhúszból a húszat ötpennysekben kaptam meg, és az egészről írnom kellett egy számlát is. 

Miután mindezzel megvoltam, gyorsan elhúztam egy kevésbé forgalmas helyre, ahol nem tilos megállni, és visszatettem a küszöbburkolatot. Ekkor vettem észre, hogy az egyik edénynek az alja is pácleves volt, a vastag, de még olajos, paprikás fajtából. A manna az ülés kárpitjába itta bele magát, hogy a takarítással együtt meglegyen a teljes egy óra, amivel ezek szerint az ördögnek tartoztam még korábbról. 

Csak az vigasztal, hogy – tudomásom szerint – a taxis mennyországban az érdemes személyszállító kisiparosok össze vannak rendelve a sok gondot okozó, de a minimumot fizető vendégeikkel, akik éppen ezért a pokolra kerültek. Előbbiek álló nap gázolgatják büntetetlenül utóbbiakat egy olyan kocsival, amibe soha nem kell tankolni, és soha semmi baja nem esik.

What Does the Fox Say

Egy anyuka ült be a kislányával a hátsó ülésre. Telefonját teste részeként kezelte; nem engedte el, lehetőleg a szemét sem vette le róla. Hozzám is úgy beszélt, hogy közben a képernyőt matatta. 

Mivel nálam nem szól a rádió, hamar zenéket kezdett keresni, majd hirtelen felcsillant a szeme, és megkérdezte, hogy szeretem-e a What does the fox sayt.  Mondom, sose hallottam még, de feltűnt már, hogy mindenki ezt emlegeti. 

Semmi gond, mondta a nő, és már rá is keresett. Miközben a kislánya közelebb húzódott a képernyőhöz (úgy láttam, anya és gyermeke közvetlenül nem kommunikálnak), felvezette, hogy ő rengetegszer hallotta már. Olyan fülbemászó. Hát jó, gondoltam, essünk túl rajta, de erős félelmet éreztem, hogy szar lesz. Tudom, előítéletes voltam. 

Felcsendült hát a dal, és azt kell, hogy mondjam, hogy minden megvolt benne, ami egy hang- és/vagy dallamsort a szó rossz értelmében olcsóvá, ripacskodóvá és üressé tesz. Fárasztó volt, nem vicces, nem jó – semmilyen szempontból. 

Azon kezdtem emészteni magam, hogy miért kell, hogy idiótából legyen ennyivel több, mint értelmes emberből. Hogy lehet az, hogy miután ötször végigpörögtem minden kereskedelmi rádióadón úgy, hogy semmi értéket hordozót nem hallottam, a hatodik pörgetésnél egy betelefonáló hangjába botlok, aki éppen egy orgazmus-lottófőnyeremény kombót él át, és a boldogságtól ordítva köszöni meg a műsorvezetőknek, hogy órákon át a kedvenceit játszották. 

Pár héttel később megtudtam, hogy a What does the fox say éppen nekik készült – csak nem pont úgy, ahogy ők szerették volna. Az derült ki ugyanis, hogy a szám egy kísérlet. A kísérlet során akarattal hoztak létre egy objektíve vállalhatatlan, felszínes, sablonos, idióta dalt, amit aztán szervezetten ajnározni, vírusmarketingelni kezdtek. 

Az eredmény több, mint háromszáznegyven-millió megtekintés a youtube-on, globális hisztéria, agyonmosott agyak milliói a szárítón. Tehát még egyszer, kicsit másképp: a kísérlet arról szólt, hogy az emberek megesznek-e kétszázötven deka szart műanyag tányérról, ha azt mondják nekik, hogy az pénzistennek tetsző, azaz trendi. És meg.

Öngól

Sokan nem tudják, de az érdemi hazudozáshoz bizonyos szintű intelligenciára van szükség. Kalkulálni kell vele, hogy az általunk választott téma vagy információ-halmaz mekkora körben ismeretes, azaz hányféleképpen lehet ellenőrizni az általunk összehordottak valóságtartalmát, illetve célszemélyünket is nagy gonddal kell kiválasztanunk. 

Egyik utasom ez utóbbit feltétlenül elvétette, amikor nekem hozakodott elő azzal, hogy épp előző nap este hagyott fel a taxizással. Azt mondta, egy évig csinálta, de egyszerűen nem érte meg neki, állandóan csak az adósságát mélyítette. Az is az igazsághoz tartozik – mondta –, hogy gyakran hozott olyan döntéseket, amikről rögtön tudta, hogy nem az anyagi javak felhalmozása irányába mutatnak. Például amikor az egyik legforgalmasabbnak számító napon, azaz pénteken este munka helyett inkább annyit ivott, hogy azzal a még forgalmasabbnak számító szombat esti munka lehetőségét is eljátszotta. Meg hát hét közben sem dolgozott igazán sokat. 

Rá se kellett néznem a figurára, hogy tudjam, minden, amit eddig mondott, úgy igaz, ahogy elmesélte. Csakhogy utasomat az önkifejezésben az motiválta, hogy minél frankóbb srácnak tűnjön. Azt gondolta, hogy a bátor, nemtörődöm, és gyakori lerészegedéssel járó életstílus méltán számíthat egy elismerő ajakbiggyesztésre, de én elvétettem igazi jelentőséget tulajdonítani a dolognak, minthogy igazából nem érdekelt, hogy miként alakul ennek az embernek a sorsa. 

Ezért hozakodhatott elő a közlendői második felével, miszerint ő kizárólag a belvárosban dolgozott, beállt a kedvenc szállodája elé, ahonnan rendre a reptérre vitették magukat az utasok (ami a taxisok számára az álomfuvar kategóriájának legfényesebb ékköve). – Rendre? – kérdeztem vissza. – Igen – hangzott a válasz. 

Ezen a ponton egyértelmű volt a hazugság, csak játékból beszélgettem tovább. – És miközben a reptéri fuvarra vártál, véletlenül nem az történt, hogy mégis inkább egy kínai diák hívott, aki az alapdíjas körzeten belül költözött nehéz dobozokkal, aztán borravalót sem adott? (Ugyanis a valóságban a belváros diákokkal van tele, akik egyszerűen lusták sétálni, a pénzük viszont inkább szórakozásra kell). 

Hát voltak diákok is, igen, de például van… és itt valami általam nem ismert, eléggé messze fekvő település nevét mondta… ahol van valami diákszállás, és ő gyakran oda vitt diákokat, és egy bő százast szakított ilyenkor. Jaj – gondoltam. Az itt dolgozó taxisok között a hatvan font az a határ, ami fölé élő ember nem fog jutni soha az életben, ami az egy fuvarra eső bevételt illeti. Ráadásul, ha igazat beszélne a „volt taxis”, akkor a diákok között lenne egy jelentős számú, az önsors-rontásig idióta csoport, akik ilyen döbbenetes távolságról járnának be taxival minden nap ahelyett, hogy itt a városban laknának a pont erre kitalált diákszállókon, vagy bérszobákban. 

Szintén csak játékból elmondtam neki, hogy én sem panaszkodom, de azért ilyen kimagaslóan szerencsésnek se mondhatom magam. Neki azt javasoltam, hogy feltétlenül lottózzon, mert ha valaki, ő nyerni fog – ilyen mákfaktorral. 

Ezután már nem sokat beszélgettünk. Engem végül is bosszantani kezdett, hogy hülyének néz a figura, még ha az ostobasága szórakoztatott is valamelyest. A beállt csendnek az is lehetett az oka, hogy lesajnálásomból átment valami a hanghordozásomon, és a mosolyomon keresztül, ami elbátortalaníthatta. 

Az áhított elismerést tehát még mindig nem kapta meg a történetmesélő, pedig már befordultunk az utcába, ahová igyekezett. Azt mondta, hogy ő rendszeresen járt ide pont ezen az útvonalon, ahol most is jöttünk. – Mennyi is lesz, öt, ugye? – Csak három húsz – mondtam a velem született élhetetlenségtől megmételyezve. 

Ő pedig három öngól szerzőjeként, egy kicsit elkedvetlenedve nyújtotta felém az ötöst, hogy jó lesz így, nem kér vissza. Ez volt az utolsó reménye, hogy kivívja a ki tudja, miért olyan fontos szimpátiámat. Ha kimondottan szimpatikus nem is lett tőle, de azért a borravalónak őszintén örültem, és noha nem mutattam túláradón, azért egyértelművé tettem a számára egy köszönet-mosoly kombinációval. 

Észlelhette a különbséget korábbi metakommunikációmhoz képest, mert láthatóan megkönnyebbült, sőt, szinte boldogan lépkedett a kerítéskapu felé. Végül mindketten jól jártunk.

A zsákutca vén csibészei

Zsákutca, mindkét oldalon parkolnak, hely csak annyi, hogy igazából be kellene hajtanom a tükröket, de az nekem túl nagy fáradság, meg hát ebből a kocsiból nem is lehet érdemben kilátni, úgyhogy tükörből tolatva jobban járok – gondolom, és túlmegyek egy kicsit, besimulok a padka mellé, kiteszem a kocsi orrát, rükverc, a farával szűken, az elejével nagy karéjon ráállok az ívre, mint egy sínautó, és elkezdek befelé araszolni. 

Az elején eléggé leköti a figyelmemet a manőverezés maga, de mégis észreveszem az idős házaspárt hátul, az utolsó előtti ház előtt. Ők is látnak engem. Megállok hát, és várom, hogy a találkozásunk virágba boruljon: hogy megtegyék azt a húsz métert, ne kelljen még a kisbusz mellett is eltolatnom. 

Persze nem működik a gondolatátvitel: ott cövekelnek az ajtajuk előtt és engem néznek. Amíg nem mozdulok, izgatottan figyelnek, és egymással konzultálnak. Látom, hogy nincs elég eszük, úgyhogy folytatom a tolatást, el a kisbusz mellett. Az öregek feszültsége enyhült, most már csak azzal az amatőr szakértelemmel figyelnek, ahogy a profi sportolókat nézik a TV-ben azok, akik látják, hogy milyen egyszerű minden, hiszen milyen jól megy az olimpiai bajnokoknak; a végén még nevetnek is. 

Amikor megérkezem melléjük, még egy kicsit bámulnak, belém feledkeztek, és csak akkor jut eszükbe kihozni még egy szatyrot, és bezárni az ajtót, amikor felszalad a szemöldököm, hogy vajon mit szeretnének még, álljak be az éjjeliszekrény mellé? Úgy nézték végig a manőverezésemet, mint egy közepesen erős meccset; kicsit sajnálva, hogy nincs hosszabbítás. 

Már nem dühít fel igazán az ilyen ostoba szociális idiotizmus, egy-egy ilyen beállás, megfordulás, kijövés, elengedés már csak az önbizalmamat növeli. Olyan régen volt, hogy nem is emlékszem már, mikor ne tudtam volna megcsinálni a kocsival, amit meg akartam, vagy meg kellett. 

Látom, hogy parádésan tudnak járni mindketten. Mikor beülnek, hátra fordulok, mosolyogva a szemükbe nézek, és megkérdezem, hogy vannak, úgyis minden rendben van-e. De közben olyan vidám leszek, olyan szinte feldobott, mintha csak azt mondtam volna nekik nyugodtan, az érthetőség kedvéért kissé tagoltan, de nem lendület nélkül, hogy a kurva anyátokat, vén csibészek.

O_n

Azt mondják, itt nem kell huszonhat mérföldnél többet menni tetszőleges irányba ahhoz, hogy egy teljesen más akcentust találjunk. Ezt abszolút igazolva látom, plusz az egyik utasomtól úgy hallottam, hogy ez sokáig még utcákra, de legalább lakótömbökre bontva is működött (pont úgy, hogy a My Fair Ladyben), ugyanis az emberek ugyanabba a gyárba mentek dolgozni, ugyanabban a kocsmában törölték a memóriájukat, aztán hazamentek, és máshova soha, sehova. Így aztán a nyelvük egyfajta beltenyészetté vált, és minél tovább ment ez így, annál kevésbé volt érthető mondjuk egy másik gyár dolgozóinak. 

Ma viszont már ott tartunk, hogy egyes emberek eldöntik, hogy nekik milyen angoljuk legyen, és egyszer csak átállnak arra, a környezetük legnagyobb megdöbbenésére. Többen beszédtanárhoz járnak, és így próbálnak megszabadulni bizonyos kiejtési szokásaiktól és/vagy szóhasználatuktól, hogy például egy-egy állásinterjún jobb eséllyel induljanak. 

És vannak, akik a médiából választanak maguknak akcentust úgy, ahogy nálunk mondjuk maximum szófordulatokat szokás majmolni. Jó eséllyel amúgy a londoni sikeres fiatalok flegma nyelve a kiindulópontja annak, miről most írni fogok, de nekem mindig konkrétan Jamie Oliver jut eszembe róla. 

Az angolok eleve elnagyolnak egy csomó mindent – a nyelvükben is. Egy szó eleji k, vagy egy szó végi g nem hallatszik, az r meg szintén csak első hangként létezik. Az u, a, o és oo hangok adott esetben hangozhatnak ugyanúgy. Ez alighanem jó ideje így lehet, de ehhez – amennyire nekem feltűnt – nyelvfejlődési léptékkel mérve „mostanában” csatlakozhatott az a jelenség, hogy a t hang is tiltólistára került. 

Egy magára valamit adó tinédzser ilyet a szájára nem vesz, hacsak nem rögtön az első hang az; akkor gyorsan túlesik rajta. Egyébként mondjuk a little úgy hangzik, hogy a t helyén egyszer csak elnémul a beszélő, mintha a garatját ért darázscsípés épp most lobbantotta volna be a szövetet, majd így marad addig, ameddig amúgy tartana becsülettel kiejteni a hangot, és megy tovább, mintha mi sem történt volna (Li_l). 

A beszélt nyelvben, de szinte még az írottban sincs igazán helyes meg helytelen, ha kellő távolságból figyeljük, na de pont ez engem kimondottan zavar. Már csak úgy magában is. De félreértés is adódik belőle bőven. 

Múltkor például azt mondta az utas, hogy menjünk az O_n Avenune-hoz. O_n? – kérdeztem vissza, mire mondta, hogy igen, O_n. Hát azt nem tudom, merre lehet, igazából még hallani se hallottam róla. Beírtam tehát, hogy Orton Avenue, de nem jött fel semmi. 

Ilyenkor betűzést szoktam kérni, ami sajnos nagyon sokszor áthághatatlan akadály az iskolaelhagyók számára, és ez most se volt másként. Így hát fogtunk nagyobb csomópontokat, és azok mentén navigált, egyre közelebb juttatva magunkat a célhoz. 

Az Orton (ejtds: O_n) Avenue-hoz nem érkeztünk meg, viszont minden gond nélkül odaértünk az Utting (ejtsd: O_n) Avenue-hoz.

Románok

Mostanában elmaradoztak azok a beszélgetések, ahol annak tisztázása után, hogy honnan jöttem, azt is megkérdezik, hogy mikor szándékozom ugyanoda visszamenni. 

Vannak helyette monológok arról, hogy semmi gond azokkal a külföldiekkel, akik ide jönnek dolgozni, mert ugye azok is fizetnek adót. Itt aztán egy költői kérdés szokott következni, hogy mert ugye én is fizetek adót. Aztán a kérdőn rám néző szemekből látom, hogy a kérdés nem költői volt. Azt szoktam mondani, hogy hát kénytelen vagyok. 

Legújabban a románok adják a legrémisztőbb témát, akiknek január 1-én jár le a hét évük az EU-ba lépésük óta, és onnantól szabadon jöhetnek. Alkalmi gazdasági és politikai elemzőim szerint egy millióan fognak beözönleni, és felvesznek minden szociális juttatást, főleg pedig munkanélküli segélyt, ami ennek a szorongatott kis szigetországnak csak van. 

Ezek az utasok azt mondják, hogy az Egyesült Királyságnak ki is kellene lépnie az EU-ból, mert az csak kihasználja őket, ők meg jól ráfizetnek. Erre korábban még azt szoktam mondani, hogy én nem nagyon látom Anglia áldozat szerepét sehogy se: nekem inkább úgy tűnik, hogy mindenből kiveszik, amit lehet, például a piacokat, tehát nem féltem őket. Ma már nem mondom, mert nagyon úgy tűnt, hogy ciceregni kezd a beszélgetőpartnereimnél valami biztosíték tőle. 

Az a biztosíték, ami attól tud kiolvadni, ha egy kelet-európai nem kér bocsánatot, hogy (itt) él, de még az hagyján: saját, eltérő véleménye is van. Ezzel együtt azt mondhatom, hogy engem még konkrétan nem támadtak azért, mert az EU másik végéből jöttem. 

Amikor utasok feljelentettek a cégnél valami kisebb-nagyobb hazugsággal, vagy csak olyanfajta félreértésből, ami könnyen feloldható lett volna, ha például velem is beszélnek róla, azok mind valami sajátos élethelyzetből vagy frusztrációból fakadtak (nem tudtam, hogy a kórház, ahova nyilván egy szerettét ment volna meglátogatni; nem hitte, hogy tényleg nem tudom, hogy a folyó másik partján mik a levágások, stb.). 

Mostanában felvettem viszont egy nőt a két gyerekével. Azok egyből az ülésre léptek az utcáról, miközben anyjuk rezzenéstelen arca árulkodott róla, hogy ez szerinte teljesen rendben van így. Bemondta a címet, amit nem tudtam pontosan hol van, de nagyjából igen, úgyhogy elindultunk arrafelé, és abban maradtunk, hogy majd közben eligazít, ha kell. 

Ment is a dolog viszonylag simán, amíg ki nem derült, hogy amire én gondoltam, az nem az, amire gondolnom kellett volna. Innentől minden főbb kanyart megkérdeztem a biztonság kedvéért, bár végül nagy vonalakban jól sejtettem az irányt. 

Az egyik körforgalomnál kérdeztem, hogy itt ugye jobbra, mire a nő mondta, hogy igen. A második kijáratot elhagyva jöttem rá, hogy ez még az eggyel korábbi körforgalom, és itt nincs jobbra. Mentem hát még egy kört, és kérdeztem, hogy akkor maradhatunk-e az egyenesben. Arra is azt mondta, hogy igen. Innentől kezdve jobban figyelt, és jelezte a főbb csomópontoknál az irányt. Nem is volt gond, nem éreztem feszültnek a viszonyt, nem volt szóváltás, semmi. 

Megérkeztünk, kitettem őket, és úgy döntöttem, hogy nem megyek messze, van rá esély, hogy itt is beakad egy meló. De csakhamar a rádió zizzent meg, aminek már a hangját is utálom: minden egyes alkalommal rosszat jelent. Vonalban voltam a diszpécserrel, aki azt mondta, hogy épp az imént hívta őket az előző utasom. 

A nő azt állította, hogy egy körforgalomban tolatni kezdtem, és hogy hét kilencvenet kértem az útért, ami pedig csak öt kilencvenbe kerülne. Meg kell, hogy mondjam, hogy erősen meglepődtem, és ezt nem is titkoltam. Elmondtam, hogy hat húszat kértem, mert a saját órám szerint megyek, (akár csak az összes többi sofőr, nem a selejt minőségű beépített számláló szerint, ami szerint egyébként valószínűleg tényleg öt kilencven lenne a fuvar), és hülye lettem volna megfordulni egy olyan helyen, amit arra találtak ki, hogy körbemehessek rajta. Ráadásul, mondtam, a nő mondta az utat, tehát arra mentünk, és ez ennyibe került. Ebben maradtunk volna, de a diszpécser még „megfenyegetett”, hogy később esetleg visszatérünk a témára. (Ez nem következett be azóta se). 

És akkor gondolkodni kezdtem, hogy ez hogyan és miért történhetett. És akárhogy csavartam a gondolataimat, nem tudtam máshova kilyukadni, mint hogy a nő bennem egy bevándorlót látott, aki még az összes utcát se ismeri, miközben mondjuk az ő férjének nincs állása, aztán ezen felhúzta magát, és ahelyett, hogy beszélt volna róla (nem mondom persze, hogy kellemes beszélgetés lett volna), inkább más irányba terelte az energiáit és kitalálta, hogy kicsit megpróbál befűteni nekem.

Járóbeteg

A járóbeteg ellátó előtti hideg napsütésben az idős úr kedélyesen beszélgetett az egyik nővérrel. Botját olyan elegánsan tartotta, mintha sétapálca lenne. Hajlott hátú, szárazra enyészett felesége valamivel odébb szorongott: ő várta a taxit. 

Amikor megérkeztem, odajött, és rákérdezett, hogy értük jöttem-e. Mondtam, hogy igen. A nő gyorsan odasietett a férjéhez, és egy alkalmasnak vélt pillanatban szólt neki, hogy megjött a taxi. De a pillanat mégsem lehetett egészen alkalmas, mert a férfi – úgy láttam – zokon vette, hogy felesége megzavarta. 

Bosszúsan kínlódott felém: aprókat lépett, arcáról a testét végigjáró fájdalom sugárzott, arcát ciklikusan felfújta, görcsösen markolta botját. Alig bírt beülni, feleségétől egyszerre várta, hogy segítsen neki, és hogy hagyja békén. 

Bent aztán úgy tűnt, hogy azon izgul, illetve bosszankodik, hogy a szerinte legrövidebb úton megyünk-e. Mindenesetre ideges volt, sőt, a levegőt kapkodva kezdte szedni, mint akinek egy szalmaszálon keresztül kell elegendő oxigénhez jutnia. 

De, furcsa módon, amikor épp magyarázott, hogy itt vágjuk le az utat jobbra, akkor egész összeszedett volt, és erre valahogy levegője is mindig jutott. Ekkor vettem észre, hogy sípoló légzése csak kifújáskor jelentkezik. Fogai között szűri, aztán száraz ajkain át fújja az utastérbe. 

Igen. Ez megkeseredett vénember ezzel a műpaláverrel ítéli élő pokolra a feleségét, aki mintha észre sem venné, hogy mi folyik, a kezét tördelve kérdezgeti a férjét, hogy az jól van-e, mire az rosszallóan sziszegi, hogy hogy az istenbe lenne már jól, milyen kérdés ez egyáltalán. 

A vénember még kérdezett tőlem pár baromságot a kocsival kapcsolatban; láthatóan érdeklte a téma. Remélem, ő nem vezet már. Amikor kifordultam a házuk elől, felesége a szatyrokkal meg a kulccsal kínlódott, ő meg, megint a napon állt, háttal feleségének, az én távozásomat bámulva, megint úgy, mintha a botja csak stíluselem lenne.

Haditengerészet

Még tíz perc volt hátra a munkaidőm általam megszabott végéig. Ha öt percig nem jön semmi, kikapcsolom a rádiót, ellenkező esetben még egy fuvart bevállalok. Pár másodperc múlva meg is érkezett az utolsó. 

Ez egy speciális helyzet. Míg nap közben a hosszú utaknak örülök igazán, a végén türelmetlenné válok, már a hazaútról szövök – nem túl bonyolult – terveket. Ilyenkor a legjobb egy kínai diáklány azok közül, akik, ha halálos veszélyt éreznek, úgy futnak, mint egy drótra fűzött plüss panda, hátizsákjukkal a hátukon, merev végtagokkal csapkodva és idiotisztikus vihogásba burkolózva. Aki így fut, az persze gyalogolni se szokott, és a műszak végére pont megteszi, hogy elvigyem nyolcszáz yardra, ahova mások fókajárásban mennek, annyira elhanyagolható távolság. 

Egy kocsmához kellett mennem, és mint hamar kiderült, az új főszakács helyettest kellett hazavinnem. A város egyik külkerületébe. Nézzük a jó oldalát, gondoltam: legalább egy kövérebb út a végére. Elindultunk, és – nem az én kezdeményezésemre, mert ugye én egy kicsit meg voltam sértődve, hogy még mindig nem vehetem az irányt hazafelé – beszélgetésbe elegyedtünk. 

A srác nagyon lelkes volt a munkáját illetően. A heti forgalmat hatszáz fontról nyolcezerre tornászták fel egy hónap alatt. Imádja a munkáját, a hosszú távú terve, hogy egyszer saját éttermet nyit. 

Eredetileg a haditengerészetnél kezdett szolgálni, de egy térdsérülés miatt leszerelték. Ott állt ötlet nélkül, mert soha nem gondolt másra. Aztán eszébe jutott, hogy főzni szeret, úgyhogy beiratkozott egy szakácsiskolába. 

Megkérdeztem tőle, hogy az eredeti tervnek végül is mi lett volna a kifutása – értve ezalatt azt, hogy a partot lőni idegen kontinenseken, vagy kapitánnyá nőni, vagy mit tudom én, mi szokott ilyenkor lenni. Ő megismételte, hogy hát a haditengerészet volt a terv. Mondtam, hogy azt értem, de… és akkor árnyaltam a kérdésemet. Erre is a haditengerészet volt a válasz. Ekkor jöttem rá, hogy ez a térdsérülés tényleg sorsfordító volt, mert ennek az embernek ott lenne a helye, ahol nincsenek kérdések, vagy ha igen, azt „Igen uram!”-mal nagy biztonsággal meg lehet válaszolni. 

A hangulatom kezdett a kedvezőtlen irányba csúszni. Borzasztó nehezen viselem az értetlen embereket, ezért sem lennék jó tanár – hacsak ki nem derül egyszer, hogy mégiscsak a hibázástól való rettegés, a félelem légköre a leghatékonyabb motivációs tényező az új ismeretek elsajátításakor. 

Innentől persze nehezebben ment a beszélgetés, mert nem igazán érdekelt, amit a srác mondott. Szó esett a gyakornokáról, akivel nem volt megelégedve, mert nem volt lelkes, nem akarta lenyűgözni őt, pedig ő annak idején pont olyan gyakornok volt, amilyet maga alá is szeretne. Gondolom, de ezt nem mondtam neki, ez a fiatal gyakornok az a fajta szemétláda lehet, aki nem a munkájának él, hanem azt csak elvégezné, de mégse szeretne éhen dögleni. A másik ilyen bosszantó fajta az például, aki nem akar háborúba menni, hanem otthon okoskodik, hogy várjál már, mi értelme az egésznek. 

A baj persze nem jár egyedül. Meg kellett állnunk egy frissen nyílt KFC-nél, ahol vagy negyven percet töltöttünk a sorban. A szakács újabbat zuhant a szememben. Közben, hogy én is pofázzak, elmeséltem neki, hogy egyszer olvastam a KFC tálcájába tett papíron azt a kiáltó hazugságot, hogy az alapító annak idején kiötlötte azt a szuper receptet, amitől a KFC olyan eszméletlen jó, majd fogta magát, és körbejárt az országban, és minden csirkésnek simán odaadta, hogy így csinálják, és az emberek imádni fogják, és a tudás új birtokosai meg majd olyan becsületkassza alapon küldjenek neki százalékot. És – a történet szerint – úgy is lett. Semmi papírozás, meg szúrópróbák, csak kézfogás, és mérhetetlen boldogság. 

A srác – a legmélyebb sajnálatomra – úgy reagált a történetre, hogy hát igen, a bizalom végül meghálálja magát. Én meg azt gondoltam, hogy innen már talán gyalog is haza tudna menni, illetve az se lehet már, hogy egy szar térdsérülés valakit így megakadályozzon, hogy a hadseregben szolgáljon. 

Majdnem egy órán át tartott az utolsó felvonásom. Úgy láttam, hogy a srácnak ez amúgy a napi rutinja, azaz tíz font a hazaútért, harminc a kedves tulajdonos bácsiknak a KFC-nél, nem tudom mennyi a Tescoban, ahol előtte szintén megálltunk. Nem tudom, így összejön-e a saját étterem. Ha más nem, főzhet majd Afganisztánban.

Halálos ütemérzék

Ezen a szakaszon negyven mérfölddel lehet menni, úgyhogy épp csak egy leheletnyivel hajtok gyorsabban: innen még könnyű elvenni a gázt, ha rendőrt látok, a motor is jobban szereti az ötödiket így, és még hamarabb oda is érünk.

Az út szinte üres, csak egy autó kandikál ki balról. És mögötte egy bringás. Aki abban a pillanatban, ami a biztos ütközéshez van rendelve, kiáll a nyeregből, és beleáll a pedálba. Én a szemem és szám elkerekedésével egy időben a fékbe taposok, az utasom ugyanekkor halkat sikkant, a blokkolásgátló ratatázik a talpam alatt. Előttem a biciklista, tőlem balra az előbb említett autó, jobbra, a járdasziget hézagában egy szemből épp most érkezett nagyívben fordulni készülő.

Ha nem tudok megállni, akkor a baloldalinak kell nekimennem, gondolom, és mint lassított némafilmet nézem, hogy mi történik velünk. A bringás hajszálra épp átér úgy, hogy nekem ugyan balra kell kapnom a kormányt, de az autót még nem érem el. Egy pillanatra el tudom kapni a tekintetét: nincs benne semmi.

Vagy valami mégis van: az a dühítő, az elpusztíthatatlanságba vetett ostoba hit, ami flegma nyugalmat simít az arcára. Amúgy rajtam sem látszik semmi. Valószínűleg azért, mert ebben a helyzetben nekem kell a profinak lennem. Kicsit olyan érzéssel adom a magabiztost, mint amikor tizenkilenc évesen tériszonyos létemre ipari alpinistának adtam ki magam, és a szakértő ajakbiggyesztésével vizsgáltam a falat, ahol majd lógni kell.

Először az utasom szólal meg, azt mondja, hogy ez a fiú igencsak butuska volt. Én erre elnéző kétkedéssel csóválom meg a fejem, és azt mondom, hogy én erősebben fogalmaznék… de aztán nem fogalmazok, csak az elpusztíthatatlanság hamis érzetének témáját vetem fel.

Az út továbbra is kihalt, én újra ötösben gurulok az ég alja felé, veszek egy nagy levegőt, mert tudom, hogy majd most, hosszú másodpercekkel a majdnem sajnálatos események után jön az adrenalin fröccs. És tényleg. A nyelven tövében érzem pikáns ízét, izmaim tónusba állnak, libabőrös leszek, szívem úgy kezd dobogni, hogy még hallom is.

Csak megyek előre, veszem a levegőt, ahogy az normál körülmények között szokás, és egy újabb pártíz másodperc alatt minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Azért az út végén, a krematóriumnál, a visszajáró kiszámolásának többször is neki kell futnom. Az utassal együtt fogjuk a köztünk forgó bankjegyeket és érméket, és együtt rakjuk össze a képet, hogy akkor most melyik kinek a kezében is kell, hogy végezze.