Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A hétvégén szerencsém volt részt venni egy minimal techno partyn. Két tehetséges fiatal csavargatta a lemezeket meg a potmétereket. Végig nagyon jól éreztem magam. Amikor az akusztikus energiát épp nem tudtam mozgási energiává alakítani, azaz az aktuálisan felcsendülő művet nem ítéltem táncolhatónak, illetve szeletelhetőnek, akkor is élvezettel hallgattam csak úgy ácsorogva.

 

Ez utóbbi eset egyébként leggyakrabban akkor fordult elő, amikor a DJ olyan szinten egyszerűsítette le az amúgy sem túlcizellált minimal technot, hogy azt már kedvem lenne bináris technonak nevezni – ha venném a bátorságot, hogy műfajok meghatározásába ártsam magam.

 

Ezzel együtt azért van egy hipotézisem. Érdemi, magas színvonalú minimal technot azoknak az országoknak a szülöttei tudnak előállítani, ahol komoly múltja és jelene van a gépgyártásnak. Ezért a német, és a Detroit környékéről származó amerikai művészek élenjárnak a műfajban, míg például az olaszok és a franciák alkotásai olyanok inkább, mint az autóik. (Adódik a kérdés, hogy mit tettek, tesznek le az asztalra a japánok).

 

Elméletem második fele szerint a bináris technoban azok a régiók erősek, ahol a fejlett gépgyártás születésénél bábáskodó éknek és kalapácsnak is van még becsülete.

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy tanárnő, ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.

Ha egy együttes lecseréli az énekesét, a halállal dacol. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányaknak sikerült ez a manőver anélkül, hogy jelentéktelenné váltak volna. Az AC/DC az egyik.

Bon Scottot 1980. február 19-én, egy átmulatott, végigivott, azaz egy minden szempontból szokványos éjszaka után saját hányásába fulladva találták meg. (Veleszületett jogérzékem szerint az előadóművészek esetében ez munkahelyi balesetnek számít). Akkor pár hónapos, Highway to Hell című albumuk hozta meg számukra az igazi áttörést, ezért a tragédia annak időzítése miatt is különösen szerencsétlen volt.

A többiek hamar úgy döntöttek, hogy utódot keresnek: Bon is ezt akarná – mondták. A befutó Brian Johnson lett, aki többek között azzal nyerte el az együttes szimpátiáját, hogy a meghallgatásról csúnyán elkésett; ugyanis belefeledkezett egy biliárd mérkőzésbe. (Nálam ezzel kieső lett volna, de nincs is tehetségem a zenéhez, illetve – szerencsére – beleszólásom sem volt a döntésbe).

A Back in Black című albumuk még abban az évben megjelent (és azóta is a legnagyobb példányszámban eladott lemezük – ha jól tudom). Biztos volt valami reklámkampányuk, amiből kiderülhetett, hogy kiféle, miféle az új énekes, de a korong első dalát (Hells Bells) mindig azzal a hipotetikus hozzáállással hallgatom, mintha már létezése hajnalától ismertem volna a csapatot, és csak annyit tudnék, hogy Bon Scott meghalt, és ezen a lemezen valaki más fog énekelni.

A megkondított harang, majd az ahhoz csatlakozó méltóságteljes gitárok tiszteletet parancsolnak, és erőt sugároznak, rögtön egyértelművé teszik, hogy itt komoly dologról van szó. Amikor azonban felcsendül Brian Johnson soha addig élő embertől nem hallott, elképesztő torokhangja, az összes szőrszálam kiegyenesedik és az ég felé tör, olyan léptékváltást érzek, mintha a vaku fényét atomvillanás mosná el, szemeim kikerekednek, eltátott számon pedig azt suttogom magam elé: A kurva életbe…

Aztán sokáig csendben vagyok, hagyom, hogy vigyen a zene, és csak az album végén eszmélek, hogy nincs a világon még egy olyan, hogy a tökélyt olyasfajta tökéllyel fejeljék meg, ami nem versenyez az előzővel, nem próbálja meg legyőzni azt, hanem másik kategóriát avat, és rögtön a trónjára ül.

A rádióban hallottam egy mutálás előtti gyereket valami Máté Péter dalt énekelni. Tiszta hangja volt, a dallamot sem vétette el, még a telítettséggel is fölényes magabiztossággal tudott bánni, de a hangszínében volt valami elviselhetetlenül penetráns él. Remélem, akad legalább egy, a táncdalénekes szakma jövője iránt elkötelezett szakember az országban, aki – a legszeretetteljesebb tisztelet hangján – megmondja a srácnak, hogy:

– Áron, te nagyon tehetséges vagy, de most két-három évig pisszenned sem szabad, mert nagyon feldühíted a hangoddal a néniket, meg a bácsikat.