Minden helyzetben végiggondolom, hogy milyen veszélyekre számíthatok, miféleképpen alakulhatnak rosszul a dolgok. A közlekedésben is abból indulok ki, hogy a másik a legelképesztőbb baromságot fogja csinálni. Szomorúan gyakran hálálja meg magát ez a taktika. Ez a hozzáállás persze a borúlátásnak egy megnyilvánulása, aminek a visszaszorításán már évek óta dolgozom.
Tegnap a Bem rakparton kellett a Moszkva tér felé fordulnom bringával. A bicikliút egy zebrát is magába foglal. Piros volt, és a viszonylagos távolban egy magányos távolsági busz közeledett, amit bölcsen futni hagytam, aztán – lesajnálva azokat a birkákat, akik töküres úton állnak a gyalogos-pirosnál – megmarkoltam a szarvakat és késedelem nélkül a pedálba álltam. Ahogy a busz jobb hátuljánál kibukkantam, annak takarásából előkerült egy autó. Én épp lendületben, ujjaim messze a féktől. A kocsi intenzíven fékezett; kis késéssel én is. A zebra után megállt.
– Legközelebb sikerülni fog és átmegyek rajtad! – kiabálta a sofőr vitán felül jogosan.
Mire életvezetési szempontból is értékelhető sikert érek el abban, hogy ne a rosszat keressem mindenben, hanem induljak ki abból, mennyire kicsi a valószínűsége annak, hogy pont kedvezőtlen fordulatot vesznek az események, egy földszintes házakat magában foglaló utca egyetlen hétemeletes épületének tetejéről fognak zongorát ejteni rám.
egypercesek 
Néha érdemes a rénszarvas magabiztosságával állni a pirosnál az üres út mellett, simán lehet nyerőbb statégia.
(Próbáltam nem közhelyesen megfogalmazni azt, hogy “Naugye, fiacskám!” 🙂 )
De amúgy sokszor fárasztóbb gondolkozni és alaposan felmérni, nem jön-e valami, mint kibírni azt az 1 percet, aztán birkaként átkelni. A dilemma mindenesetre nem könnyen megoldható.
KedvelésKedvelés