Devecser

Devecser egy faluból nőtt kisváros a 8-as út mentén, Veszprém, illetve Ajka közelében. Semmi különösebben érdekes nincs benne, hacsak az nem, hogy nem mutatja a gazdasági fejlődésnek azokat a (külső) jeleit, amit az emberek általában beleképzelnek a dunántúli településekbe.

A lakosság egy része osztrák és német lomok behozatalával, és saját udvarán azok értékesítésével foglalkozik. Egy tipikus családi vállalkozás a következőképpen néz ki egy átlagos, nyári, szombat délelőttön. A kapura fehér olajfestékkel fel van mázolva, hogy FRISSÁRU ÉRKEZETT (sic – az egybeírás után a helyesen alkalmazott rövid u-t a kegyelemdöfés elmaradásaként értékelhetjük). Az udvarba lépve egy olyan szeméttelep látványa tárul szemünk elé, ahol egy halálraítélt rendmániás megpróbált elfogadható viszonyokat teremteni, és sorokba, polcokra, dobozokba és kupacokba rendezte a jellegük alapján rokonítható tárgyakat.

Vannak – a szigorúan fűmentes porba kitéve – 10-20 éves bicikli fosszíliák, ’84-es projektoros óriás TV-k, a mozdítható alkatrészeitől megfosztott hobby csillagvizsgáló kézi-távcsövek, roncsolt bal könyökű műanyag babák, C kategóriás osztrák raliversenyzők múltja a harmadik helyezésekért járó trófeák tükrében, mini, midi és maxi music centerek, képek, fröccsöntött kisplasztikák, az esőben tömegük négyszeresének megfelelő mennyiségű víz megkötésére képes szövet ülőgarnitúrák, műanyag, pl. egy tyrannosaurus rexből, és a szájában egy nagyjából méretarányos kecskéből álló, a kiállító kreativitását dicsérő installációk, ízeltlábúak és férgek nemzetségeinek otthont adó kitömött állatok, illetve bőrök, inkorrekt vigyorú kertitörpék, és még párszázféle, hasonlóan sajátságos dolog.

Aki szeret bolhapiacra járni, annak jó mulatság lehet egy devecseri látogatás. Mindenki más olyannal menjen, aki nem leli az ilyesmiben különös örömét, ugyanis az alacsonyabb tűrésű kísérleti személy, kb. egy órán belül, csak egy gyöngyöző homlok alatt megfigyelhető enervált mosoly maradványát fogja tudni felmutatni.