Az utolsó napon

János enerváltan ücsörgött munkaállomása előtt. Feneke szinte összeszervült a műszálas irodai szék ülőlapjával, inge hátára tapadt. A ventilátor is forró, párás fuvallatot hozott csak. A képernyőre meredt, időnként egyik alkalmazásról a másikra váltott, majd vissza. Aztán megint csak bámult. Eszébe jutott a napokban rá váró feladat: a (7300 x 14) x 4-es mátrix. Gyomra liftezni kezdett, érezte, ahogy szája két széle lebiggyed, fogai vicsorra záródnak, keze ökölbe szorul. Hirtelen megfeszítette minden izmát, felugrott, egyetlen mozdulattal úgy elsöpörte a billentyűzetet, hogy az a levegőben többet perdülve a monitornak csapódott, majd fals, repedt hang kíséretében az asztal mögé zuhant. János számára megszűnt a tér és az idő. Úgy érezte, hogy pokoli energia szabadul fel benne. Előrelépett, hogy ököllel a monitorba csapjon, de lépése útjában, a földtől pont térdmagasságig, ott állt a kis iratszekrény, ami végig megtámasztotta lábszárát, térdízülete pedig, rettenetes fájdalom kíséretében, roppanó és pengő hang egy sajátos keverékét adta ki. Rövid, éles kappanhangot hallott kiáradni saját száján. Egy pillanat alatt visszatért a valóságba, és riadtan nézett körül, hogy kik és mit vettek észre az iménti jelenetsorból. De csak Erzsikét látta reagálni, ahogy mutatóujját ajkához szorítja, majd a füléhez tartott telefonkagylóra mutat szemrehányóan.