Skoda

Zakopaneból hazafelé – az odaút módszerét valósággal lekopírozva – olyan gyorsan mentem a kanyargós úton, amilyen gyors tempónál még vélhetően reagálni tudtam volna esetleges váratlan helyzetekre is, mint pl. nem várt kanyar, vagy lassan haladó jármű. Ez olyan 90 és 130 közötti sebességet jelentett, az aktuális út- és domborzati viszonyok függvényében. A Honda kitűnő partner volt ehhez: alacsony építésű, semlegesen sodródó kasztnival (bár erre nem került sor), harapós, szívesen pörgő motorral, a fordulatszám növelésével arányosan növekvő teljesítménnyel. A japán mérnökök a motort, illetve a vezetés élményét helyezték a fókuszba.

Elég sok autót előztem meg menet közben – a szlovák szakaszon, nem meglepő módon, meghatározó többségében Skodákat. Nem az előzésért magáért, hanem a nagyobb sebesség szükségszerű velejárójaként. Ezt tettem egy halványkék 120-assal is, aki két kanyarral később, egy pillanat alatt mögém érkezett, majd jelentős erőtartalékról tanúbizonyságot téve, hirtelen szerzett, de tetemes sebesség különbséggel ellépett mellettem, és ponttá szűkült a dombok között.

Utólag felidéztem, hogy voltak az autón a későbbi eseményekre utaló matricák, illetve optikai kiegészítők, de azokat nem kezeltem súlyukon, hiszen a csehszlovák mérnökök legendásan keveset követeltek a Skoda erőforrásoktól, amit azonban a tuningolók ki nem aknázott lehetőségként értelmeztek, és használtak ki.

Mivel a versenyszellem alapvetően hiányzik belőlem, a kis esetet nem elvesztett csataként, hanem vidám epizódként őrzöm az emlékezetemben.