Reggel, munkába menet, egy idős hölgy állított meg, hogy el tudom-e kísérni a sarokig. Mondtam, hogy el. Belémkarolt, elindultunk, és beszélni kezdett. Olyan lassan mentünk persze, hogy azt rákjárásban, begörcsölt vádlival is tudtam volna teljesíteni, csak úgy nem tudott volna belémkarolni. A helyzet lehetett volna “capeki” is, de inkább tipikusan magyar volt. Sorrendben a következőket hozta a tudomásomra:
– Combnyak-törésem volt. Magyar asszony vagyok, tehát megmondom magyarul, ahogy van: mindkét valagamra ráestem. A vasakat már az én koromban nem veszik ki, de nem is bánom, elegem van már a sok műtétből.
– A legtöbb ember azt mondja, hogy nem tud elkísérni, mert siet. Tudja, mit szoktam mondani nekik? Azt, hogy siessenek csak, úgyis sok kiadó hely van még a temetőben.
– Esetleg még egy saroknyit is el tud kísérni? (El).
– A problémák mind a pénztárcánál kezdődnek.
– Ebbe a boltba járok, csak patikának hívom, mert olyan árai vannak, mint egy patikának.
– Az Isten áldja meg fiatalember.
Ha még egy-két saroknyit megyünk – gondolom – sorra került volna a politikai és a gazdasági helyzet, korábbi, említésre méltó betegségek, és a régi szép idők.
még kísérhetted volna – érdekes volt
KedvelésKedvelés