A klub

Ketten ültek a tágas, de mégis otthonos helyiségben, egy-egy süppedős bivalybőr fotelban. A falakat mély tónusú, intarziás mahagóni faberakás díszítette. Az egyik falon egy jókora olajfestmény lógott. Egy magányos, verandás kis téglaházat ábrázolt egy fennsíkon – előtte az óceánnal, mögötte, egy tisztáson túl fekvő tölgyerdővel. A parketta létezését csak alig hallható nyöszörgéséből lehetett sejteni, ugyanis faltól falig vastag, bordó perzsaszőnyeg fedte. A fotelek által körbeölelt, igényesen faragott asztalon egy megdöbbentően élethű (pl. mintha a víz is igazi lett volna rajta) földgömb forgott lassan. Az volt benne a különös, hogy nem tartotta semmilyen tengely, vagy talapzat. A két férfi azonban egyáltalán nem lepődött meg ezen.

Mindketten elégedett, nyugodt mosollyal néztek körbe, mint akik ebben a pillanatban csöppentek ide. Ami azt illeti, tényleg ebben a pillanatban csöppentek a klubba.

– Magának mi a története? – kérdezte az egyik, mintha épp az imént félbeszakított beszélgetésük fonalát venné fel újra.

– Végighajtottam az életemet. Otthon nem nagyon örültek, ha becsúszott egy-egy négyes. Nem is nagyon csúszott be. Mindig jó tanuló voltam, felvettek a gimnáziumba, meg az egyetemre is. Az egyetem után feleségül vettem a barátnőmet, de még közben dolgozni kezdtem. Meg voltak velem elégedve, és én is sikeresnek éreztem magam, sorra jöttek a kinevezések, egyre jobban kerestem. Közben jöttek a gyerekek. Egy fiú, meg két lány. Rendes gyerekek…

– Értem. Én soha nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Nem voltam jó tanuló, bár a gimnáziumban magyarból elég jó voltam, de azt is inkább csak azért, hogy szívességet tegyek a tanárnőnek. Ő volt az egyetlen említésre méltó tanárom életemben. Én is elvégeztem az egyetemet, de nem úgy, mint maga… Nekem azért eltartott 8 évig (huncutul elmosolyodott). Mindig volt fontosabb dolgom, mint a jövő: a jelen. Azt azért nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, hogy ez nem fog mindig ilyen könnyen menni, de tudja, hogy működik ez; az ember elhessegeti azokat a gondolatokat, amik feszegetik a határait… Feleségem sose volt, de van egy gyerekem. Ő is rendes lány, bár mindig is haragudott rám. Ha meguntam egy munkahelyet, vagy rájöttek, hogy nem veszem komolyan, továbbléptem: majd kialakul.

– Érdekes, hogy ezt mondja… Én azt gondoltam, hogy csak ha már a jövő rendben van – ha érti mire gondolok –, akkor lehet elengedni magam, és „csak úgy” élvezni az életet. A pillanatot. Sejtettem, hogy nincs teljesen igazam, de én is elhessegettem. De azért nem teljes a tévedésem.

– Nem, nem az. Senki tévedése sem teljes. Mi a vége a…?

– Egyszercsak – ahogy szoktam – elmentem vért adni. Ezt ilyenkor mindig megvizsgálják, hogy rendben van-e. Hát nem volt rendben. Kiderült, hogy rákos vagyok. Két hónapig tartott az egész.

– Ez nálam is hasonlóan alakult. Mármint nem a véradás: elájulok, ha tűt látok.

– Akkor sem értem, hogy hogy kerültünk mégis mindketten ugyanoda. Ide.

– Beszéltem egy figurával. Bugalkowski, vagy Bugarszkij… nem tudom. Na, mindegy is; azt mondta, hogy mindenki ugyanoda kerül. Illetve oda, ahova ő akar, amire vágyott, még ha nem is tudta, hogy erre vágyik.

– Értem… Nem megyünk el egy tengerpartra? – kérdezte hirtelen felvidult arccal. Vagy hát teremjünk ott! Még nem szoktam meg, hogy hogy mennek itt a dolgok.

– Dehogynem, menjünk! Vagy teremjünk, hát persze! Szólok a csajoknak is.